Falu, család, gazdaság

„Vajon az egészséges népnek a szelleme nem olyan-e, mint a vert színarany: összetörhetem, de azonnal felismerhető?” – Nagy Imre

„Erdély délkeleti részén a Csíki-havasok és a Hargita-hegység közötti medencében, az Olt folyó bal partján kialakult település [Csíkszereda], a 46° 21’ északi szélességi, valamint a 25° 48’ keleti hosszúsági körök metszéspontján fekszik. A város a Kárpát-medence, de egyben az ország »hideg« pólusa is.

Benkő Károly monográfiájában (1853) Losteiner Lénárd krónikájából (1777) idézi: »Szereda… szűk, mint állittatik, Taploca és Zsögöd szántóföldeire építtetett«.”[1]

Zsögöd az Olt és a Szentlélek-fitódi-patak partján, a Nagylaji-domb déli felében terül el. Temploma mélyen bent található a falu keleti, Kerekcsere felőli végén.

Hajdanában a falut erdő övezte: ötven-hatvan méteres faóriásokkal. Mély és ismeretlen világ volt az a rengeteg. Elveszett benne még a tekintet is. Ha valamit megpiszkáltál, ősnyomokra leltél, egy olyan ember-félére, aki itt, előttünk nagyon régen élt. Harom várában, úgy mondta a mesélő Páll István, óriások laktak.[2] Ezt a mesebeli tulajdonságokkal megáldott községet 1939-ben hosszas tárgyalások és többszöri próbálkozások után végül is Csíkszeredához csatolták. A házsorok ezután hozzáértek a városhoz. A falu azután már nem volt se város, se falu.[3] Lakói – akiket a városiak „zsögödi faszkó” jelzővel illettek –, mégis nagyra tartották falujuk, és nem kevésbé a maguk jelentőségét is, mert a várost részben az ő tulajdonukra telepítették hajdanán.

Nagy Imre is zsögödi volt. Az anyakönyvből megtudható, hogy a kicsi „Emrikét” 1893. augusztus 24-én Kertész István és Jakab Anna tartotta keresztvíz alá, hogy László János segédlelkész a keresztség szentségében részesítse.

Legkorábbi emléke egy monumentális kép az édesanyjáról – akinek a feje a kék horizontra kirajzolódva tekintett le rá[4] –, két és fél éves korából való. Amíg élt, édesanyja mindvégig rátekintett, ráfigyelt, őt féltette. Fia hazatértének is ő volt a szelleme, ami az egyik, kizárólag családi őszinteségben kimondható levél-beszámolóból tudható meg: „hisz őérette maradtam itt és jöttem haza.”[5]

Kozán Imre agrármérnök Fekete ugar[6] című könyvében falusfél-rokonai között említi Nagy Imrét. Könyve nyomán ismeretségi köréből olyan igény merült fel, hogy a Mester rokonától részletesebben is megismerhessék a falut, gyermekkorukat és a Nagy családot; 1980-ban, az Új Életben közölt visszaemlékezést.

Való igaz – írja –, hogy semminek sem szabad elvesznie, ami vele és az életével függ össze. Nem vitás, hogy ha a világ bármely más pontján született volna is, akkor sem lett volna kisebb művész. De olyanná, amilyenné lett, Zsögöd tette. A székelyeknél, mint általában a zárt egységekben élő népcsoportoknál, kifejezettebben érvényesül az ember és a táj kölcsönhatása. Nagy Imre művészetével ezt a világ számára is megjelenítette. A neve előtt használatos „Zsögödi” előnév nem jelent nemesi armálist. Nem is csak megkülönböztetésül szolgál. Hanem erre az egységre utal. Lássuk azonban a családot, amely Nagy Imrét adta a világnak. A művész apjáról T. Nagy Imre a következőket jegyezte fel Csíki Pantheon című könyvében: „Nagy Bálint zsögödi birtokos volt, Nagy Imre festőművésznek az apja. Sok ideig, mint kishivatalnok, Szeredába járt hivatalba, de elbetegedvén, attól visszavonult, s kis gazdasága mellett állott. 65 éves korában halt meg.” Édesanyja – Nagy Erzsébet – Csíkszentléleken született. Helyénvalónak vélem megemlíteni, hogy Nagy Imre határtalanul szerette szüleit és testvéreit, rokonait is. Erzsa néni volt a ház lelke. [Egyszerű, tiszta, családjának élő emberpéldány volt az anyám, inkább angyali természet.[7]] Bálint bácsi hangulatos, vidám életet élt; sem a kicsi, sem a nagy nehézségek nem hozták ki a sodrából. Ő volt a jó mulatságok kezdeményezője – ilyen pedig gyakran akadt. [Apám erősen ösztönös, víg kedélyű, jószívű, olyan mulatós, nagyokat nevető Bacchus-jellem.[8]] Nagy Imre testvére – Annuska; György Béla igazgató-tanító felesége – fiatalon meghalt. Zsuzsa nevű leánykájukat a nagyszülők nevelték. Általában Nagy Imre nevelt lányaként szokták emlegetni. [A húgom férjhez ment Gyimesre, ott tanított az ura. Mikor 1930-ban meghalt, egy öt esztendős kislánya maradt, akit mi neveltünk fel, s akitől a második világháború választott el. Pesten adtam férjhez.[9]] Ő özv. Kurucz Istvánné, aki ekként emlékszik erre: „Nagymamám a lánya elvesztése miatti bánatában igen elkeseredett állapotban volt. Most viszont megint értelmét látta életének, hiszen ezt a szegény árvát fel kellett neveljék Imre bácsival egyetemben. Sokszor hangoztatta is Imre bácsi később, hogy én voltam nagymamám életmentője.”[10]

