Történeti vázlat

„Az idő az ember szándé­kától függetlenül, kivétel nél­kül mindenkit gondolkodásra kényszerít. Gondolkozni pe­dig nem egyéb, mint meginogni abban, hogy az adott világ valóság.” – Hamvas Béla

Magyarország szakadását követően, Szapolyai János 1529-ben önálló erdélyi országgyűlést hívott össze Aranyosgerenden: Erdély sorsáról intézked­tek. Buda eleste után pedig küldöttség ment Izabella ki­rályné meghívására, hogy meg­alapíthas­sák a külön fejedelemséget. 1556-ban Kolozsváron ki is mondták Erdély önállóságát. Nemsokára tör­vénybe iktatták az értelmi felvilá­gosodás alapját, a vallásszabadságot. 1570-ben pedig a speyeri egyezményben szentesí­tették a tartomány Habsburg-háztól való függetlenségét is. Létrejött tehát az önálló Er­délyi Fe­jedelemség. Ám a Porta fenn­ha­tóságát csak el kellett fogadnia, ezért igazából soha sem rendelkezett teljes önállósággal ez a 48.000 km2-nyi tartomány.

Az időben, a már teret hódított rene­szánsz, valamint az említett politikai és vallási események következményeként jelent­kező társadalmi rugalmassággal helyenként együtt járt a művészeti mentalitás fokozatos nyílódása is. Leginkább a fejedelmi szék­városokban, Kolozsváron, Gyulafehér­váron, Fogarason, Nagyszebenben, ahol a legtöbb történelmi emlék és hagyomány az ötvös műtárgyakhoz fűződött.[1] E műfajban gyorsabban és szélesebb területe­ken érvényesült a renaissance felfogás, mint az ábrázoló művészetekben).[2]

A Székelyföldön – különösen Bardóc-, Csík- és Háromszéken –, a szellemi szabadság mégsem teljesedhetett ki oly mértékben és változatosan, mint Erdély más területein. Itt a ha­gyományos, konok, belső rendet és a la­kosság szellemiségét még részben sem alakíthatták a világias vallások szabályai. Ezt tetézte az 1690-től ismételten bekövetkezett Habsburg-uralom. Leopold királyi levelével véget vetett az árnyékfejedelemségnek s Erdély a ko­rona tartományává süllyedt alá,[3] majd az 1687-ben kötött balázsfalvi szerződés szerint Apaffy Mihály átadta országát a császárnak. Ennek következményeként a Habs­burg-fennhatóság erőszakos kato­nai határőrintéz­ményének bevezetésével a székely diák asze­rint, hogy faluja bekerült-e az új katonai in­tézménybe vagy pedig kimaradt belőle, más és más sors elé nézhetett. Maros- és Udvarhelyszékek falvai nem kerültek katonai összeírás alá. Ott az ifjak továbbra is szabadon folytathatták tanulmá­nyaikat, s pallérozásukhoz az ott elterjedt re­formáció is hozzájárult. Ezzel szemben a gyergyói, csíki, kászoni, háromszéki és bardócszéki ifjak csak a katonai hatóságok hozzájárulásával hagyhatták el falvaikat, iratkozhattak be is­kolába an­nak ellenére, hogy a katonai vezetés­nek is ér­deke volt a határőr szülők gyermekei­nek az is­koláztatása.[4] Így az egyvallású szé­kely kö­zösségeket a hatalomnak való ki­szolgál­tatottság állandó magárautaltságra kényszerítette, jogaiknak kizárólag belső sza­bályozhatóságát biztosította. Zárkózottá, merevvé, nehezen „világigazodóvá” tette azokat. S bár a szabadságharc óta ez az állapot jogilag nem létezik, a székelység a mai na­pig várja, várja, mindig várja, hogy kinő majd csonka szárnya…[5]

A Deák Ferenc nevével fémjelzett kiegyezést követő dua­lizmus sem enyhített jelentősen az itt élők lemaradásán, pedig e hatalmas gaz­daságritmussal járó korszak európai színvonalú fejlődésben részesítette a Ma­gyar Királyságot. Az első világháború kitöré­séig eltelt esztendők alatt az ország leg­keletibb részében élőkhöz alig jutott el valami a fellendülést jelentő hatások­ból. Ugyan a korízléshez igazodó erdélyi pol­gárság erősödni látszott, a modernizáció folyamata nehézkes volt. Marosvásárhely kivételével például, az építészetben dívó romantika gyökéreresztését a városi polgárok alig oldódó tartózkodással fogadták.[6]

A Csíkra alig jutó erdélyi polgárság a tartomány nyugati felében volt nyi­tottabb a századvég gyorsuló változásaira. Példa erre Nagybánya. Amikor 1896-ban Hollósy Simon (1857-1918) Münchennel szakítva oda he­lyezte szabad festőiskoláját, a város és környezete készen állt a festőkkel való találko­zásra.[7] Olyannyira, hogy 1902-re megteremtették azt a környeze­tet, ami aztán a XX. századi modern magyar festészet harcos bölcsőjének bizonyult, melyben francia hatásra párharcot vívott a gauguini nagy vonal a lapage-i aprólékossággal.[8]

