Alkotótevékenysége

„A realista művészet alapja és kiindulópontja a természet. Elsősorban az a természet, melyben élni és halni kell a művésznek. A művész szem­lélete és alkotóterülete lévén a természet, annak minden összefüggő részét úgy hozza az alkotás fázisába, ahogy a természet nagy mozgató tör­vényszerűségét veszi.” – Nagy Imre

2003-ban, húsvét harmadnapja volt az első igazi tavaszi nap. A szentkirály-zsögödi határban azon nyomban meg is jelentek „Nagy Imre alakjai”, s kompozí­cióba rendeződtek. Az emberek mindent magukkal hoztak, amire szükségük volt: lovat, szekeret, ekét, kézi szerszámot, elemózsiás tarisznyát, pityókászsákot, s a kutya is ott sündörgött körülöttük. A le­vegő homályos a felvert portól; igazi sfumato. A közelebbiek élesek, a tá­volabbi alakok pedig enyhén elmosó­dottak: nők, férfiak, gyermekek, minden­féle színű ruhában, kendősen, kalappal vagy hajdonfejt. Térben felvett rendjük nem volt sem véletlenszerű, sem pedig előre megtervezett. Mindenki ott volt, ahol lennie kellett. Apró csoportokat ké­pezve, ahogy azt a munka megkívánta, együtt dolgozott a család s a kalákás is­merős, hogy haladata is legyen a dolog­nak – mert még bizonytalan az időjárás –, ki tudja, lehet-e holnap folytatni… Az ég enyhén felhős volt, gyenge szellő fújdo­gált egész nap.

A fent vázolt „kép” látványa egységes egész, teljességgel művészi értékű. Alak­jai és valőrjei egyaránt szabályos plaszti­kai értékkel rendelkező képelemek. Meg­örökítéséhez elegendő lenne a forma, a szín, a plasztikai eljárások ismerete, de élettel való kitöltéséhez már többre is szükség van: érezni kell a kapanyél hajlá­sát, az ekeszarv rángató ereje ellentartá­sának izomfeszítő kényszerét, a hajlado­zás derékpróbáló ritmusát, a munka hal­adatát, az együttdolgozás delejét, és a fi­noman párló izzadságszagot.

A napsütéstől már okkeressé világo­sodott föld gazdag tónusáradata alapozza meg a fent vázolt képet, a felvonult „kel­léktár” pedig megtöri a felület egyhangú­ságát. A nápolyi sárga pityókászsákok sorjázása alkotja a kompozíció erővona­lát, a pejek angolvöröse, az almásderesek szürkéje és az asszonyok színes kendői és szoknyái pedig csillogóan ellenpontozzák az „előadást”. Mögöttük az Ördög-lik fe­nyőinek mélybe vesző sötétzöld tónusa zárja le a képet. Kár, hogy az igazi festmény csendes, nem hallik a nyerítés, a lovakat nem mindig szép szóval biztató gazdák csat­togó szava, s olykor-olykor egy-egy el­igazító kiáltás, aminek csak méternyire kell hallatszania, de fontossága miatt erőt nyer.

A parasztfestő látja-tudja-érzi mind­ezt, s képtelen ettől a világtól elszakadni. Témaválasztása nem az előre megfontolt plasztikai szándékú öncsillogtatás. A festői evidencia egyszerűségének a látványából hiányzik a nadrágos társadalom civis „nyaktekerészete”. A parasztművész plasztikai érdeklődése környezetéről szól, az igazi, a valóságosan természetes rendű szépről. Kezdetben, tanulóévei alatt évekig idegenben élt, s igyekezett ahhoz a világhoz is iga­zodni, de nem szerette azt – lelkében, s ta­lán álmában is számtalanszor –, mind­egyre itthon volt. Addig dédelgette eze­ket az emlékeket, amíg a lehetőségek is­mét szabadon bocsátották, s a valóság­ban is hazatérhetett, hozzáláthatott saját világának a festéséhez.

Művészvilágának valódi tárgya nemcsak a mezei munka volt, plaszti­kájában ott találjuk a természet istenadta elemeit: a patakokat, köveket, fákat, ál­latokat, az embert és az ő „kőből-fából” való házát is. Nincs közöttük semmi, ami íróasztal mellett kitalált dologról szól, nincsen benne művi, talmi, amit kitalálója-ké­szítője és használója egyaránt „olyannak” lát…

Nagy Imre egy életet áldozott arra, hogy a saját kisközösségét és baráti körét megörökítse. Kezdetben csak ak­kor, ha már életszükségleteinek a szá­mára is kirótt, napi mezőpenzumát ő is elvégezte, később csak festőként. Amikor tanulmányai befejeztével ha­zatért, kezdetben kizárólag tájábrázolás­sal próbálkozott festőien is megérteni a zsögödi formákat-színeket, amelyek legkézenfek­vőbb modelljei voltak, s közben gazdál­kodott. Megtanulta az élet rendjét, s követnie kellett azt! Nyomában izzadságszag párállt, és a mindennapok tiszteletében s az emberi partnerség­ben egyaránt alázatra kényszerült.

Ötvenkét évet alkotott egyfolytában. Ötvenkét évig figyelte, állandóan tanulta környezetét, s ugyanannyi időt szánt an­nak megtartására, megőrzésére.

Mára az Ördög-lik benzinszagot áraszt, s a parasztok tán nem is pi­hennek, csak gyorsan elköltik elemózsiájukat, befejezik a munkát, s szaladnak haza „Város-Zsögödbe”.

Nagy Imre festményeinek a hangulata nem ilyen keserű. Ahogyan alkotó éveiben ő látta, az élet állandó, helyhez kötött, va­lóságos, azaz szerves és derűs volt, ezért hiányzik műveiből a borúlátás.

Ezt a fejezetet egy 1958-ban kelt váz­latfüzet-bejegyzésből, és az egyetlen fennmaradt hangfelvételből vett idéze­ttel alapozhatom meg.

Ahogyan a kőbe faragtam, valami alakot véltem felfedezni, ami rendkívül meghatott. In­nen kezdve a tárgyaknak lelke lett, az élet mérhetetlen megnőtt. A pásztorkodásom, a csillagos ég, az éjszaka, a világegyetem, az élet problémája izgatott.

És minden ellenem szegült ennek az öröm­nek a cselekvésében, család, iskola. Meg­nőtt a hajam, a csokornyakkendő, felkentem magam művésznek, amiről az élet hamar le­szoktatott, és beálltam tanulni a természet, a mindenség szövetségesévé. Ezt, aki nem tudja fiatalon elkapni, az lemarad vagy elkal­lódik.

Egyetlen vigaszom a rajzolásban, festésben találtam. Lassan annyira szokásommá vált, hogy még most is azt csinálom. Egy kissé tuda­tosan megszervezve, amiből rendszer lett, mun­kamódszer. Minden csak azért, ő-érte, amíg csak ki nem esik az ember kezéből a szerszám.

A fiatalságom első nagy és végzetes lépését akkor tettem meg a művészet felé, amikor fel­számoltam minden mellékutat és bementem a képzőművészeti főiskolára Budapestre, egyetlen okból. Hogy megtanuljak rajzolni, mert két évig nagy mesterek mellett láttam meg a hozzuk vezető utat tudásba. Azóta is folyton ezt csinálom, nem múlik nap el, mint a zongo­ramestereknél az ujjgyakorlat, a prelűdök. A rajzon kívül sok mindent meg kell tanulni; a kompo[nálást]., térlátást, valőrt, szín problémát és mindezt a magunk útján járva.

Zsögödbe érkezve, az addig tanultak: réz­karc, tusrajz stb., azok valahogy már nem mentek. Nem szerettem. Kezdett a gondolat iz­gatni, hogy jó lesz a fametszetre áttérni. Hát, nem sokáig próbálkoztam, mert penna, ceruza­rajz az nem váslott az ínyemre. És nekiláttam a fametszetnek.

A fametszet mindjá’ azzal kezdődött, hogy ott nem lehet akármilyen vonalat húzni vagy metszeni, ott jobban meg kell gondolni a dolgot, ott nem lehet radírozni. Koncentrálás, figyelés és előre kiszámított tervekkel kellett a dolognak nekilátni. Miután láttam, hogy jó kezdés, jó úton vagyok, teljes mértékben a fametszetre ad­tam a fejem. A fametszet a fehér és a fekete; az egy különleges játék, egyensúlyi helyzet, az ad érzelmeket, erőt, dekoratív foltokot, megjelení­tést. És így lett a festményeimnek a kiinduló pontja a fametszet. A fametszet is lassan kimaradt, elhanyagoltam, és csak a festéssel foglalkoztam.

