Tanársága, a kényszeresztendők és rehabilitálása

„Az egyéniség tesz minket külön eseménnyé a világ történetében.” – Nagy Imre

Nagy Imre tanárságát a köztudat úgy őrizte meg, mintha az egy egész életpálya lett volna, pedig csak egy évnyit tartott, akárcsak az intézet léte, amelyben tanított. Ennek ellenére – a következő három évvel együtt –, életének nagyon fontos korszaka volt. Neve, mert szellemi fővárosunkban élt, az időben vált ismételten Erdély-szerte ismertté.

Tanári állás betöltésére első alkalommal 1924-ben lett volna lehetősége, amikor édesapja részéről felmerült fia önellátásának a kérdése. – Hát, fiam – jön egyszer hozzám –, én taníttattalak, ahogy tudtalak, most már ideje volna, ha felszabadítanál a tartás alól. Akkortájban üresedett meg a csíkszeredai gimnáziumban a rajztanári állás. Én azonban az igazgató nagy csodálkozására visszautasítottam. Azt mondta, ő még ilyent nem látott – szegény.[1] Másodszor a 40-es évek elején. Akkor úgy volt, hogy kineveznek tanárnak a főiskolára, de magasabb érdekek szóltak közbe. Hóman Bálint, az akkori kultuszminiszter, mikor megtudta a szándékomat, a fejéhez kapott, s azt mondta: „Amíg én itt vagyok, ez az ember nem kerülhet be a főiskolára, hiszen teljesen felforgatná: kommunista.” Itt kell megjegyeznem, hogy a kolozsvári Szent-Mihály templomban Búzás pap kétszer is kiprédikált mint kommunistát. Ez a dolog aztán annyira elfajult, hogy már a kultuszminisztériumba is alig tudtam bejutni, ha valami dolgom volt. Pedig nem voltam semmilyen szervezetnek a tagja, így kommunista sem voltam.[2] Harmadszor pedig 1949-ben Budapesten és Kolozsváron. Itt a második világháború vége előtt beindult, és a háború után bekövetkezett erdélyi politikai helyzet változása nyomán, a magyarság képviselőinek a rábeszélése késztette arra, hogy – 56 évesen! – tanári állást vállaljon az újan alakult Magyar Művészeti Intézetben.

Előzményként, meg kell említenem, hogy 1944-ben az erdélyi magyarság több közművelődési és politikai szervezetet hozott létre. Közülük számunkra most a Józsa Béla Athenaeum, a Romániai Magyar Népi Szövetség (RMNSZ), valamint az 1947-ben megalakult Romániai Magyar Képzőművészek Szövetsége (RMKSZ) fontos. Az Athenaeumnak és az RMKSZ-nek közvetett, az RMNSZ-nek pedig közvetlen szerepe volt abban, hogy Nagy Imre Kolozsvárra kerülhessen tanárnak. Az Athenaeum célfeladata – egyebek mellett – egy rajz- és festőiskola megindítása volt. Szolnay Sándor [1893-1950] és az időközben Kolozsvárra költözött Kovács Zoltán (1913-1999) [3] vállalta az iskola vezetését. Az alapítás a Józsa Béla Athenaeum képzőművészeti szabadiskolája néven kezdte meg működését, s az említett év júniusától fogadta a növendékeket. [4] Kovács Zoltán nemcsak ebben vállalt szerepet, hanem buzdítására hozták létre az RMKSZ-t. Tiszavirág életűnek bizonyult, de a szabadiskolával való egyidejű létezése alapot teremtett ahhoz, hogy 1948 őszén a közoktatásügyi miniszter 249. sz. rendelete értelmében Kolozsváron önálló Román és Magyar Művészeti Intézet szülessen. Elkezdődhetett tehát az egyetemi szintű magyar művészképzés.

A három fakultással indult intézet rektora Kovács Zoltán festőművész, a román tagozattal is rendelkező képzőművészeti fakultás dékánja Ciupe Aurel (1900-1985), a zenei fakultásé Márkos Albert (1914-1981), [5] a színművészetié pedig Poór Lili (1886-1962) volt. Ez is tiszavirág életű volt, mert központi határozat alapján hamarosan átszervezték, s a Iaşi-ban [6] is felszámolt képzőművészeti főiskoláról, Kolozsvárra hozott hallgatókkal „megerősített” diákságra alapozva, 1950 novemberében megalapították az új, önálló, kétnyelvű – az 1850-1882 között élt román festőről elnevezett –, Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. [7] Rektora Aurel Ciupe.