Ellenben a Székelyföldön, mintha megállt volna az idő, s egyúttal a polgárosodás is. Ahhoz például, hogy Csíkba is eljusson a vasút, a kiegye­zést követően harminc évnek kellett el­telnie. Így a hajdan kényszerű határőr-katonai béklyót szenvedettek to­vábbra is megőrizték konok zártságukat. A közösségek szervezeti jellemzője mindvégig – a nem ­csak katonai értelemben vett – önvédelemi berendezke­dés volt. Tagjai egyszerre nyertek társa­dalmi képesítést a saját kö­zösséghez való hasonulásra, és ennek függvényében a külső hatások sajátos kezelé­sére. Mégis, a modernizáció következtében – a folyamat bármilyen lassú is volt –, a helyi társadalmakban civil kezdeményezé­sek is jelentkeztek. Kis számban ugyan, de létrehozták önfenntartó szervezeteiket, amelyek az ifjúság ta­nulmányi megse­gítésére is törekedtek. Csíkban alig került ki székely diplomás ember, aki nem a Csíki Ma­gánjavak Egyesülete ösztöndíjának a segít­ségével tanult volna.[9] Az egyesület művész-ösztöndíjasa volt Márton Fe­renc (1884-1940) és Nagy Ist­ván (1873-1937). És mégis, alkalmanként világgá indulók tömegei fogtak vándorbotot. Művészek is, nem csak kétkezi munkából élők. Az említett két ösztöndíjas csíki mű­vész mellett meg kell említenem Barabás Miklóst (1810-1898), Brocky Károlyt (1807-1855), Paál Lászlót (1846-1879) és Székely Bertalant (1835-1910). Ők Európában is, és a nemzet-szel­lem határolta világban is szerencsét próbáltak, a két csíki pedig csupán ez utóbbin belül. Nem telepedtek haza, szellemük – bár vala­mennyi itthonra is jutott belőle –, velük együtt távol maradt. Márton Ferenc megmarad alkotásai azt tanúsít­ják, hogy briliáns alkotó volt. A büszke, de szertelen Nagy István a műveitől könnyedén szaba­dult meg, mégis szép számmal ma­radt belőlük az utókorra is, de legkevésbé Csíkban. A távozásuk miatt létrejött életműkár nagy vesztesége az erdélyi ma­gyar, különösen a csíki művészettörté­netnek.

Miként a szülőföldjükről útra kelt két csíki művész, akként az itthon maradottak is a nemzet-szellem határán belül al­kottak. Itthoni szellemiségben keresték, s találták meg azokat a lehető­ségeket, amelyek a nyugodt és színvonalas alkotás kö­rülményeit biztosították számukra. Tették ezt mindannyian egyenként, és összefogva is: 1929-ben, a marosvécsi írói parlament határozatával megalapították a Barabás Miklós Céhet. Alapító tagja volt a sokak által – egyébként itthonról áhítva kívánt – anyakörnyezetből hazatért zsögödi Nagy Imre is.

Miután Budapesten bebizonyította, hogy nem akármilyen művész-garast tud az asztalra tenni, mindkét háború után a fővárosban megtapasztalt, nem igazán a nemzet nyugodt szellemiségét kifejező irányzatok hazariasztották Zsögödbe. Közben né­hány évig „belföldön” élt, nehezen megvívható saját többségű világá­ban,[10] végül ismét lelki idegenben. Ez azt jelzi, hogy a politikumnak és saját művészi státu­sának változásai elle­nére megőrizte idevalóságát. Honi környezeté­ben, még akkor is, ha 1949-től nem csak rossz értelemben vett kényszerűségből Ma­ros­vásárhely, Békás, Kolozsvár és Zsögöd, 1953-tól pedig ez utóbbi kettő között kellett megosztania életét – tudva-elfogadva, hogy a kor iszo­nyatai nem érvek a kor el­len[11] –, műveit egyéni és kisközösségi világába vetett lázadásmentes hitéből teremtette.

Annak ellenére, hogy erdélyi képzőművészetről az első világháborút megelőző időkben voltaképp alig beszélhetünk,[12] a fentebb említettek közepette, a vallási rend­folytonosság és a lelkiismereti élet sze­rinti kánonoknak megfelelő szakralitás művességétől Erdély első ismert alkotóinak – Kolozsvári Miklós festő, fiai: Márton és György szobrászok (XIV. sz.), valamint Tamás festő (XV. sz.) – működésével kezdődően, a műteremtés hagyo­mány­őrző módon jutott el az egyéni lá­tásmó­dot és jegyeket tartalmazó műal­kotások létrehozásáig. A hajdan kényszerű vallási és világi szo­kásmódok szabályainak a kizárólagos tiszteletben tartása mellett, a közössé­gekben fokozatosan lehetővé vált a ne­ves művész kategóriájának a kialakulása, megerősödése és befogadása, az élet beidegződött szorí­tásait, kínjait, a kirekesztettséget és a meg­alázta­tást, de az örömöt is megjelenítő alko­tóknak a minden­nap­okba való illeszkedése.

