„Négyféle iskolát is
végigszenvedtem.” – Nagy Imre
Elemi iskolába
Zsögödbe, gimnáziumba – egyéves gyergyószentmiklósi kitérővel Csíksomlyóra járt
–, majd a tanítóképzőt is itt végezte. Nem volt jó tanuló, amit a következő
iskolai névkönyv-kivonat és a Följegyzésekben olvashatók bizonyítanak: Az
1905. évi augusztus hó 30-án megtartott javítóvizsgálaton osztályismétlésre
utasíttatott. A következő tanévben: 1905-6, a tanári testület záróértekezleti
ítélete: felsőbb osztályba léphet. 1906-7-ben a II. B.-ben a latin nyelv
elégtelen miatt, a tanári testület záróértekezleti ítélete: javítóvizsgára bocsáttatik.
Észrevételek: 1907. aug. 30-án a latin nyelvből megtartott vizsgán elégségesen
megfelelően felsőbb osztályba léphet. A következő tanévben: 1907-8-ban a III.
B.-ben a magyar-, latin-, német nyelvből és mennyiségtanból elégtelen miatt, a
tanári testület záróértekezleti ítélete: osztályismétlésre utasíttatik.[1]
Egyetlen
menedéke a rajzolás volt. Ha leülhetett rajzolni vagy festeni, minden bánata
feloldódott. Menekülésszerűen rejtőzött a művészetbe.[2]
Erős, nehezen
betörhető, a kényszerűség iránt ellenséges érzelmeket tanúsító személyisége
korán, már diákkorában jelezte az önállóságra, önigazgatásra való hajlam
benne rejlő csíráját. Mi juthatott eszébe egyszer Zsögönnek, nem tudom;
bejön, megfordítja a katedrát, s a padok helyére téteti. Az én padom a fal
vastagságában az ablaknak támaszkodott, s most az átrendezéssel egyszerre ott a
sok rajz és írás. Amit a falra rajzoltam, egy szempillantás alatt mind előtte
volt. Szinte dühöngött, amikor felfedezte rajzaim között többrendbeli
karikatúráját. Lett ebből nagy cirkusz. Nagypéntek napjára bezárta a nagy
művészt…
Délután megjelenik
színem előtt, ha ugyan volt a képemen valami szín. Nagyon dühös lettem ebben a
kutyaszorítóban. Hatalmas ember volt Zsögön tanár úr, úgy jött be a terembe,
mint egy öntudatos bika, belém fúrta szúrós tekintetét. Lassan közeledett
felém. Megint megkezdte kikészítésemet. Mondott, amit mondott, de egyszer csak
elvesztettem önuralmamat, felkaptam az előttem levő tintatartót, s lassan,
mintha árnyképe lennék, elindultam az ő lépésére. Kissé megváltozott
torokhangon fújtam ki az altot: „Állj meg, mert a fejedhez vágom!”[3]
Nem
hagyta magát, amikor a személyiség-kényszerítette tevékenysége miatt – ami csak
diákcsíny volt –, kemény megrovásban részesült. Visszatámadt és nyert! Örökre,
egy életre megnyerte személyes szabadságát. És meg is tudta tartani azt!
Később, a volt
iskolatárs, dr. Ábrahám Ambrus professzor[4]
(1893-1989) baráti szeretettel írott levelében, a diáktársban felismert festő
iránti csodálattal emlékezett 1905 szeptemberére, a csíksomlyói nagy borvíz
közelében történt első találkozásukra. Rólad bennem az a kép maradt meg,
amikor a második osztályba jártunk. Emlékszem az arcodra, emlékszem a ruhádra,
és arra is, hogy szépen rajzoltál, sőt, ha nem tévedek, még a rajzaidat is
láttam, amelyek a fecskefarkúról és más lepkeformákról készültek.
Én azóta, hogy a második osztály után
másfelé vezettek útjaid, nemigen tudtam semmit. Annyit azonban mégis
hallottam, hogy festőművész lett belőled, éspedig kitűnő. Egy alkalommal,
Kelet-Berlinben egy kirakat előtt megálltam, mert ebben szép képeket láttam.
Különösen egy gyéres nyírfaerdő tetszett nekem, ragyogó fehér törzseivel,
pompázó ágrendszerével, szépséges lombozatával és azzal a csodálatos,
valóságosan simogató zöld fűszőnyeggel, amely a nyíres alját borította. Sokáig
néztem ezt a képet és rögtön a Nagy-Somlyó oldalára gondoltam. Ahogy
gondolataimban elmerülve tovább néztem a képet, akkor vettem észre, hogy a
remekmű a Te alkotásod.[5]