Nagy Imre főiskolai tanárrá való kinevezését és elbocsátását jelenleg csak az egyetlen erről szóló levélből, és az idevágó visszaemlékezésekből idézettek alapján, illetve jegyzeteinek a felhasználásával mutathatom be.

1949 októberében Zsuzsának küldött levele tanársága lehetőségeiről szól: Meghívtak még az ősz elején Kolozsvárra, az egyetemre tanárnak. Most folyik az ügyem. Ígéretet adtam a felmenetelre. Ami a budapesti felmenetelt illeti, abban igen szívesen benne volnék, de az csak álom lehet részetekről, s esetleg egy kis konjunktúra. Ott is sokan vannak, akik szeretnének elhelyezkedni. A kenyéririgység nagy akadály. Itt most nagyon zajlik a kinevezés körüli harc. Magam hallgatok és várok. Mit is tehetnék mást. Nem ártana tényleg Palival erről az ügyről beszélni – én benne volnék –, de nem tartom komolynak a dolgot. Azért írjál egy levelet, röviden összegezve a kívánságokat, amit én esetleg itt megmutathatnék, mint túlról való érdeklődést. Ami nem jelentene mást, mint ázsióemelést. Azt hiszem, megérted, miről van szó. Végtére ha innen elengednének, és veletek lehetnék, már az is elég volna. Beleuntam a felesleges erőlködésbe, mert a gazdaságom csak egy művésztelep kialakítására tartogattam és gyűjtögettem. Sajnos még nem jött el az ideje, hogy ilyet meg lehessen csinálni.[8] Ebből a levélből tűnik ki, hogy Budapestre is meg akarták hívni. Szabó Pál író (1893-1970), és a népi írók csoportjához tartozó barátok köre szorgalmazta budapesti meghívását, de az ügy a felvetés szintjén zárult is.

De miután a Magyar Népi Szövetség meggyőzte arról, hogy itt, Zsögödben tovább nem folytathatja a gazdaságot és hasznosabb lesz, ha a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán elfoglalja az állást [1948. nov. 18.[9]], amit három nap alatt el is rendeztek, illetőleg meggyőzték róla, belátta, hogy nem sok keresnivalója van Zsögödön. Megérkezett Kolozsvárra és megkezdte a tanítást docens minőségben.[10]

Bár kezdetben mind személyes, mind tanári létfeltétele megoldatlan volt, lelkén viselte tanítványainak a gondját. Tanítást megkezdtem, az anyagom akvarell. Próbálj levélben ecsetet küldeni – kérte Zsuzsát – Nekem van, de itt nem lehet kapni. A növendékeknek meg van gyűlve a bajuk emiatt. Heti 8 ó-a tanításom. A lakáshiány miatt csak bolyongok. Este színházba járok.[11]

1989 márciusában Kolozsváron, Miklóssy Gábor festőművész (1912-1998) tollba mondott vallomásának jegyezése közben megdöbbenve hallottam, hogy az intézet beindítását megelőző, tanárválogató szakaszban az emberi kicsinyesség milyen hatalmas erővel munkálkodott. Az említett vallomásban – általam szándékosan meg nem nevezett személyektől –, a következőket idézte fel a mester:

– Na, majd jön ide Miklóssy, s akkor…!?

– Megtudtam én a Párton keresztül, hogy vagy Kolozsvárra jössz, vagy sehova.

– Engem azzal vádolnak, hogy nem akarom Nagy Imrét idehozni; nem én küzdök, hogy Nagy Imre is lejöjjön?

– Majd megmutatom én, hogy amíg én itt vagyok, Nagy Imre nem teszi be a lábát Kolozsvárra.[12]

Végtére mégis „betette”.

Osztályvezető-fölöttese Bene József (1903-1986) [13] volt, akit Zsuzsának – egyik válaszként – írt levelében említ. Szőnyi István kiforrott, jó művész, Ferenczy Júlia [1909-1999], Bene József (honnan veszed őket?) még most vannak kialakulóban. [14] Viszonyuk jó volt, s Bene ha Csíkban járt, mindig felkereste Nagy Imrét Zsögödön, mégis a következő visszaemlékezés mintha nem ezt a viszonyt sugallná. Meglátogat egy alkalommal, és mint hivatali főnököm kérdezi, hogy mit fogok előadni, hogy fogok tanítani, mit adok elő? Hát én mást nem tudok tenni, mint azt, amit én tudok, s esetleg azt átadni. A helyzetem nem volt valamilyen rózsás, állandóan ki voltam téve, szolgáltatva az ellenszenvnek, ami általában köröttem gyűrűzött. Magam sem találtam nagyon meg a helyemet; én nem készültem soha életemben tanítónak, tanárnak, illetőleg oktatónak. Úgy néz ki, hogy maga az egész tanári kar az én jelenlétemet nem bírta, és próbálkozott engem ki is készíteni. Hát, nem kellett nagy erő. [15]

