Untitled Document

Nagy festői egyéniségek által erősek az erdélyiek

Beszélgetés Böhm József Németországban élő műgyűjtővel

Veres Péter: Gyermekkorom „fájdalmas” emlékei kötődnek a Bhöm névhez, ugyanis gyakorlatilag havonta, főleg télen begyulladt a mandulám és olyankor jött Bhöm Klára doktor néni és én azért izgultam, hogy ne írjon fel injekciót. Aztán egyik napról a másikra elköltöztek Izraelbe. A férje, vagy a fia, – ma már nem tudom pontosan ki – építész volt és a két világháború között elég sok házat tervezett. Ezekre ma is rá lehet ismerni, mert egy kis bauhaus-gyanús szellem lengi körül őket még így, elhanyagolt állapotukban is. Egyáltalán volt-e valamilyen rokoni kapcsolat az udvarhelyi Bhöm családdal, vagy csak véletlen névrokonságról van szó? Honnan ered a család és volt-e, vagy egyáltalán a családi hagyomány tart-e számon valakit, aki a művészetekhez közel állt?
Böhm József: Bennünket nem Bhömnek hanem Böhmnek írnak. Apai ágról őseim svábok, akiket Károlyi gróf a Rákóczy-féle szabadságharc után Szatmár környékén telepített le, családunk Erdődről származik. Egyébként feleségem is, Böhm Noémi, született Sauftmann apai részről sváb eredetű, ugyancsak Erdődről származnak. Anyai részről magyarok vagyunk. Egyébként a Szatmár körüli svábok a nagyobb tömbben élő bánsági svábokkal ellentétben nagy számban magyarrá asszimilálódtak, főleg az 1867-es kiegyezés után, az akkori magyar iskola- és egyházpolitika hatására. Nagy részük földműves volt, nem voltak szervezeteik, mint az erdélyi szászoknak, akik már a XII. század óta Erdélyben voltak. Nagyapám apai részről állatorvos volt (Válaszúton, Kolozsvár mellett, Bánffy grófnál), őt nem ismertem. Szüleim orvosok, akik Marosvásárhelyen végeztek. Kezdetben Szalacson, Bihar megyében folytattak körzeti orvosi praxist, majd kitelepedésünkig, 1981-ig Váradon. Öcsémmel együtt asztalitenisz válogatottak voltunk, többszörös román bajnokok (Kolozsváron játszottunk). Öcsém mint Európa bajnok, ifjúsági párosban, 18 évesen, 1980-ban Svájcban maradt, ahonnan Németországba ment. Mi hivatalosan vándoroltunk ki 1981 decemberében. Édesapám mint körorvos kezdett el képeket gyűjteni. Ismerősöknél, rokonoknál Nagybányán és Szatmáron szokás volt képet gyűjteni. Ott nagy volt a gyűjtés kultúrája, még ha csak „kis mesterektől” is. Édesapám főleg nagybányai mesterektől gyűjtött, kezdve a kis mesterekkel (Börtsök, Krizsán, Mikola), de nagyon jó Ziffer, Perlrott, Nagy Oszkár képeihez is hozzájutott. Váradon baráti kapcsolatban volt Macalik Alfréddal, aki még Nagybányán is volt, és Jakobovits Mikivel. Édesapám megszállott gyűjtő volt (most már nem vásárol), rámákat készített a képekhez, nagy szeretettel gyűjtött. Eleinte, sajnos, előfordult, hogy hamis képekkel „behúzták” – a tandíjt meg kellett fizetni. Kitelepedésünk után is gyűjtött egy ideig. Gyűjteményében Nagy István, Tibor Ernő, Szolnay, Popp Aurél, Fülöp Antal Andor, Jándi, Macalik, Jakobovits, Mohy, Boromissza képek vannak, de a magyarországi művészektől is van néhány képe (pl. Anna Margit, Tóth Menyhért, Kádár Béla stb.).
V. P.: Elnézést a névpárhuzamért, de fonetikusan nagy az áthallás a két név között. A gyűjtőszenvedély minek tulajdonítható? Esztétikai gyönyör kielégítése, értékmentés, gazdasági befektetés, vagy valami más? Egy orvos-műgyűjtő 1981 előtt Romániában, hogyan gyűjtött? Hogyan szerzett tudomást arról, hogy itt, vagy ott eladó egy festmény? Különleges kapcsolatokra volt szükség, hogy bizonyos alkotásokhoz hozzájusson, vagy ez a kapcsolatrendszer, ha egyáltalán volt ilyen, az évek során alakult ki?
B. J.: A gyűjtőszenvedély édesapámnál és nálam is a festészet szeretetéből fakad. Nagyon rosszul rajzolok, féltem a rajzóráktól, nehogy elrontsam jó jegyeimet, de a festészetnek van egy varázsa, ami engem jobban érdekel, mint a zene, vagy színház, habár azokat is kedvelem. Izgalmas dolog éppen azért, mert vizuális kultúrám teljesen fejletlen volt és nem tudtam megérteni, hogy miért fogtak meg teljesen különböző stílusú képek, figurálisak és absztraktok egyaránt. A festészet ismerete magas fokon olyan örömöt hozhat, mint egy ritka, kitűnő film megnézése, vagy egy érdekes szimfónia meghallgatása. Első utam egy idegen városban a galériákba vezet, ez már bizonyos értelemben szenvedély. Az értékmentés is játszott bizonyos szerepet édesapámnál, mert Ceauşescu alatt, – azt hiszem mondanom sem kell –, a nem román művészet nem illett az „egységes ország, egy nép, egy vezető” elmélethez. Képeim már 1990 óta vannak, édesapámtól és Jakobovits Mikitől kaptam azokat, de komolyan gyűjteni csak 1996 után kezdtem el, – nagy körültekintéssel és nagy szenvedéllyel.
Igaz, hogy manapság már nem dugják el a magyarok, németek képeit a múzeumokban úgy, mint az 1989-es puccs előtt, de azért úgy érzem megnehezítik pl. egy erdélyi magyar képtár létrejöttét. Gondolok itt a múzeumok raktáraiban levő kitűnő anyagokra, vagy arra, hogy egyes városokban az ottani „kisebbségi művészek” művei nincsenek eléggé bemutatva. Az az érzésem, hogy még a régi időkből megmaradt reflexek működésének köszönhetően a standard Erdélyen kívüli román művészet bemutatásán van a hangsúly. A politikát nem sikerült még kivenni a művészet megítéléséből, még nem jutott, sajnos, sok helyen a románság odáig, hogy félelmek, beképzelt rémképek nélkül, kíváncsian megismerjen egy másik kultúrát. Ezért értékmentésre is gondolok, még ha nem is Erdélyben vannak a képek, hanem nálunk, és remélem nem csak mi, hanem gyerekeim is nagy szeretettel fogják becsülni Erdély művészetét. Egyfajta internacionalizmus is kell ehhez a szenvedélyhez, mert az ottani művészetet itt is be szeretném mutatni. Nem jó, ha az ottani kitűnő műveket máshol nem ismerik.
