Halála

„Az ember úgy vándorol egy agyagfazékkal, teli tüzes szénnel, hogy minden állat rettegjen és fusson tőle. Az örök-égő Vesta-láng életet és halált jelent.” – Nagy Imre

1976. július 31-én keltezte Vetró Artúr [1] szobrász barátja (1919-1992) a szüle­tésnapi üdvözletet, aminek első olvasatkor az a benyomás kerített hatalmába, mintha a felsorolt vi­lágnagyok már „várnák” Nagy Imrét: Szeretettel üdvözöllek Drezdából – Vermer van Delft, Botticelli, Tizian, Giorgione, Cézanne is ölel szeretettel – min­den jót születésnapodra. Szervusz, Imre! Bubi. [2]

1976 júliusára a betegség végérvényesen erőt vett rajta. A csíkszeredai kórház legjobb belgyógyász-főorvosa, dr. Hollaky József kezelte.

Kórházban, Sztrakula Irén főnővérrel [3]

Egy héttel halála előtt a kórházban diktálta le végrendeletét:

Kolozsváron, Nyárfasor utca 42. szám alatti lakásomon levő összes képeimet – kivéve A nagycsellós és a Nyárfasor című olajképeket, valamint két szabadon választott rajzot –, minden szobrot, minden vázlatot, levelezésemet, kézirataimat, könyvtáramat, festőkészleteimet és felszereléseimet, személyes tárgyaimat és a művészi munkámban használt összes eszközö­ket, amelyek munkásságommal valamilyen rep­rezentatív kapcsolatban vannak, továbbá ugyanitt található faragott bútor-garnitúrámat, azonkívül Csíkszereda, Csillag utcai lakáso­mon található összes képeimet, a szobrokat, vázlatokat és egyéb munkákat, levelezést, kéz­iratokat, könyveket, bútorokat, házi és ház­tartási eszközöket, személyes ingóságokat és szellemi javakat hagyományozom Hargita me­gye Tanácsa Végrehajtó Bizottságának, azzal a meghagyással, hogy abból Csíkszeredán, Csillag utcai házamban művészi munkásságo­mat tükröző emlékházat szervezzen.

Az emlékház megszervezésével kapcsolat­ban az a kívánságom, hogy könyvtáramat csík­szeredai lakásom középső szobájában helyez­zék el, és hogy az Emlékház helyiségeiben an­nak gondnoksága időről időre szervezzen hang­versenyeket és más zenei audíciókat, olyan mű­sorokkal, amelyek alkalmasak arra, hogy a közönséget a zeneművészet segítségével is köze­lebb hozzák művészetemhez.

Az a kívánságom, hogy utolsó munkám, a festőállványon jelenleg befejezetlenül álló kép maradjon úgy, ahogy van, ahogyan félbehagy­tam”[4]

Már 1959-ben eldöntötte, hogy életművét hagyatékolja. Első alkalommal a Maros Magyar Autonóm Tartománynak aján­lotta fel. 1975-ben későbbi műveit is hagyatékolni akarta. Akkori jogi tanácsadója, a kolozsvári ügyvéd, dr. Nemes István [5] levele tanúsítja, hogy ér­deklődött az eljárás felől, megerősítést kért jogász barátjától. Az eljárás változatlan, – áll a válaszlevélben –, úgy ahogy nálad azt megbeszéltük. A 478/10. dec. 1954. számú törvényrendelet értelmében egyedül mész el a közjegyzőséghez és ajándékozási szándékodat az állami közjegyző közokiratba foglalja. Nagyon fontos, hogy a felveendő ok­iratba a teljes levéltári anyagot – esetenként ér­tékfeltüntetéssel – vegyék be. Miután az ajándékozási irat elkészült, a megyei néptanács egy végzést hoz, amelyben elfogadja az ajándé­kot. Természetesen az ajándékozás illetékmen­tes. Miután a megyei néptanács elfogadja az ajándékozást, sor kerül a 63/1974-es törvény szerinti bejelentésre a központi nyilvántartásba. [6]

Július 7-én kelt kórházi kibocsátó lapján felso­rolt betegségei a következők: CIROZĂ HEPATICĂ CU EXCERBARE – COLECISTITĂ CU PERICOLECISTITĂ CR. SUSP. CALCULOZĂ DIVERTICULOZĂ DUODENALĂ? GASTRO-DUODENITĂ CR. HIPOACIDĂ, ST. POST INFARCT DE MIOCARD.[7]

Másfél hónappal később gyászjelen­tőjét a hivatalosságok adták ki:

Nagy megrendüléssel, mély fájdalommal tu­datjuk mindazokkal, akik oly nagyon tisztel­ték és szerették, hogy

NAGY IMRE

Romá­nia Szocialista Köztársaság

érdemes festőművé­sze

életének 84. évében hosszas, de türelemmel viselt szenvedés után, 1976. augusztus 22-én reggel 8 órakor

Csíkszeredában elhunyt.

Halála, a hazai képzőművészet pótolhatatlan vesztesége.

Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a Csíksze­reda-zsögödi emlékháznál.

A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.