1950-ben, a tanév végén Nagy Imrének el kellett hagynia a főiskolát. Volt egy nagy ítélkezés – emlékezett vissza Miklóssy mester –, akkor ítélkeztek Nagy Imre és Ladea Romulus (1901-1970) [16] fölött is a hirtelen baloldaliassá vált kollegák. [17] 1951-ben pedig az intézet alapítóját, Kovács Zoltánt is eltávolították, annak ellenére, hogy jelentős szerepe volt a művészképzés intézményes beindítása terén.

Tanárságának végét jelző levelét 1950. július 6-án írta Zsuzsáéknak. Még nem tudom merre, hová, és mit csinálok. Nekem még egynéhány évem van (az sem biztos). Ez alatt szeretném összegezni és összevonni minden eszközzel azt, amit a nép már a ballada stílusban kifejezett. Ehhez kéne egy kis nyugalom – vajon megkapom-e? Néha, ha igaz jött az ajkadról – a fejed törött be. Ilyen perpatvar lesz az utam.[18]

Az eltávolítások mégsem oldottak meg minden problémát a Főiskolán. A diákságot ugyanis – akiknek érdeklődési köre minden körülmény között ösztönösen –, nem lehetett befolyásolni. Veress Pál festőművész (1929-2002) – aki azért iratkozott át a bukaresti akadémiáról a kolozsváriba, mert ott tanított Nagy Imre –, írta visszaemlékezésében: Sajnos, amikor átjöttem Kolozsvárra, Imre bácsinak távoznia kellett a főiskoláról. Itt első tanárom Cs. Erdős Tibor (1914-…) [19] volt, s amikor egyszer valami lemezt készítettünk elő, egy idős férfi lépett be, akinek bemutatott: Nagy Imre volt. Nekem – mintha – a torkomban dobogott a szívem. Az élőben való találkozás aztán folytatódott. Már asszisztens voltam s a belső életet, gyűléseket ismertem. Egyszer olyasmi okozott problémát a tanároknak, hogy a növendékek nem a saját tanáraikat követik, hanem mentorokat keresnek a városban. „Egyesek Ladeára hallgatnak, mások Nagy Imrére.” [20]

Nagy Imre eltávolítását többen kulákságával magyarázzák, bár birtokait időben átadta az államnak s hivatalosan nem került soha abba a társadalmi kategóriába, hallgatólagosan mégis annak tekintették, s csak Marosvásárhelyen, a „munka megrajzolása” mentette meg e státus hivatalosításától. „Kulákságával” párosult személyes hibája is, amit akkor követett el, amikor nem várta meg egy előzőleg bejelentett rangos látogató megérkezését. Egy alkalommal a Kultuszminisztériumból, ahová akkor egy szovjet miniszteri helyettes látogatott le, illetőleg hívták meg, értesítették, hogy délután kettőkor legyen otthon, mert ez a miniszterhelyettes meg akarja látogatni, és meg akarja nézni a dolgait. Délután kettő után öt perc, tíz perc, nem jött senki – negyedóra múlva elment ebédelni. Amikor visszajött, házigazdája megijedve mondta el, hogy ott volt a rendőrség, vagy három nagy autóval. Körüljárták az egész lakást, és Imre bácsit keresték. Ők is elbújtak, mert nem tudták, mi van. Mikor elmesélte, hogy miket látott, már tudta, hogy miről van szó. Másnap reggel kapott egy cédulát az intézettől, hogy további tanítását nem veszik igénybe. Kicsit kellemetlen volt, mert nem volt egy büdös vas sem a zsebében. Másnap kellett volna a fizetést megkapnia. Hát, isten veled iskola – gondolta.[21] Sajnos az említett cédulát nem őrizte meg.

Tanársága változást hozott életmódjába. Néhai dr. Csedő János ügyvéd úgy mesélte, hogy Nagy Imre valahányszor Kolozsvárról hazajött Zsögödre, két napig félgróf volt, azután visszavedlett paraszttá.

Tanársága idejéből fennmaradt vázlatfüzeteiben különböző bejegyzések olvashatók. Részben saját dolgainak, feladatainak, tanítási módszerének a rögzítése végett, részben értekezletek alkalmával készült vegyes jegyzetek; vagy azért, mert éppen odafigyelt, vagy azért, mert unta magát, s pillanatnyi gondolatait vetette papírra. De van közöttük el nem küldött levél, filozofikus gondolatrögzítés is, amelyek jól jellemzik egy korabeli entellektuell, egy tanár problémáit.