A befektetés nem játszik semmilyen szerepet. Ha gazdasági szempontok vezérelnének, nem vásárolnék kortárs festőktől, mivel nem túl nagy az esély arra, hogy ismertek legyenek, akármilyen jók is. A művészet áruba bocsátása és az igazi értékek védelme ugyanis két teljesen különböző dolog. Egyébként az erdélyi festők képeinek piaci értéke pl. a Magyarországon hasonló nívójú festők műveihez képest többnyire alacsonyabb. Az igaz, hogy sikerült pl. Mattis-Teutsch képeket vásárolnom, amelyeknek a pénzben kifejezhető értéke felment, de nekem legalább pont olyan értékes egy kitűnő Nagy Albert, Marchini vagy Hans Eder kép, még ha a budapesti aukciós házak nem is ismerik őket. Számomra az a fontos, hogy a képek művészileg kitűnőek legyenek. Nem vásárolok képeket „eladásra”.
V. P.: Általánosan elterjedt mifelénk ma az a nézet, hogy nyugaton a magyar művészek, művészet egyáltalán nem, vagy csak alig ismert, illetve szinte nem is jegyzik. Az erdélyi művészetre, művészekre ez aztán még hatványozottabban is igaz. Próbálkozások történtek, és történnek arra nézve, hogy a magyar művészetet nyugaton is megismerjék. Gondolok itt a tavalyi franciaországi illetve az idei olaszországi Magyar Évre, vagy arra, hogy a budapesti Kieselbach Galéria az Egyesült Államokban „villantott”, ám ezeknek a kezdeményezéseknek a hozadékát, eredményeit nagyon nehéz lemérni, felbecsülni. A berlini Nagybánya kiállításnak, ahol az Ön gyűjteményéből származó festmények is ki voltak állítva, milyen visszhangja volt? Hogyan értékelte a berlini közönség és hogyan reagált az ottani magyarság?
B. J.: 1997-ben már volt egy Nagybánya kiállítás a Kempeni-i múzeumban (Észak-Rajna-Vesztfáliában), amelyet egy idekerült erdélyi sebész, dr. Bokor rendezett. Ott is erdélyi gyűjtők képei voltak (tőlünk is) kiállítva. A MissionArt Galéria Budapestről segített a rendezésben.
A berlini kiállításról többek között a híres Frankfurter Allgemeine Zeitung is elismerően írt és Kohl volt kancellár is meglátogatta. Az új magyar követség szép épületében volt, Berlin egyik legelőkelőbb helyén, az Unter den Linden utcában, közel a Brandenburgi kapuhoz. Az utcáról is lehetett a képeket látni. A berlini Magyar Kulturális Intézet volt a szervező. A magyarok nyugaton szerintem nem nagyon szervezettek. Magamból indulok ki. „Szájpropagandán” keresztül értesülünk eseményekről. Természetesen nekünk hiányzik itt, Freibergben a berlini Magyar Intézet összekapcsoló hatása, ahol nagyon jó programok szoktak lenni.
V. P.: Látogat-e képaukciókat, és ha igen, milyen gyakran? Milyen gyakran kerülnek kalapács alá magyar, esetleg erdélyi művészek munkái? Úgy fogalmazott, hogy csak „szájpropagandán” keresztül értesülnek egy-egy magyar kulturális eseményről. Milyen a kapcsolat a kinti magyar műgyűjtők között?
B. J.: Németországban nem figyelem az aukciókat, nagy ritkán küldenek az aukciós házak magyar festők műveiről információt (pl. Kádár Béla, Bortnyik, Kassák). A magyar aukciós piacot figyelem, vettem is onnan képeket, de a nagy árdrágulás óta ott inkább alkalmi vételekre várok, amelyekre ismerősök hívják fel a figyelmemet. Ismerek itt négy gyűjtőt, (három erdélyi, egy pedig magyarországi), akikkel kapcsolatban vagyok és egyes újdonságokat megtudok. A kapcsolat a műgyűjtők között nagyon kellemes , baráti. A könnyű, viszonylag olcsó képvásárlás, a titoktartás kora és az ebből fakadó konkurencia mondhatni befejeződött.
V. P.: Ahogy az eddigiekből kitűnik, zömmel erdélyi festők munkái teszik ki gyűjteményét. Minden bizonnyal a szülőfölddel jelentenek egyfajta kapcsolatot ezek a képek és ebből fakadóan bizonyos értelemben természetes elfogultsággal tekint rájuk. Ezen túl még miért kedvesek az ön számára, miért tekinti értéknek az erdélyi művészek munkáit? Másképp fogalmazva: mi az, amit, tegyük fel egy svéd műgyűjtőnek mondana, hogy miért jelentenek értéket és miben áll művészi értékük az itt készült alkotásoknak (kolorit, képszerkezet, téma, stb.). Magyarul mi az amit értéknek lát az erdélyi művészetben lévén összehasonlítási alapja a nyugati művészettel?
B. J.: Nehéz kérdések. Szerintem ezt kedves „útmutatóm a festészetben”, családi barátunk, Jakobovits Miki a legjobban válaszolta meg a „Gondolatok az erdélyi képzőművészetről” című könyvében (Literatus Kiadó 1993). Az a könyv egyszerű nyomtatása és rossz reprodukciói ellenére, (érezhetően a kevés pénz miatt) olyan kitűnő meglátásokkal van tele, hogy annál okosabbat nem tudok egyszerűen mondani ...
