Hagyatéka

„Nem lehet a művészetből tömegsportot csinálni.” – Nagy Imre

Nagy Imre alkotásai 75 alkalommal szerepeltek közös tárlaton kortárs művek társaságában; tehát mérlegelhette, naprakészen tisztázhatta saját művészi értékét. Amint az 50-es évek végén a Maros Magyar Autonóm Tartomány Végrehajtó Bizottságának küldött leveléből is kitűnik, úgy döntött, hogy ragaszkodik életművének és megteremtett környezetének a megőrzéséhez. Azt is tudta, hogy erre kizárólag a közgyűjtemény hivatott. (Nem véletlenszerű 1930-beli múzeumalapító ténykedése.) S bár műveiből aránylag keveset adott el élete folyamán, annak végén lehetőség szerint alkotásait összegyűj­tötte – amit tudott visszavásárolt –, hogy életművét közgyűjteményben helyezhesse el. Így kevés alkotása maradt magánkézben, s tulajdo­nosaik a mai napig családi ereklyeként őrzik azokat, említésüket sem kívánják.[1]

Némely alkotása – pontosabban a helikonos íróportrék – másodvásárlás nyomán került közgyűjteménybe. Ezek korábbi sorsa hányatott volt. Nagy Imre összeveszett Kós Károllyal a portrésorozat árát illetően. Kós Károly sokallta, mert nem akarta a Helikon-kiadványok árát a magasabb költségek miatt emelni. A soroza­tot Nagy Imre másnak adta el, de nem emléke­zett rá, hogy kinek. [2] Megfordulhatott a Ko­vács László kezén is, – aki 1946-47-ben megjelentette a Magyar Irodalom Történetét –, s utóbb nyoma veszett. Végül azonban – Nagy Imre emléke szerint – a rajzok Katona kultúrtanácsos révén egyszer talán Kolozsvárra, majd Budapestre kerültek, s aztán az Erdélyi Heli­kon folyóirat íróiról készített, több mint négy évtizede elveszettnek hitt rajzai 1985-ben hir­telen előbukkantak, és harmincöt tusrajzot, a majdnem teljes sorozatot megvásárolta a Petőfi Irodalmi Múzeum. [3] A nagy hagyományú, gazdag múltú erdélyi kortárs arcképrajzolás, -festés terén talán Nagy Imre foglalhatja el magának az első helyet, hiszen arcképcsarnoka az 1920-as évektől a 70-esekig, több generáció legjobbjainak portréit jeleníti meg.

Véleményem szerint hagyatékát nemcsak a megőrzött életmű képezi, részének kell tekintenünk művésztelep-alapítási szándékát is – amire a „magyar világban” –, az észak-erdélyi magyar­ság mindennapi és művelődési életének megpezsdülő korszakában szeretett volna sort keríteni. Gaz­daságára alapozva és a Barabás Miklós Céh segítségére is számítva, Zsögödön akarta létrehozni. Sajnos, nem lett semmi belőle, sőt, az alábbiak szerint az általános lelkesedéssel nem állt egyenes arányban a hivatalosság anya­gi támogatása. Következzék Nagy Imre, Szolnay Sándor és dr. Csedő János e témával kapcsolatos visszaemlékezése:

Gazdaságom egyre inkább lekötött, amitől ugyan szabadulni szerettem volna, de nem lehe­tett. Sokat foglalkoztatott ugyanis egy művész­telep megszervezése, amit a birtokra akartam alapozni. Ezt a tervemet még anyám sem tudta, én pedig hallgattam róla, vártam az idők folyá­sát, és nyögtem a terhes gazdasággal járó mun­kát. Később Tüdős Klárának [1895-1980] adtam elő a ter­vemet, aki komoly ígéretet tett. Teleki Pál ak­kori miniszterelnök egymillió pengőt irányzott elő a zsögödi művésztelep részére. Tervembe be­vontam Nagy Zoltánt [1916-1987], akivel együtt dolgoztuk ki a telep programját. A dolog azonban nagyon lassan ment. […] A háború szele nagyon közeledett. Minden meglassult. Az egymillió pengőből Csíkszereda városa megvásá­rolta Zsögödfürdőt, ahová a művésztelepet szántam. Az épületeket, a fürdőt rendbe tettük, de annál több már nem történhetett: jött a há­ború.[4]

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy erdélyi művészte­lepet szeretnénk építeni a székelység között. Úgy gondoljuk, hogy vásárolunk egy nagy terü­letet, ahol gazdaságot lehet majd berendezni, ami az ott élő művészeket a legszükségesebb élelmiszerekkel, műteremmel, fával ellátná. Erre a célra a kormányzat megértő támogatása folytán már kaptunk is százezer pengőt. Re­méljük, hogy ami még hiányzik, azt a tavasz folyamán összehozzuk. Talán a tavasszal Ko­lozsvárt rendezendő művészhetekkel kapcsolat­ban ez a kérdés is megoldódik, úgyhogy a nyá­ron már gondtalanul dolgozhatunk.[5]

Zsögödfürdő a Zerwes család tulajdona volt. Egy részét harmincezer pengőért vásárolták meg. A további 2/3 részt 1944 tavaszán akarták megvenni.[6] De a háború minden hasonló kezde­ményezésnek véget vetett.