A hagyatékban található egy dátum nélküli levél is, amelyben korjellemző jó tanácsok olvashatók: Kedves Imre bátyám! Hogy állsz a munkával? Gyárlátogatáson voltál-e? Ezt semmiképpen ne hagyd el, mert érdekes embereket lehet látni, aktuális témákat és típusokat rögzíthetsz. Ha egyszer a diákokkal volnál ki, mondjuk a „munka” lerajzolására, az pláne jó volna. Megállapodásunkhoz – híven tehát figyelmeztetlek erre a témakörre, azzal hogy a munka az új koncepcióban heroikus és nem lealázó erőfeszítés. (Ezért van aztán „a munka hőse” c. kitüntetés a Szovjetunióban.) Igaz is, nemcsak a nagy verekedők lehetnek hősök. Úgy gondolom, hogy mindenki hős, aki egy gondolat szolgálatában, erejének vagy szellemiségének megfeszítésével küzd. Hát a sportpályán jártál-e? Meg kellene érdeklődnöd, mikor van a tréning nap, akkor inkább van alkalmad néhány jó mozdulatot megrajzolnod. A „békeharc” témával mostanában alig foglalkoztam, annyira le voltam kötve, s így újabb ideám nincsen. Ezzel kapcsolatosan, gondolom, figyeled a falragaszokon megjelenő jelszavakat, mert onnan figyelhető meg, hogyan kell a békéért való harcot felfogni.[22]

Az intézetből való kényszerű távozás válaszút elé állította Nagy Imrét. Újra kellett kezdenie az addig majdnem folyamatosan alakuló művészpályáját, no meg magánéletét is. Mihez kezd? Elképzelése szerint valamelyik gyártelepen, olyanszerű dolgot csinál, amit esetleg addig nem is csinált.

Megérkezett Hunyadra. Ott kapott ugyan egy igazolványt arra, hogy szétnézhessen a gyárban, de nem kért engedélyt, hogy rajzoljon. Amikor érdekes jelenet zajlott a szeme előtt, elővett egy kis füzetet és kezdett rajzolni. Alig tett egypár vonást, integettek, megfogták és mondták, hogy menjen velük egyenesen a rendőrségre, és ott egy félórai igazolás után belátták, hogy nem kém. Ezzel el is vették a kedvét az ottléttől. Fölment a Suriánra[23] és ott volt körülbelül két-három hétig. Jól kipihente magát, a nagy öreg természetben, s elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, valahol egy olyan gyártelepre húzódik be, ahol megkezdheti a munkát.

Egy barátja, miután visszajött Hunyadról, Marosvásárhelyt ajánlta, a cukorgyárt, ahol mindenféle rangú típus elképzelhető és található. Veress Károly volt akkor a cukorgyár igazgatója, az első naptól kezdve annyira szívesen, kedvesen fogadta, olyan nagyszerű lakást biztosított, hogy ott is maradt. Közel három évig járt oda dolgozni.[24]

Imreh Ernő, [25] a cukorgyár akkori jogtanácsosa szerint 1950-ben Veress Károly, a marosvásárhelyi cukorgyár igazgatója, bátyja – a nagyhatalmú Veress Pál segítségével –, kirángatta Nagy Imrét a pletykás kolozsvári környezetből. Bedugta a cukorgyárba. Azzal, hogy a cukorgyárban a munka megrajzolására késztette, jó volt arra, hogy kuláknak való kinevezése ellen tevékenységét erkölcsi alapokra helyezzék. Munkásságának célja az építő, az alkotó, a dolgozó ember művészi megragadása legyen – így tűnjön el a reávetült árnyék. [26]

Ismerte az összes munkást, sokat tudott velük diskurálni. Nem a harcos proletariátus egyeneságú leszármazottait látta bennük, hanem kiben-kiben a földművest, halászt, méhészt, vadászt, hiszen ezek a munkások mind a környező falvakban élő, gazdálkodó emberek voltak, akikkel a közös téma adott volt. Számukra pedig Nagy Imre nem a „művész” volt. Ő volt az az ember, aki fest. A kor hivatalos esztétikája is hasonlóan kategorizált: kommunista társadalomban nincsenek festők, hanem legfeljebb emberek, akik egyebek között festenek is.[27]