Mivel nem vagyok művészettörténész és ezért nem is tudok olyan alaposan analizálni, másrészt már 21 éve nem élek Erdélyben és nem tartom a kapcsolatot a kortárs művészettel, csak a korábbi korokról tudok mondani valamit, persze csak szerényen , mert nem vagyok igazi szakember. Szerintem a nagy festői egyéniségek által erősek az erdélyiek, nem mert valami erdélyi sajátos stílust próbáltak volna kialakítani és aztán konzerválni. Az oroszoknál a konstruktivizmusra gondolok, a cseheknél a kitűnő kubista festőikre, a németek erőssége az expresszionizmus volt, a franciáké régebben az impresszionizmus. Az eredeti, jó magyar festészet erőssége, hogy nem utánoz, hanem a különböző formai, technikai újításokat a maga szolgálatába állítja egy teljesen új, eredeti összefüggésben. Például Nagy Albert, aki szerintem az egyik legeredetibb festője Erdélynek, annak ellenére, hogy Olaszországban volt a 30-as évek végéig, nem futurista vagy neoklasszikus stílusban festett, ami akkor ott „divat” volt, hanem a klasszikus olasz festészet erényeiből merítve kialakított egy erősen kifejező, nyersnek és durvának tűnő, de nagy mélységekkel rendelkező, teljesen új stílust. Ez a stílus zenei példaképéhez, Bartókhoz hasonlóan univerzális mondanivalójú, és sokkal inkább „erdélyi”, mint a fenyveseket, erdélyi motívumokat festegető jobb-gyengébb művészek. Amikor Sepsiszentgyörgyön, a múzeumban, egy teremben csak a képei vettek körül, akkor nagyon erős élményt jelentettek számomra erős fehérjei, meleg zöldjei, furcsa barnái. Ekkor éreztem rá arra, hogy Nagy Albert zseniális festő volt. Hasonló intenzív élményeim voltak Nagy István képei láttán ( pl. a kecskeméti Múzeumban), Tasso Marchini képeit nézve a váradi és kolozsvári múzeumban, Mattis-Teutsch nagyméretű budapesti és müncheni kiállításakor, Csíkszeredában a Nagy Imre képek láttán (sajnos, a legjobbak a múzeum pincéjében várnak egy jobb sorsra). A nagybányai neósoknak láttam olyan erős képeit, pl. Ziffer Sándortól, Jándi Dávidtól, Klein Józseftől, Nagy Oszkártól, amelyek az európai festészet korabeli legjobbjaival vetekednek. Láttam Szolnay, Fülöp Antal Andor, Mohy képei között erős munkákat. Kitűnőek Balogh István váradi festő miniatúrái, amelyeket Kosztolányi Dezső nagyon kedvelt. Még ha elfogultnak is lehet nevezni, mert személyesen ismerem őket, de a kortárs festők közül biztos vagyok, hogy Jakobovits Miklósnak, Jovián Györgynek, sem Vinczeffy Lászlónak a legjobban sikerült munkáikkal nem kell az európai kortársak mögött „elbújniuk”.
V. P.: Az az érzésem, hogy az utóbbi években az erdélyi művészet nagyon sarkítva, gyakorlatilag a „nagybányaiak” művészetére redukálódik. Ha jól tudom, ebben többek között jelentős szerepe volt és van a miskolci MissionArt Galériának azáltal, hogy szinte úthengerszerűen benyomta a magyarországi és többé-kevésbé az európai művészeti köztudatba a nagybányaiakat. Természetesen ez nagyszerű és minden elismerést megérdemelnek, ám gyakran az az érzésem, hogy ha egy-egy műalkotásnak nincs valamilyen kapcsolata Nagybányával, az már-már nem is számít erdélyi művészetnek, azt már szinte nem is jegyzik. Azt is mondhatjuk, hogy az erdélyi művészet Nagybánya árnyékába került. Nem tudom, mi a megoldás a továbblépéshez. Ha Ön is így gondolja, akkor szeretném, ha reflektálna erre.
B. J.: Nagybánya művészete nem „tipikusan” erdélyi gyökerű művészet, inkább a modern magyar festészet „bölcsője”, hisz Nagybánya alapításakor Magyarországhoz tartozott. Nagybánya, bár történelmileg nem Erdélyhez tartozik, a már kitűnően kifejlett művészi szerkezetek és kiváló tanárok által „akarva-akaratlan” az erdélyi festészet központjává vált. Nagybánya vonzereje a 20-as, 30-as évekig megmaradt, mert az alapító generáció irányzata mellett a neós festők az akkori modern tendenciák megtestesítői voltak, főleg Ziffer Sándor, de Jándi, Klein, Nagy Oszkár, Pittner, Mund Hugo által is. Bár Szolnay, Nagy Imre, Marchini, Incze János, Mohy Sándor és Mattis-Teutsch voltak Nagybányán, mégis az ottani irányvonaltól eltávolodtak, és sajátos stílusokat alakítottak ki. A bánságiak más irányban fejlődtek, közülük sajnos csak Podlipny és Varga ismeretesek számomra mint festők, Gallasz Nándor pedig a szobrászatban ismert. Nagyon jó munkáit láttam az Nagy Istvánnak és Nagy Albertnek. Ők a „magányos” zsenik, akik nem tartoztak semmilyen iskolához.
Magyarországon az érdeklődés az 1918 után határon túlivá vált magyar művészet (festészet) iránt hivatalos oldalról nem elegendő. A németek kitűnő nívójú múzeuma Regensburgban „Ostdeutsche Galerie” névvel egy alapítvány révén jött létre, amelyet a német állam, Bajorország és Regensburg városa hoztak létre, hogy a németek által lakott vidékek művészetét Közép-, Kelet- és Délkelet-Európából bemutassa. Az erdélyi szászoknak Gundelsheimban (Heilbronn mellet), a dunai sváboknak Ulmban van saját múzeumuk.
Sajnálatos módon eddig Magyarország nem hozott létre múzeumot, képtárat, amely az erdélyi, szlovákiai, vajdasági, (általában a határon túli magyarság) művészetét mutatná be. Nagyon becsülendő, hogy „Külön világban és külön időben” címmel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága a 20. századi magyar képzőművészetről Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig, szép könyvet adott ki 2001-ben. Banner Zoltán (Erdélyi magyar művészet a XX-ik században) és Jakobovits Miklós könyvei (Gondolatok az erdélyi művészetről) jól tájékoztatnak az erdélyi művészetről, de jó lenne, ha inkább csak a legkiválóbb erdélyi művészekről jelenne meg egy kitűnő reprodukciókkal tele könyv, hogy az igazi csúcspontokat ismerhesse meg az érdeklődő.
