A
szellemi tevékenység közzétett eredménye egy-egy elágazó folytatása a felhalmozott
össztudásnak, amelyből vétetett. Ezért sajátos gondolataimat arra alapozhattam,
ami a felhalmozott össztudásból hozzám eljutott. Méltó-e ez a jelenleg taglalt
életműhöz? Összevethetők-e a szavakban kifejezettek az örökül kapott képi, és
az azt megalkotó lelki világgal, igazodnak-e ahhoz?
Ezeknek a most megválaszolhatatlan
kérdéseknek a hátterében – Nagy Imre, Magyar Örökség-díjas festőművész iránti
jelenlegi közérdeklődésnek megfelelően – ott settenkedik az 1988-tól 1993-ig,
valamint a 2003 ősze óta végzett kutatómunkám feleslegességének a gyanúja is.
Mégis a kutatással telt esztendőkben azt éreztem, hogy könyvemmel újabb
lehetőséget nyújtok a világ változásai következtében módosuló Nagy
Imre-érdeklődés függvényében folytatható kutatáshoz.
Írás közben arra törekedtem, hogy
lehetőleg mindarról képet nyújtsak, amit Nagy Imrével kapcsolatosan tudni
szükséges és lehet: környezetéről, amelyben felnőtt s emberré vált, iskoláiról,
katonaságáról, főiskolai időszakáról és tanulótársairól, tanárságáról, meg az
azt követő kényszeralkotó-esztendőkről és rehabilitálásáról, haláláról,
hagyatékáról és alkotótevékenységéről. Ellenben nem írtam szerelmeiről, mert
csak egyoldalú adatokkal rendelkezem, pedig az 1993-ban megjelent
repertóriumomban közzétettek lángolóan szenvedélyes eseményekről is
tanúskodnak.
A felsoroltakat életrajz-kivonat,
kiállítás- és irodalomjegyzék, majd a jellegzetes szignóit, műpiaci árveréseken
szereplő alkotásait, csíkszeredai kortárs utódművész-lajstromot, eddig nem
közölt dokumentumokat és a festészetben felismerhető, korábban erdélyi
látásmódnak tekintett képépítési módszert taglaló tanulmány követi. Végezetül
pedig csíki művészi hagyatékának a katalógusa olvasható.
Nem törekedtem szakszerű monográfia
írására. Egyrészt azért, mert annak érzem szükségét, hogy az olvasók, főképpen
a csíkiak alaposan megismerhessék közismertnek tekintett művészüket, hiszen a
szájhagyomány útján terjedő Nagy Imre-kép egyre csak silányul. Másrészt meg
azért, mert annyira beleéltem magamat a hagyaték gondozása és kutatása közben a
Nagy Imre szellemiségébe, hogy nem tudok kizárólag tudományos tárgyilagossággal,
szubjektivitásmentesen fogalmazni. Ezért, aki kevesebbet tud, mint én, munkámat
okosnak-jónak, aki többet tud, butának-rossznak fogja minősíteni, aki pedig
annyit tud, mint én – és netán ugyanazt –, az csak a fejét fogja
ingatni-csóválni csendesen…
Könyvem címében a bőfény –
így, egybe írva –, a Nagy Imre képeit uraló, Réti István által telivilágításnak
nevezett jelenséget, valamint a festő személyiségéből sugárzó, környezete
felértékelésére törekvő aurát jelenti.
Ezek után pedig szeretettel ajánlom
írásomat a Nagy Imre által is alapított intézménynek – amelynek eredeti nevét
én segítettem 1995-től első alkalommal jogszerűen használhatóvá tenni –,
valamint állandó és alkalmi önzetlen segítőimnek:
Csíki Székely Múzeum
Banner Zoltán művészettörténész
Bethlen Gábor Alapítvány – Nagy Gáspár költő
Domus Hungarica Sapientiarum
Özv. Kurucz Istvánné
Dr. Lakosné Orbán Lívia adattáros
Murádin Jenő művészettörténész
Dr. Pogány Gábor művészettörténész
Sümegi György művészettörténész
Szücs György művészettörténész
Szabó Zsuzsa művészettörténész-hallgató lányom,
feleségem és fiam