Először jöttek a tájképek, a tájképbe egy-egy állat, egy-egy figura, végül aztán lassan ki­alakult a kompozíció. Kialakultak a tervek és a négy-ötesztendei anyaggyűjtés után – össze­foglaló kompozíciók. És így ugrottam mindig előre és előre.[1]

De nemcsak a szakma támasztotta kö­vetelmények, hanem személyiségének el­fogadtatása miatt is nehéz volt ez az út. Megingathatatlan kemény­sége miatt – ha lehetett –, kerülte a szabvá­nyos társadalmi illeszkedést, s alkalman­ként egyszemélyes szabályokat választott az egyezményesek ellenében. Lehetőleg azt tartotta fontosnak, amit a maga hely­zetében pillanatnyilag és megtervezetten is jónak, helyesnek, alkalmasnak vélt. Környezete nem mindig nézte jó szemmel ezt, ennek ellenére többnyire felte­kintett rá, s végső soron pont e jellembeli tulajdonsága miatt, már életében egy – mai fogalma­inkkal élve –, virtuális piedesztálra emelte őt.

A szobor a Nagy Imre Iskola parkjában [2]

Jelleme keménységében való hitét, múló ellenségeskedésük ellenére, Zsögön Zoltán tanár úr erősítette meg, aki meggyőzte ta­nártársait, hogy ennek a tanulónak „különös szokásai” vannak, s értéke nem mérhető az is­kolai feladatokhoz.[3] Nagy Imre így emlékszik erre: Amikor utolsó éves képzős koromban el akartak buktatni, ő árulta el nekem a kon­ferencia titkát, s ő volt az, aki biztatott, hogy ne hagyjam magam, hanem jelentsem a püspök­nek a történteket.[4] Bárhogy is történt, lelki­ekben erősítést kapott, ami örök bátorságként ivódott be érzékeny, serdülő zsigereibe, hisz Majláth Gusztáv püspök – akinek elmondta, hogy Nagy Istvánt és Márton Ferencet akarja követni –, segített rajta.

Diákkori „alkotásai” közül az Ábrahám Ambrus levelében említett fecskefarkú­akról készített másolatokhoz hasonló egyetlen akvarellje maradt fenn: Halak [5]

Kezdetben nem tanult senkitől, egyedül dolgo­zott. Első önálló képeit 1914-ben, akvarell-kréta-tus és olaj technikában készítette. Ezek erdőrészeket, csemetefák közti házakat, [6] pihenő emberpárt, [7] tájakat, portrét [8] és egy brassói, bokros erdei gyalogutat ábrázolnak. [9]

Olajban festette meg – talán a Ferdinand Hodler (1853-1918) Favágójának, illetve Márton Ferenc Székely gátkötőinek romantizáló felfogását sugalló –, lendületes kőtörőt és egy nagyistvános, a Lina-kanyarból nézett tág terű tájban, [10] az akkor még szabályozatlanul kanyar­gó Oltot ábrázoló, kiforratlan képet.

A Nagy István-os jelleg nem véletlenszerű, mert a Följegyzésekből tudjuk, hogy két évvel előbb, csíksze­redai kiállításán maga Nagy István bízta meg jegyárusítással. Egész nap úgy ültem a képek alatt, mint akit szentté akarnak avatni. Min­dent elnyeltem, ha nem is egy, de két kortyra, hogy aztán több évig emésszem.[11]

1916-ra, mintha csoda történt volna. Pipás férfi [12] című portréja már egy majdnem kiforrott művészt képvisel, bár igencsak érződik rajta a Márton Ferenc­cel való mezőtúri együttdolgozás. Csupán két év döbbenetes fejlő­dése! Sajnos, egyetlen rajza sem maradt abból az időből, amely az átmenetet je­lezné, alátámaszthatná azt a hihetetlen fejlő­dést, amit az 1918-ban, még mindig Márton Ferenc modorában készült Rakodók [13] c. pasztellje nyomatékol. Az alatt a néhány év alatt, ami az eprejesi, tátralomnicai és mezőtúri katonai alkotótáborok ideje volt, energiáját kizárólag rajzolásra és rajzos technikák gyakorlására fordította, hiszen a következő két megőrzött – 1919-ben olaj technikában készült képe: Kukoricatörés, [14] Kalangyák [15] –, még kezdő, de nagyon ígéretes alkotóra vall. Viszont az 1920-beli alkotásai már szerzőjük igazi festőként való jelentke­zését tanúsítják: Nőportré, [16] Kert, [17] Alföldi táj. [18]

Akkor még kecskeméti tanulóéveit töltötte, s ezek a művek – jól láthatóan –, még követett stílusban készültek.

Művésznövendékként és művészként egyaránt az érzékeny, józanul nosztalgiázó, természetesen emlékező, s hazatérte után is emlékei­nek nagy fontosságot tulajdonító bátor önállóságot személyesített meg.

Önarckép [19]

1924-ben történt: Nagy Bálint csíkzsögödi gazda fia hazatért a falujába.

Hosszú ideig volt távol. Megjárta az alatt a háborút, elvégezte a Képzőművészeti Főisko­lát. Sokat tanult, sokat nélkülözött, és sokat szenvedett. Ám a nehezén már túl volt. Kezd­ték megismerni a nevét. Munkáiért vevők je­lentkeztek. Egész rézkarckollekciója jutott külföldi kiállításra; az új magyar képzőművé­szet egyik legizmosabb tehetségét látták benne. A művészetkedvelők beszéltek róla, az újságok írtak. Más mindenki szárnyakat kapott volna, s ott, ahol első nehéz csatái folytak, pró­bált volna még mélyebb gyökereket verni. De ő másképp határozott. Hazatért szülőföldjére. Mindenki furcsállotta döntését. Barátai, küzdőtársai féltették. Olgyai mester megkér­dezte búcsúzáskor: „Miért mész te innen el? Hiszen minden előtted!” Nem tudta megmagya­rázni.[20]

Itthon nevet, s egyben első külföldi ta­nulmányútjához pénzt, 1926-ban, máso­dik brassói kiállítása alkalmával szerzett magának. Barátja – Otto Witting, akinek elmúlhatatlan érdemei voltak Nagy Imre művésszé válását illetően –, tobo­rozta a brassói közönséget.

Művész és „menedzsere” [21]

Mindent megvá­sároltak. Dr. Zielich Henrich – a Klingsor folyóirat szerkesztője –, a következőképpen foglalta össze, jelle­mezte a kiállítást. Föltétlenül felismerhető ezen a kiállításon is Nagy Imrének a mara­dandó, eredeti stílusa: szereti a darabost, sőt sokszor a brutális kifejezést, kicsattanó életet, szereti a tömény (erős) színeket, ami mindig mélyen belénk hatol. De most az a benyomá­sunk, hogy Nagy Imre még jobban látja, mint eddig, a hangosat, a bőséget, a tájat. A szín­áradásokat felbontja és újrarendezi vadul, és mégis bővérűen, összekötve a földdel, a messze­séggel, az erdővel; a természet minden formában, a groteszkben is, ha csak értelme van, csak al­kotásra vár, csak teremteni akar.[22]

Attól kezdve művészetét sokféle irányzat követésé­vel illették. Művein Vásárhelyi Ziegler Emil a német expresszionizmus hatását érezte határo­zottan, és látta-éreztette, hogy Nagy Imre eredetileg szob­rásznak készült. Éppen szobrászi hi­vatottsága sodorhatta a meddőbb német exp­resszionizmus felé – írja.[23] Ugyanerről Nagy Imre: – Festményeim beljebb visznek az anyagba, s ezt a festészetemet térkeresés, az anyag plasztikus­sága, szobrászati elemek uralják.[24]

Anyám [25]

Apám [26]

Az igazság az, hogy a 20-as években készült saját, illetve a kor- és tanulótársak műveinek plasztikai nyelve is erről ta­núskodik. Együttesen fedezték fel és sa­játítottak el a művészi kifejezésmódnak azt a formáját, mely tagadhatatlan, hogy az expresszionizmus erős jellemvonásaival is rendelke­zik, ugyanis éppen abban az időszakban került sor Európa-szerte az expresszio­nizmus és a kubizmus tovább élő forma­nyelv-elemeinek valamiféle realisztikus fel­dolgozására. Ezért hát Nagy Imre ak­kori alkotásai az említett stílusje­gyeket, plasztikai jellemzőket viselik ma­gukon. De a kor- és tanítványtársak: Szőnyi István Feltámadás, [27] Aba-Novák Vilmos Savonarola, [28] Korb Erzsébet Áhítat, [29] Patkó Károly Önarckép [30] című, példaként említhető, illetve a Halász Brassai Gyula, Komjáti Wanyerka Gyula, Miklós József, Molnár C. Pál, Tarjáni Sinkovics Jenő, [31] Varga Nándor Lajos [32] alkotásai is. Saj­nos, a köztudatban csak annyi terjedt el – s él a mai napig! –, amit dr. Genthon István (1903-1969) művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum modern külföldi képtárának vezetője állított: Nagy Imre romániai magyar festő és grafikus, érdemes művész. A Képzőművészeti Főiskolán Olgyai Viktornál tanult. Stílusa leginkább Aba-Novákéhoz hasonlítható. [33] Annak elle­nére, hogy a szerző – akivel Nagy Imre kiállítás és könyvkiadás ügyében többször váltott levelet, ismerte munkásságát, és kortársainak a művé­szetével is tökéletesen tisztában volt –, utolsó monda­tát vagy könnyelműségből, vagy pedig azért fogalmazta így, mert Nagy Imre köztudomásúan az említett kortársak kö­zül főleg Aba-Novákkal tartott fenn fo­lyamatos baráti kapcsolatot, s tagadhatatlanul maga előtt járónak nevezte őt. Igaza volt Miklóssy Gábornak, midőn azt állította, hogy Nagy Imre értékeit sokan csak a külső jegyek párlataként nyerték, [34] illetve kezelték.

