Untitled Document

Festőnők az erdélyi művészetben

Gidófalvyné Pataky Etelka (1898–1984)

Festményeinek nagyobb gyűjteménye maradt meg a család leszármazottainál, és föl-fölbukkannak képek egykori vásárlók birtokában vagy akár közgyűjteményekben is. Áradó nagy termékenysége ellensúlyozta azt a veszteséget, amit dobokai és magyarsárosi otthonának a világháborút és kitelepítéseket követő pusztulása okozott. Ami alkotásaiból fönnmaradt, vagy amit folyóiratok reprodukcióiból ismerünk (Pásztortűz, Művészeti Szalon, A Hírnök), az számunkra elsősorban dokumentumértéke miatt érdekes. Udvarházak, kastélyok, műemlék-templomok és a népi kultúra ma már elhalványult emlékei rögzítődtek ezeken a pontos megfigyelésen alapuló képeken.
Egészen helyénvalónak látszik „udvarházak festőjeként” emlegetni őt. Életének legszebb idejét épp ilyen környezetben, alkotásra serkentő családi otthonban tölthette, közelről ismerve a román földreform után kisbirtokokra visszaszorult erdélyi magyar úri osztály létformáját. Így vált számára is akár programszerűvé, hogy festményein a múlt még megmaradt vagy romlásnak indult emlékeit megörökítse. Részese volt egy ideális életformának, és méltósággal viselte el a kényszerlakhelyre ítéltekre váró megaláztatásokat.
Pataky Etelka 1898. május 28-án Kis-Küküllő vármegye székhelyén, Dicsőszentmártonban született. A désfalvi Pataky családból, egy régi erdélyi famíliából származott, melynek anyagi helyzete (az apa főszolgabíró volt) megengedte, hogy a gyermekeket a legjobb nevelésben részesítsék. Etelka Olmützben végezte iskoláit, ahol a német szó mellett az angol és francia nyelvben is tökéletesítette magát. Innen ment 1913-ban Münchenbe, ahol két éven át művészeti tanulmányokat is folytatott. A háborús idők előestéjén iratkozott be a bajor fővárosban a francia származású Fritz Bergner de Latour magániskolájába, melyet 1914–1915-ben látogatott. Mint ösztönző előzmény mindehhez hozzátartozott, hogy egy nyáron át, 1912-ben a magyar csendéletfestészet ismert alkotója, Romek Árpád (1883–1960) társaságában nyert betekintést a képalkotás titkaiba. Romek a Dicsőszentmártonhoz közeli Szőkefalván festett parasztportákat, s biztatására a fiatal leány maga is megfestett egy-egy kijelölt témát. A háborús események, az 1916-os román hadbalépés után a család átmenetileg Budapestre költözött, ahol a nagy ambícióval festőnek készülő Pataky Etelka már a hivatásos képzés lehetőségeit kereste. Mint Deák-Ébner Lajos növendéke a Duna-parti árkádbazárban dolgozott, de tanította Réti István, Tatz László és Romek Árpád is. Végül 1924-ben – amint az a kolónia névsoraiban nyomon követhető – a nagybányai szabadiskolában Thorma János korrektúráit hasznosította.
Ezt megelőzően, 1919 őszén Magyarsároson házasságot kötött ifj. Gidófalvy Istvánnal, akinek a mezőségi Dobokán volt birtoka. A Gidófalvy család köztiszteletet és megbecsülést vívott ki magának a századforduló erdélyi társadalmában. Idősebb Gidófalvy István, a festőnő apósa mint királyi közjegyző működött Kolozsváron, s a szövetkezeti mozgalom apostolaként lett különösen ismert. Fia igényes oktatására Kelemen Lajost kérte föl házitanítónak. A későbbi tudós történész és volt tanítványa között őszinte baráti kapcsolat alakult ki, s így Kelemen Lajos a nyarait 1944-ig rendszeresen a dobokai kúriában töltötte. E körülmény nem elhanyagolható, mert nem egyszer éppen ő hívta föl Pataky Etelka figyelmét egy-egy témára, nevezetesebb történelmi vagy kultúrtörténeti emlékre.
