Zárszó

„Emléke oltva van / A földbe, melyen élt, / Mélyen bocsátja be / Megáldott gyökerét. / S midőn magasra nőtt, / A fának sudarán / Ragyognak tettei / Arany gyümölcs gyanánt. / S idő és a világ / Bevégzik a művet, / Mit véghez jutni sors / S élet nem engedett.” – Arany János

A 19. század utolsó harmadában Magyarországon a historizmus volt a fontos művészeti intézmények (Képzőművészeti Társulat, Mintarajziskola, Magyar Tudományos Akadémia) előtérbe helyezett stílusa, a nagyközönség, a kritikusok és teoretikusok igényeinek megtestesítője. Nem tudtak elfogadni, átélni műalkotást, melynek nem volt történeti témája, összefüggése. A historizmus csúcspontja az 1896-os millenniumi ünnepségekkel összefüggő képzőművészet, igaz, itt már látunk az akademikus-historikus festmények mellett (például Benczúr Gyula: Budavár visszavétele) a naturalista historizmusra is példát (Thorma János: Aradi vértanúk).

Európában a nagy és kisebb államok hivatalos művészetével azonos historizmussal szemben már az 1860-as években jelentkeztek mindezt elutasító tendenciák. Az impresszionizmus születése után néhány évvel 1868-1869-ben Münchenben egy fiatal festő, Szinyei Merse Pál (1845-1920) tudatosan elfordult minden historizmustól és a természet, a szabad levegőn megjelenő alakok, jelenetek szín és fény viszonylatai foglalkoztatták. 1873-ban Szinyei már főművét festi, a Majálist. E műtől számíthatnánk a modern magyar festészet kezdetét, a látás forradalmának évszámát. 1869-1873 között plein air (szabad levegő) festészettel próbálkozott Münchenben Liezen-Mayer Sándor (1839-1898), Benczúr Gyula (1844-1920), Wágner Sándor (1838-1919). Kísérleteik abbamaradtak a historizmus fölénye miatt, Szinyei is visszavonult s csak az 1890-es évek végén jutott vissza a művészeti közéletbe, amikor a naturalizmus már általánosan elfogadott, s az impresszionizmus nem teljesen elutasított festésmód volt Magyarországon – olvasható a Magyarország a XX. Században c. összefoglaló műben.[1]

E korszak szülötte, és az éppen frissen teret hódított modern magyar képzőművészet képviselőinek a tanítványa Nagy Imre, akit 1946 óta Csíkszeredában megközelítően száz képzőművész követett a sorban. Ez nagyon fontos tény! Márton Ferenc és Nagy István zseniális művészmúltja megelőzte ugyan a Nagy Imréét, de itthon maradt művészi hagyatékuk nem rendelkezett kellő jelentőséggel, és alkotói időszakuk történeti kora sem tette ezt lehetővé, hogy követők szegődjenek nyomukba. Nagy Imre esetében – nem kinyilatkoztatott szándékkal, sőt sokszor a véletlennek köszönhetően sok ide- vagy hazatért „követőről” beszélhetünk. Ezek nagy száma tette lehetővé, hogy 1972-ben, a közoktatás keretében Csíkszeredában Művészeti Általános Iskola kezdje meg működését. Érdeklődés is volt a művészeti oktatás és annak sorsa iránt, amit egy, a hagyatékban fennmaradt levél bizonyít: Imre bácsit úgy kérem meg egyéni vagy talán közös ügyért, ami a festészet fejlesztését illeti, mint apukának jó barátja és másodsorban pedig „érdemes elismert festőművész”. Ugyanis. Nagyobbik leánykám V-k osztályt végzett a Művészeti iskolában (Sövér Elek igazgató, Márton Árpád pedig festészet rajz) a 2-es líceumban az új kórház közelében. […] A nehezebbik része a dolognak az, hogy: rajz, szobrászat, festészetre és testnevelésre az 1-es líceumba (a volt Katolikus gimnáziumba) kell felmenni, a többi tantárgyból pedig a 2-es iskolába kell megjelenni. Nagyon szépen kérem Imre bácsit, hogy mint tekintélyes szakember – művész – egy néhány jó szót szóljon, hogy az az iskola ami épülőben van a jégpálya negyedben – kapja meg a művészeti iskola mivel már volt valamelyes ígéret. Én úgy gondolom, hogy Imre bácsinak sok munkája után nagy szava van… ifj. Bakó Kálmán.[2]