Jó, hogy kiállítás volt 2002 július-augusztusában Budapesten Felezőidő néven a romániai magyar művészet 1965-1975 közötti időszakáról. E kiállítás kapcsán azonban meg kell jegyeznem, kár volt, hogy egy ilyen különleges alkalomkor nem eléggé figyeltek a kvalitásra a szervezők, hanem „demokratikusan” arra törekedtek, hogy minél több művészt mutassanak be. Ennek következtében bizony elég sok gyenge munka is bekerült a válogatásba, amit ha múzeumi mércével mértek volna, nem mutatnának be máshol.
Miért nem lehet egyszer Magyarországon román segítséggel megszervezni egy nagy kiállítást a romániai múzeumok falain, pincéiben található művekből – a szász és román festők legjobb munkáival együtt?
V. P.: Hogy miért nem lehet egy monstre kiállítást összehozni Budapesten kvalitásos erdélyi művekből? Erre nem tudok válaszolni, de minden esetre az anyagiakon túl fanatikus hozzáállásra is szükség volna azon szervezők részéről, akik egy ilyen vállalkozásba kezdenének. A Felezőidő kiállítást sajnos nem láttam, de eléggé megoszlanak a vélemények, ami a kiállítás anyagát, koncepcióját illeti. Plasztikusan utalt arra, hogy a művészetben senki ne keresse a demokráciát. Ha meg kellene rendeznie egy virtuális kiállítást csak erdélyi képzőművészek alkotásaiból, akkor Önnél kik jöhetnének számításba? Egy művész csak egy munkával szerepelhetne bármelyik korszakból. Mondjuk, az első tíz érdekelne.
B. J.: Nehéz, de kellemes feladat is, a „legjobb tíz” képet kiválasztani. Én, ha megengedi, több kedvencet is a fenti kritérium után állítanék ki és nemcsak magyar művészt, aki esetleg külföldön is dolgozott:
1) Nagy István (pl. Almát tartó menyecske, 1934, Kieselbach gyűjtemény); 2) Mattis Teutsch János (pl. Sötét táj, 1918, Jannus Pannonius Múzeum, Pécs); 3) Ziffer Sándor (pl. Vörös kapu, 1908, Czell gyűjtemény, Németország); 4) Tasso Marchini (pl. Önarckép, Nagyváradi Múzeum); 5) Hans Eder (pl. Fritz Kimm festő portréja, 1925, Brukenthal Múzeum, Szeben); 6)Nagy Albert (pl. Diogenész, 1949, Sepsiszentgyörgyi Múzeum); 7) Klein József (Kompozíció aktokkal, Kolozsvári Múzeum); 8) Nagy Imre (egy nagyméretű képével a 20-as évekből); 9) Fülöp Antal Andor (pl. Birsalmát szedő leány, a Fülöp A. A. monográfia címlapjáról, 1943); 10) Jakobovits Miklós (Hangszerek, 60-as évek vége).
11-től 20-ig: Henri Nouveau (pl. Komposition, 1927, reprodukálva „Wechselwirkungen”, 27-es színes kép), Ebneth Lajos (pl. Komposition, 1925, Berlinische Galerie), Jándi Dávid (Éneklő család, Czell gyűjtemény), Barabás Miklós (egy kiemelkedő portréval, a Magyar Nemzeti Galéria műveiből), Aurel Popp (egy első világháborús nagyméretű képpel a szatmári Múzeumból), Szolnay Sándor (pl. tájképe a Kolozsvári Képtárból), Grete Csaky-Coponi (Vörös blúzos lány, 30-as évek, a család tulajdonában, Berlinben), Thorma János (pl. a 20-as évek egy hangulatos képével, mondjuk a Bay gyűjteményből), Gyárfás Jenő (Tetemrehívás), Jovián György (Mnesia, a művész tulajdonában)
Nehéz nemzeti kritérium után megítélni, nem is kellene, mert például szászok is vannak köztük (Eder, Nouveau, azaz Henrik Neugeboren, Csaky-Coponi, „félig” Mattis-Teutsch), zsidó (pl. Klein, Jándi, Ziffer), olasz (Marchini), örmény eredetű (Jakobovits, Jovián), román (Popp). Ebneth ismert konstruktivista, aki szilágysomlyói, és 1902-ben született. 1921-ben Münchenbe költözött, avantgárd művész a Bauhausban és a holland „ De stijl” csoportban.
A mi gyűjteményünkből a „10 erdélyi” közé még ajánlhatnék olyan kitűnő alkotásokat, mint: Ziffer 1912-es képe (Réti István műhelye, reprodukálva a Borghida monográfiában); Nagy István: Bolond Sándor portréja; Nagy Albert: Fiatalság (1937); Jándi Dávid: Laokoon (1929); Mattis-Teutsch János: Vörös nő. (1928); Marchini: Fülöp Antal Andor portréja; Fülöp Antal Andor: Csendélet (a 30-as évekből); Szolnay: Segesvári kép; Jakobovits Miklós: Kék kendős nő, (70-es évek); Hans Eder: Brüggei híd (1910), Henri Nouveau: Kompozíció
V. P.: Egy percig sem gondoltam arra, hogy nemzeti kritérium szerint rangsoroljon.
Minden bizonnyal fantasztikus kiállítást lehetne rendezni a jelzett művekből. Ha valamilyen véletlen folytán megrendezésre kerül majd egy ilyen tárlat, akkor ha egy mód lesz rá a megnyitón én is ott leszek.
Köszönöm a beszélgetést.

Böhm József
Freiberg

Veres Péter
Székelyudvarhely

***********

Balkán invázió Grazban

Kulturális ördögűzés

Ahogy nem lehet már eltekinteni Edward Said nagy hatású könyvétől (Orientalizmus, Európa, 2000) a Keletről (Orient) szólva, éppúgy jelenti a korszerű Balkán-kutatások, a Balkánról való tudás (Balkanism) kiinduló pontját Maria Todorova könyve (Imagining the Balkans, 1997). Said a másság konstruálásának mechanizmusát tárja elő, s azt a folyamatot elemzi, ahogy a Nyugat (Occident) megteremtette a maga Kelet-képét, aminek vajmi kevés köze van Kelet valóságához. Sokkal inkább a Nyugat mentális önképének egzotikus és képzeletbeli tartománya, amelybe szorongásait, vágyait kivetíthette; az a referenciapont, amihez képest a Nyugat saját identitását megformálhatta.