Családi kép 1927-28-ból [11]

Nagy Imre volt a zsögödi gyermeksereg közös játékainak a kitalálója és szervezője. Fuszulykakaróra spárgát kötött, meghajlított egy gombostűt, gilisztát kerestünk, s mentünk halászni a patakra vagy a közeli Oltra.[12] Mindig akadt egy-két gazda, aki a lovát az Oltban fürösztötte. A gyermeksereg bátrabbja ilyenkor a ló hátára kapaszkodott, megfogta a sörényét, s a mély víz felé tartott. Ez az a kép, ami miatt Zsögödöt nem tudtam otthagyni. Pedig sokszor jött, hogy helyet cseréljek.[13]

Lófürösztés [14]

A tanulóévek elmúltával, hét évi budapesti tartózkodás után tért vissza Nagy Imre Zsögödbe, s következett lelki tusája. Mihelyt utazni lehetett, bár megviselt idegekkel, megérkeztem Zsögödre. Elég volt a sok megaláztatásból, nyomorból, éhezésből, fázásból, csalódásból, szerelemből. Nem tudtam felfelé nyalni, megalázkodni. Inkább pontot tettem az egész városi életre. Szegény anyám! Sokszor vettem észre különös nézésén, hogy szemében gyanús vagyok, úgy ítél meg, mintha valami baj lenne velem. Heteken, hónapokon keresztül hallgattam – akkor zúgott keresztül rajtam az új élet szele. Utat engedtem neki, hadd száguldjon.[15] A falu is megszólta: – Nagy Bálint is taníttathatta a fiát, mert ott kucorog az utca végében s rajzolgat.[16] De ez az állapot nem tartott sokáig, hamarosan bekövetkezett a gazdálkodás melletti folytonos alkotás időszaka, és az elismerés, a névszerzés, az első külföldi tanulmányút.

1930-tól – édesapja halálát követően –, a festés mellett neki kellett rendeznie a birtokot. Elhatározta, hogy felkeresi barátait, és gazdaságaikban szerez tapasztalatot. Miután ezt egy évig csinálta, megtörtént a pontos végrehajtás. Vett borjút s legelőt. Természetes, hogy a festés javában ment, mindenféle működését az irányította. Az állatok és környezetének minden egyes tagja elsősorban modell volt. Előfordult, hogy csépeléskor a gépet leállíttatta, mert festette. Vagy előfordult, hogy eladott egy tehenet borjústól, de egy hónap múlva adta át, mert a képet nem tudta befejezni. A képet a tehén árának pontosan háromszorosával vették meg. Nem csoda, hogy a falusiak azt mondták: „– Könnyű Nagy Imrének gazdálkodni, ő pénzt fest!”[17]

De a negyvenes évek elején megsokasodott művészi tevékenysége miatt birtokai egy részét bérbe kellett adnia; több egyéni kiállítással jelentkezett, vagy csoportos kiállításokon vett részt.

Zsuzsával, mint majdnem egyetlen rokonával – mert Sándor bátyja családjával ritkán tartott kapcsolatot –, sok levelet váltott. A továbbiakban a Zsögödről, Kolozsvárról és Marosvásárhelyről 1948 júliusa és 1976 februárja között küldött levelek fontosabb részletei, valamint válaszlevél-, visszaemlékezés- és vendégkönyv-részletek következnek.

Minden magyar könyv érdekel, ami komolyan számba jöhet. Nem a szórakoztató giccsek. Mondd meg Révai József[18] titkárnőjének, küldjön művészeti könyvet. Erős, tartós a hideg. Napszámosom van, aki ölfát hord az erdőről. Én a négy fal közé visszahúzódva hallgatkozom – szól a rádigó – mit is tehet az ember már ebben a korban, mint az enyém – felszámol, összegez – kimondja, amit még elbír a hangja és a festék. Szeretnék Menaságra felmenni egy-két hétre, az erdőre is egy hétre s akkor lassan már készülődni kezd, itt a tavasz. Otthon sok mindent ne tartsatok. Itt a szabad cukrot zárolták. Sajnos nem vettem, amikor elég volt.[19]

Az utazások elmaradtak, a terveim bedöglöttek, pedig szerettem volna északra vagy Konstantinápoly felé tanulmányutat tenni. Mert semmiben sem lehet jobban gyönyörködni és kipihenni, mint más fajta népek kultúráját szemlélni. Így a magadét is jobban meglátod, főleg a hibákat.[20]

Állatállományom szeretném leépíteni, tekintettel a jövőre s a cselédmizériára, cselédeim elmennek, elég gond lesz szerezni is, meg újjal kezdeni – ma.[21]

Sok kósza hírre a disznót, amit el lehetett volna adjak, levágtuk. A másik megmaladzott: 10-et. A szaporaságnak nem örvendettünk, mert félig hízva vala a disznó. Fával és egyebekkel ellátva megyünk neki a télnek. Elég nagy változások előttünk. Megnyíltak az állami boltok. Csak pénz kell, ami nekem nem kezdett lenni – rossz gazdasági év. Szénám, krumplim megsemmisült, adó – igen nagy.[22]