Aba-Novák Vilmossal [35] a kecskeméti éveket megelőző időből ismerték egymást, de ismeretségük csak az Olgyai­ műteremben lényegült át barátsággá. A mindennapos találkozások al­kalmával közelebbről is megismertük egymást Aba-Novák Vilmossal. A városi és fa­lusi világ teljes ellentétei voltunk. [36]

Fentebb a művészek felsorolását azért kezdtem Szőnyivel, mert tehetségéből és tudásából következően vált hallgatólag elismert meste­révé a kortárs művésznövendékeknek. Nem zárt, kinyi­latkoztatott programmal rendelkező mű­vészcsoportról, különösen nem iskoláról, hanem egy jelenségről van szó, amely néhány kortárs, már-már kiforrott festő­növendék tanuló-együttléte kifejezőesz­közeinek és -módozatainak közös felfo­gásbeli alkalmazásában nyilvánult meg. Mindnyájan többnyire egy időben, és ugyanott tanulták a „Nagybánya-tudo­mányt”. Ez volt az a generáció, amelynek 2001-ben 180 alkotással – Árkádia tájain – Szőnyi István és köre 1918-1928 című –, nagy jelentőségű, hiánypótló és összegző kiállítással állított emléket a Magyar Nemzeti Galéria.[37]

Nem véletlen, hogy ilyen erős, stílu­sában egységes művészgarnitúra fémjelzi a múlt század első harmadát. A nagybá­nyai festőismeretek megalapozásához-ki­egészítéséhez egyikük-másikuk esetében nagyban hozzájárult az Olgyai mesternél könyörtelen keménységgel szerzett rajztudásuk is, az olykor fekete selyemszálból szőtt, tömör formaalakí­tásnak, a papír síkjából majdnem szó szerint kidomborodó súlyos tömbök megalkotásának ismerete. Ha valakinek a bensejét Olgyai féle benyomások mintáz­zák meg, az nem lesz képes egy ezektől eltérő új impressziót befogadni, s az nem fogja megérteni Toulouse-Lautrece-et, Villard-t vagy Mednyánszkyt, csak ha azt a benne keményre kalapált bál­ványt végleg ledönti[38] – jellemezte féltőn Fülep Lajos a tanítványokra nehezedő ráhatást.

Kemény szakmára tanította tehát kemény mestere a kemény csíki tanítványt is, akinek nemcsak grafikai, hanem festői látását is meghatározta. S a Nagy Imre műveiből sugárzó expresszi­vitás valószínűleg alakulhatott német hatásra is, de én inkább hajlok a személyiségéből követ­keztethető értelmezésre – az erős önkifeje­zés-törekvésre.

Saját ál­lítása szerint, a nagyvilág művészei közül leginkább a XVI. századi nagy flamand festőt, id. Pieter Brueghelt és a németalföldieket kedvelte. Külföldi tanulmányútjai során Olaszor­szág kivételével – Ausztria, Germánia, Itália, Franciaország, Anglia –, lehetőleg ezek alkotásaikra fi­gyelt igazán, de utánzásukra sohasem tö­rekedett. Hagyatékának néhány darabja el­lenben arra is következtetni enged, hogy volt olyan alkalom, amikor önmagát próbára téve, valamelyik irányzat stílus­jegyeit szándékosan alkalmazva készített egy-egy alkotást. Ilyen a Rigó Manci,[39] amely a novecentistákra jellemző stílus­ban készült, bár nem tartozott a Római Iskola köréhez.[40] 1925-ben és 1926-ban[41] pedig Nagybányára utazott, hogy kipróbálja (?), hely­színen miként lehet megfesteni a „tudományt”. Ott ké­szült alkotásain zöld, barna, kék, lilásszürke akkordokat éltet meg[42] – tökéletesen követve a szabályokat –, akárcsak Szolnay, akire a kiemelés igazából vonatkozik.

Cigánylány [43]

Nagybánya [44]

Önarckép almával [45]

A felsorolt művek közül ez utóbbi a legszínvonalasabb és a legtitokzatosabb. Befejezéskor szokása szerint csak nézte-nézte. Olyan érzés fogta el, mintha a kép megelevenednék, s lenyúzott bőrével volna behúzva. Megborzongott,[46] hiszen a kép színeinek csillogása a nedves leve­leké, a nedves bőré, a harmatos virágoké, csupa ragyogó, forró, gőzös szín, utánozhatatla­nul mély, súlyos és lenyűgöző: vörös, lila, zöld, fehér, sárga – csupa kábító, fullasztó, nehéz atmoszférájú árnyalat. Az áttetsző zöldet, mintha kocsonyás lenne, belül csaknem feketébe játszó vörös tölti meg duzzadásig, a vörös átlángol a zöldön, egyes helyen violába ömlik, más helyen barnába, sárgába, rózsaszínbe és sötétkékbe.[47]

Első korszakának modorát majdnem kizárólag tanult hatások, és rejtett fénybőség jellemzik.

Festőegyénisége a 30-as és 40-es évek még vastag festékréteggel, de már a felületek deko­ratív kezelésével festett tájképeiben, és a fa­metszet-előtanulmányok alapján készült tematikus kompozícióiban jelentkezik hangsúlyosan. Ezt a korszakát tekintem szerves alkotási szakaszának: környezet-, magán-, társadalmi- és művészléte teljes egységének összefüggősége nem igényelt külön ráfigyelést a művészetre. Számára az állandó, reggeltől estig modellek társaságában való létezés adatott meg, művészléte nem igényelt kinyilatkoztatott vagy választott téma-, motívum-, rendszer- és plasztikaélést.

Ebéd [48]

Pihen a család [49]

Répaszedés [50]

Almaszedés [51]

A 40-es években szerves alkotó szakasza láthatóan veszített erejéből, ugyanis a háború miatt hagyományos életrendje megtört, melyet a háború után lételégtelenséggel járó, fokozatosan erősödő, félelmetesen harsány, jövőalakító jelleget hirdető időszak követett. Akkor, élete delén Nagy Imrének fel kellett hagynia a gazdálkodással és életteret is kellett változtatnia. Kolozsvárra költözött, s még meg sem melegedhetett új lakhelyén, máris indulhatott Marosvásárhelyre és Békásba. Micsoda lelki megpróbáltatást kellett átélnie! Nem csoda, hogy visszaemlékezéssel, magába fordulással indította ezt a korszakát.

Vágy [52]

Hol volt, hol nem volt… [53]

Az 50-es években jelentkezik, a 60-as évektől pedig megerősödik levegős látványfestészete. Okkal történt az átalakulás. A szerves élet feltételei akkorra felszámolódtak. A máséban, de leginkább a senkiében való létezés csak szemlélődésre teremtett lehetőséget, így aztán Nagy Imre is kénytelen volt ehhez, immár a művészlétre való külön ráfigyeléssel igazodni.

Békási cementgyár [54]

Ecsetkezelése egyre finomult, s utolsó korszakában készült alkotásai már szálas, rajzos, majdnem lazúros mo­dorúak, festészetének plaszti­káját, a neoklasszicista tömegalakítást meg­őrizve egyre dúsabb és színesebb szálból szőtte.[55]

Kompozíciói általában nagy terű, majd mindig felülnézetű keret-tájba helye­zett, alkalmanként mozgalmas alkotások. Festészetében nem a plein air valós impresszionizmusa, hanem an­nak egy sajátos változata vált uralko­dóvá.