Todorova nem tartja a balkanizmust az orientalizmus valamely alkategóriájának, s a Balkán Nyugathoz való viszonyát sem ellentétpárként tételezi. Ő a Balkánt az európai identitás egyfajta alteregójának tekinti, mely ugyanazon identitáskonstrukció része, amely az uralkodó ego-képet megalkotta, csak éppen annak köztes jellegű, befejezetlen, ellentmondásos, s ennél fogva marginalizált árnyképe, sötét, bestiális oldala. A híd metaforát alkalmazza rá, mely kapcsolatot teremt Nyugat és Kelet, a katolikus és ortodox kereszténység, a kereszténység és az iszlám között, valamint a velük összefüggésbe hozott kulturális ellentétpár, a civilizált és barbár világ között. A Balkán és a balkanizmus fogalom az Orient és az orientalizmus dekonstrukciója nyomán keletkezett űrbe lépett be, annak funkcióját vette át, mintegy amaz lejáratódott rasszizmusa, kolonializmusa, Európa-centrikussága és keresztény intoleranciája miatt. A kelet-európai szovjet fennhatóság és Európa formális megosztottságának megszűnésével a Balkán mintegy felkínálta magát az újrarendeződő identitáskonstrukciók számára, újrahasznosítva a régi gyökerű s a XX. század elején megfogalmazott, politikai és kulturális előítéletekkel telített kliséket, sztereotípiákat, melyeket azonban a balkanizmus Foucault és Derrida nyomán cseppet sem tekint valóságleképezőnek.
Maga a Balkán kifejezés sem stabil; jelentése igen sok változáson ment keresztül a konkrét földrajzi értelmezéstől a politikai fogalmon át a kulturális metaforáig. A török eredetű s hegyet jelölő szó a XVIII. és XIX. században váltotta fel a korábban párhuzamosan használt, antik eredetű Haemus elnevezést, s csak a XIX. század elején, egy geográfiai tévedés kapcsán került összefüggésbe a félszigettel. A Balkán-félsziget terminus, melynek korszakonkénti meghatározása során a határok meghúzása szinte minden lehetséges variációt magába foglal, az éppen aktuális politikai tartalomtól függően váltakozott a Délkelet-Európa elnevezéssel, aszerint, hogy melyik volt kívánatosan telített avagy éppen semleges.
Az első világháború végén keletkezett balkanizálódás kifejezés még messzebbre rugaszkodott az eredeti jelentéstől, s kezdettől fogva erős politikai töltéssel bírt; eredetileg az Ottomán birodalomból kivált kis államokat jelölte, majd magát a kis egységekre való feldarabolódás folyamatát, s az avval társuló politikai instabilitást. (Jugoszlávia mint politikai képződmény a balkanizálódás ellentétét képviselte.) Ebben a tágabb jelentésében lehetett a gyarmatbirodalmak felbomlásakor Afrikára vagy az olvasztótégely ellenpárjaként az amerikai belviszonyokra is alkalmazni. A fogalom párhuzamosan negatív kulturális tartalommal telítődött, a kevert fajú/etnikumú népességet, az elmaradottságot, a gazdasági fejletlenséget s a civilizáció megrekedt, alacsonyabb fokát jelölve. Ez a jelentéstöbblet nyújthat(ott) legitimációt a nagyhatalmi törekvésekhez, illetve a fejlődés és modernitás felvilágosodás-kori fogalma mentén kialakított hierarchiában mások dominancia- és kontroll-igényéhez. Ez az elvont és démonizált balkanizáció-fogalom tért vissza bumerángként 1989 után a térségbe, ahonnan egykor útjára indult.
A Stájer Psz vizuális művészeti kínálata, a <rotor>, a Grazer Kunstverein, valamint a Neue Galerie a kulturális ördögűzés feladatát tűzte ki célként. Ez utóbbi feltehetően ezért jelölte meg őszi nagy kiállításának funkcióját és címét a Balkánia keresésében (In search of Balkania), el akarva távolítani a látogatót a meglévő és telített Balkán-fogalomtól, az olaszból kölcsönzött, és az új nyelvi kontextusban korábbi többletjelentését levetkőzött kifejezés révén. A kurátorok (és a kísérő tanulmánykötet) Todorovával ellentétben nem is a múltban, a Bizantinum és az Ottomán birodalom tárgyi és szellemi hagyatékában keresik azokat a sajátosságokat, melyek a fogalmat körülírják, hanem a térség identitásformáló kortárs kultúrájában, mely a jelen kontextusára és elméleteire reflektál. A kiállítások rendezői az elsekélyesedő globális kultúrával szemben egyfajta alternatívának, forrásnak tekintik a térség roppant gazdag és erőteljes kortárs művészetét, mely azonban nem azonos az etnográfiai kuriózumként kezelt korábbi vad, eredeti, primitív Balkán-képpel. Az általuk használt Balkán-esszencia kifejezés nem is ez utóbbi értelemben kétpólusú ellentétpár egyik elemeként használatos, hanem az új körülmények, a nacionalizmus és globalizmus között formálódó, önreflektív kulturális erőteret jelöl, a marginalizáló nyugati tekintet visszafordítását. A kiállítás-rendezők mentális utazásra, Balkánia felfedezésére hívják a látogatót, melynek során a bennünk lakozó homo balkanicus -szal is összetalálkozhatunk.
A művek és a kiállítások egyaránt igyekeznek kikerülni a belülről gerjesztett, nárcisztikus önimádat/önsajnálat és a kívülről meghatározott metaforikus identitás csapdáit, s az ellentmondások felmutatásától sem riadnak vissza, azaz megoldást/feloldást keresnek a centrum-periféria dichotómiára. Ennek a műveken és elméleteken keresztül megnyilvánuló Balkán-képnek a zene, a folklór az irodalom, a filozófia a művészettörténethez, a történelemhez és a régi és új mitológiához való viszony éppúgy eleme, mint a múltbeli traumák a populáris kultúra, az utca hordaléka és az étel. Megjelennek a modernizálódó térség szexista maradványai, továbbá a szívósan tovább élő szokások és sztereotípiák. A tárlatokon résztvevő művészek ex-Jugoszláviából, Albániából, Romániából, Bulgáriából, Törökországból és Görögországból verbuválódtak az ezúttal tágabban kezelt régió-fogalom alapján.
A Grazer Kunstverein Utak (Routes) című kamara kiállítása a kiindulást jelentő diskurzus, az orientalizmus és a posztkolonializmus elméleti keretei között leírható művek közül, s ennél fogva tágabb geográfiai korból válogat olyanokat, amelyek az utazás, a migráció s általuk a kultúraközvetítés, -keveredés kérdését a mentális szférában, a képzeletben lezajló folyamatokban vizsgálják.