Szomorúan kell leírjam, hogy Nagymama egész rosszul van. Csak napjai vannak. Nemrég jöttem be tőle, hogy megírjam levelem. Sokáig elbeszélgettünk. De engem sajnál, hogy mi lesz velem. Hát igen – elég nehéz a helyzetem – hisz őérette maradtam itt és jöttem haza. Most elhagy örökre. A gazdaságra az idén nagyon ráfizettem. Ebből megélni nem lehet.[23]

Télire 43-as cipőt használok. Cipőm van. Egy jó esőkabát kellene – nézzetek utána és egy esernyő. Mostanában sokat betegeskedem.[24]

Épp most érkeztem meg bátyámtól Bibarcfalváról. Évek óta nem voltam náluk. Közben voltam a Kormosban is, ahol nem sokáig maradtam, éppen a képvásárlások miatt. Az ősz itt szép volt. Ritkán tartott a lomb ilyen sokáig a fákon. Sajnos nem tudtam semmit festeni, pedig ilyenkor több évi anyagot lehetett volna összeszedni. Ehelyett sarjút, krumplit, répát termeltem. Édesanyám és én tűrhetően vagyunk. Sok gondot okoz, mit csinálunk, ha fel kell menjek Kolozsvárra. Ha odakerül, az is valahogyan megoldódik. Egyelőre az is nagy dolog volt, hogy a gazdasági év végéhez érkeztem – szerencsésen s nem mentem be a kórházba. Most nálam is olyan holt szezon – átmeneti élet van. Halászni sem lehet, hideg van, de hal sincs, erősen kihalászták a csukát.[25] Ma inkább elmegyek fürödni Zsögödfürdőre. Az idő gyönyörű, csak hideg van. Itt már volt 14°-os fagy is.[26]

Második alkalommal való hazatértekor utazásához hivatalos írásra volt szüksége, azzal igazolta ugyanis, hogy semmilyen fasiszta jellegű, nemzetellenes tevékenységben részt nem vett.[27] Akkortájt érkezett haza, amikor Bukarestben elkezdődött az ismételten Romániához tartozó Észak-Erdélynek a politikai visszaleltározása, s Brassóban éppen akkor alakult meg és öltötte magára mundérját a Magyar Népi Szövetség.[28] A magánélet pedig silány volt, s Nagy Imrének sok mindenét elvitte a háború. Nem panaszkodott, de Zsuzsáékkal azt közölte, hogy azzal maradt, amit Pesten kapott.[29]

Méhészetét teljesen, s egész gazdaságát majdnem megsemmisítve kapta, amikor visszajött Pestről. Három esztendő alatt teljesen újraállította. Istentelen nagy munkába került. Negyvenhatban óriási szárazság volt, akkor krumplija ferdén a hegynek volt ültetve, s hogyha jött egy tízperces záporeső a gödröt megtöltötte; rengeteg termett. Egy pár nap alatt eladott egy vagonnyit, lovat vett, a hiányzó gazdaságot fölszerelte.[30]

Mindkét hazatérte után – 1949-ig –, a gazdálkodás jelentette számára a megélhetést. Komolyan is vette, szakkönyveket vásárolt, s ment minden, mint a karikacsapás: festett és gazdálkodott, elannyira, hogy sokszor hajnalban tette le a szakkönyveket. [31] Járatta a Bukaresti Magyar Sajtófigyelőt, ami az országos dolgok között való eligazodáshoz segítette hozzá, s gazdaságának gyarapítása, modernizálása, fejlesztése kiemelte őt az átlagos gazdák sorából. A falusiak nem tudták, mit akar, s elég ellenszenvesen fogadták. [32] Arra is törekedett, hogy példát mutatva gazdaságilag fellendítse Zsögödöt és kivette részét a közösségi életből is. Ő hozta az első rádiót a faluba. Ő volt az első síző a környéken. Mint méhész meghonosította a kaptárrendszert. Övé a legelső kapálógép, gereblyélőgép, vetőgép. Kísérletezik a gyümölcstermesztés csíki meghonosításával. Kidolgozza ennek a majdnem 700 méter magasan fekvő fennsíknak a gazdasági tervét. Újraszervezi a gazdakört. Elképzeléseiről előadásokat tart. Bikaborjakat, sertéseket, fajteheneket tenyészt. [33] Ám a falu nem volt annyira rugalmas, s talán megfelelően tehetős sem, amilyennek Nagy Imre szerette volna, hogy a gazdák mellézárkózhassanak. Utolsó cselédje a gyergyóremetei Laczkó Dávid István volt. Egyszer alkalmi asztaltársának – aki a történetet megírta a megyei lapnak –, kávézás közben mesélte el, hogy Nagy Imre nagyszerű gazdasági felszereléssel rendelkezett, volt ott egyes váltó eke, kettes váltó eke, egyes kerülő eke, kettes kerülő eke, takarógép, kaszálógép, répadaraboló, pityókatörő gép stb. A villáknak mind nádból volt a nyelük. Gyakran festegetett ott, ahol ő dolgozott. Festett, de fél szemmel oda-odasandított, mint teszi a dolgát. Meg is szólította, ha kellett: „István fiam, eressze lennebb az ekét, vagy vegyen kisebb barázdát.” Volt az úgy, hogy elvette tőle az ekeszarvát, s biztatta, hogy menjen, és addig festegessen. Arrébb húzódva, meghatódva nézte a festőtáblán készülő rajzokat, festményeket. A művész, persze, nemcsak őt tanította, hanem a falu lakosságát is, szívesen segített, csak haladjon falustársa. Mikor meghallotta, hogy meghalt, férfi létére úgy elsírta magát, mint egy kisgyermek. Úgy érezte, hogy egy nagyszerű tanítómestert, egy rokont veszített el, mert mikor nála dolgozott, mint fiatal legényt tanította, oktatta, nevelte, akárcsak az apja. [34]