Az 50-es évek közepén – a cu­kor- és cementgyári –, a szocreál köve­telményeit közelítő korszaka után ké­szült két, többszörösen feldolgozott szabad fogalmazású kompozíciója, amelyek az 1956-os forradalom romániai repressziós éveinek termékei: Madárijesztők,[56] Vihar,[57] Vihar után,[58] Vihar[59]

Kompozícióit, csendéleteit vászonra, olykor furnérlemezre, többnyire olajban, néhányukat temperában, vázla­tok, fametszetek, vízfestett előtanul­mányok többszöri felhasználásával festette, ala­kította, színeit pedig a na­ponta többször változó csíki fényhatás­okra alapozva, megfelelően figyelve választotta meg, sokáig kereste a megfelelő be­állítást, a fényhatás miatt. Nagyon figyelte a háttér reflexeit. Folytatáskor is vigyá­zott, hogy a fényviszonyok ugyanazok maradja­nak.[60]

Kalapos félakt[61]

Műveinek alakjai, motívumai majdnem kizárólag a csíki tájban jelennek meg, s több műve, mintha környezetrajzzal kezdődne. Fontos volt számára a tér, amit némelyik tematikus kompo­zícióján az előtér alakjainak a méretezésével is hang­súlyoz. Ezzel fokozza a keret-táj mélységét, a térerőt. Általában a keletelt erdő-, vagy domboldalakat választotta képei ke­ret-tájelemeként. Több kompozícióján felismerhető a Csíki-me­dence legkeskenyebb részét, a Zsögödi-szorost határoló dombkoszorú egy-egy lejtője. Közülük több képén fő helyre a Harom-hegy, a szoros legimpo­zánsabb őrzője került. Ezeket legal­kalmasabban a párás napok déli fényében lehet megfesteni, miután a medencéből felszáll a köd, eltűnik a homály, bőfény van. Minden tájrészlet fénytől egyenletesen beterítve, tisztultan csillog.

Ezek után feltehető a kérdés, hogy Nagy Imre miért csak két alkalommal volt Nagybányán, és miért nem maradt ott egy ideig legalább külsősnek? No meg az is, hogy miután levetkőzte az Olgyai-bálványt, miért nem vált semmilyen irányzatnak tudatos követőjévé?

Azért, mert olyan természeti környezetben nőtt fel, amelynek a látványa már gyermekko­rában, tudat alatt rögzült benne, kielégítette, s nem volt szüksége a nagybányai táj hely­színeire, annak fényeire. Nem véletlen tehát, hogy kompozícióinak meghatá­rozó, uralkodó eleme a zsögödi keret-táj, amely Nagy Imrének csak látszólag motívuma: – inkább ő maga, hiszen a kész mű, a befejezett alkotás: az egyéni kozmosz, a diszkrét egység, a mással össze nem hasonlítható, egyszeri, megismételhetetlen lény egész világa.[62]

Festészetének tanulmányozásakor feltétlenül szükség van a Csíki-medence különleges éghajlata miatt kialakuló fényviszonyok ismeretére és figyelembevételére. Csak ennek birtokában érthető meg igazán, hogy koloritja – ami részben ennek a természeti hatásnak a következ­tében alakult ki, és vált egyedien har­sánnyá, utánozhatatlanná –, miképpen határozta meg műveit, de legalábbis referenciaértékű alkotásait.

A Csíki-medence alján gyakran halmozódik fel hideg levegő, úgynevezett hőmérsékleti inverzió következik be. A levegő nagy páratartalma mi­att enyhe lehűléssel is képződhet köd, ami a szeles napok viszonylag kis száma miatt néha hosszabb időre megüli a medencét. Oszlása fenséges színorgiát eredményez. Nem akármilyen hely ez! Megfestése ősismeretet igényel. Nagy Imre rendelkezett ezzel.

A Csíki-medence É–D-i fekvésű, tehát merőlegesen esik rá a fény, s ráadásul a szemben levő dombok egymásra vetítik reflexeiket.

Legjelentősebb alkotásain Nagy Imre a Zsögödi-szorosnak, a medence legkeskenyebb részének keresztirányú látványát nyújtja. Képein ez a rész nyer mélységet, távlatot, monumentális teret. Tiszteletet kellett parancsolnia a festő­nek, hogy ilyen nagy fontossággal illesse ezt a völgyszűkületet. Parancsolt, köve­telt, mert többször támadt fel varázslatos fényességgel.

A korán kelő ember – mint amilyen Nagy Imre is volt –, reggel, amikor kite­kint az ablakon, nem mindig láthatja a környező völgyhatár-dombokat, először az opálos fehérség tűnik a sze­mébe. Oszlását követően, majdnem egy­szerre jelennek meg a környező dombok, hegyek. A homály-, a ködoszlás után, a déli órákban percek alatt tisztul ki a levegő, és egyenletes bőfény szállja meg a vidéket. Olyan a fényáradat, mintha nem lenne iránya, mintha mindenfelől egyszerre ér­kezne. Nem fokozatosan vetülve világít, hanem belep, beterít, át­itat, áthat; egy időben válik minden világossá, sugárzóvá, fényessé. Nyugat felől, a Hargita felett töményebb; megtámasztja a tekintetet, színnel telíti a szürkéket. Természetesen vannak egyszerűen derűs napok is, de akkor a fények jellegtelenek, nem karakteresek, mint a homállyal kez­dődő napok délidején.

Napi fényváltozás: 7 30, 8 30, 9 30, 10 30, 11 30 és 14 órakor.[63]

A formák plasztikája mindig a fény-árnyék felületmennyiségi arányától függ, de Nagy Imrénél az árnyék – ha ugyan megfesti! –, nem egyéb, mint a felület, vagy a forma részfényte­lensége. Nem véletlenül állította róla Mohi Sándor (1902-2001) kolozsvári festő­művész barátja, hogy luminista. Munkáin a fény a főszereplő. A megértett és erőteljesen megjelenített háromdimenziós formákat a fény-árnyék teszi nemcsak egyénivé, de markánsan festőivé is. Neki mindegy, milyen téma előtt áll, minden munká­ján lüktet a fény, átitatódnak a rámenősen ki­értékelt formák. [64]

Néhány példával jól érzékelhető mindez.

Beltéri kompozíció. Kevés fény bal­ról-fentről süt a képbe, és a háttérben, egy ablakban csillan meg. Kevés a vetett árnyék, a kép általánosan sötét tónusú. Uralkodó festői eleme mégis a fénynek egy-egy megcsillogó tónusa.

Kukoricahántás[65]

Beltéri kompozíció. A fény jobbról-fentről süt a képbe, és a háttérben, a fa­lon csillan meg. Bár elegendő a beeső fénymennyiség, vetett árnyék csak jelzés­szerűen látható. A képen a fény, a csil­logó tónusok dominálnak.

Szüleim[66]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a kép elő-, és hátterébe, s a végtelen­ben csillan meg. Árnyék csak rész­fénytelenségként jelentkezik.

Utcasarok[67]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a kép előterébe, de a háttérben, a végtelenben is megcsillan. Jelzésszerű vetett árnyéka csak a bal alsó sarokban látható pisilő kisfiúnak, a sulykoló és a korsót vivő lánynak van. A többi alak nem vet árnyékot. Bár alakjai hasonlóak, ennek ellentéte a…

Forrás[68]

Kültéri kompozíció. Az alkonyfény hátulról terül el a mezőn. Az alakok lába hosszú árnyékot vet.

Répaszedés[69]

Kültéri kompozíció. A fény balról süt a képbe, és a háttérben, egy falon csillan meg. Mintha a nézővel szembesütne, s annak szeméről verődnének vissza a portrét megvilágító reflexek. Vetett ár­nyék csak jelzésszerűen jelentkezik, egyébként csak a formák fénytelen felü­leteinek a színei ellenpontozzák a sugár­zást.

Önarckép palettával[70]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a képbe, és a háttérben, a ho­mályon csillan meg, a hirtelen bekövet­kezett fénytelenséget hangsúlyozva.

Vihar[71]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a képbe, és a háttérben, a végtelen­ben csillan meg. A vetett árnyékok ebben az esetben is csak jelzésszerűek.

Nyár[72]

Kültéri kompozíció. A fény jobbról süt a képbe, és a háttérben, a dombol­dalon, valamint az erdők felett, a végte­lenben csillan meg. Vetett árnyék nin­csen a képen, a formák fénytelen felüle­tei ellenpontozzák a sugárzást.

A bőség forrása[73]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a képbe, és a háttérben, a hegyek fe­lett, a végtelenben csillan meg. Jó példája a telivilágításnak, bőfénynek. Vetett ár­nyék csak jelzésszerűen látható, a formák fénytelen felületszínei ellenpontozzák a sugárzást.

Az én falum[74]

Kültéri kompozíció. A fénynyaláb fentről süt a képbe, és a háttérben, a hegyek felett, a végtelenben csillan meg. Vetett árnyék nincs, csak jelzés jellegű árnyszerű színfoltok láthatók, a formák fénytelen felületszínei ellenpontozzák a sugárzást.

Madárijesztők[75]

Kültéri kompozíció. A fény jobbról süt a képbe, és a háttérben, a fák között csillan meg. Vetett árnyék csak jelzéssze­rűen látható, a formák fénytelen felület­színei ellenpontozzák a sugárzást.

Akt pisztránggal[76]

Kültéri kompozíció. A fény elölről süt a képbe, és majdnem a teljes háttéren, a domboldalon csillan meg. Vetett árnyék nincsen a képen, a formák fénytelen fe­lületszínei ellenpontozzák a sugárzást.