Nagy Imre ennek a korszaknak azt a szakaszát élte át, amely a művelt­ségünkbe beépülő német szel­lemiség ellen vívott küzdelemnek a végét, az új rend franciás, a szovjet típusú internaci­onalizmussal öt­vözött modelljé­nek ránk kényszerítését, illetve ennek diktatórikus vállfaját jelentette. A posztmodern korszakot nem érte.[13]

Isten, emberekkel való történetének folyamán[14] Er­dély függetlenné válása, és többszörösen megismétlődött, változó függőségbe való kerülése nyomán a futó idő nagyon is látható átalakuláso­kat hagyott maga mögött. Volt áldásnak ideje és átoknak ideje, bőség és szárazság, háború, változó uralom és új istenek jötte.[15] A művész pedig tette jó dolgát, amiként azt Páll Lajos korondi festő-költő írta:[16]

„Hát festek képeket.

(Boldog ikon-festők,

szép volna a pokol is ha

magunk kifelejtnők.)”


[1] Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982. 280.

[2] Horváth Henrich: A kézműipar új formái. In: Magyar Művelődéstörténet 2, Magyar Történelmi Társulat. 630, 632.

[3] A Pallas Nagy Lexikona, VI. KÖTET.

[4] Antal Imre: „Tisztesség adassék” – Lapok a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994. 21, 23.

[5] Arany János: A rab gólya. In: Arany János összes költeményei. Aczél testvérek kiadás, Budapest, 1941. 3.

[6] „A városi polgári építészetben a romantika gyökéreresztésére a XIX. század második felében, az 1850-1870 közötti időszakban kerül sor. Élete nem volt hosszú, a városi polgárok alig oldódó tartózkodással fogadták. Csupán Marosvásár­helyen építettek gótizáló stílusban városházát.” – B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1977. 9.

[7] Szücs György: Nagybánya – változó időben. In: Nagybánya művészete. Magyar Nemzeti Galéria-Pannon GSM, Budapest, 1996, 51.

[8] „Nem lehet eléggé méltatni Ferenczy tudatosságát amikor formájának szintetikus jellegét hangsúlyozta”, amivel tulajdonképpen »a gauguin-i nagy vonal« mellett foglalt állást »a lapage-i aprólékossággal« szemben, amitől Hollósy meg Réti nem tudtak elszabadulni még a Ferenczy befolyása alatt csinált képeiken sem.” – Csorba Géza: A Nagybánya-kép száz éve. In: Nagybánya művészete. Magyar Nemzeti Galéria-Pannon GSM, Budapest, 1996. 20.

[9] „Ami a tanulmányi alapok felhasználását illeti, elmondható, hogy alig került ki székely diplomás ember az elmúlt század derekától az első világháború végéig tartó hét évtized alatt, aki nem a Ma­gánjavak ösztöndíjának a segít­ségével tanult volna.” – Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996. II. kiadás, 15.

[10] Följegyzések – továbbiakban FÖ – 204. „Az 1940-es ősz nem sok jóval kecsegtetett, pedig a magyarság majdnem mindenét ideadta. Nem látta meg, hogy a székelység belső ellenállása, amire sok szomorú tapasztalat vezette, mennyire kifejlődött. Ez az erő majdnem egyszerre szűnt meg, sorvadt el. A néphez nem értő tisztviselők jöttek nagy flanccal, nagyképűsködve, a legkülönbözőbb virágos névbe öltözötten.”

[11] „A kor iszo­nyatai nem érvek a kor el­len, hanem éppen el­lenkezőleg, ezeknek tarto­zunk a legnagyobb hálával, mert bennünk csak táplálják az egyre nagyobb hatalommal jelent­kező ellenerőket.” – Hamvas Béla: Arkhai és más esszék (1934-1948). Medio Kiadó Kft., Budapest 2002 – továbbiakban HB –, 414.

[12] Murádin Jenő: A Barabás Miklós Céh. Bukarest, Kriterion, 1978. 5.

[13] http://miau.gau.hu/miau/63/pm.ppt – „Aki úgy véli, hogy a tudomány az egyedül érvényes világértelmezés, az a modernitás álláspontját képviseli. Aki a tudományt hamis világmagyarázatnak tekinti, az premodern állásponton áll. Aki viszont azt állítja, hogy a kétségtelenül érvényes tudományos világértelmezés mellett más világmagyarázatok is lehetségesek és érvényesek, az már a posztmodernt képviseli.”

[14] XVI. Benedek pápa székfoglaló humiliája. Róma, Szt. Péter tér, 2005. április 24.

[15] Thomas Mann: József és testvérei. Magyar Helikon, Budapest, 1968. I. 15.

[16] Páll Lajos: Hát festek… Hargita, 1968 novembere.