A dobokai, egykori Rhédey-udvarház, melynek történetét Kelemen Lajos külön tanulmányban tárta föl (A dobokai kúria. Pásztortűz, 1925. 7. sz.), a családnak lakályos otthona lett, ennek egyik nagy szobájában rendezte be műtermét a festőnő. Az udvarház és környezete újra és újra földolgozott festői témát kínált számára. A késő barokk, oszlopos tornácú épület íves ablakaival nyaranta virágözönben állott. A háromteraszos szinten folytatódó kertben filagóriát állítottak föl, egyik részén egy kis tó vize tükröződött, a homokos napozót fenyők fogták körül. Pataky Etelka számos festményén örökítette meg a kúriát és kertjét, s ezekből már 1925-ös első kiállításán is bemutatott néhányat.
A húszas évek derekától egyéni tárlatainak egész sora mutatja folyamatos munkálkodását. Kolozsváron (1925, 1928, 1932, 1941), Brassóban, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön (1929), valamint a budapesti Nemzeti Szalonban (1931) láthatták képeinek nagyobb gyűjteményét. Az erdélyi művészek szervezeti életébe ugyanakkor nem kapcsolódott be, vagy erre nem kapott különösebb biztatást. Így a kiállítási jegyzeteken-kritikákon kívül kevés a róla szóló tudósítás. Mindemellett elég pontosan követhető, hol járt, Erdély mely vidékein fordult meg, s milyen hozzáállással örökített meg tájakat, néprajzilag vagy történetileg érdekes motívumokat.
A Dobokához közeli birtokos családok otthonait már a szomszédság révén is jól ismerte, s ezek építészeti értékeire vagy belső tereinek különlegességére Kelemen Lajos figyelmeztette. Így festette meg az akkor teljesen ép és lakott bonchidai kastélyt, a gyönyörű angolparkkal körülvett „erdélyi Versailles-t”, valamint a válaszúti és kendilónai kastélyokat. Egyik különösen értékes képe a válaszúti kastély nevezetességét, azt a domborműves díszítésű kályhát ábrázolja, melyet a kastély művészetkedvelő ura, báró Bánffy Ádám készített 1879-ben. E festményét több alkalommal reprodukálták, Kelemen Lajos is említi a válaszúti kastélyról írt tanulmányában (Művészeti Szalon, 1926. 1. sz.), holléte, sorsa azonban ismeretlen. Gyakran járt ki a Doboka melletti szép fekvésű Poklostelkére, ahol többek között az azóta elpusztult régi szép román fatemplomot örökítette meg.
Haza-hazajárt a Küküllő mentére, ahol festményei készültek családjuk magyarsárosi udvarházáról, a műemlékeiről nevezetes Küküllővárról és Ádámosról. Ugyanott több medgyesi és segesvári képe készült. A székely tájak közül a Békás-szoros, a Gyilkos-tó páratlan szépsége ragadta meg. Fölfedezte, mint előtte is sokan mások, Torockó táji-építészeti nagyszerűségét és néprajzi értékeit. Sorozattá, külön képciklussá álltak össze ezek a képek. Megörökítette a Székelykő alatti két falu, Torockó és Torockószentgyörgy házsorait, utcáit, hosszú udvarait és szobabelsőit. Olyan néprajzi különlegességekről hagyott reánk képi emléket, mint a templomba menők színes népviselete vagy a torockói füleskemence. Ezek a festmények D. Berde Amál képeivel együtt helyet kaptak az 1934 őszén Kolozsváron megrendezett Torockói háziipari kiállításon, melyet a grafikus és festő Tóth István szervezett, és amely Kelemen Lajos történeti bemutatójával nyílt meg.