Noé bárkája felé[77]

Kültéri kompozíció. A fény jobbról süt a képbe, és a háttérben, a dombolda­lakon csillan meg. Vetett árnyék, a több­síkú komponálás következményeként több helyen látható, de csak jelzéssze­rűen. Különben csak a formák fénytelen felületszínei ellenpontozzák a sugárzást.

Krumpliszedők[78]

Kültéri kompozíció. A fény fentről süt a képbe, és a teljes képtérben, vala­mint a háttérben – a Harom felett –, a végtelenben csillan meg. Vetett árnyék csak jelzésszerűen látható, a formák fénytelen felületszínei ellenpontozzák a sugárzást. (Ez a műve jól példázza az Arany Jánosi „Költő hazudj, de rajt’ ne fogja­nak;” verssort, ugyanis a hátteret koro­názó Harom-hegy a Zsögödi-szoros nyugati, az előtérbe komponált régi te­metőrész pedig a szoros keleti felében egymással rézsútosan, majdnem szemben található.)

Régi temető[79]

Kültéri kompozíció. A hold fénye a háttérből süt a képbe, és a középtérben, egy házfalon csillan meg. Vetett árnyé­kok, az éjszakai ellenfény fénytelenségé­nek a színei uralják a képet.

Macskák[80]

A képleírá­sok hasonlósága nem véletlenszerű. Mindenikből kitűnik, hogy Nagy Imre a fényszabályt látszólag fordítva al­kalmazva, a teret a fénnyel húzza a mélységbe. A bemutatott képleírásokban a fény a háttérben csillan meg, csak a Macskákon és a Répa­szedőkön süt árnyékot képezve hátulról. Ez esetben a képek jellemzője a vetett árnyék ritkán hangsúlyos Nagy Imre-i ábrázolása. Minden esetben egy­aránt precízen festette meg a fényt és a rész­fénytelenséget, ellenben kompozícióiról majdnem teljességgel hiányzik a vetett árnyék, a takart fénytelenség színfoltja. Nem szerette ábrázolni a fényhiányt? Nem tartja be az egy-fényforrás szabályait? Amennyiben a téma úgy kívánja, jól látható irányból, kívülről jön sugárnyalábokban a fény. Máskor viszont belülről ragyognak a testek, a táj-elemek, mintha külön belső tűz csillogtatná valamennyit. Nem a festészet törvé­nyeinek a felületes ismeretéből fakad ez, mint ahogy egyes kritikusai hitték, s el is marasz­talták miatta, hanem a művész belső indítékai­nak eredménye. Nem a részletelem a fon­tos, hanem az egész. Az összhatásban megmu­tatkozó teljességben varázsolja elénk hamisí­tatlanul a csíki légkört, a zsögödi tájat.[81]

Nagy Imre úgy teremtett színt, akárcsak egy filmbeli iráni tanító, aki a gyerekek előtt egyik kezét az ég kék­jébe, a másikat a nap aranysugaraiba mártotta, összefogta, majd kék és sárga kézfejű de immár zöld tenyerű kezeivel végigsimította, s zölddé változtatta a sivatagos természetet. Képein a fényversengés következtében jött létre a szín színteremtése. E sze­rint nem tekintem megalapozatlan kije­lentésnek, hogy Nagy Imre szándékosan kerülte a silány színviszonyú témát, ami az ég kékjéből és a nap fehér sugaraiból származik. Olyankor nincs fényver­sengés – tél van. Csak néhány téli képet festett.

A fény festékkel való visszaadásának a lehetősége érdekelte, mert érezte: egy rendszernek annyira van igazságtar­talma, amennyire biztos és teljes az élmény-összességhez való hozzárendelés lehetősége. Egy érvényes tétel a „való igazságát” azon rendszer igazságtartalmától kölcsönzi, amelyhez tarto­zik.[82] Festett igazságát tehát a Középcsíki-medence nyári fény- és lát­ványrendszerének igazságtartalmából kölcsönözte, ehhez rendelte hozzá ér­zéki benyomásait.

Egyetlen alkotása sem rendelkezik politikai töltettel. Még a Horthy-lovasportré, vagy a cukorgyári és békási kényszertar­tózkodás idején készült képei sem. Kerülte a politika színtereit, mintha sosem léteztek volna az ő szá­mára, de ha nem kerülhette el, tudta, hogyan kell azzal együtt élni, s szigorú mértékrendje szerinti egoiz­musát nyugodtan engedte kitel­jesedni. Megálmodta saját képtárát, ezál­tal szülőháza is emlékházzá alakulhatott. Tudta, hogy a társadalomban a személy­telen közösséginél maradandóbb a sze­mélyes egyedi. És azt is tudta, hogy a valós egyéni értékeket kizárólag közösségi szempontok szerint, annak fenntartó erejével lehet megtartani. Így a ha­sonló elveket nem szívesen valló kommunizmus idején – megértő segítőivel –, véghez tudta vinni személyisége tiszteletéhez szükséges terveit.

Művészi tevékenységét 1939-ben a Szinyei Merse Társaság Zichy Mihály grafikai díjával, 1942-ben a Kolozsvári Művészeti Hetek nagydíjával,

1969-ben a Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége tiszteletbeli tagságával,

 

1957-ben, 1963-ban, 1968-ban, 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban román állami kitüntetésekkel, 2005-ben pedig posztumusz Magyar Örökség-díjjal jutalmazták.

ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG

OKLEVÉL

A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége

a 205/1957-es sz. rendelet alapján a

ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG

MŰVÉSZETÉNEK ÉRDEMES MESTERE

címet adományozza Nagy Imre elvtársnak

kiváló művészi tevékenységéért.

Elnök, Titkár,

Dr. Petru Groza[83]

Erről az eseményről lakonikusan számolt be Zsuzsáéknak: „2 nappal előbb kaptam egy fene nagy rangot „MAESTRU EMERIT” művészetek mes­tere. A halászat még nem kezdődött meg.”[84]

ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG

P Á T E N S

Az Államtanács

a 711/1963. XI. 21. sz. Határozat alapján

odaítéli a

Munka Érdemrend I. fokozatát

Nagy Imre

festőnek

a képzőművészet terén végzett

tevékenysége kiváló

érdemeiért.

Államtanács

elnöke

Gheorghe Gheorghiu-Dej[85]

–

Románia Szocialista Köztársaság

Pátens

Az Államtanács

a 640/1968. VII. 18. sz. Határozat alapján

odaítéli a

Kulturális Érdemrend I. fokozatát

NAGY B. IMRE

elvtárs

kolozsvári festőnek a képzőművészet

terén végzett kiváló

tevékenységéért.

Államtanács

elnöke

N. Ceauşescu[86]

–

Románia Szocialista Köztársaság

Pátens

Az Államtanács

a 137/1971 Határozata alapján

odaítéli a

Román Kommunista Párt 50. évfordulója érmet

a Hargita megyei, Csíkszereda városi érdemes művész

Nagy Imre elvtársnak érdemeiért

a pártmunkában és a szocializmus építésének művében

Államtanács

elnöke

N. Ceauşescu

–

Románia Szocialista Köztársaság

Pátens

Az Államtanács

a 480/1972 Határozata alapján

odaítéli a

Köztársaság kikiáltásának 25. évfordulója érmet

a Hargita megyei, Csíkszereda városi érdemes művész

Nagy Imre elvtársnak érdemeiért

a szocializmus építésének művében

Államtanács

elnöke

N. Ceauşescu

–

Románia Szocialista Köztársaság

Pátens

Az Államtanács

a 94/1973. III. 5. sz. Határozat alapján

odaítéli az

Augusztus 23. Érdemrend I. fokozatát

NAGY IMRE festő

elvtársnak

a képzőművészet terén végzett

hosszantartó és kiváló

tevékenységéért, 80. életéve betöltése alkalmával.

Államtanács

elnöke

N. Ceauşescu

Ez utóbbiról pedig 1973. június 4-én, tu­dósította Zsuzsáékat: Ápr. 27-én nyílt meg a gyűjteményes kiállításom, amikor is előlép­tettek nyolcvanévesnek – leírom, de mintha nem nekem mondanák. Katalógus és egy bronzpla­kett, és egy kitüntetés. Az anyag elég érdekes, egyet-mást magam is megbámultam. Júliusban Kolozsváron mutatják be. A zsögödi ház is nagyjában kész van. Mindezeket szkeptiku­san, jó távolról tudom és szemlélem.[87]

A Magyarországért Alapítvány kurátorai úgy határoztak,

jeles bizottságot kérnek fel arra a célra,

hogy együttmunkálkodva

a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumát létrehozzák.

A Magyar Örökség és Európa Egyesület által

ezen szándék szellemében megerősített bizottság

2005. március 19-ikén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

kinyilvánítja, hogy az arra máltó

Zsögödi Nagy Imre

művészete

MAGYAR ÖRÖKSÉG,

amiről ezen oklevél bizonyságot tesz.

–

Zsögödi Nagy Imre nevét az aranykönyv őrzi.

