Főiskola, kortársak

„Festői eszközeiben átüt a fiatalság, a pesti főiskola, az egykori társak közös lelkesedése.” – László Gyula

Főiskolai tanulmányairól dokumentum is, emlék is alig található. A Magyar Nemzeti Galéria jelenkoros művészettörténészei is engem faggattak, mit tudok erről az időszakról. Jólesett volna okosabbnak lenni őnáluk!

Dokumentumként a következőket lehet felsorolni: egy magyarországi magántulajdonú egész, [1] egy lajstrom a főiskolás Olgyai-tanítványokról és tanáraikról, [2] egy nem igazán dokumentumértékű, a csíki hagyatékban található csonkított fénykép, [3] meg három – majdnem egyező – saját kezű visszaemlékezés a kecskeméti ösztöndíjas időszakáról. Egyik a Csíki Székely –, a másik a Kecskeméti Katona József Múzeum, a harmadik Sümegi György művészettörténész tulajdonában van.

Budapesten, és ösztöndíjasként Kecskeméten tanult. Kezdetben – mert eredetileg szobrász szeretett volna lenni –, Stróbl Alajoshoz (1856-1926) járt, de hamarosan műfajt, s ennek következtében mestert is váltott. A budapesti akadémián Réti István (1872-1945) rektorsága idején Edvi Illés Aladár (1870-1958), Tardos-Krenner Viktor (1866-1927), Lyka Károly (1869-1965), Kecskeméten Révész Imre (1859-1945) – s talán Iványi-Grünwald Béla is (1867-1940) –, majd ismét Budapesten, Olgyai Viktor (1870-1929) tanítványaként, mint a rézkarcoló nemzedék tagja, vált művésszé. De a főiskolát – amiről a Följegyzésekben is alig tesz említést –, igazoltan nem fejezte be. Itteni tanulóidejéről adatok hiányában nem tudok beszámolni. Kecskeméti időszakát, a már említett visszaemlékezések közül, a múzeumi tulajdonban levők kivonatos közreadásával mutatom be.

Boldog ifjú kor. Tiszaug. Radvánszky [Albert báró, 1880-1963] birtokán, forradalom után, nyugalom. Koszt, lakás, nyár, munka alig, abszolút szabadság, természet. Teleptől a Tiszáig majdnem megszakítás nélkül szőlős és gyümölcsös. Ebben a rengeteg csendben sétálni.

Radvánszkynál festett képek megsemmisültek, ennek láttán Révész nagyon megneheztelt, nem volt, amit mutogasson az angol látogatóknak. Később, amikor Kecskemétet ott kellett hagyjam (az intrika és rövidlátás miatt), Pestre Olgyaihoz mentem grafikázni. Az intrika elnyújtózkodott odáig, hogy küldöttséget menesztettek a főiskolára, nehogy felvegyenek. Olgyai erre legyintett a kezével és én tovább folytattam a munkám a grafikán, ahol megtűrt hallgató voltam teljes jogú használattal.

Mélységes, nagy távolságba, majdnem a Tiszáig bogarásztunk. Tiszaug, Radvánszky báró – halászat a Tisza árterületén. Mérhetetlen szabadság, amit Kecskemét nyújtott a háború, forradalmak után, emberi közelségbe hozott az ottani néppel, természettel. Felejthetetlen, gyönyörű park, és a szomszéd kórház gondnoka, aki soha sem felejtett el segítséget nyújtani ezen fiatal művészeknek, akiknek állandóan korgott a gyomruk és egymást rajzolgatták, és amit ő nem értett meg, hogyan is értsen, amikor annyiféle elgondolás, akarat került egy gyomorba – legnagyobb része kevés tehetséggel, amit csak az idő választ le a művészpályáról.

Tehetségben nem nagyon bővelkedett a telep. Ennek ellenére Szőnyit, Aba-Novákot [1894-1941] szerettem volna idecsalogatni.[4]