Nemcsak az Imreh Ernő visszaemlékezéséből tűnik ki, hogy Nagy Imrének tetszett a hely és a fogadtatás, hanem a következő, Zsuzsáéknak írott levélből, meg későbbi adományozási szándékából is. Elég mozgalmas az életem. Nagy munkába kezdtem. Már az ősszel lementem Marosvásárhelyre dolgozni a cukorgyárba, ahol nagyon érdekes anyagot kaptam. Részben tanulmányokkal és akvarellekkel kezdtem a munkát. Most már nagyobb kompozíciók is mozognak a vásznon. Így hát kétfelé élek. Három-négy hetet Vásárhelyen, három hetet Kolozsváron töltök. A vásárhelyi életem elég érdekes, már csak a munka szempontjából gondolom. Lakás, ellátás nagyon jó. Tavaly óta sokat támadnak és sok intrikának tettek ki. Nem védekezem, mert sem időm, sem kedvem nem volt hozzá. Most lassan minden jóra fordult, és nagy változások vannak. Az igazságtalan vádak maguktól összeomlanak – csak ki kell várni. Én ehhez hozzá vagyok szokva. Azt pedig, hogy csak a művészetnek élek, megköszönöm az ellenségeknek.[28] 1951-ben, amint írta, mintha minden jóra fordult volna. Nagyon váratlanul rendeződött életem. A napokban nagyobb képvásárt kaptam. Ugyanaznap egy bizottság azzal jött hozzám, hogy fessek úgy, mint eddig, semmi kötelezettség és minden nélkül felvesznek az egyik státusba a volt fizetésemmel. Nem mondom, hogy aggódtam sorsom felől, hisz meg vagyok szokva a küzdelemre, s még ha kell a nélkülözésre is. Mielőtt elfelejteném, mondjam meg, hogy a Pali megemlékezése a hatéves felszabadulás évfordulóján igen nagy hasznomra volt. Az a néhány szava is sokat jelentett, mert felfigyeltek s magam meg nem szoktam fecsegni, hogy mit tettem, mit adtam. Mondom, menjetek el Palihoz, köszönjétek meg, hogy nem feledkezett meg rólam. Két nagy kompozícióm van megkezdve. Leutazom Zsögödre egypár napra a méheket megnézni. De szeretném, ha velem lehetnétek![29]

A képvásártól és a biztatástól függetlenül 1953-ig nem engedték kiállítani. Ellenben több alkalommal volt „küldetésben” főleg a Csalhó[30] délkeleti tövében található Békáson – ahol akkor építették a cementgyárat, amely a nagy szocialista megvalósításnak kikiáltott vízi erőmű építéséhez szükséges építőanyagot gyártotta –, hogy „a Művészeti Tanács megrendelésére” képeket készítsen. De ugyanígy jöhetett Gyergyószentmikósra, haza Csíkszeredába, vagy a csíkszentimrei Büdös-fürdőre is. Ehhez évente, 1952-ben, 1953-ban és még 1954-ben is, hivatalos írásokat kapott. A célállomáson minden alkalommal láttamozták útipapírjait. Szükség volt az ilyen iratokra, hogy tevékenysége miatt ne nézzék szabotőrnek, osztályellenségnek, vagy esetleg kémnek, akárcsak Vajdahunyadon.

Nagy Imre békási tartózkodásának, rehabilitálásának és képei Marosvásárhely számára való adományozásának a története az egyetlen fennmaradt hangfelvételből ismerhető meg.

Három év közben rengeteg anyag gyűlt össze. A békási erőműveknek az akkori igazgatója, látta az én 1937-es párizsi akvarelljeimet. Nagyon ajánlta, hogy lemenjek a békási erőművekhez. Hát, nekem nem is kellett kétszer mondja.

Megérkezem a fölborult, összevissza hányt világba, olyan területre, hogy azt sem tudtam, hogy felrobbantották atommal, vagy mivel, hogy ilyen áldatlan állapotok vannak.

Itt kezdtem osztán meg a nagy munkát. Itt szintén három évig dolgoztam, jobban mondva inkább csak jegyeztem, akvarelleket és jegyzeteket csináltam, és közben tervezgettem a végrehajtást. Miután megkezdtem az anyagomnak a feldolgozását, a minisztériumból egy bizottság látogatott el hozzám, úgy vettem észre, hogy van több szakértő is, és nagyon érdeklik a dolgok. Azt mondják, „Miért nem állít ki?” Hát én kiállítanék, de nem veszik be a dolgaimot. No, csak állítsak ki! Az 1956-os Kolozs tartományi kiállításon, a Monostori úton, ahol jelenleg a Néprajzi Múzeum van, ott ki is állították a dolgaimot. Mikor a kiállításra bemegyek szétnézni, középen megállok, nézem a munkákat, észreveszem az én képemet is a WC fölött. „Hát – mondom –, te jó helyre kerültél!” De nem is talált a többi közé, mert minden munka olyan szürke volt, hogy az én képem egyenesen kirívó lett volna. Megnyugodtam, hogy ez már valamit jelent, mert megindult az első anyagom.[31]