Köz- és részleges magángyűjteményi tételes hagyatéka – amely vázlatokat és a kész műveket egyaránt tartalmaz –, 6 912 darabból áll:

Csíki Székely Múzeum

6 547 db.

Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum

130 db.

Magángyűjtemény, Magyarország

91 db.

Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy

69 db.

Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest

35 db.

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

12 db.

Kolozsvári Művészeti Múzeum

8 db.

Bruckenthal Múzeum, Nagyszeben

4 db.

Királyi Képtár, London[7]

4? db.

Románia Nemzeti Művészeti Múzeuma, Bukarest[8]

4 db.

Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely

3 db.

Molnár István Múzeum, Székelykeresztúr

2 db.

Kecskeméti Képtár

1 db.

Városi Múzeum, Nürnberg[9]

1 db.

Városi Múzeum, Velence[10]

1 db.

A Barabás Miklós Céh tevékenységéről szóló – fentebb idézett Szolnay-szövegben – arról is tudomást szerzünk, hogy a két világháború között Nagy Imre rajzai egészen Japánig eljutottak, ám más forrás nem igazolja ezt az állítást.

A Csíki Székely Múzeumban található hagyaték[11] – amelynek teljes katalógusát közlöm –, a következőképpen oszlik meg:

55 db. akvaforte

4 473 db. ceruzarajz

13 db. cinklemez

44 db. dúc

269 db. fametszet

33 db. filcrajz

51 db. pácrajz

2 db. pasztell

82 db. szénrajz

261 db. tintarajz

910 db. tusrajz

6 db. vegyes technika

137 db. akvarell

4 db. sokszorosított rajz reprodukció

14 db. tempera (rétegelt l.)

193 db. olaj (karton, farost l., rétegelt l., vászon),

valamint

597 db. személyes tárgy

2 348 db. könyv

Nagy Imre szellemi hagyatékát képezi még, a két alkalommal felmerült monumentális alkotás készítésének gondolata is. Első alkalommal a cukorgyár számára készített freskótervet, aminek csak írott vázlata maradt fenn. Oka sem, és az sem ismert, hogy pontosan hová szánta.

„1. mezőgazdaság

cukor története

ültetés mezőgazd

kapálás termelése

szedés

– díszítő elemek: répa, levele, cukor formátumok

II. ipar

cukorgyár látképe

belső munka

laboratórium

főzés

élmunkásfejek, típusok, álló-mozgó, egyes figurák

– figurák (kitöltő rész), az egyes csoportokat részbe elválasztó kisebb munkák behelyezése

olló, esztergályos, köszörülők

a cukor

Cukor története az ember küzdelme a szénért, mit jelent az a mai társadalmunkban.

Terveim megvalósításához lehetőséget és pénzt kérek.

Színek: ultramarin, krómoxid-zöld, pompei piros, oxid vörös, okkerek, venyigefekete

Kötőanyag: mészlé: 1. vederbe.

Vakolat: 2 ujjnyi vastag, a téglát vizezni, második vakolat finomabb szemcséből: 1 rész mész, 2 rész homok (finoman szitált, mosott homok.)”[12]

Második alkalommal pedig az újon­nan épülő, csíkszeredai kultúrház homlokzatának monu­mentális díszítésére gondolt. Ezer­kilencszázhatvan körül lehetett, Csíkszeredá­ban megkezdték a kultúrház építését, és én úgy gon­doltam, hogy összeszedek itt, Kolozsváron egy néhány embert és kifestjük és megcsináljuk a dí­szítésit és képzőművészeti és szobrászati dol­gokkal el fogjuk látni. Egy pár napi talál­kozás után a barátaimmal Zsögödön össze­gyűltünk, kész tervvel álltunk elő, hogy éppen csak az anyagot adják és mi a végrehajtást meg­csináljuk teljesen díjtalanul. Úgy nézett ki a dolog, hogy a vásárhelyieknek nem tetszett, és ellenem megindítottak egy akciót, sőt egyáltalá­ban szóba sem álltak velünk. Ennek követ­kezménye az lett, miután látták a vásárhelyiek, hogy ebből komoly dolog lesz, és hát őket illette meg tulajdonképpen a végre­hajtás is, velem kikezdtek hátul­ról. Többet akarnak ezek az emberek; itt van Nagy Imre is, ez a formalista, ez az idea­lista…

Miután két esztendő eltelt, megjelenik Szabó, az első titkár úr, és bocsánatot kérnek tőlem, mondván, hogy rossz információ alapján indultak el és belátták, hogy hát ez elég rosszul volt csinálva.