Pataky Etelka festményeinek néprajzi és történeti dokumentumértékét a múzeumi gyűjtemények gyarapítói is fölismerték. Már az 1925-ös kolozsvári kiállításáról az Erdélyi Múzeum és a Román Néprajzi Múzeum megvásárolta több képét. 1941-es kiállítása alkalmából, melyet a festőnő összegező jellegűnek szánt, Kelemen Lajos is ezt a szándékot emelte ki. Műemlékképek egy kiállításon címmel (Ellenzék, 1941. december 13.) Pataky Etelka hét helyszínről megfestett képeihez (Sebesvára, Küküllővár, Segesvár, Medgyes, Bogács, Torockószentgyörgy, A Farkas utcai templom) rajzolt föl történeti hátteret. (Utóbbi esetben a Farkas utcai templom nevezetes szószékéről festett kép kapcsán.)
Mivel a legértékesebb művek lappanganak vagy elpusztultak, s azokról legfennebb reprodukciók adnak számot, nehéz megítélni tényleges művészi értéküket. A háború előtt készült alkotások nagy többsége olajfestmény, akvarelleket illetve pasztelleket inkább csak élete utolsó korszakában festett. Tanultsága, tudása úgy lehet kevés volt ahhoz, hogy az olajfestés nehézkességével megbirkozzék. Képalkotása így roppant egyenetlen. Portrékkal, alakos témákkal csak nagyon nehezen jutott eredményre, ráadásul nem tudta elkerülni a „szalonképek”, a zsáneres megoldások csapdáit. Nagy termékenysége csendélet- és tájképtémáiban is nemegyszer az önismétlés, a rutin zsákutcájába vezette.
Hagyatékából ilyenformán azok a művek emelhetők ki, melyek dokumentumértéküknél fogva kérnek helyet az erdélyi művészet virtuális képtárában. Törekvéseiben korántsem volt társtalan. Ha csak az erdélyi magyar művészetre szűkítjük le ezt a kört, a történeti- vagy etnografikus vonzatú művek alkotásában Veress Zoltán, Haáz Ferenc, Gulyás Károly, Vass Albert, Dóczyné Berde Amál tartozik a rokonszemléletű alkotók, pályatársak közé.
A magas kort megélt festőnőre és családjára a háborús frontátvonulás csapásai, majd a kitelepítések megpróbáltatásai vártak. 1919-től 1944-ig éltek Dobokán, majd a front közeledtével Pestre menekültek. A magyar főváros ostroma után hazatérve kifosztott házat, fölégetett könyvtárat találtak egykori dobokai otthonukban. A román lakosságú faluban nem is kaptak engedélyt az ottmaradásra, ezért a magyarsárosi régi családi házba költöztek. S bár azt ugyanilyen állapotban találták, megpróbálták legalább lakhatóvá tenni. Ezt követően szakadt rájuk a birtokosokat, “kizsákmányolókat” kitelepítő rendelet rémsége. 1949. március 3-án éjszaka egyszál ruhában, egynapi élelemmel kellett otthonukat elhagyniuk. Marosvásárhelyre kerültek, ahol mint osztályidegenek a létminimumon éltek, a festőnő férje, Gidófalvy István gyógynövények gyűjtésével és árusításával foglalkozott. Pataky Etelka itt is újrakezdte a festést, de mivel olajfestékre pénze nem jutott, inkább akvarelleket készített. Önálló kiállítást többé nem rendezhetett; az idők enyhülésével marosvásárhelyi tárlatokra küldött be képeiből.
Gidófalvyné Pataky Etelka Dicsőszentmártonban hunyt el 1984. április 11-én. A család tulajdonában maradt festményeiből a budapesti Gaál I. Galéria 1999-ben szervezett kiállítást.