Hámori József

elnök

Magyar Örökség-díj Bírálóbizottság[88]

Nagy Imre személyes önállóságát mindvégig megőrizte, de tagja volt a Romániai Mű­vészek Országos Szövetségének, s Duray Tibor festőművész szerint 1969-ben valamiféle anyaországi értékelésére is sor került: A székelyföldi festőket ismerem és nagyra értéke­lem. S nemcsak Nagy Imrét, akit Szövetségünk nemrég választott tiszteletbeli tagjai közé, együtt a külföldön élő világhírű magyar származású képzőművészekkel.[89]

A Följegyzésekből tudjuk, hogy kora gyermekkorától számára legfonto­sabb mindig a természetben való rész­vétel, és elsődlegesen állandó – mondhatni reflexszerű feladata –, annak minden rez­zenésére való rácsodálkozás volt. Ezért örökös gyer­mekkorához kellett igazítania felnőtt lé­tét. Kirándulásai alkalmával, amelyek nem mentek ritkaságszámba, hiszen nya­ranta vázlatkészlettel és halászfelszereléssel, többnyire barátok és barátnők kíséreté­ben, de egymagában is, állandóan az er­dőt-mezőt járta, esztenákon hált, és ismételten rá-rácsodálkozott a termé­szet szépségére. A helyszínt mindig maga vá­lasztotta ki. Általában azokat, ahol va­laha, ifjúságában járt-kelt, s ahova Rózsi, hajdani szerelme vonzotta. Legjobban a Kormosban érezte magát.

A művészi természetcsodálattal kapcsolatban Szücs György egy figye­lemre méltó levélrészletet közöl a Nagy­bánya kezdeti korszakára jellemző „pan­teisztikus természetfelfogást” illetően, ami kevésbé neves alkotók eseté­ben is felismerhető volt: A művészi be­nyomások leszűrődése és reflexiók eredménye, az agyamban végre annyira megerősödött és éle­tet kapott, hogy a természetben folyton találko­zom vele impresszió formájában. A be nem avatott, aki a szintézist nem ösmeri, félreértené és azt hinné, hogy impresszióra megtalált motí­vumaim vannak. És ennek is kell lenni.[90] Ez nem egyéb, mint tanult tájszemlélet. E mi­att a táj – a művész életében is, képein is –, kizárólag motívumként, nem pedig jelenítő lételemként je­lentkezik. Nagy Imre esetében nem tájszemlé­letről, hanem tájélésről van szó. Élet­eleme a táj, s műveinek motívumaként értel­mezni pedig kizárólag a tanított szakmai­ság szerint lehet. Nála az adott-megélt és a látott-visszatükrözött párkettőség határozta meg sajátos táj-panteizmusát – azaz őt magát –, mert minden egoitás saját világával annyira egyenlő, hogy ő maga ez a sa­ját világ.[91]

Természet­élését döntően egy hajdani szerelmével való kapcsolata határozta meg. Rózsi – így hívták a szépséges molnárleányt – végleg el­tűnt a szeme elől, pedig neki volt a legtöbb köze ahhoz, hogy azt a sok erdős, havasi képet meglátta. Mert érte még a pokolba is elmen­t volna.[92] Ez az ifjúkori személyiség­fejlődésében nyert, erdő-mező-nő-természettapasztalás alakította a művészethez való alapvető viszonyulását. Neki nem kellett rá­döbbent élményként, motívumként meg­fogalmaznia mindezt, mert helyzetéből adódóan egyből a zsigereibe ivódtak. Erről tanúskodik a Hol volt, hol nem volt…

Természet iránti viszonyát nemcsak a spontán létérzés, hanem idővel a tudatos viselkedés, a megértő megfontoltság is jellemezte. Ezt a következő saját kezű, ars poeticájának is tekinthető följegyzése igazolja.

A természet zavartalan eldorádója esemé­nyeiben, rendszerében figyelmeztet az örök tör­vényeire. Formai-, színei világa rendszerezni ta­nít = komponálni. Ritmusa egyre világosabb és megdöbbentőbb. A látóhatár kitágul, a méretek grandiózussá válnak. Kicsi a naggyal, nagy a kicsivel szimbiózisban élnek. A nagy belső mozgást, az átalakulásokat, a fejlődést itthon látjuk kataklizmákban, megrázó méretekben.

Így megy az élet időtlen idők óta. Figyelni, nézni, jegyezni, s amit tudunk, feljegyezni a jövő számára, vagy átélni a magam gyönyörűségére, mert amit a szemmel láthatunk, fülünkkel hallhatunk, s eszünkkel összefoglalva lemé­rünk, gyönyörűség és élmény, amit a művészet próbál megközelíteni és kivetíteni.[93]

Életművét mintha az Iványi-Grünwald Béla finom naturalizmusával kapcsolatban papírra vetett Fülep-gon­dolat jellemezné: Azért is kedve­sek ezek a képek, mert egy darab őszinte, igaz, becsületes természetet hoznak el.[94]

Marosi Ernő akadémikus Művészettör­ténet – az emlékezés tudománya? címmel tartotta a Mindentudás Egye­teme 4. előadását. Ennek Kortörténeti emlék vagy kor­talan eszmény? Winckelmann és a Laokoón-szoborcsoport példája című fejezetében, e tudományág megalapítójának tekinthető J. J. Winckelmann (1717-1768) által első alkalommal használt művészeti emlék fogalmát értelmezte.[95] Idézzük ide a Laokoón-csoportot – mondta –, amiben Winckelmann an­nak az eszményi teljességnek a képét látta, amelyet a kedvező természeti és éghajlati viszo­nyok, valamint az erkölcsök és nevelési szoká­sok eredményeként történelmi fejlődésének tető­pontján alakított ki a görögség. E mű stílusa egy meghatározott népé, nemzeté, és e közösség történetében meghatározott történelmi korhoz, évszázadhoz tartozik: annyiban emlék, amennyiben bennünket egy olyan emberi- és vi­lágállapotra emlékeztet, amely régóta a történe­lemi múlté, de amely – Winckelmann meggyő­ződése szerint – mégis örök eszményként lebeg a modern ember szemei előtt.[96]

A winkelmanni felfogást a művészettörténet – ha túlhaladta is –, nem tagadta meg. És úgy vélem, hogy minden tudományos elméletnek mindig a megjelenési formája a legigazabb, legőszintébb, legtisztább, ezért e szerint az értelmezés szerint tekintem igaznak Nagy Imre életművét. Azt hiszem, nem helytelenül, mert ez is ked­vező természeti és éghajlati viszonyok közepette készült, s egy meghatározott nemzet(rész) meghatározott korszaká­hoz: a csíki székelység, az er­délyi magyarság XX. századához tarto­zik, és nemzeti művészettörténetünk ré­szeként a jelenkori művészettörténet tu­dományának képezi tárgyát.

Megalkotásához Nagy Imre a buda­pesti főiskolán a modern magyar festészetet megalapozó, a Réti István által át­származtatott „Nagybánya-tudományt” sa­játította el. Fontosságát maga Réti emeli ki a mű­vésztelepről szóló monográfiájában. Az utolsó ötven év magyar festészetéről ma már aligha ír valaki anélkül, hogy a nagybányai festőket és szellemi s művészerkölcsi hatásukat meg ne említse. Annak a művészeti kor­nak a szellemiségét, amelyben a magyar művészet közvetlen és állandó és tudatos érint­kezésbe került Európa művészeti jelenével,[97] amelyben, akárcsak a kora reneszánsz az antikban nem személyiségeket látott és talált meg, hanem stílust.[98] Ennek igazi meg­értéséhez Nagy Imrének – a festészet alapos elsajátítása mellett –, komoly irodalmi és egyéb, nem csak képzőművészeti ismeretekre is szüksége volt. Alkal­manként nagy hévvel igyekezett pótolni. Kecskeméten közel egy fél évig csak olvasott s a tudáshiányt lassan kiheverve újból kezdődött a munka – még jobban figyelni, rajzolni.[99] Nem véletlen tehát, hogy tanulmányai végeztével, 1924-beli haza­tértét követően, néhány évnyi lelki tusa után végül mégis a hajdani molnárleánnyal megismert természetet választotta alkotó tevékenysége vezértémájául. A zsigeri és intellektuális versenyében az előbbi győzött.

Művészileg halhatatlanná – miként Réti által Budapestre, Szőnyi által Zebegénybe –, a magyar modern művészet klasszikus fejezeté­nek tekintett Nagybánya-értékek általa Csíkba örökített sajátos honosítása tette.

*

Végezetül lássuk, hogy szignált alkotásai milyen ritmust jeleznek. A grafikon nem mutat reális munkaritmust, talán csak arra enged következtetni, hogy mikor tekintette fontosabbnak munkáinak szignálását. Egyébként semmilyen más következtetést sem akarok levonni.

Grafikon


[1] VF 39, CSSZM. – REP.