Mindezek mellett, sajnos rossz emlék is maradt fenn róla. A korabeliek némelyik leszármazottja ma is azt nehezményezi, hogy hajdanában, a nyári munkák ebédjekor Nagy Imre nem ült egy asztalhoz a béresekkel. És keserűen emlegetik smucigságát – pedig mai bírálói személyesen már aligha tapasztalhatták meg azt –, ha ugyan ekként lehet jellemezni meggondolt, beosztó életmódját. Az élőszóban hagyományozott irigységemlék rendíthetetlenül él falusfelei utódaiban.

Gazdaságától való megszabadulásának reményéről a 40-es évek végén írt Zsuzsáéknak. Úgy néz ki, mintha sikerülne felszámolni a gazdaságom. Belefáradtam, de különben is az egyéni gazdálkodás végére értünk. [35] A magángazdaságokat akkor már nem kímélték, onnan vettek el, ahol volt, s 25-30 km-nyi távolságra, a közös megsegítésére szállíttatták el a gépeket. A hatóság a kuláknak kinevezetteket pedig kényszerlakhelyre parancsolta. Ezt írta Zsuzsáéknak a hozzáköltöztetett családról és műterme helyzetéről: A kulák család egy hónapi ittlétek után elment. A férfi a temetőbe, a nő az útjára. Jelenleg Ambrus Julis, a „Varrónő” [36] lakik a belső szobában. A műterem megvan, nem vették el. Magam, ha nincs más ügyem, festek. [37]

És vége szakadt az önszervezett kulturális életnek is. Az egyre erősödő általános politikai nyomás eredményeként 1949 végén kelt, az a nyilvánosságra nem hozott igazságügy- miniszteri rendeletet, amellyel feloszlattak minden társadalmi szervezetet. Akkor szűnt meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Petőfi Közművelődési Egyesület (volt EMKE), az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, és a román ASTRA is.[38]

Nagy Imre keveset alkotott ez időben, de nemcsak a társadalmi változások, hanem családi állapotának, számára sorsdöntő, változása miatt is. 12-én Zsögödből telefonáltak, hogy Édesanyám nagy beteg, azonnal menjek haza. Most már itt vagyok és végig kell néznem elmúlását egy sokat szenvedett embernek. Teljesen megnyugodva természetesnek veszem – hisz nincs mit csinálni – ez a sorsunk. Gondolkozásában teljesen ép, de már nem sok van hátra. Rendelkezik, hogy hogyan ravatalozzuk. Kinek mit adjak. Zsuzsának írjam meg, hogy fáj a szíve utána, de bele kell nyugodnunk sorsunkba. Éppen most reggelizik saját erejéből. Ott áll mellette Ilona s dirigálja, hogy a kakast vágja le, legyen mit együnk. Így lassan elérkezünk a véghez. Most jön nekem is a legnehezebb része – a sok holmi, amivel nem tudja az ember mit kezdjen. A másik írásom bizonyára a gyászjelentés lesz.[39]

Ma (1951. feb. 17.) reggel 9 ó. meghalt Édesanyám. Egész éjjel mind Zsuzsát és Annust hívta. Reggelre megérkezett a várva-várt boldog órája. Összekulcsoltam kezét, ahogyan szokott imádkozni, szemét lefogtam és örökre elbúcsúztam tőle. Én még a temetés után maradok egy néhány nap és megyek vissza Kolozsvárra. Még nem tudom, mit csinálok Ilonával.[40]

19-én temettük el édesanyámat, gyönyörű napsütésben. Ma nagy hó esett. A felravatalozást az ő szobájában csináltuk, a testet a családhoz temettük.

A családi sír a zsögödi templomkertben [41]

Édesapám, Annus tetemeiből már semmi sem volt látható. A huszonnégy év elemésztette. Temetés nagy volt. Semmi cicoma. Az én műtermem meghagyták és egy kissé berendezve, holmikat berakva marad. Ha hazajövök, legyen, ahol dolgozzak és lakjak. A konyhát és anyám szobáját Fehér Béla veszi ki. A sütőkonyhát Ilonának rendeztem be, aki tovább is itt marad. Ellátom mindennel. Jól viselte magát édesanyám mellett – megérdemli. Keze, lába fáj – majd felvitetem Marosvásárhelyre, mert ott van klinika. Remélem, ott rendbe szedik. A birtokot kiadtam a városnak. Édesanyám holmiját Ilonának, Linusnak osztottam széjjel. A megmaradt holmi a műterembe rakódik, amit egyelőre nem viszek fel Kolozsvárra, mert ott is elég minden van. Fáj, ha reá gondolok, de megnyugszom, mert öröm volt neki az elmúlás; amint mondta „a boldog órája”. Neked fájdalmasabb lesz a távolság miatt, de belenyugszol te is, mert mindnyájunk sorsa ez. Sándor bátyámék nem voltak itt a temetésen. Sürgősen telefon ment. Úgy látszik, betegek voltak, vagy valami félreértés történt. A hét végén Kolozsváron leszek. A halála előtti nap még lerajzoltam. Előre ő maga megmosakodott, pedig nagyon beteg volt. Amikor rajzolni kezdtem, megigazította a haját és a kendőjét. Így rajzoltam meg, megcsodálva különös koponyáját, ami annyira hasonlított Dantéra, nagy sasorrát, erős, határozott állát s azt a kemény akaratot, ami az utolsó pillanatig a legnagyobb szenvedést is olyan bámulatosan tűrte el.