Mára a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumban évente 70, nemcsak csíkszeredai, hanem a környékbeli településekről származó diák érettségizik. Bár az iskola minden végzettje nem válhat művésszé, tanulmányai során jelentős mérvű művészeti műveltségre tesz szert. Általuk jelenleg, csak szüleiknek és közvetlen környezetüknek változott valamelyest, de majd utódaikban – s ez fontosabb! –, a természetesség egyszerűségével fog kialakulni a művészetek iránti érdeklődés. Valószínűnek tartom, hogy most beszélhetünk egyfajta, a könyv elején említett hagyományos, konok belső rendet és a lakosság szellemiségét rugalmassá tenni képes folyamatáról. S ha mi ezt jelenleg nem is tapasztalhatjuk meg teljes mértékében, az elkövetkezőkben már sor kerül erre!

Abodi Nagy Béla kolozsvári festőművész szerint Nagy Imre örök mozgásban, változásban levő világot ábrázol. A lét értelmének, a cselekvő helytállásnak, az emberi munkának, a közösség összefogásának, a természet és az ember megbonthatatlan egységének művészi szintézise. Életöröm, bánat, játékosság, vidámság és dráma, ifjúság és öregség megállás nélkül kergetőzik, váltakozik festészetének élő világában; a nagy és erős fények, árnyékok, színek és formák feszülő kontrasztja, mozgalmassága, merész téralakítása, kompozíciós építkezése a közlés igényének erejével, korszerű expresszív plasztikai nyelvvé teljesedett ki.[3]

Miklóssy Gábor kolozsvári festőművész szerint az idő értékelésében, az élet alapos, gazdaságos szervezettségében, úgy látszik, hogy őt csak az a szenvedély hajtotta és annak a küzdelemnek áldozott, ami a vásznon megvalósul. Nagy Imre mindent megtett azért, hogy amit kapott, kibányássza, s jó gazda módján remekül megszervezett. Ezt a remek szervezést egy művész felelősségteljes kötelességének tartom.[4]

Gazda József szerint pedig: Nagy Imre neve és munkássága kitörülhetetlenül beivódott az utóbbi fél évszázad szellemi értékei közé. Egész nemzedékek nevelkedtek személyi példamutatása, művészetének hatása alatt.

És nemcsak festők, hanem írók, szobrászok és zenészek sokasága tartja őt szellemi-emberi példaképének. A zsögödi otthon szimbólum. S a zsögödi „remete” nem remete már, művészete kulcs a természethez, népünkhöz, és kulcs önmagunkhoz is.

Saját népünk arca, önmagunk arca tekint velünk szembe a vászonról.[5]

Jómagam olyannak képzelem őt, akár a vörös kerámiát: nyers földből formázott, szárított, tűzben égetett, káros anyagokat tartalmazó máztól mentes, többnyire házi használatra készült, mindig készen arra, hogy kapillaritása révén fölszívja környezetének nedveit. Nem árt neki a tűz, a víz, csak a brutalitás és leginkább a buta ügyetlenség. Törékeny! De cserépszilánkjai a humuszban épek maradnak, s a szántóvető ember nem dobja ki a barázdából, akár egy követ.[6]

Ti olvasók pedig azért vagytok megtartásra való nép, hogy hirdessétek hatalmas dolgait annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hív titeket![7]

[1] http://mek.oszk.hu/02100/02185/, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996–2000.

[2] E 17, CSSZM. – REP, Csíkszereda, 1973. július 24.

[6] Szabó András: A Székelyföld művésze Nagy Imre – A csíkzsögödi festőművész életművéről. In: „Külön világban és külön időben” – a 20. sz századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest 2001, 151.

[7] 1 Pét. 2.9; Zsolt. 96.3., Károly Gáspár ford.