Az időben – s még a 60-as években is –, az erdélyi művészeti életben az ideologikus társadalmi-szakmai kategorizálás miatt a művészet hagyományai közül majdnem teljesen kiiktatták Nagybányát. Aztán a polgári osztálykorlátaik révén régieknek, és formalizmusuk miatt újaknak kikiáltottak közötti ellentét megoldódott, közös táborba kerültek. Így érthető meg Nagy Imre művészi felszabadulásának a jelentősége, és a hagyatékról szóló fejezetben felbukkanó formalista kifejezés felbukkanása is. Állandóan figyelték, ha akarta, ha nem, mégiscsak ellenőrizték a munkáit, cselekedeteit. Egyik alkalommal értesítették, hogy Bukarestből Kolozsvárra jött egy bizottság, meg akarja nézni a dolgait. Hát, természetes, hogy örömmel fogadta, és a végén nagy meglepetésére csak látta, hogy a látott anyag nagyon megfogta, és voltak olyanok, akik már majdnem négykézláb jártak a földön s mászkáltak, hogy a képeket mennél jobban láthassák. Aztán Ditrói Ervin [a Kolozsvári Művészeti Múzeum ig.] fölvetette a problémát, hogy már ideje volna egy [gyűjteményes] kiállítást csinálnia. Ő már úgy látszik, hogy jól volt tájékozódva: „Ahaj! Itt vígan megy az egész dolog. Trombitaszóval fog az menni!”[32]

Szerencsés egybeesés tanúi lehetünk: mire feldolgozta a „küldetések” alkalmával gyűjtött anyagot, akkorra rehabilitálták és kiállíthatott. A Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonában van az 1958. március 8-án befejezett Békási cementgyár építése [33] című képe befejezéséről és a kiállításáról – amelynek már katalógusa és plakátja is volt –, le is zárt egy korszakot, és attól kezdve rendszeres munkával egymásután következtek a kompozíciók. Akkor nagyon meglepődtem azon, hogy majdnem minden képemet meg akarták venni. Elhatároztam, hogy nem adok el többet, csak éppen, hogy fedezzem a kiállításomat, mert akkor már nyugdíjas állapotba kerültem, és összesen három darab képet eladva, a kiállítás bezárult. És akkor határoztam el, hogy annak a néhány embernek, akik velem szemben olyan nagyszerűen viselkedtek Marosvásárhelyen: Veres Károly, Bernáth Ernő, Imreh Ernő – és ne felejtsem el azt a munkás közösséget, amelyikben én dolgoztam –, mennyi szeretettel halmoztak el és munkámban mennyire segítettek nekem, elhatároztam, hogy odaadok egy gyűjteményes anyagot, lássuk, hogy mit csinálnak? Elfogadják, vagy eltagadják?

El is fogadták, és azóta, természetes, sok minden változáson ment keresztül a dolog, a Teleki-tékában van az anyagom elhelyezve, körülbelül hat teremben.[34]

Marosvásárhelyt természetesen mindörökre lelkébe zárta, hiszen kritikus korszakában lelkileg és fizikálisan egyaránt megmentette őt. Végrendeletében is adományozott a városnak. A nagy csellós c. olajképet, azzal a feltétellel, hogy azt is a Nagy Imre Képtárban őrizzék, amelynek továbbra is tartsák meg képtár jellegét. De az 1968-as megyésítés következtében az addigi jellegét többnyire sikerrel őrző marosvásárhelyi polgárság élére lélekidegen személyek kerültek, s 1974-ben eredeti helyükről más termekbe költöztették a kiállítást. Dr. Nemes István megnézte a képeket új otthonukban; a Téka bal oldali szárnyában,[35] s értesítette is Nagy Imrét. 1985-ben pedig felszámolták a Képtárat, s csak 2001-ben, a csíksomlyói származású Fodor Imre polgármester szorgalmazására sikerült újrateremteni a Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum külön részlegeként, de nem eredeti helyén, hanem a Bolyai és a Köteles Sámuel utcák sarkán levő, erre a célra átalakított épületben.