Édesanyám „boldog órája” [42]

Jobb lába megbénult – mutatta. Teljesen lesoványodott, csak a csont maradt. Légzése nehéz lett. Éjjel kétszer is hívatott. Többször kiabálta: Annus – Zsuzsika! Február 17-én reggel kilenc órakor elmúlt – csendben kettőt-hármat sóhajtva. De még hajnalban öt órakor Ilonának elrendezte, hogy süssön jó kenyeret, amilyet szokott.[43]

1964. dec. 14-én jöttem fel K.várra, miután Ilonát beadtam a szépvízi aggmenházba. Személyesen, taxin Erőss Bori, Gál Feri [44] kíséretében érkeztünk meg. Egyelőre becsuktam mindent, és a szomszédokra bíztam, s aki fent van arra… Az ősszel két nagyobb kompozíciót is megkezdtem, amit ott szeretnék befejezni. A kaput befejeztem – jól sikerült. [45]

„Imre bá fenn volt télen Kolozsváron, Ilona [46] tiszta egyedül rendezte az egész Zsögödöt, amíg teljesen nem nyomorodott le. Akkor bevitte az öregek házába. Amennyire lehetett emberi körülményeket teremtve. És Ilona – ezt Imre bácsi így mesélte el –, nagyon rossz állapotban volt és mégsem tudott addig meghalni, amíg Imre bá nem látogatta meg. Írtak onnan, az öregek házából, hogy az »Úr jöjjön fel«, mert Ilona állandóan őt emlegeti. Imre bá felment. Mondta: »Megfogtam a kezét, leültem az ágya szélére, három-négy mondatot beszéltem, Ilona [47] behunyta a szemét és meghalt.«” [48]

Az immár magára maradt Nagy Imre – mert sohasem nősült meg –, kizárólag a művészetnek élhetett. Egyedül maradt, s csak barátaira és barátnőire számíthatott, meg Zsuzsáékra. Gondot pedig csak önmagára kellett viselnie. Bár az év felét ugyan zsögödi házában töltötte, gyakorlatilag el kellett hagynia szülőföldjét, hogy kizárólag a művészi alkotásnak szentelhesse életét.[49] Fő tartózkodási helyéül Kolozsvárt választotta. Amióta ott van, egészségi állapota javult, egész normával dolgozott. Sajnos, lakása nem való műteremnek. Ha napsütés van az a baj – ha felhős az idő, akkor nem lehet látni stb. Bizony, nyomorgott festés közben. Zsögöd ilyen szempontból ideális.[50]

Haláláig nagy lendülettel festett. Hatalmas életművet hagyatékolt, amiért cserébe Hargita megye Néptanácsa felépítette a zsögödi képtárat. 1973. július 28-án nyitották meg. A nem hivatalos megnyitónaplóban a rokonság részéről két bejegyzés olvasható:

Életünk egyik legnagyobb élménye volt az emlékház avatása és az ezzel kapcsolatos ünnepség mindannyiunk örömére. Imre bácsinak további jó egészséget és alkotó kedvet, erőt kívánva Kurucz István és családja Alsógödről. Zsögöd, 1973. július 28.

A rég várt emlékház mindannyiunk örömét szolgálja; az ünnepség mindörökre emlékünk marad. Kívánjuk, hogy Imre bácsi még hosszú éveken jó alkotó kedvvel dolgozzon – jó egészségben. Zsögöd, 1973. július 29. Nagy Sándor[51] és családja.[52]

80 esztendősen még olyan energikus volt, hogy automobilt vásárolt. Vettem egy Moszkvicsot – rodáljuk[53] – írta Zsuzsáéknak. Szomszédja, Orbán István, volt városházi hivatalnok tanította vezetni. Ő mesélte, hogy egyik alkalommal Nagy Imre vezetés közben meglátott egy tehenet. Azonnal „átkapcsolt”, elfelejtette, hogy kormánynál ül, s lelkendezni kezdett: – Látod, Pista, micsoda színek vannak a farán! Sohasem tette le a sofőrvizsgát, az autót eladta, s továbbra is csak robogóval közlekedett.[54]

Élete utolsó három évében lassan-lassan megöregedett, mégis lelkileg erősen próbálta tartani magát, de a helyváltoztatás már nehezére esett. Zsögödöt nagyon nehezen hagyta ott. A konyhában levő petróleumkályha fűtötte a műtermet és a mellette levő kis szobát. A képtár ablakvédő rácsainak nagy részét megtervezte.[55] A zsögödi Albert Lajos és a csíkkozmási Máthé Jenő kovácsmesterek vitelezték ki, de biztonsági rácsnak nem voltak megfelelőek. Az elkészültek, kiállított tárgyakként láthatók a képtárban.