[2] Igazi piedesztálra én helyeztettem 1997-ben a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola parkjában. Özv. Kurucz Istvánné jelenlétében avattuk fel a – jórészt diákok által gyűjtött bronzból öntött – Vetró-szobrot. Fotó: Csíki Zsolt, 2005. Gipsz eredetije a képtárban látható.

[3] Kozán Imre: Emlékek Nagy Imréről. Új Élet, 1980/1.

[4] FÖ, 23.

[5] Vízfestmény, j.j.l., Nagy Imre, é.n., 385×235 mm, Ltsz.: 1248, CSSZM.

[6] Vegyes tech., j.k.l., Nagy, é.n., 182×245 mm, Ltsz.: 1252, CSSZM.

[7] Vegyes tech., j.b.l., Nagy Imre, 1914, Cs. Somlyó, 215×240 mm, Ltsz.: 1250, CSSZM.

[8] Olaj, karton, j.j.l., Nagy Imre, 1914, 220×265 mm, Ltsz.: 1255, CSSZM.

[9] Rövid ideig Brassóban is élt a Nagy-család.

[10] Olaj, karton, j.n., é.n., 310×620 mm, Ltsz.: 1033, CSSZM.

[11] „1912-ben Nagy István egyévi rajztermését állította ki Csíkszeredában. A jegyek eladásával, s a pénz be­szedésével. Egész nap úgy ültem a képek alatt, mint akit szentté akarnak avatni. […] Min­dent elnyeltem, ha nem is egy, de két kortyra, hogy aztán több évig emésszem.” – FÖ, 21.

[12] Pasztell, j.j.f., Nagy Imre, 1916, 185×185 mm, Ltsz.: 1254, CSSZM.

[13] Pasztell, j.j.l., Budapest, 1918, Nagy Imre, 575×445mm, Ltsz.: 3430, CSSZM.

[14] É.n., 500×400 mm, CSSZM.

[15] Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1920, 490×340 mm, Ltsz.: 3476, CSSZM.

[16] Vízfestmény, j.n., é.n. (1918?), 180×280 mm, Ltsz.: 1253, CSSZM.

[17] Olaj, vászon, j.n., é.n., 330×390 mm, Ltsz.: 3474, CSSZM.

[18] Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1920, Kecskemét, 355×315 mm, Ltsz.: 3469, CSSZM.

[19] Tanulókori, a fény-árnyék kontraszt és a zöld tonalitás tanulmányképe. Olaj, vászon, j.b.l., Nagy Imre, 1922, 385×470 mm, Ltsz.: 1049, CSSZM.

[20] GJ, 7.

[21] Ismeretlen szerző.

[22] DO 5, CSSZM. – REP. Kéziratban maradt fenn a cikk másolata a hagyatékban. (Itt kell megjegyeznem, hogy 1988. január 13-án kelt levelében a Brassói Műkincshivatal vezetője szerint egyetlen egy magántulajdonban található Nagy Imre alkotást tartanak számon, a Brassói Művészeti Múzeum igazgatója pedig azt közli 2004. augusztus 8-án kelt levelében, hogy egyetlen Nagy Imre alkotás sem található az intézmény tulajdonában.)

[23] „Láttuk, hogy Nagy Imre is szob­rásznak készült eredetileg. Éppen szobrászi hi­vatottsága sodorhatta a meddőbb német exp­resszionizmus felé.” – Vásárhelyi Z. Emil: Erdélyi művészek. Kolozsvár, 1937.

[24] „Piktúrámban lázas tevékenység jelzi ezt az időt, anyámról, apámról készített festményeim beljebb visznek az anyagba, s ezt a festészetemet térkeresés, az anyag plasztikus­sága, szobrászati elemek uralják.” – FÖ, 191.

[25] Anyagszerűség helyett – a korszak törekvéseinek megfelelően –, a tömbszerűség kifejezőerejét választotta. A látványban súlyosnak kifejezett valóságot a merengés légies mélysége ellenpontozza. Az enyhén dőlő kompozíciós megoldás az egyensúly megbillenésének a lehetőségét sugallja. A kép hangsúlyát az arcra és a kézre helyezi. Olaj, vászon, j.b.f., Nagy Imre, 1927, 440×525 mm, Ltsz.: 3483, CSSZM.

[26] Akár édesanyja portréja esetében, tömbszerűségre törekszik. A kiegészítő színkontraszt erejére épített kép alanyának arckifejezése a színerő ellentettje: rezignált, enyhén megkeseredett. Olaj, vászon, j.b.f., Nagy Imre, Zsögöd, 1930, 398×465 mm, Ltsz.: 1050, CSSZM.

[27] Rézkarc, papír, 1923, 350×230 mm, MNG.

Szerkesztőnek: Az MNG-beli alkotások jegyzetanyagát csak később tudom pontosítani – Sz. A.

[28] Rézkarc, papír, 1924, 315×485 mm, MNG.

[29] Olaj, vászon, 1923, 1470×1220 mm, MNG.

[30] Olaj, vászon, 1922, 970×720 mm, MNG.

[31] Tus, j.j.l., Nagy Imre, Budapest, 1944. május 25., b.l., Tarjáni S. J., 320×350 mm, Ltsz.: 2137, CSSZM.

[32] Tus, j.j.l., Budapest, 1937, Nagy Imre, b.l., Fekete-fehér szimfónia, B.pest, 1937. 11. 10., Varga N. L., 370×480 mm, Ltsz.: 2815, CSSZM.

[33] * * * Művészeti lexikon 2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. 420.

[34] VA 14, CSSZM. – REP, Miklóssy Gábor festőművész.

[35] Tus, j.j.l., Nagy Imre, 1941, Budapest, 310×400 mm, Ltsz.: 1113.

[36] „Jött a kommün, majd Kecskemét – ahonnan olyan futva, mene­külésszerűen jöttem el –, aztán a grafikánál kötöttem ki. A mindennapos találkozások al­kalmával közelebbről is megismertük egymást Aba-Novák Vilmossal. […] A városi és fa­lusi világ teljes ellentétei voltunk.” – FÖ, 93.

[37] Rendezője, Zwickl András művészettörténész felfogásában a művek a gyönyörű kezdetekre – az aranykorra –, az emberiség békés, boldog őskorára utalnak. („Arcadia: Peloponészosz központi és alpesi vidéke. Az árkádiaiak magukat a holdnál is régebbi őslakosoknak tartották.” Ókori Lexikon. szerk. Pecz Vilmos.)

[38] „Ha valakinek a bensejét Balló, László Fülöp, Neogrády vagy Olgyai féle benyomások mintáz­zák meg, az nem lesz képes egy ezektől eltérő új impressziót befogadni, s az nem fogja megérteni Toulouse-Lautrecet, Villard-t vagy Mednyánszkyt, csak ha azt a benne keményre kalapált bál­ványt végleg ledönti.” – Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.. Budapest, 1988 – továbbiakban: FL –, 115.

[39] A novocsentista ihletettségű kép talán valamely nagy titok őrzője. Témája, a háttérben tiszta színekben megnyíló végtelenség helyett, a sötét drapériával határolt, zárt valóságra figyelő nő finoman elutasító ábrándja. Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1935, 960×720 mm, Ltsz.: 1011, CSSZM.

[40] Az 1920-30-as években, a Római Magyar Intézetben ösztöndíjjal alkotó, a novecento-mozgalmat, a neoklasszicizmust követő művészek csoportja.

[41] Ez alkalommal Szolnay Sándor és családja társaságában.

[42] Murádin Jenő: Nagybánya – a festőtelep művészei. Miskolc, 1994, 92.

[43] Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1925, Bánya, 800×1000 mm, Ltsz.: 1070, CSSZM.

[44] Második nagybányai tartózkodása alkalmával, kizárólag a bányai hagyományok szabályszerűségének a betartásával készült képe. Olaj, vászon, j.j.f., Nagy Imre, N. Bánya, 1926, 440×600 mm, Ltsz.: 1419, CSSZM.

[45] Önvallomás. Olaj, vászon, j.j.f., Nagy Imre, 1925, 550×665 mm, Ltsz.: 1435, CSSZM.

[46] „Egy este kifordítom a falnak fordított képet, s nézem-nézem szokásom szerint […]. Szemben állt a kép velem. Olyan érzés fogott el, mintha a kép megelevenednék, s a lenyúzott bőrömmel volna behúzva. Megborzongtam.” – FÖ, 122.

[47] HB, 112.

[48] Az életképek egyik legkiegyensúlyozottabbra komponált darabja, amely a dél hevében, az éppen elköltött ebéd utáni, azonnal bekövetkező nyugalmat sugározza. Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1931, 660×755 mm, Ltsz.: 1028, CSSZM.

[49] A felnőttek ebéd utáni nyugalmi pillanatában is az anyai felelősség örökkévalóságának emléket állító alkotás. Olaj, vászon, j.j.f., Nagy Imre, Zsögöd, 1930, 625×470 mm, Ltsz.: 1029, CSSZM.

[50] „Koreográfia” ellenfényben. Olaj, vászon, j.b.l. Nagy Imre, Zsögöd, 1930, 820×815 mm, Ltsz.: A20, SZNM.