1959 májusában korszakzáró pillanatához érkezett Nagy Imre. Már akkor szerette volna kialakítani csíki emlékhelyét, de a közigazgatásilag Marosvásárhelyhez tartozó Csíkszeredának akkor nem volt elegendő politikai és anyagi ereje, hogy ez ügyben hozzájuk fordulhasson, ezért a tartománytól kért segítséget; az hatalmasabb, ő meg ott ismertebb volt. Képadománya mellett felajánlotta zsögödi házát és telkét a Maros Magyar Autonóm Tartomány Végrehajtó Bizottságának.

Művészi pályafutásom egyik mérföldkövéhez értem, amikor eddigi munkám eredményét s hivatásomból eredő terveimet kell felmérnem. Ez a számbavétel érlelte meg azt az elhatározásomat, hogy az életemnek értelmét adó művészet ügyének szolgálatában az eddiginél többet tegyek.

Életem művének részét a tulajdonomat képező ingatlannal együtt az alábbi feltételek mellett kívánom az elkövetkező művésznemzedék szolgálatába állítani:

1. – Felajánlom zsögödi telkemnek a gazdasági udvarát és épületit a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának rendelkezésére s arra nézve teljes tulajdonjogi átruházást biztosítok az 1960. év során elkészítendő egy-egy az ifjú festő- és szobrászművészek továbbképzésének céljait szolgáló műterem és ahhoz tartozó mellékhelyiségek felállítására, azzal a kikötéssel, hogy ez az ingatlan más célra nem használható;

2. – Felajánlom zsögödi lakóházamat a hozzá tartozó telekkel, a marosvásárhelyi gyűjtemény részére már felajánlottakon kívül a mellékelt jegyzékben feltüntetett festményeimmel együtt, a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának, képeim gyűjteményes megőrzésére, az életem végéig tartó haszonélvezeti jog fenntartásával, ide értve a gazdasági épületek mögött elterülő veteményeskertet is, a következő feltételek mellett:

c) – A most felajánlott gyűjtemény képanyaga Zsögödről csak a kiállítás időtartamára szállítható el;

e) – A létesítendő zsögödi művésztelep gondozásának biztosítására megfelelő intézkedések szükségesek. Kívánatos olyan ösztöndíjak biztosítása, hogy a zsögödi művésztelepen minden anyagi gondtól mentesen legalább egy festő és egy szobrász állandó munkát végezhessen;

g) – A művésztelep működésében és irányításában nem kívánok tevékeny részt venni, azzal, hogy amennyiben az alkotó munkám is megengedi, mindenkor a legnagyobb készséggel szolgálok tanáccsal és útmutatással, úgy művészi, mint egyéb vonatkozásban is.

Nagy Imre festőművész, a RNK művészetének érdemes mestere.[36]

A zsögödi emlékhely kialakítására végül 1973-ban, 80. születésnapja alkalmából kerülhetett sor. Felépült a zsögödi Nagy Imre Képtár, amit mégis – saját erőből – a csíkiak hoztak létre.

Később, Nagy Imre halála után Sütő András [37] – a temetéskor el nem mondhatott, de az Igaz Szó 1976/9 számában megjelentetett búcsúbeszédében –, őszintén köszönte meg a pártfogó hozzáállást, ügyszeretetet: – Illesse igaz köszönet a megyei pártbizottságot s annak vezetőit e példás pártoló megbecsülésért; a művészetnek e gyönyörű csarnokáért. [38]

Végezetül következzen Nagy Imrének a megnyitóünnepségre szánt, egyik vázlatfüzetében fennmaradt beszédtöredéke:

Kedves barátaim, igen tisztelt közönség!

Nem tudom megállni, hogy néhány szóval meg ne köszönjem azt a sok figyelmességet, amivel itt elhalmoztak és kitüntettek. Ilyenkor elcsodálkozom azon, hogy én vagyok-e vajon? – amikor két világháború, 2 forradalom zúgott rajtam keresztül. A pokloknak minden kijáróját nézve, hogy itt vagyok ennyi veszély után, nem tudom, kinek köszönjem meg, hogy megérhettem a 80 évet.

1915-ben vonultam be katonának, 1916-ban Galíciába vezényeltek. Attól kezdve minden vadászatot abbahagytam, még az emberre való vadászatot is, ott is festettem, és ma is azt csinálom. Egy rész munkának itt az eredménye.

Természetnek vagyok tisztelője és festője, amit szavakban is kifejezek, ebben a mai világban, amikor a természetet igyekszünk felborítani, ahol csak érjük és találjuk, pedig mindent onnan kapunk a munkánk után. Kezdett megbomlani a biológiai egyensúly, ezt a hangot halljuk úton-útfélen – vajon hol állunk meg?