Murádin Jenő
Kolozsvár


	2002. III. ÉVFOLYAM 3. SZÁM (10.)	FŐOLDAL
Az Erdélyi Művészet tizedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, P. Buzogány Árpád. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Festőnők az erdélyi művészetben Gidófalvyné Pataky Etelka (1898–1984) Festményeinek nagyobb gyűjteménye maradt meg a család leszármazottainál, és föl-fölbukkannak képek egykori vásárlók birtokában vagy akár közgyűjteményekben is. Áradó nagy termékenysége ellensúlyozta azt a veszteséget, amit dobokai és magyarsárosi otthonának a világháborút és kitelepítéseket követő pusztulása okozott. Ami alkotásaiból fönnmaradt, vagy amit folyóiratok reprodukcióiból ismerünk (Pásztortűz, Művészeti Szalon, A Hírnök), az számunkra elsősorban dokumentumértéke miatt érdekes. Udvarházak, kastélyok, műemlék-templomok és a népi kultúra ma már elhalványult emlékei rögzítődtek ezeken a pontos megfigyelésen alapuló képeken. Egészen helyénvalónak látszik „udvarházak festőjeként” emlegetni őt. Életének legszebb idejét épp ilyen környezetben, alkotásra serkentő családi otthonban tölthette, közelről ismerve a román földreform után kisbirtokokra visszaszorult erdélyi magyar úri osztály létformáját. Így vált számára is akár programszerűvé, hogy festményein a múlt még megmaradt vagy romlásnak indult emlékeit megörökítse. Részese volt egy ideális életformának, és méltósággal viselte el a kényszerlakhelyre ítéltekre váró megaláztatásokat. Pataky Etelka 1898. május 28-án Kis-Küküllő vármegye székhelyén, Dicsőszentmártonban született. A désfalvi Pataky családból, egy régi erdélyi famíliából származott, melynek anyagi helyzete (az apa főszolgabíró volt) megengedte, hogy a gyermekeket a legjobb nevelésben részesítsék. Etelka Olmützben végezte iskoláit, ahol a német szó mellett az angol és francia nyelvben is tökéletesítette magát. Innen ment 1913-ban Münchenbe, ahol két éven át művészeti tanulmányokat is folytatott. A háborús idők előestéjén iratkozott be a bajor fővárosban a francia származású Fritz Bergner de Latour magániskolájába, melyet 1914–1915-ben látogatott. Mint ösztönző előzmény mindehhez hozzátartozott, hogy egy nyáron át, 1912-ben a magyar csendéletfestészet ismert alkotója, Romek Árpád (1883–1960) társaságában nyert betekintést a képalkotás titkaiba. Romek a Dicsőszentmártonhoz közeli Szőkefalván festett parasztportákat, s biztatására a fiatal leány maga is megfestett egy-egy kijelölt témát. A háborús események, az 1916-os román hadbalépés után a család átmenetileg Budapestre költözött, ahol a nagy ambícióval festőnek készülő Pataky Etelka már a hivatásos képzés lehetőségeit kereste. Mint Deák-Ébner Lajos növendéke a Duna-parti árkádbazárban dolgozott, de tanította Réti István, Tatz László és Romek Árpád is. Végül 1924-ben – amint az a kolónia névsoraiban nyomon követhető – a nagybányai szabadiskolában Thorma János korrektúráit hasznosította. Ezt megelőzően, 1919 őszén Magyarsároson házasságot kötött ifj. Gidófalvy Istvánnal, akinek a mezőségi Dobokán volt birtoka. A Gidófalvy család köztiszteletet és megbecsülést vívott ki magának a századforduló erdélyi társadalmában. Idősebb Gidófalvy István, a festőnő apósa mint királyi közjegyző működött Kolozsváron, s a szövetkezeti mozgalom apostolaként lett különösen ismert. Fia igényes oktatására Kelemen Lajost kérte föl házitanítónak. A későbbi tudós történész és volt tanítványa között őszinte baráti kapcsolat alakult ki, s így Kelemen Lajos a nyarait 1944-ig rendszeresen a dobokai kúriában töltötte. E körülmény nem elhanyagolható, mert nem egyszer éppen ő hívta föl Pataky Etelka figyelmét egy-egy témára, nevezetesebb történelmi vagy kultúrtörténeti emlékre. A dobokai, egykori Rhédey-udvarház, melynek történetét Kelemen Lajos külön tanulmányban tárta föl (A dobokai kúria. Pásztortűz, 1925. 