Kolozsváron mindkét lába visszérgyulladást kapott. Az egyik méhcsalád is elpusztult, nem volt miért hazatérnie a hazai tavaszra.[56] A méheket gyermekkorában szerette meg, miután keresztapja egy méhcsaláddal ajándékozta meg. Egész nap ott állt s leste a méhkaptár ajtaján át a ki- s bejárókat.[57] Imádta őket, s ha az előző levélrészlet kissé hangulattalan is, a méhészkedésről utolsó pillanatig nem mondott le, igaz, tenyészetének egy-egy részét több alkalommal adta el. Zsuzsa mesélte, hogy csak nagy erőfeszítéssel sikerült meggyőzni, hogy végleg felhagyjon ezzel a szenvedéllyel. Végül 1973. május 3-án, a lakásán kelt jegyzőkönyv tanúsága szerint, 16.215 lej – kb. egynegyed belföldi gyártású személyautó – értékében eladta az Erdei Gyümölcsbegyűjtő Központnak.

Idős kora ellenére életkedve közben meg-megcsillant. Egyik alkalommal önarcképfestéshez csiszolt tükröt kért Zsuzsáéktól.

Utolsó önarckép [58]

Élete utolsó gyűjteményes kiállítása 1976 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában volt. A megnyitón nem tudott részt venni, de megkapta az újságokat, ugyancsak a katalógust. Szép a kiállítása – írja –, látszik, hogy törődtek vele. Ha minden jól megy, akkor 25-én reggel indulunk [Nemes] Pistával. Akárhogyan is van, de mégis jó volna látni az anyagot ilyen körülmények között. [59]

Ezt még személyesen megnézte, majd a betegség igencsak eluralkodott rajta. Egyre gyengébb lett…

---

[1] Szőcs János: Csíkszereda. Csíki Székely Múzeum, 1998. 1-2. old.

[2] „Falunkat erdő övezte: ötven-hatvan méteres faóriásokkal. Alig mert az ember bemenni. Mély és ismeretlen világ volt ez a rengeteg. Elveszett benne még a tekintetünk is. Ha valamit megpiszkáltál, ősnyomokra leltél, egy olyan emberfélére, aki itt, előttünk nagyon régen élt. Harom várában, úgy mondta a mesélő Páll István, óriások laktak.” – FÖ, 19.

[3] „Zsögöd községet hosszas tárgyalások és többszöri próbálkozások után végül is Csíkszereda városhoz csatolták. […] A városok tőszomszédságában fekvő falvakot felszívja a város levegője. Így volt ez Zsögöddel is. A fent említett levegő először megrontotta a székely falu karakterét. A házsorok ezután hozzáértek a városhoz. A falu azután már nem volt se város se falu. A szemünk előtt játszódtak le szörnyű vívódásai a kétféleség között. Az már nem volt élet, amit Zsögöd rendezett. Jobb volt így határozni, ahogy történt. Legyen város Zsögödből…” – * * *Búcsúzás Zsögödtől. Csíki Lapok, 1939. október 15.

[4] „Valamilyen csíkos, hosszú köntös verte fel a port mellettem, s az anyám feje a kék horizontra kirajzolódva ebből a távolságból tekintett le rám.” – FÖ, 14.

[5] Saját kezű levél – továbbiakban SK – 15, Özv. Kurucz Istvánné – továbbiakban ÖKI –, 1948. december 10. In: Szabó András: Repertoriul de documente privind biografia maestrului emerit NAGY IMRE érdemes művész életrajzi vonatkozású dokumentumainak repertóriuma. Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum, 1993 – továbbiakban REP.

[6] Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.

[7] FÖ, 85.

[8] FÖ, 85.

[9] FO, 66.

[10] Kézirat-önéletírás.

[11] Takács István tulajdona.

[12] Kozán Imre: Emlékek Nagy Imréről. Új Élet, 1980/1.

[13] „A halászatnak akadt néha nagy szenzációja is. Így például a kéz nyelére tekeredő kígyó (vízisíkló) rémítette el pár napra bátorságunkat a halászattól. […] De azért még nem untuk el magunkat, mert ilyenkor mindig akadt egy-két gazda, aki a lovát az Oltban fürösztötte. A gyermeksereg bátrabbja ilyenkor a ló hátára kapaszkodott, megfogta a sörényét, s a mély víz felé tartott. Ez az a kép, ami miatt Zsögödöt nem tudtam otthagyni. Pedig sokszor jött, hogy helyet cseréljek.” – FÖ, 210.

[14] 1932, olaj, vászon, j.j.l, Nagy Imre, Zsögöd, 1932, 720×780 mm, Ltsz.: 1076, CSSZM.

[15] „Hétévi budapesti tartózkodás után visszahúzódtam Zsögödre. Meg kellett állapítanom magamban, hogy nem nekem való világ ez az aszfaltkultúra. Mihelyt 1922-ben megnyílt a határ s utazni lehetett, bár megviselt idegekkel, megérkeztem Zsögödre. Elég volt a sok megaláztatásból, nyomorból, éhezésből, fázásból, csalódásból, szerelemből. Nem tudtam felfelé nyalni, megalázkodni. Inkább pontot tettem az egész városi életre. Az Olt vize, a gyönyörű tájak hamar lemosták a rám rakódott szennyet, piszkot. Egy év eltelte után egészen új emberré váltam. Már két éve szobámba viszzahúzódva éltem magányos életem. A családommal is alig érintkeztem. Szegény anyám! Sokszor vettem észre különös nézésén, hogy szemében gyanús vagyok, úgy ítél meg, mintha valami baj lenne velem. Heteken, hónapokon keresztül hallgattam – akkor zúgott keresztül rajtam az új élet szele. Utat engedtem neki, hadd száguldjon. Idegeimen csak úgy viharzott valami csodálatos feszítő erő.” – FÖ, 28.