A <rotor> Kortárs Művészeti Egyesület Balkán konzulátus nevű projektjének párhuzamosan megrendezett első kiállítását Belgrádnak szentelte, mely kiállítás óhatatlanul az erőszakra, a krízisre, a kényszerű marginalizáltságra, megbélyegzettségre való művészeti reakciókat tarja elő radikális munkákban (Dejan Andjelkovic és Jelica Radovanovic töpörtyűzsírból faragott szobrai; Tanja Ostojic „ellentámadása”, intervenciója), s olyan installációkban, ill. performanszokban, amelyeket a démonizaló képzelet szül (lakoma egy swastika asztal körül – Rasa Teodosijevic).
A soron következő városok között Isztambul és Szarajevó mellett Budapest és Prága, sőt Bécs is szerepel, akár arra is figyelmeztetve, hogy a Balkán metafora ellen senki sincs beoltva . Ugyanakkor burkoltan vagy (ön)kritikusan az éledező Közép-Európa fogalom kortárs elméleti nézőpontból szemlélt problematikus voltára is utalhat, minthogy a régiókonstruálás éppúgy a különbségtételen és elhatárolódáson alapszik, mint a nacionalizmus. Azon a képzeten, hogy van, aki európaibb vagy éppen balkánibb, mint mások. (A <rotor> kiállítása december 21-ig, a Grazer Kunstvereinél december 22-ig tekinthető meg.)

András Edit
Budapest


	2002. IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM (11.)
Az Erdélyi Művészet tizenegyedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, P. Buzogány Árpád. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Nagy festői egyéniségek által erősek az erdélyiek Beszélgetés Böhm József Németországban élő műgyűjtővel Veres Péter: Gyermekkorom „fájdalmas” emlékei kötődnek a Bhöm névhez, ugyanis gyakorlatilag havonta, főleg télen begyulladt a mandulám és olyankor jött Bhöm Klára doktor néni és én azért izgultam, hogy ne írjon fel injekciót. Aztán egyik napról a másikra elköltöztek Izraelbe. A férje, vagy a fia, – ma már nem tudom pontosan ki – építész volt és a két világháború között elég sok házat tervezett. Ezekre ma is rá lehet ismerni, mert egy kis bauhaus-gyanús szellem lengi körül őket még így, elhanyagolt állapotukban is. Egyáltalán volt-e valamilyen rokoni kapcsolat az udvarhelyi Bhöm családdal, vagy csak véletlen névrokonságról van szó? Honnan ered a család és volt-e, vagy egyáltalán a családi hagyomány tart-e számon valakit, aki a művészetekhez közel állt? Böhm József: Bennünket nem Bhömnek hanem Böhmnek írnak. Apai ágról őseim svábok, akiket Károlyi gróf a Rákóczy-féle szabadságharc után Szatmár környékén telepített le, családunk Erdődről származik. Egyébként feleségem is, Böhm Noémi, született Sauftmann apai részről sváb eredetű, ugyancsak Erdődről származnak. Anyai részről magyarok vagyunk. Egyébként a Szatmár körüli svábok a nagyobb tömbben élő bánsági svábokkal ellentétben nagy számban magyarrá asszimilálódtak, főleg az 1867-es kiegyezés után, az akkori magyar iskola- és egyházpolitika hatására. Nagy részük földműves volt, nem voltak szervezeteik, mint az erdélyi szászoknak, akik már a XII. század óta Erdélyben voltak. Nagyapám apai részről állatorvos volt (Válaszúton, Kolozsvár mellett, Bánffy grófnál), őt nem ismertem. Szüleim orvosok, akik Marosvásárhelyen végeztek. Kezdetben Szalacson, Bihar megyében folytattak körzeti orvosi praxist, majd kitelepedésünkig, 1981-ig Váradon. Öcsémmel együtt asztalitenisz válogatottak voltunk, többszörös román bajnokok (Kolozsváron játszottunk). Öcsém mint Európa bajnok, ifjúsági párosban, 18 évesen, 1980-ban Svájcban maradt, ahonnan Németországba ment. Mi hivatalosan vándoroltunk ki 1981 decemberében. Édesapám mint körorvos kezdett el képeket gyűjteni. Ismerősöknél, rokonoknál Nagybányán és Szatmáron szokás volt képet gyűjteni. Ott nagy volt a gyűjtés kultúrája, még ha csak „kis mesterektől” is. Édesapám főleg nagybányai mesterektől gyűjtött, kezdve a kis mesterekkel (Börtsök, Krizsán, Mikola), de nagyon jó Ziffer, Perlrott, Nagy Oszkár képeihez is hozzájutott. Váradon baráti kapcsolatban volt Macalik Alfréddal, aki még Nagybányán is volt, és Jakobovits Mikivel. Édesapám megszállott gyűjtő volt (most már nem vásárol), rámákat készített a képekhez, nagy szeretettel gyűjtött. Eleinte, sajnos, előfordult, hogy hamis képekkel „behúzták” – a tandíjt meg kellett fizetni. Kitelepedésünk után is gyűjtött egy ideig. Gyűjteményében Nagy István, Tibor Ernő, Szolnay, Popp Aurél, Fülöp Antal Andor, Jándi, Macalik, Jakobovits, Mohy, Boromissza képek vannak, de a magyarországi művészektől is van néhány képe (pl. Anna Margit, Tóth Menyhért, Kádár Béla stb.). V. P.: Elnézést a névpárhuzamért, de fonetikusan nagy az áthallás a két név között. A gyűjtőszenvedély minek tulajdonítható? Esztétikai gyönyör kielégítése, értékmentés, gazdasági befektetés, vagy valami más? Egy orvos-műgyűjtő 1981 előtt Romániában, hogyan gyűjtött? Hogyan szerzett tudomást arról, hogy itt, vagy ott eladó egy festmény? Különleges kapcsolatokra volt szükség, hogy bizonyos alkotásokhoz hozzájusson, vagy ez a kapcsolatrendszer, ha egyáltalán volt ilyen, az évek során alakult ki? B. J.: A gyűjtőszenvedély édesapámnál és nálam is a festészet szeretetéből fakad. Nagyon rosszul rajzolok, féltem a rajzóráktól, nehogy elrontsam jó jegyeimet, de a festészetnek van egy varázsa, ami engem jobban érdekel, mint a zene, vagy színház, habár azokat is kedvelem. Izgalmas dolog éppen azért, mert vizuális kultúrám teljesen fejletlen volt és nem tudtam megérteni, hogy miért