7. sz.), a családnak lakályos otthona lett, ennek egyik nagy szobájában rendezte be műtermét a festőnő. Az udvarház és környezete újra és újra földolgozott festői témát kínált számára. A késő barokk, oszlopos tornácú épület íves ablakaival nyaranta virágözönben állott. A háromteraszos szinten folytatódó kertben filagóriát állítottak föl, egyik részén egy kis tó vize tükröződött, a homokos napozót fenyők fogták körül. Pataky Etelka számos festményén örökítette meg a kúriát és kertjét, s ezekből már 1925-ös első kiállításán is bemutatott néhányat. A húszas évek derekától egyéni tárlatainak egész sora mutatja folyamatos munkálkodását. Kolozsváron (1925, 1928, 1932, 1941), Brassóban, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön (1929), valamint a budapesti Nemzeti Szalonban (1931) láthatták képeinek nagyobb gyűjteményét. Az erdélyi művészek szervezeti életébe ugyanakkor nem kapcsolódott be, vagy erre nem kapott különösebb biztatást. Így a kiállítási jegyzeteken-kritikákon kívül kevés a róla szóló tudósítás. Mindemellett elég pontosan követhető, hol járt, Erdély mely vidékein fordult meg, s milyen hozzáállással örökített meg tájakat, néprajzilag vagy történetileg érdekes motívumokat. A Dobokához közeli birtokos családok otthonait már a szomszédság révén is jól ismerte, s ezek építészeti értékeire vagy belső tereinek különlegességére Kelemen Lajos figyelmeztette. Így festette meg az akkor teljesen ép és lakott bonchidai kastélyt, a gyönyörű angolparkkal körülvett „erdélyi Versailles-t”, valamint a válaszúti és kendilónai kastélyokat. Egyik különösen értékes képe a válaszúti kastély nevezetességét, azt a domborműves díszítésű kályhát ábrázolja, melyet a kastély művészetkedvelő ura, báró Bánffy Ádám készített 1879-ben. E festményét több alkalommal reprodukálták, Kelemen Lajos is említi a válaszúti kastélyról írt tanulmányában (Művészeti Szalon, 1926. 1. sz.), holléte, sorsa azonban ismeretlen. Gyakran járt ki a Doboka melletti szép fekvésű Poklostelkére, ahol többek között az azóta elpusztult régi szép román fatemplomot örökítette meg. Haza-hazajárt a Küküllő mentére, ahol festményei készültek családjuk magyarsárosi udvarházáról, a műemlékeiről nevezetes Küküllővárról és Ádámosról. Ugyanott több medgyesi és segesvári képe készült. A székely tájak közül a Békás-szoros, a Gyilkos-tó páratlan szépsége ragadta meg. Fölfedezte, mint előtte is sokan mások, Torockó táji-építészeti nagyszerűségét és néprajzi értékeit. Sorozattá, külön képciklussá álltak össze ezek a képek. Megörökítette a Székelykő alatti két falu, Torockó és Torockószentgyörgy házsorait, utcáit, hosszú udvarait és szobabelsőit. Olyan néprajzi különlegességekről hagyott reánk képi emléket, mint a templomba menők színes népviselete vagy a torockói füleskemence. Ezek a festmények D. Berde Amál képeivel együtt helyet kaptak az 1934 őszén Kolozsváron megrendezett Torockói háziipari kiállításon, melyet a grafikus és festő Tóth István szervezett, és amely Kelemen Lajos történeti bemutatójával nyílt meg. Pataky Etelka festményeinek néprajzi és történeti dokumentumértékét a múzeumi gyűjtemények gyarapítói is fölismerték. Már az 1925-ös kolozsvári kiállításáról az Erdélyi Múzeum és a Román Néprajzi Múzeum megvásárolta több képét. 