A temetkezést szervező bizottság.[8]

 

A szertartást Dr. Erőss Lajos, pápai prelátus-nagyprépost, kanonok-irodaigazgató végezte, aki a következőképpen emlékezett az eseményre: Nagy Imre mester temetési szertar­tását megboldogult Márton Áron [9] püspök úr megbízásából végeztük Fr. Écsi János csíksomlyói ferences tartományfőnökkel. A püspök úrnak az volt a szándéka, hogy elvégzi a temetési szertartást, de amikor a tudomására jutott, hogy Nagy Imre végrendeletében hamvasztást kért, lemondott eredeti tervéről. Egyházmegyéjében még ilyen eset nem volt és a katolikus Csíkban nem akarta szentesíteni ezt a temetési módot jelenlétével. Éppen szabadságon voltam a szentimrei Hargitán. Ott keresett fel engem – úgy emlékszem –, Fejér Miklós tanár úr és Kányádi Sándor [10] költő azzal, hogy püspöki megbízásból végezzem el a gyászszertartást. Vállaltam. A zsögödi emlékház nagy kiállítási termében volt felravatalozva. Úgy emlékszem, hogy jelen volt Fazekas János – volt miniszter –, a megye, a város vezetősége, az ország min­den részéről összesereglett művészek, írók. So­kan beszéltek magyarul, románul, de a nevekre nem emlékszem. [11]

A Nagyprépost úr a következő teme­tési beszéddel búcsúztatta Nagy Imrét 1976. aug. 25-én:

Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bá­csink koporsóját. Szeretettel és mélységes tiszte­lettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgár­dája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit, még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utó­kor számára.

A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így for­dult mennyei Atyjához: „A művet, melynek el­végzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdi­csőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem, Atyám…”. Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is, mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségé­ben beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmond­hattad: „Atyám, a feladatot, amelynek elvégzé­sét, mint hivatást reám bíztál, befejeztem.”

Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott ta­lentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszült­séggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tá­jak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visz­nek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jó­sághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr.

Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget, és azt a kifejező erő gazdagságában továbbadni, másokkal is meg­ismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, ne­mesebb az ember.

Nagy Imre mester, egyéni életében és művé­szetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természet­feletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a meg­váltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítá­sát: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpi­rosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyer­tyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek orszá­gába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, a lélekből pattant ki, hitének, meg­győződésének őszinte kifejezője.

Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szí­ved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak a csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői ott­honba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:

„Valahol lenni kell egy lakomának hová hi­vatalos,

kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen sze­relem.

Valahol lenni kell egy palotának, hová bejára­tos,

kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen.

Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor

befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.”

 

Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, ir­galommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:

„Nyugtot nem ad már se ecset, se véső.

A szív csak égi szerelemre vár,

mely a kereszten int, kitárja karját.”

Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyerme­ked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugo­dalmat a béke és szeretet honában.

Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra![12]


[1] Ceruza, j.j.l., Vetró, K. vár., 1973. január, Nagy Imre, 210×310 mm, Ltsz.: 2082, CSSZM.

[2] B 46, CSSZM. – REP.

[3] A Sztrakula család tulajdona, ismeretlen szerző.

[4] Dokumentum, v. dokumentum jellegű – továbbiakban DO – 40, CSSZM. – REP. (A fordítás-kivonatot a Följegyzésekből vettem át. 289–290.)

[5] Ceruza, j.j.l., K. vár, 1973. dec. 15., Nagy Imre, b.l., Nemes István, Ltsz.: 2076, CSSZM.

[6] H 22, CSSZM. – REP, Kolozsvár, 1975. október 3.

[7] DO 38, CSSZM. – REP.

[8] DO 37, CSSZM. – REP.

[9] Ceruza, j.j.l., Gyulafehérvár, 1969. nov. 27., Nagy Imre, b.l., Márton Áron, 210×300 mm, Ltsz.: 1751, CSSZM.

[10] Ceruza, j.b.l., Kányádi Sándor, K. vár., 1974. IV. 21., Nagy Imre, 210×300 mm, Ltsz.: 4206, CSSZM.

[11] „Nagy Imre mester temetési szertar­tását megboldogult Márton Áron püspök úr megbízásából végeztük Fr. Écsi János [csíksomlyói] ferences tartományi főnökkel. A püspök úrnak az volt a szándéka, hogy elvégzi a temetési szertartást, de amikor a tudomására jutott, hogy végrendeletében hamvasztást kért, lemondott eredeti tervéről. (Egyházmegyéjében még ilyen eset nem volt és a katolikus Csíkban nem akarta szentesíteni ezt a temetési módot jelenlétével.) A levél írója, a püspöki kancellá­ria igazgatója éppen szabadságon volt a szentimrei Hargitán. Ott keresett fel engem – úgy emlékszem –, Fejér Miklós tanár úr és Kányádi Sándor költő azzal, hogy püspöki megbízásból végezzem el a gyászszertartást. Vállaltam. A zsögödi emlékház nagy kiállítási termében volt felravatalozva. Úgy emlékszem, hogy jelen volt Fazekas János – volt miniszter –, a megye, a város vezetősége, az ország min­den részéről összesereglett művészek, írók. So­kan beszéltek magyarul, románul, de a nevekre nem emlékszem. […]” – VA 5, CSSZM. – REP, Dr. Erőss Lajos, pápai prelátus-nagyprépost, kanonok-irodaigazgató levele, Gyulafehérvár, 1988. november.

[12] DO 39, CSSZM. – REP.