[16] FÖ, 29.

[17] „Mikor az apám a gazdaságot fölszámolta, s kiadta a birtokot és nemsokára meg is halt, a részesek olyan szemét gabonát hoztak haza – mondom anyámnak: »Hát, ez így nem mehet, hát ilyen, ilyen szörnyű dolog!« És mondom: »Én elkezdek gazdálkodni.« […] Most elhatároztam a következőt: végigutazom Erdélyt, szétnézek a barátaim és a… mindenféle gazdaságokban. Miután ezt egy évig csináltam, külföldön is ugyanezt, akkor megtörtént a pontos végrehajtás. Vettem tizenkét darab borjút. Annak egy legelőt. Tizenkét darabból egy év múlva négy darab maradt, a többit eladtam. Természetes, hogy a festés az javába ment és mindenféle működésemet a festés irányította. Az állatok és a környezetem minden egyes tagja elsősorban is modell volt. Előfordult az, csépeltünk s a gépet leállíttattam, mert festettem a képet. Vagy előfordult az, hogy eladtam egy tehenet borjústól, és egy hónap múlva adtam oda, mert a képet nem tudtam befejezni. Szükségem volt rá. A képet pontosan megvették a tehén árának háromszorosával. Hát így nem csoda, hogy a falusiak – különösen a mindszentiek – azt mondták: »– Könnyű Nagy Imrének gazdálkodni, hát ő pénzt fest!« S az volt a helyzet, hogy a falusiak jobban tudták, hogy az én zsebemben mennyi pénz van. Annyira ellenőrizték. S a gazdasággal úgy voltam, hogy amikor már volt elég pénz, kezdtem vásárolni földeket.” – Hangfelvétel, Csíki Székely Múzeum – továbbiakban CSSZM. – REP.

[18] Politikus, miniszter, író, publicista, Kossuth-díjas (1949), az MTA tagja (1949).

[19] SK 11, ÖKI – REP, Zsögöd, 1948. július 15.

[20] SK 12, ÖKI – REP, Zsögöd, 1948. október 25.

[21] SK 14, ÖKI – REP, Zsögöd, 1948. november 23.

[22] SK 13, ÖKI – REP, Zsögöd, 1948. november 16.

[23] SK 15, ÖKI – REP, Zsögöd, 1948, december 10.

[24] SK 20, ÖKI – REP, Zsögöd, 1949. május 16.

[25] Vallomás – továbbiakban VA – 9, CSSZM. Dr. Csedő János. „Csíkba a nyelőhorgot Nagy Imre hozta be. Titokban tartotta, de csak elterjedt. Talán az ő »bűne« is a csukák kipusztítása?” – REP.

[26] SK 23, ÖKI – REP, Zsögöd, 1949. október 30.

[27] „A debreceni népi kormányban részt vevő Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt igazolja, hogy Nagy Imre, aki született Csíkszereda, 1893. semmilyen fasiszta jellegű, nemzetellenes tevékenységben részt nem vett. A jelen igazolást a közlekedési kormánybiztos úr február 27-én kelt rendelete alapján állítottuk ki. Kizárólag utazási engedély megszerzésére használható fel. Budapest, 1945. III. 27.” – DO 10. CSSZM. – REP.

[28] FÖ, 248.

[29] „Nagyjában nem volna semmi baj, csak a ruháim hiányoznak. Azzal maradtam, amit Pesten kaptam. Cipő dolgában is rosszul állok.” – SK 6, ÖKI – REP, Zsögöd, 1945. július 28.

[30] „Ezerkilencszáz-negyvennégyben a méhészetemet teljesen, s az egész gazdaságomat majdnem megsemmisítve kaptam meg amikor visszajöttem Pestről. És három esztendő alatt újra, teljesen újra, beállítottam. Három év. Az istentelen nagy munkába került […]. Negyvenhatban volt az az óriási szárazság, akkor az én földemen a krumpli úgy volt ültetve, hogy ferdén a hegynek, a heggyel pontosan ferdén, úgyhogy jött egy olyan tízperces záporeső s a gödrömöt megtöltve; nekem rengeteg krumplim lett. Úgyhogy vetőmagnak a Regátból jöttek ki és vásárolták tőlem a krumplit. Egy pár nap alatt eladtam egy vagon krumplit, lovat vettem, a hiányzó gazdaságomat fölszerelve.” – Hangfelvétel, CSSZM. – REP.

[31] „Anyámban s a magunk mellé vett árva Zsuzsában a család helyreállt. S ment minden mint a karikacsapás: festettem és gazdálkodtam, elannyira, hogy sokszor reggel négy órakor tettem le a szakkönyveket.” – FÖ, 191.

[32] „Csak úgy faltam a szakkönyveket, […]. A falusiak nem tudták, mit akarok, s elég ellenszenvesen fogadták az új gazdát. […] Két évre rá megteremtettem a gazdaságom alapját. Nyolc darab egyéves szimmentáli borjúval, […] Földet vásároltam, gépekkel szereltem fel a gazdaságomat.” – FÖ, 107-108.