fogtak meg teljesen különböző stílusú képek, figurálisak és absztraktok egyaránt. A festészet ismerete magas fokon olyan örömöt hozhat, mint egy ritka, kitűnő film megnézése, vagy egy érdekes szimfónia meghallgatása. Első utam egy idegen városban a galériákba vezet, ez már bizonyos értelemben szenvedély. Az értékmentés is játszott bizonyos szerepet édesapámnál, mert Ceauşescu alatt, – azt hiszem mondanom sem kell –, a nem román művészet nem illett az „egységes ország, egy nép, egy vezető” elmélethez. Képeim már 1990 óta vannak, édesapámtól és Jakobovits Mikitől kaptam azokat, de komolyan gyűjteni csak 1996 után kezdtem el, – nagy körültekintéssel és nagy szenvedéllyel. Igaz, hogy manapság már nem dugják el a magyarok, németek képeit a múzeumokban úgy, mint az 1989-es puccs előtt, de azért úgy érzem megnehezítik pl. egy erdélyi magyar képtár létrejöttét. Gondolok itt a múzeumok raktáraiban levő kitűnő anyagokra, vagy arra, hogy egyes városokban az ottani „kisebbségi művészek” művei nincsenek eléggé bemutatva. Az az érzésem, hogy még a régi időkből megmaradt reflexek működésének köszönhetően a standard Erdélyen kívüli román művészet bemutatásán van a hangsúly. A politikát nem sikerült még kivenni a művészet megítéléséből, még nem jutott, sajnos, sok helyen a románság odáig, hogy félelmek, beképzelt rémképek nélkül, kíváncsian megismerjen egy másik kultúrát. Ezért értékmentésre is gondolok, még ha nem is Erdélyben vannak a képek, hanem nálunk, és remélem nem csak mi, hanem gyerekeim is nagy szeretettel fogják becsülni Erdély művészetét. Egyfajta internacionalizmus is kell ehhez a szenvedélyhez, mert az ottani művészetet itt is be szeretném mutatni. Nem jó, ha az ottani kitűnő műveket máshol nem ismerik. A befektetés nem játszik semmilyen szerepet. Ha gazdasági szempontok vezérelnének, nem vásárolnék kortárs festőktől, mivel nem túl nagy az esély arra, hogy ismertek legyenek, akármilyen jók is. A művészet áruba bocsátása és az igazi értékek védelme ugyanis két teljesen különböző dolog. Egyébként az erdélyi festők képeinek piaci értéke pl. a Magyarországon hasonló nívójú festők műveihez képest többnyire alacsonyabb. Az igaz, hogy sikerült pl. Mattis-Teutsch képeket vásárolnom, amelyeknek a pénzben kifejezhető értéke felment, de nekem legalább pont olyan értékes egy kitűnő Nagy Albert, Marchini vagy Hans Eder kép, még ha a budapesti aukciós házak nem is ismerik őket. Számomra az a fontos, hogy a képek művészileg kitűnőek legyenek. Nem vásárolok képeket „eladásra”. V. P.: Általánosan elterjedt mifelénk ma az a nézet, hogy nyugaton a magyar művészek, művészet egyáltalán nem, vagy csak alig ismert, illetve szinte nem is jegyzik. Az erdélyi művészetre, művészekre ez aztán még hatványozottabban is igaz. Próbálkozások történtek, és történnek arra nézve, hogy a magyar művészetet nyugaton is megismerjék. Gondolok itt a tavalyi franciaországi illetve az idei olaszországi Magyar Évre, vagy arra, hogy a budapesti Kieselbach Galéria az Egyesült Államokban „villantott”, ám ezeknek a kezdeményezéseknek a hozadékát, eredményeit nagyon nehéz lemérni, felbecsülni. A berlini Nagybánya kiállításnak, ahol az Ön gyűjteményéből származó festmények is ki voltak állítva, milyen visszhangja volt? Hogyan értékelte a berlini közönség és hogyan reagált az ottani magyarság? B. J.: 1997-ben már volt egy Nagybánya kiállítás a Kempeni-i múzeumban (Észak-Rajna-Vesztfáliában), amelyet egy idekerült erdélyi sebész, dr. Bokor rendezett. Ott is erdélyi gyűjtők képei voltak (tőlünk is) kiállítva. A MissionArt Galéria Budapestről segített a rendezésben. A berlini kiállításról többek között a híres Frankfurter Allgemeine Zeitung is elismerően írt és Kohl volt kancellár is meglátogatta. Az új magyar követség szép épületében volt, Berlin egyik legelőkelőbb helyén, az Unter den Linden utcában, közel a Brandenburgi kapuhoz. Az utcáról is lehetett a képeket látni. A berlini Magyar Kulturális Intézet volt a szervező. A magyarok nyugaton szerintem nem nagyon szervezettek. Magamból indulok ki. „Szájpropagandán” keresztül értesülünk eseményekről. Természetesen nekünk hiányzik itt, Freibergben a berlini Magyar Intézet összekapcsoló hatása, ahol nagyon jó programok szoktak lenni. V. P.: Látogat-e képaukciókat, és ha igen, milyen gyakran? Milyen gyakran kerülnek kalapács alá magyar, esetleg erdélyi művészek munkái? Úgy fogalmazott, hogy csak „szájpropagandán” keresztül értesülnek egy-egy magyar kulturális eseményről. Milyen a kapcsolat a kinti magyar műgyűjtők között? B. J.: Németországban nem figyelem az aukciókat, nagy ritkán küldenek az aukciós házak magyar festők műveiről információt (pl. Kádár Béla, Bortnyik, Kassák). A magyar aukciós piacot figyelem, vettem is onnan képeket, de a nagy árdrágulás óta ott inkább alkalmi vételekre várok, amelyekre ismerősök hívják fel a figyelmemet. Ismerek itt négy gyűjtőt, (három erdélyi, egy pedig magyarországi), akikkel kapcsolatban vagyok és egyes újdonságokat megtudok. A kapcsolat a műgyűjtők között nagyon kellemes , baráti. A könnyű, viszonylag olcsó képvásárlás, a titoktartás kora és az ebből fakadó konkurencia mondhatni befejeződött. V. P.: Ahogy az eddigiekből kitűnik, zömmel erdélyi festők munkái teszik ki gyűjteményét. Minden bizonnyal a szülőfölddel jelentenek egyfajta kapcsolatot ezek a képek és ebből fakadóan bizonyos értelemben természetes