Na! Hát én csak annyit kérdeztem tőlük, hogy ezzel el van rendezve a dolog? Ezzel ké­rem, úgy látszik, el volt rendezve.[13]

Murális terv [14]


[1] Ezeket az alkotásokat az eddig megkeresett tulajdonosok kérésére nem írhattam össze.

[2] Imreh Ernő, a cukorgyár volt jogtanácsosa és özv. Kurucz Istvánné egybehangzó története.

[3] Sümegi György: Nagy Imre írói arcképcsarnokából (előszó). In: Erdélyi Helikon – Zsögödi Nagy Imre grafikái –, Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest 1992.

[4] FÖ 155.

[5] DO 8 – REP. (A könyv a saját tulajdonom, de sajnos előtét- és utólapjai hiányoznak, így kiadását nem pontosíthatom.)

[6] VA 9, CSSZM. – REP.

[7] „Rotschildné a magammal vitt nyolc képet kiállította, el is adta. A múzeum, Mary királyné, Rotschildné vásárolt képet, a többi vásárlóra nem emlékszem.” (FÖ 172.)

[8] [Román Szocialista Köztársaság] Nemzeti Galéria – tárlatvezető, Meridián Kiadó Bukarest, 1965. Benne a 90. reprodukció a Békási kubikusok, technikai adatok nélkül. A 104. oldalon pedig rövid szócikk olvasható, amelyet a kötet szerzői közül valószínű Ion Frunzetti írt. Ő még cikkezett Nagy Imréről. Itt inkább akvarellistaként, a helyi mesékből és legendákból merítő pásztor-fantázia látásmód („o viziune fantastico-pastorală izvorîtă din basmele şi legendele locale”), valamint a munkatelep-ábrázolás képviselőjeként említi, aki magas horizontú panorámában, erővel szuggerálja a közös építőmunka erőfeszítéseit („într-un panoramic cu orizontiri foarte sus, sugerînd cu putere eforturile colective ale muncii de construcţie”).

[9] „Pesten találkoztam az akkor éppen ott tartózkodó nürnbergi polgármesterrel, aki a Nürnbergi Év képanyagát válogatta. Tőlem is felszedett egynéhányat zsögödi képeimből.” (FÖ 166.) „A város egyik önarcképem megvásárlásával tisztelt meg, amit csak később, Zsögödre való visszatérésem után tudtam meg.” (FÖ 168.)

[10] DO 16, 17, CSSZM. – REP. Nürnberg és Velence múzeuma „muzeul oraşului Nürnberg, Veneţia” 1953. február 23-i nyugdíjazási kérvényéhez mellékelt tevékenységi beszámolójából.

[11] A nem csíkszeredai gyűjteményeket már közöltem különböző ACTA-évfolyamokban.

[12] Vázlatfüzet-bejegyzés – továbbiakban VF – 12, CSSZM. – REP.

[13] „Az évszámot nem tudom pontosan, ezer­kilencszáz-hatvan körül lehetett, Csíkszeredá­ban a kultúrház alapjait kezdték lerakni, megkezdték a kultúrház építését, és én úgy gon­doltam, hogy összeszedek itt Kolozsváron egy néhány embert és kifestjük és megcsináljuk a dí­szítésit és képzőművészeti és szobrászati dol­gokkal el fogjuk látni. […] egy pár napi talál­kozás után a barátaimmal Zsögödön össze­gyűltünk, kész tervvel álltunk elő, hogy éppen csak az anyagot adják és mi a végrehajtást meg­csináljuk teljesen díjtalanul. Úgy nézett ki a dolog, hogy a vásárhelyieknek nem tetszett, és ellenem megindítottak egy akciót, sőt egyáltalá­ban szóba sem álltak velünk. Ennek követ­kezménye az lett, miután látták, hogy ebből komoly dolog lesz – mondjuk, a vásárhelyiek –, és hát őket illette meg tulajdonképpen a végre­hajtás is, mivel ez az egész körzet annakidején Vásárhelyhez tartozott, velem kikezdtek hátul­ról. Többet akarnak ezek az emberek; itt van Nagy Imre is, ez a formalista, ez az idea­lista […] Miután két esztendő eltelt, megjelenik Szabó, az első titkár úr, és bocsánatot kérnek tőlem, mondván, hogy rossz információ alapján indultak el és belátták, hogy hát ez elég rosszul volt csinálva. […] Na! Hát én csak annyit kérdeztem tőlük, hogy ezzel el van rendezve a dolog? Ezzel ké­rem, úgy látszik, el volt rendezve.” – Hangfelvétel, CSSZM. – REP.

[14] VF 37, CSSZM. – REP.