„A háborúból visszajövet egyenesen a
főiskolára mentünk.” – Nagy Imre
Mindkét
háborúban besorozták. Alig maradt fenn adat az ott töltött, különösen a
második világháborús időkről.
Az elsőről,
művésszé válása megvalósulásának gyakorlati kezdeteiről, részletesen beszámol
a Följegyzésekben:
A fedezékem kb.
négy-öt méteres sárga agyagba volt ásva. Valóságos oszlopcsarnokot ástam ki,
ülésekkel, figurákkal tarkítva. Egyszóval szobrászkodtam. Egy Atlasz-figura
tartott egy oszlopot, ez volt az arra járóknak, a nézelődőknek a legérdekesebb.
Hívnak fel az előretolt állásból. Nem tudhattam, mi baj, a küldönc mondja,
Csanády [Frigyes] altábornagy s egy csomó tiszt van ott. „Imre, az áldóját!
vajon mi lesz veled?”…
– Zászlós úr,
maga csinálja ezeket a szobrokat?
Helyben vagyok,
gondolom.
– Gipszbe tudná
önteni?
– Igen.
A segédtiszthez
fordult, Barabás századoshoz.
– Kérem, a
zászlós urat egy szakasz géppuskával berendelem az ezredtörzs védelmére. A
kiképzést azonnal kezdje meg.
Egy hét alatt
géppuskás parancsnok lettem, dupla felvétellel, s főleg nagy járási szabadsággal,
festő és szobrászlehetőséggel. Igaz, amint a szobrot a maga tartásából
kiszedtem, összement, de csináltam mást helyette…
A festőakadémián
két évet végzett zászlóssal kerültem össze a tartalékban, ahol elfilozofálgattunk
egyről-másról. Ha csak tehettük, rajzoltunk, festettünk. Ha most otthon lehetnék!…
Másnap egy
vonatszállítmánnyal a Kárpátokon keresztül az eperjesi kórházban kötöttem ki.
Idegkimerüléssel kezeltek. Mi is volt az a kezelés? Hagyták, hogy pihenjek.
Állandóan festettem. Egyik alkalommal a főorvos vizit közben megkérdezi, nem
akarok-e a tátralomnici üdülőbe menni. Hat hónapig így voltam a Tátrában, ahol
Szőnyi Istvánnal [1894-1960] találkoztam. Volt egypár lomnici tájképe, azok
nekem nagyon tetszettek. Szőnyi egy évet volt a képzőművészeti főiskolán.
Nagybányán nyáron Ferenczynél [1862-1917] korrigáltatott. Jóval többet tudott
nálam, látszott munkáin, a rajz, a szín rendezettségén.
A Tátrából
visszakerültem a pótszázadhoz. Innen kiküldtek krumplit rekvirálni Lemberg
környékére. De nem sokáig maradtam ebben a minőségemben. A parancsnokság
behívott táviratilag Drohobicba. Viola ezredesnél jelentkeztem.
– No, öregem –
szólít meg. (Mindjárt gondoltam, nincs nagy baj.) – Arról van szó, hogy Vilmos
császár fiának neve napja lesz, vagy tudom is én, születésnapja. Vállalnád-e,
s megfestenéd-e a „Tölteni, tölts!” vezényszót, mert a hercegnek ez a
gyakorlat tetszett a tartalék gyakorlati bemutatóján, amelyet az ő tiszteletére
rendeztek meg.
Vállaltam, s egy
hónap alatt megfestettem. Amikor kész volt, azt kérdezi Viola:
– No, mit
óhajtasz munkád jutalmául?
– Hát engedjen
haza.
Adott kéthónapi
szabadságot, ahonnan aztán megint a pótszázadhoz vonultam be…
Jött egy rendelet,
hogy a főiskolásokat szabadságolják. Én menten útnak indultam Budapestre,
ahol a banda, nagyrészt katonaruhában már megkezdte tanulmányainak folytatását
a képzőművészeti főiskolán.
[2]
Katonaszanatóriumi találkozása Szőnyivel
megnyitotta számára a művészethez vezető utat.
A második
világháborúba főhadnagyként hívták be.
Horthy Miklós
lappangó, vagy elveszett lovasportréja
[3]
elkészítését követően a Gyimesi-szorostól
jobbra, a Kárpátok legnagyobb csúcsára
[4]
kellett harci állásba vonulnia. Nem sokáig volt a gyimesi
hegyekben, megkezdődött a visszavonulás. Számára Szolnokig tartott, ahol
politikus ismerősei megkérték, utazzon előre, s közölje a kormányzóval
a helyzetet. Ezt követően Budapesten maradt a háború végéig. Művészi tevékenységet
nem folytathatott, de ha csak alkalom adódott rá, művész- és íróbarátaival
kapcsolatait ápolta. Erre utal a hagyatékban található alábbi levél.
Kedves Barátom!
Tekintve, hogy 1945. feb. óta nem hallottam Rólad; így igaz nagy örömmel olvastam
a nagysikerű kolozsvári kiállításodról, melynek sikeréhez szívből gratulálok.
Persze egyelőre fogalmad sincs, ki írja Neked ezeket a sorokat, de megpróbálom
egypár epizóddal emlékezetesebbé idézni a találkozásunkat. Téged Tamási Áron (1897-1966)
[5]
hozott még 1945-ben együttműködő, úgynevezett
népi írók társaságába, akik nálam titokban találkoztatok, attól félve, hogy
esetleg a gestapó elhurcol. Te voltál azután az, aki az egész beijedt társaságnak
valami igazolványt szereztél. Vízkereszt napján, nálam voltatok Áronnal és
két nővel, lent a pincében, gombapörköltet ettünk, és utána igen jó hangulatban
voltunk mindannyian. Emlékszem, hogy a jó borocskát szeretted. Te voltál
az a ritka ember, aki azokban a nehéz időkben jóformán mindent meg tudott
szerezni, még villanylámpa elemet is. Régi, örökös jókedved, remélem, megvan,
mert emlékszem, hogy azokban a nehéz napokban Te voltál az, aki mindig jókedvű,
természetes és nem erőltetett, szívből jövő jó székely humoroddal mindig felvillanyoztad
azt az eléggé kétségbeesett társaságot. Még az a hordóm megvan, amelynek
dongájára felírtad a neved, igaz, hogy csak szétszedett állapotban. Sárközi
Elek, volt italmérő.
[6]