Révész Imre és Neje vezette a kecskeméti telepet. Mint ösztöndíjas kerültem oda Varga Nándor Lajossal [1895-1978] 1920-ban. Ösztöndíj, műterem, koszt, modell és abszolút szabadság vala. Katonaság, forradalom, éhség, nyomorúság után a telepi élet valóságos paradicsom volt. A gyönyörű park, a szomszéd határ, a végtelenbe nyúlt szőlős, barackos ligetekkel, amit szüret után bebarangoltunk, megtöltve iszákunkat az ottfelejtett szőlősben, szőlővel. A telepnek volt egy puli kutyája ezzel csatangoltam a kis dombos, tocsakos sík világot, ahol a tanyák fehéres oldalát kis tócsák villogva tükrözték, egy-egy bíbic rikoltozó hangjával felverve a reszkető tükörképeket. A nagy platánfák a telep végeláthatatlan hosszában a gyümölcsösökkel, a poros országút a délceg lovasszekerekkel, akkor még teljes népviseletben a szőlős és parasztgazdák, akikkel és néhánnyal barátságban is valánk. Az elmúlt háborús évek lerongyoltak, majdnem ruha nélkül maradva, a jó meleg nyárban, szinte vad életet éltünk. Olvasni, dolgozni, a mulasztásokat lehetett pótolni, amit a háborúban elvesztettünk. Többé-kevésbé zökkenő nélkül folyt az élet, amikor a város a folyó ösztöndíjakat kezdte elhanyagolni. Már a társaságban is kialakult, ki mire képes. Az embereket felkarolva és az ügyet is, komolyabb emberekkel szerettem volna feltölteni, Szőnyi Istvánt, Aba-Novákot lehozni a telepre. Nem sikerült. – Ugyan egy nyarat Szőnyi volt nálam. Révész felesége nagy konkurenciát látva előbb Varga N. Lajost, egy hét múlva engem pakoltatott ki a telepről. Kb. másfél évet töltöttem Kecskeméten. Egy nyarat Tiszaugon töltöttem igen sokat dolgozva. Amikor visszatértem a telepre, a munkáimmal nem lévén megelégedve – lekentem. Révész vendégeinek a tehetséges művésznövendéktől nem volt amit mutatni – nagyon megharagudott, részben ez is volt a telep elhagyásának az egyik oka. A munka sem ment, az akarást nem fedte a gyakorlati tudás, nem volt elég alap. Új kásahegy, emberek, mai világ, ahol amitől tovább lehet vergődni, hajtotta, húzta az embert. [5] Innen utazott vissza Budapestre, és iratkozott be az Olgyai-osztályba grafikát tanulni.

Zsávkovics Ferenc a magyar művészeti élet egyik jelentős, a XX. század elején fellendülő magyar grafikai tevékenységnek a korszakát dolgozta fel A rézkarcoló nemzedék 1921-1929 című tanulmánykötetében. Az 1920-as évek első felében Olgyai osztályát már a korabeli kritikusok és művészettörténészek is a magyar grafika bölcsőjének tartották. […] Itt ismerkedtek meg a különböző technikákkal, elsősorban a mélynyomás változataival […] azok a grafikusok, akiknek lapjai a két világháború közötti periódusban jelentős sikereket arattak a kiállításokon, külföldi bemutatókon egyaránt. Az elsők között csatlakozott a mesterhez […] Aba-Novák Vilmos, [6] Patkó Károly, Varga Nándor Lajos, [7] Tarjáni Simkovics Jenő [8] és Komjáti Wanyerka Gyula, [majd] F. Antal Elemér, Aszódi Weil Erzsébet, Barcsay Jenő, Bene Géza, Csóka István, Emanuel Béla, Gallé Tibor, Hincz Gyula, Istókovits Kálmán, Jándi Dávid, Kaveczky Zoltán, Medgyesi Schwartz Antal, Miháltz Pál, Nagy Imre és Vadász Endre, hogy elsajátítsák a kedvelt rézkarctechnikát. [9] A 176-177. oldalon a szerző közli Olgyai Viktor 1921-29 közötti növendékeinek névsorát is, amelyet az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola növendékeinek származási minősítési lapja alapján állított össze. Eszerint megállapítható, hogy Nagy Imrének Kecskemétről Olgyai Viktorhoz való visszatérését követően főiskolai státusza magán jellegű volt. Más tanárhoz nincs besorolva, s a neve mellett óraszám sem szerepel, miként társai esetében. Megtűrt – amint azt a Följegyzésekben írja –, ám komoly, szorgalmas, okos hallgató volt – olvasható Barcsay Jenő idézett visszaemlékezéséből: Olgyai Viktornál komoly munka folyt. Aba-Novák, Varga Nándor, Szőnyi István, Nagy Imre mint okos emberek tudták, hogy a rajzot meg kell tanulni kellő időben, mert öreg fejjel már késő azzal kezdeni. Reggeltől estig rajzoltak, modell után. A Följegyzésekből pedig az tudható meg, hogy reggel héttől este tíz-tizenegyig dolgozott. Varga Laji már a legszebb rézkarcait, metszeteit csinálta, Aba-Novák Vilmos csak úgy remekelt. Örült az ember szíve ennek a nemes versenynek. [10]

[1] Zsávkovics Ferenc: A rézkarcoló nemzedék 1921–1929. Miskolci Galéria, 2001 – továbbiakban ZsF –, 28.

[5] Nagy Imre visszaemlékezése, Kolozsvár, 1975. dec. 28. Kecskeméti Galéria, Katona József Múzeum.

[6] Tus, j.j.l., Nagy Imre, 1941, Budapest, 310×400 mm, Ltsz.: 1113.

[7] Tus, j.j.l., Budapest, 1937, Nagy Imre, b.l., Fekete-fehér szimfónia, B.pest, 1937. 11. 10., Varga N. L., 370×480 mm, Ltsz.: 2815, CSSZM.

[8] Tus, j.j.l., Nagy Imre, Budapest, 1944. május 25., b.l., Tarjáni S. J., 320×350 mm, Ltsz.: 2137, CSSZM.