[33] Gazda József: Nagy Imre. Bukarest, Kriterion, 1972. 10-11.

[34] „Nagyszerű gazdasági felszereléssel rendelkezett, volt ott egyes váltó eke, kettes váltó eke, egyes kerülő eke, kettes kerülő eke, takarógép, kaszálógép, répadaraboló, pityókatörő gép, stb. A villáknak mind nádból volt a nyelük. Gyakran festegetett ott, ahol én dolgoztam. Festett, de fél szemmel oda-odasandított, mint teszem a dolgomat. Meg is szólított, ha kellett: »István fiam, eressze lennebb az ekét, vagy vegyen kisebb barázdát.« Volt az úgy, hogy elvette tőlem az ekeszarvát, s engem pedig biztatott, hogy menjek, és addig festegessek. Arrébb húzódtam, és meghatódva néztem a festőtáblán készülő rajzokat, festményeket. A művész, persze, nemcsak engem tanított, hanem a falu lakosságát is, szívesen segített, csak haladjon falustársa. Mikor meghallottam, hogy meghalt, férfi létemre úgy elsírtam magam, mint egy kisgyermek. Úgy éreztem, hogy egy nagyszerű tanítómestert, egy rokont veszítettem el, mert mikor nála dolgoztam, mint fiatal legényt tanított, oktatott, nevelt, akárcsak az apám. Befejeztük a beszélgetést. L. Dávid István szemében újra megjelenik két könnycsepp.” – Hompoth Károly: A nagy festőről beszélgettünk. Hargita, 1988. július 14.

[35] SK 23, ÖKI – REP, Zsögöd, 1949. október 30.

[36] Olaj, vászon, 400×595 mm, é.n., j.j.f., Nagy Imre, Ltsz.: 4612, CSSZM.

[37] SK 36, ÖKI – REP, Zsögöd, 1956. június 22.

[38] Erdélyi román irodalomért és kultúráért létrehozott egyesület.

[39] SK 27, ÖKI – REP.

[40] SK 28, ÖKI – REP.

[41] Fotó: Szentes Zágon.

[42] 1951, ceruza, j.k.l., Zsögöd, 1951. feb. 16., Nagy Imre, 210×190 mm, Ltsz.: 5676, CSSZM.

[43] SK 29, ÖKI – REP.

[44] 1962, ceruza, j.j.l., Zsögöd, 1962. nov. 8., Nagy Imre; b.l., Gál Ferenc, 210×300 mm, Ltsz.: 1770, CSSZM. (Nagy Imre kortársa, jó barátja, Gyergyószentmiklóson, majd Csíksomlyón tanító, mecénás. Feleségével együtt jelentős szerepet vállaltak a Csíki Székely Múzeum alapításában. Somlyói házában sok művész vendégeskedett, s a köszönet-fizetségként, illetve a felesége által szőtt festékesekért – ***: Festékestől a gobelinig. Csíki Lapok, 1936. augusztus 2. – cserébe hátrahagyott művekből komoly magángyűjtemény kerekedett ki.)

[45] SK 51, ÖKI – REP.

[46] É.n., ceruza, j.n., 300×210 mm, Ltsz.: 3986, CSSZM.

[47] A Nagy családhoz való hűségében megöregedett, merengő szolgáló. Olaj, vászon, j.b.f., Nagy Imre, Zsögöd, 1958, 620×700 mm, Ltsz.: 1013, CSSZM.

[48] VA 12, CSSZM.– REP. Apor Mária – Nagy Imre legtöbbször rajzolt-festett modellje – 1989-ben magnóra mondott vallomása.

[49] „Nemcsak nevükben »nagy« művészeket adott ez a táj, mint Nagy István, Nagy Imre, Márton Ferenc. S ha Nagy Imre az év felét ugyan zsögödi házában töltötte, gyakorlatilag valamennyiüknek el kellet hagyniuk szülőföldjüket, hogy kizárólag a művészi alkotásnak szentelhessék életüket.” – Banner Zoltán: Művészet-alapítók köszöntése. Adorjáni Endre - Bakos Erzsébet - Márton Árpád közös tárlata (Kolozsvár, Nagy Galéria), 1983. Hargita, július 20.

[50] SK 55, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1968. november 28.

[51] Nagy Imre Sándor testvérbátyjának a fia.

[52] DO 59. CSSZM. – REP.

[53] SK 76, ÖKI – REP, Zsögöd, 1973. november 22.

[54] A legutolsó, Mobra 50-es márkájú robogója a hagyatékban található.

[55] SK 77, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1974. december 17.

[56] „Hanyatt fekve írok. A nagy használatba mind a két lábam begyulladt – egyik erősebben –, visszérgyulladás, még ez nem volt, ki kell ezt is próbálni. Az egész napi festés a másik lábam is igénybe vette. Előre nem nagyon kíméltem – most fekszem. Szerettem volna hazamenni, de a lábam – no az idő sem valami kedvemre való. Az egyik méh [család] is elpusztult, nincs miért hazai tavaszra hazamenni. Itt is kitavaszodott – virágzik minden. Néhány napja az ablakból nézem – még 3-4 hetet mond az orvos.” – SK 79, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1975. április 19.

[57] FÖ, 46.

[58] 1976, ceruza, j.j.l., Zsögöd, 1976. VII. 19., 210×297, Ltsz.: 95.545, CSSZM.

[59] SK 91, ÖKI – REP, Kolozsvár, 1976. február 23.