1941-es kiállítása alkalmából, melyet a festőnő összegező jellegűnek szánt, Kelemen Lajos is ezt a szándékot emelte ki. Műemlékképek egy kiállításon címmel (Ellenzék, 1941. december 13.) Pataky Etelka hét helyszínről megfestett képeihez (Sebesvára, Küküllővár, Segesvár, Medgyes, Bogács, Torockószentgyörgy, A Farkas utcai templom) rajzolt föl történeti hátteret. (Utóbbi esetben a Farkas utcai templom nevezetes szószékéről festett kép kapcsán.) Mivel a legértékesebb művek lappanganak vagy elpusztultak, s azokról legfennebb reprodukciók adnak számot, nehéz megítélni tényleges művészi értéküket. A háború előtt készült alkotások nagy többsége olajfestmény, akvarelleket illetve pasztelleket inkább csak élete utolsó korszakában festett. Tanultsága, tudása úgy lehet kevés volt ahhoz, hogy az olajfestés nehézkességével megbirkozzék. Képalkotása így roppant egyenetlen. Portrékkal, alakos témákkal csak nagyon nehezen jutott eredményre, ráadásul nem tudta elkerülni a „szalonképek”, a zsáneres megoldások csapdáit. Nagy termékenysége csendélet- és tájképtémáiban is nemegyszer az önismétlés, a rutin zsákutcájába vezette. Hagyatékából ilyenformán azok a művek emelhetők ki, melyek dokumentumértéküknél fogva kérnek helyet az erdélyi művészet virtuális képtárában. Törekvéseiben korántsem volt társtalan. Ha csak az erdélyi magyar művészetre szűkítjük le ezt a kört, a történeti- vagy etnografikus vonzatú művek alkotásában Veress Zoltán, Haáz Ferenc, Gulyás Károly, Vass Albert, Dóczyné Berde Amál tartozik a rokonszemléletű alkotók, pályatársak közé. A magas kort megélt festőnőre és családjára a háborús frontátvonulás csapásai, majd a kitelepítések megpróbáltatásai vártak. 1919-től 1944-ig éltek Dobokán, majd a front közeledtével Pestre menekültek. A magyar főváros ostroma után hazatérve kifosztott házat, fölégetett könyvtárat találtak egykori dobokai otthonukban. A román lakosságú faluban nem is kaptak engedélyt az ottmaradásra, ezért a magyarsárosi régi családi házba költöztek. S bár azt ugyanilyen állapotban találták, megpróbálták legalább lakhatóvá tenni. Ezt követően szakadt rájuk a birtokosokat, “kizsákmányolókat” kitelepítő rendelet rémsége. 1949. március 3-án éjszaka egyszál ruhában, egynapi élelemmel kellett otthonukat elhagyniuk. Marosvásárhelyre kerültek, ahol mint osztályidegenek a létminimumon éltek, a festőnő férje, Gidófalvy István gyógynövények gyűjtésével és árusításával foglalkozott. Pataky Etelka itt is újrakezdte a festést, de mivel olajfestékre pénze nem jutott, inkább akvarelleket készített. Önálló kiállítást többé nem rendezhetett; az idők enyhülésével marosvásárhelyi tárlatokra küldött be képeiből. Gidófalvyné Pataky Etelka Dicsőszentmártonban hunyt el 1984. április 11-én. A család tulajdonában maradt festményeiből a budapesti Gaál I. Galéria 1999-ben szervezett kiállítást. Murádin Jenő Kolozsvár	TARTALOM 2 Egyszerű elemek dinamikus kapcsolata Csáki Dénes rajzain és tervein Lőrincz Ildikó 9 A gyűjtőszenvedély olykor megborzongat és extázishoz vezet A Rita és Ion Chiricuţă gyűjtemény Vasile Parizescu 17 Festőnők az erdélyi művészetben Gidófalvyné Pataky Etelka (1898–1984) Murádin Jenő 21 Kiállításfigyelő 2002. május 3. – 2002. június 30. között P. Buzogány Árpád 24 Tiziano és az adógaras Bak Áron 29 Művészetében élő Kolozsvár I.