Közép-Kelet-Európát kis népek lakják. Kortárs művészetükre a 90-es évekig nem nagyon figyelt senki. Akik művészetükben közös vonásokat kerestek, a modern művészetteóriából kiindulva, egy-egy egyetemesnek mondott jelenség sajátos variánsait illetve jelentéskörét látták akként megnevezhetőnek. Mivel azonban a 20. század közepén, geopolitikailag nézve a régiót, az internnacionalitásnak már annyi esélye sem volt, hogy lakosai akár ennek halvány szálaiba belekapaszkodhattak volna, a helyi sajátosságok megtalálásának és kimunkálásának vágya és szüksége is feléledt a művészetben. Ez viszont felhívja a figyelmet a kisebbségként élő kultúrák külön szándékaira és megnyilvánulásaira is. Az ő művészetük áttekintése nem szokott kiállítások-vizsgálódások tárgya lenni.
A kortárs művészet korszakait tekintve Magyarországon a 60-as évek művészetéről készültek az első történeti áttekintések (Óbuda Galéria, 1980, István király Múzeum, Székesfehérvár, 1983, Magyar Nemzeti Galéria, 1991), amik a nemzetközi művészeti színtér “60-as évek" kiállításaitól (The Nordic '60s, Listasafn Islands, Reykjavik, 1990, The Sixties Art Scene in London, Barbican Art Gallery, 1993, Beat Culture and the New America, Whitney Museum of American Art, New York, 1995) annyiban különböztek, hogy vissza-visszatérve a témára újabb és újabb vonásokat fedeztek fel benne, általuk egy addig “rejtett dimenziót" tártak fel. Azaz olyan művészetet, mely a saját korában nem volt nyilvános vagy csak alig. Nem lehetett az, politikai okokból. Ellentétben a 60-as évekkel kapcsolatban általánosan és egyszerűen pop-kultúráról vagy nyitott művészeti életről beszélő nyugati kiállításokkal.
Azt azonban azóta sem tudjuk, hogy milyen volt a 60-as évek művészete valójában Magyarországon. Hiszen többféle dimenziói voltak, melyek közül akkor a “progresszív”, a művészet új alapjait kereső, új módon gondolkodó tűnt érdekesnek. De nem néztük meg például, hogy volt-e mellette – az ún. hivatalos és stagnáló művészeten kívül – más is, valamely művészeti hagyományhoz ragaszkodó vagy esetleg ezekkel a dimenziókkal egyáltalán nem törődő művészet. Mostani kiállításunk viszont nem tekinthet el a teljesség igényétől, hiszen éppen azt vizsgáljuk, egy sajátos léthelyzet különböző rétegei milyen műformákkal állhatnak összefüggésben. Ez a léthelyzet a kisebbségi.
Európában, Kelet felé haladva, a művészet amúgyis egyre összetettebb. Enyhültebb politikai időszakokban, mint amilyen a 60-as évek második fele is volt, egy más állam keretei között élő kisebbség esetében nemcsak a diktatórikus kultúrpolitika változásainak következményeivel kell számolnunk a művészetben, hanem a hasonló kisebbségi politika miatt, a kultúraalkotás minden változatával. Például a saját hagyomány őrzésével, a hagyományteremtéssel vagy a kultúra (és a művészet) mélyebb régióinak jelentésével, az egyes művészeti ágák és műfajok immanens értékeinek és lehetőségeinek feltárásával.
A Romániában élő magyar kisebbség, identitástudatát tekintve, nem egységes. Ismeretes Erdély kultúrákat összekovácsoló szerepe, az erdélyi kisebbségek és románok páratlan együttélési kísérlete, az erdélyi öntudat. Korszakunkban a temesvári művészek: a 111 Csoport és a Sigma tevékenységében ez az együttműködés a kortárs művészet megújulási kísérleteihez kapcsolódást jelentett a neokonstruktivizmus és az élő művészet terén, ami mára már be is épült a román illetve az egyetemes művészettörténetbe, köszönhetően Ileana Pintilie és Magda Carneci valamint Piotr Piotrowski tanulmányainak. A kisebbség jelentős hányada azonban magyar identitásának megtartását tartotta fontosnak a művészetben és a művészet által is, s ezért sajátos kép- és szobortípusokat teremtett vagy őrzött meg. Az ún. erdélyi tájképet például, közel- és felülnézetből szemlélt, széles és expresszív, dinamikus ecsetvonásokkal, erős, tiszta színekkel megjelenített, sűrű tájrészleteivel. Ebből azután utak nyíltak autonóm képi struktúrák kialakítása felé, melyeknél már nem a látott, hanem a képalkotás által teremtett világ adja a képet – a kép önmagával azonos. Így vált a képiség kérdése hasonlóvá a társadalmi identitás kérdéséhez. Úgy tűnik, a helyi kultúrából merítve született is egy olyan hagyomány, mely sajátos identitást fogalmaz meg. Ez a faszobrászat, mitikus-univerzalista jelentéssel, amihez hasonló jelenséggel Magyarországon, Romániában sőt a közép-kelet-európai művészetben általában találkozhatunk.
Az ábrázolásból kiindult, de a szubjektivitás jegyében kivirágzott grafika költőisége és szabadsága is egyformán jellemzi mindhárom kultúrát, s így feltehetően a művészeti élet nagy mozgásaitól való elzártságban kereshetjük eredőjét. Sajátos vonása viszont a romániai magyar művészetnek a groteszk, ami részben kívülállásából fakad, illetve már a hagyományaihoz hű romániai magyar művészet műfajaira is (például a tájképre, életképre, csendéletre) reflektál, önironikus hangon.
1968-ban az Ernst Múzeum otthont adott egy kortárs román művészeket bemutató kiállításnak. Ezzel a mostani kiállítással nemcsak kiegészíteni szeretnénk a 60-as évek román vagy magyar művészetéről eddig alkotott képünket, de a művészetnek a mi közép-kelet-európai régiónkban egzisztenciális jelentőségéből fakadó formáira is fel szeretnénk hívni a figyelmet.

Keserü Katalin