Ki tudja megállítani azt a zuhanást, ha be nem következik nagyobb katasztrófa, ami végleg figyelmezteti az emberiséget a nagy tévedésre…[39]

[3] 1969, ceruza, j.j.l, Nagy Imre, 1969. április 9., b.l., Kovács, 190×270 mm, Ltsz.: 1280, CSSZM.

[4] Murádin Jenő: Erdélyi művészképzés 1919–2000. In: Külön világban és külön időben – A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest 2001, 117.

[5] 1964, ceruza, j.j.l., Nagy Imre, 1964. feb. 24, K. vár., b.l., Márkos Albert, 210×310 mm, Ltsz.: 1969, CSSZM.

[7] Ugyanakkor alapították az ugyancsak kétnyelvű Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumot is.

[8] SK 23, ÖKI – REP, Zsögöd, 1949. október 30.

[9] Kiadatlan saját kezű írás – továbbiakban KSK – 01/1, Sümegi György – továbbiakban – SGy.

[11] SK 24, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1950. január 7.

[12] VA 14, CSSZM. – REP, Miklóssy Gábor festőművész.

[13] É.n., ceruza, j.j.l., Zsögöd, Nagy Imre, b.l., Bene, 210×310 mm, Ltsz.: 2088, CSSZM.

[14] SK 19, ÖKI – REP, Zsögöd, 1949. február 7.

[16] 1963, ceruza, j.j.l., K. vár., 1963, január, Nagy Imre, b.l., R. Ladea, 210×297 mm, Ltsz.: 1004, CSSZM.

[17] VA 14, CSSZM. – REP, Miklóssy Gábor festőművész.

[18] SK 25, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1950. július 6.

[19] É.n., ceruza, j.j.l., Nagy Imre, b.l., Erdős Tibor, 160×263 mm, Ltsz.: 1245, CSSZM.

[20] „A főiskolát én Bukarestben kezdtem 1948-ban, amikor a kolozsvári alakult. Két év múlva átjöttem III. évre Kolozsvárra éppen azért, mert hallottam, hogy itt Nagy Imre is tanár. Sajnos, amikor átjöttem Kolozsvárra, Imre bácsinak távoznia kellett a főiskoláról. […] Itt első tanárom Cs. Erdős Tibor volt, […] s amikor egyszer valami lemezt készítettünk elő, egy idős férfi lépett be, akinek bemutatott: Nagy Imre volt. Nekem mintha a torkomban dobogott a szívem. Az élőben való találkozás aztán folytatódott, […]. Viszont a főiskolán olyan dolgok történtek, amik másképpen hatnak. Már asszisztens voltam s a belső életet, gyűléseket ismertem. Egyszer olyasmi okozott problémát a tanároknak, hogy a növendékek nem a saját tanáraikat követik, hanem mentorokat keresnek a városban. »Egyesek Ladeára hallgatnak, mások Nagy Imrére.«” – VA 11, CSSZM. – REP, Veress Pál festőművész.

[25] 1969, ceruza, j.j.l., Zsögöd, 1969. máj. 4., Nagy Imre; b.l., Dr. Imreh Ernő, 210×310 mm, Ltsz.: 2067, CSSZM.

[26] VA 1, CSSZM. – REP, Imreh Ernő, ny. cukorgyári jogtanácsos.

[27] *** Esztétikai Kislexikon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972, 172.

[28] SK 30, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1951. május 9.

[29] SK 31, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1951. május 14.

[33] T. furl., 1488×1227 mm, j.b.l., K.vár, 1957, Nagy Imre, Ltsz.: 2667, Kolozsvári Művészeti Múzeum. A kép hátán olvasható Nagy Imre ceruzával írott megjegyzése: „1958. március 8-án fejeztem be.”

[35] B 190. CSSZM., Kolozsvár, 1974. október 25.

[36] DO 26. CSSZM., Zsögöd, 1959. május 18.

[37] 1972, ceruza, j.j.l., Zsögöd, 1972. jún. 15, Nagy Imre, b.l., Egyik énem! Sütő András, 210×297 mm, Ltsz.: 992, CSSZM.

[38] „S a konok szándék, hogy élete művét – egy helyütt lássa a jelen s az utókor, hogy ez sikerült neki: szándékán túlmenőleg Hargita megye illetékes, felelős embereinek mindenkori támogató segítségét igazolja; illesse igaz köszönet a megyei pártbizottságot s annak vezetőit e példás pártoló megbecsülésért; a művészetnek e gyönyörű csarnokáért […]” – Sütő András: Képzelt búcsúbeszéd Nagy Imre ravatala mellett, Igaz Szó, 1976/9.