[51] Majdnem kört záró kompozíció, amelyben önérdekű rendezettségben sorakoznak a különböző mezei munkák mozgását almaszedésnek mutató, és a bolondosan játszó alakok. O. rétegelt lemez,  j.j.f., Nagy Imre, 1937, 670×850 mm, Ltsz.: 1453, CSSZM.

[52] A nőiesség és a természet tisztaságának egyenértékűségét kifejező allegória. Az előtérben a biztonságot sugalló kecskepárral együtt látjuk a szépségét bátor ártatlansággal kibontó nőt, akit a szikla-portré a rajta ülő kutyával jelképezett hűség vágyával figyel. Tempera, rétegelt lemez, j.j-k.l., Nagy Imre, Kvár., 1950, 1240×1000 mm, Ltsz.: 456, MMM.

[53] A cím szerint egy narratívabb alkotást képzelhetnénk el. S talán hosszú mesét is szőhetnénk az erdő hűsében álma alanyával együtt álmodó, legénysorba cseperedő kucsmás fiú vadon- és esztenajárásainak élményeiről. Olaj, vászon, j.b.l., Nagy Imre, Zsögöd, 1953, 1230×1410 mm, Ltsz.: 453, MMM.

[54] A vízszintes állású cementégetőnek határozottan rövidített, függőlegessé komponált, felülnézetű ábrázolása. Tempera, rétegelt lemez, j.b.l., Nagy Imre, K. vár., 1957, 1488×1227 mm., Ltsz.: 2667, KMM.

[55] „Harmadikként említhetjük, a már középgeneráció képviselőjének számító Nagy Imrét (1893-1976), aki Budapesten Szőnyivel, Aba-Novákkal együtt indult, majd festészetének plaszti­káját, a neoklasszicista tömegalakítást meg­őrizve egyre dúsabb és színesebb szálból szőtt.” – Szücs György: Magyarország / Erdély / Románia – kolorisztikus tendenciák 1920-1930. In: Külön világban és külön időben – A 20. sz századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest 2001, 89.

[56] Madárijesztők A kép jobb alsó sarkából a jobb felső sarkába mutató kompozíciós ív mentén vezeti a néző tekintetét a nyugalmat kifejező alvó nőtől a vészmadár-hármasig. A kép „főszereplői” a hagyomány, a hit nyugalmát kifejező templom, illetve a jelképes őrzők. Olaj, rétegelt lemez,  j.j-k.l., K. vár., 1964, Nagy Imre, 1245×1334, Ltsz.: 1065, CSSZM.

[57] A sötétből a földérő napsugárban, már-már a teljes napsütést elérni remélők vadabb és nyugodtabb vonulása, rohanása. A lejtő aljában mély folyó. Híd nincsen rajta… Tempera, rétegelt lemez, j.k.l., Nagy Imre, K. vár., 1957, 490×595 mm, Ltsz.: 1045, CSSZM.

[58] A békét vigyázó honvéd elé terülő falusi nyugalom. Tempera, rétegelt lemez, j.k.l., Nagy Imre, K. vár., 1957., 615×495 mm, Ltsz.: 441, MMM.

[59] A téma átgondoltabb, mívesebb feldolgozása. A kép színvilágának drámaibb kezelése mellett, a vágtát a gyermekét féltve magához szorító, rettegő anyával ellenpontozza. Tempera, furnérlemez, j.j.l., Nagy Imre, K. vár., 1959, 1470×1230 mm, Ltsz.: 392, MMM.

[60] VA 10. CSSZM., Rácz Illés Mária.

[61] Olaj, vászon, j.j.l., Zsögöd, Nagy Imre, 1970, 710×645 mm, Ltsz.: A737, SZNM.

[62] HB, 210.

[63] Fotó: Szabó András.

[64] EK 7. CSSZM., Mohi Sándor.

[65] Olaj, vászon, j.j.l. Nagy Imre, Zsögöd, 1924, 1070×1215 mm, Ltsz.: A19, SZNM.

[66] Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1927, 725×900 mm, Ltsz.: 1058, CSSZM.

[67] Olaj, vászon, j.j.f., Zsögöd, 1928, Nagy Imre, 965×900 mm, Ltsz.: 1445, CSSZM.

[68] Olaj, vászon, j.b.l., Nagy Imre, Zsögöd, 1929, 940×420 mm, Ltsz.: FK 3480, MNG.

[69] Olaj, vászon, j.b.l. Nagy Imre, Zsögöd, 1930, 815×820 mm, Ltsz.: A20, SZNM.

[70] Olaj, vászon, j.b.l., Zsögöd, 1956, Nagy Imre, 635×742 mm, Ltsz.: 1073, CSSZM.

[71] Tempera, rétegelt lemez, j.k.l., Nagy Imre, K. vár., 1957, 490×595 mm, Ltsz.: 1045, CSSZM.

[72] Olaj, vászon, j.j.l., Zsögöd, 1969, Nagy Imre, 1000×875 mm, Ltsz.: 7715, CSSZM.

[73] Tempera, rétegelt lemez, j.j.l., Nagy Imre, Kv., 1959, 1240×1700 mm, Ltsz.: 1270, CSSZM.

[74] Olaj, vászon, j.j.l., Nagy Imre, 1962, Zsögöd, 1112×1334 mm, Ltsz.: 1067, CSSZM.

[75] Olaj, rétegelt lemez, j.j-k.l., K. vár., 1964, Nagy Imre, 1245×1334, Ltsz.: 1065, CSSZM.

[76] Olaj, vászon, j.j.f., Nagy Imre, K. vár., 1966, 800×1000, Ltsz.: 1020, CSSZM.

[77] Olaj, vászon, j.b.l., Nagy Imre, Kv., 1972, 792×995 mm, Ltsz.: 1061, CSSZM.

[78] Olaj, vászon, j.b.l., K. vár, 1968, Nagy Imre, 1303×1458 mm, Ltsz.: 1064, CSSZM.

[79] Olaj, vászon, 1200×1485 mm, j.b.l., Zsögöd, 1969, Nagy Imre, Ltsz.: 1006, CSSZM.

[80] Olaj, vászon, j.b.f., Nagy Imre, K. vár., 1969, 485×435 mm, Ltsz.: 4619, CSSZM.

[81] GJ, 56-57.

[82] Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, 344.

[83] Román kormányfő, a Nagy Nemzetgyűlés elnöke.

[84] SK 38, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1957. július 2.

[85] A Román Kommunista Párt főtitkára, miniszterelnök, az Államtanács elnöke.

[86] A Román Kommunista Párt főtitkára, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a hadsereg főparancsnoka.

[87] SK 70, ÖKI – REP, Marosvásárhely, 1973. június 4. (Tkp. a képtár.)

[88] A tagok saját kezű aláírásával, nemzeti színű szalaggal, koronás viaszpecséttel és koronás jelvénnyel együtt.

[89] „A székelyföldi festőket ismerem és nagyra értéke­lem. S nemcsak Nagy Imrét, akit Szövetségünk nemrég választott tiszteletbeli tagjai közé, együtt a külföldön élő világhírű magyar származású képzőművészekkel: Pierre Vasarelyvel, Emerigo Tottal, Uitz Bélával. Európai jelentőségű művésznek tartom Nagy Imrét, nyugodtan mondhatom hogy ma inkább tisztelem, mint bármikor.” – Kálmán Gyula: „Amíg a művész él, a munkája nem befejezett” – Beszélgetés Duray Tibor festőművésszel. Hargita, 1969. okt. 12.

[90] Szücs György: Nagybánya – változó időben. In: Nagybánya művészete. Magyar Nemzeti Galéria-Pannon GSM, Budapest, 1996. 53-54.

[91] „Világ nincs. Egoitások vannak. És minden egoitás nem saját vilá­gában él, hanem saját világával annyira egyenlő, hogy ő maga ez a sa­ját világ.” – HB, 210.

[92] FÖ, 46.

[93] VF 8, CSSZM. – REP.

[94] „Lehet, a falusi ember, aki megszokja az eget, a rétet, a boglyákat, nem rajongana úgy értük, mert őt már mindez nem érdekli; ő legfeljebb csak a témát látná bennük, az pedig nem újság neki; de nekünk, eltekintve az abszolút festői értékektől, már azért is kedve­sek ezek a képek, mert egy darab őszinte, igaz, becsületes természetet hoznak el.” – FL, 228.

[95] Winckelmann, Johann-Joachim: Az ókori művészet története. 1764.

[96] http://www.mindentudas.hu/marosi/20040802marosi.html?pldx=2

[97] RI, 5.

[98] FL, 370.

[99] „Radvánszkynál festett képeket lekentem, közel egy fél évig csak olvastam s a sokszor csődbejutott erőlködések s tudáshiányt lassan kiheverve újból kezdődött a munka - még jobban figyelni, rajzolni, stb.” – SK 36, CSSZM. – REP.