elfogultsággal tekint rájuk. Ezen túl még miért kedvesek az ön számára, miért tekinti értéknek az erdélyi művészek munkáit? Másképp fogalmazva: mi az, amit, tegyük fel egy svéd műgyűjtőnek mondana, hogy miért jelentenek értéket és miben áll művészi értékük az itt készült alkotásoknak (kolorit, képszerkezet, téma, stb.). Magyarul mi az amit értéknek lát az erdélyi művészetben lévén összehasonlítási alapja a nyugati művészettel? B. J.: Nehéz kérdések. Szerintem ezt kedves „útmutatóm a festészetben”, családi barátunk, Jakobovits Miki a legjobban válaszolta meg a „Gondolatok az erdélyi képzőművészetről” című könyvében (Literatus Kiadó 1993). Az a könyv egyszerű nyomtatása és rossz reprodukciói ellenére, (érezhetően a kevés pénz miatt) olyan kitűnő meglátásokkal van tele, hogy annál okosabbat nem tudok egyszerűen mondani ... Mivel nem vagyok művészettörténész és ezért nem is tudok olyan alaposan analizálni, másrészt már 21 éve nem élek Erdélyben és nem tartom a kapcsolatot a kortárs művészettel, csak a korábbi korokról tudok mondani valamit, persze csak szerényen , mert nem vagyok igazi szakember. Szerintem a nagy festői egyéniségek által erősek az erdélyiek, nem mert valami erdélyi sajátos stílust próbáltak volna kialakítani és aztán konzerválni. Az oroszoknál a konstruktivizmusra gondolok, a cseheknél a kitűnő kubista festőikre, a németek erőssége az expresszionizmus volt, a franciáké régebben az impresszionizmus. Az eredeti, jó magyar festészet erőssége, hogy nem utánoz, hanem a különböző formai, technikai újításokat a maga szolgálatába állítja egy teljesen új, eredeti összefüggésben. Például Nagy Albert, aki szerintem az egyik legeredetibb festője Erdélynek, annak ellenére, hogy Olaszországban volt a 30-as évek végéig, nem futurista vagy neoklasszikus stílusban festett, ami akkor ott „divat” volt, hanem a klasszikus olasz festészet erényeiből merítve kialakított egy erősen kifejező, nyersnek és durvának tűnő, de nagy mélységekkel rendelkező, teljesen új stílust. Ez a stílus zenei példaképéhez, Bartókhoz hasonlóan univerzális mondanivalójú, és sokkal inkább „erdélyi”, mint a fenyveseket, erdélyi motívumokat festegető jobb-gyengébb művészek. Amikor Sepsiszentgyörgyön, a múzeumban, egy teremben csak a képei vettek körül, akkor nagyon erős élményt jelentettek számomra erős fehérjei, meleg zöldjei, furcsa barnái. Ekkor éreztem rá arra, hogy Nagy Albert zseniális festő volt. Hasonló intenzív élményeim voltak Nagy István képei láttán ( pl. a kecskeméti Múzeumban), Tasso Marchini képeit nézve a váradi és kolozsvári múzeumban, Mattis-Teutsch nagyméretű budapesti és müncheni kiállításakor, Csíkszeredában a Nagy Imre képek láttán (sajnos, a legjobbak a múzeum pincéjében várnak egy jobb sorsra). A nagybányai neósoknak láttam olyan erős képeit, pl. Ziffer Sándortól, Jándi Dávidtól, Klein Józseftől, Nagy Oszkártól, amelyek az európai festészet korabeli legjobbjaival vetekednek. Láttam Szolnay, Fülöp Antal Andor, Mohy képei között erős munkákat. Kitűnőek Balogh István váradi festő miniatúrái, amelyeket Kosztolányi Dezső nagyon kedvelt. Még ha elfogultnak is lehet nevezni, mert személyesen ismerem őket, de a kortárs festők közül biztos vagyok, hogy Jakobovits Miklósnak, Jovián Györgynek, sem Vinczeffy Lászlónak a legjobban sikerült munkáikkal nem kell az európai kortársak mögött „elbújniuk”. V. P.: Az az érzésem, hogy az utóbbi években az erdélyi művészet nagyon sarkítva, gyakorlatilag a „nagybányaiak” művészetére redukálódik. Ha jól tudom, ebben többek között jelentős szerepe volt és van a miskolci MissionArt Galériának azáltal, hogy szinte úthengerszerűen benyomta a magyarországi és többé-kevésbé az európai művészeti köztudatba a nagybányaiakat. Természetesen ez nagyszerű és minden elismerést megérdemelnek, ám gyakran az az érzésem, hogy ha egy-egy műalkotásnak nincs valamilyen kapcsolata Nagybányával, az már-már nem is számít erdélyi művészetnek, azt már szinte nem is jegyzik. Azt is mondhatjuk, hogy az erdélyi művészet Nagybánya árnyékába került. Nem tudom, mi a megoldás a továbblépéshez. Ha Ön is így gondolja, akkor szeretném, ha reflektálna erre. B. J.: Nagybánya művészete nem „tipikusan” erdélyi gyökerű művészet, inkább a modern magyar festészet „bölcsője”, hisz Nagybánya alapításakor Magyarországhoz tartozott. Nagybánya, bár történelmileg nem Erdélyhez tartozik, a már kitűnően kifejlett művészi szerkezetek és kiváló tanárok által „akarva-akaratlan” az erdélyi festészet központjává vált. Nagybánya vonzereje a 20-as, 30-as évekig megmaradt, mert az alapító generáció irányzata mellett a neós festők az akkori modern tendenciák megtestesítői voltak, főleg Ziffer Sándor, de Jándi, Klein, Nagy Oszkár, Pittner, Mund Hugo által is. Bár Szolnay, Nagy Imre, Marchini, Incze János, Mohy Sándor és Mattis-Teutsch voltak Nagybányán, mégis az ottani irányvonaltól eltávolodtak, és sajátos stílusokat alakítottak ki. A bánságiak más irányban fejlődtek, közülük sajnos csak Podlipny és Varga ismeretesek számomra mint festők, Gallasz Nándor pedig a szobrászatban ismert. Nagyon jó munkáit láttam az Nagy Istvánnak és Nagy Albertnek. Ők a „magányos” zsenik, akik nem tartoztak semmilyen iskolához. Magyarországon az érdeklődés az 1918 után határon túlivá vált magyar művészet (festészet) iránt hivatalos oldalról nem elegendő. A németek kitűnő nívójú múzeuma Regensburgban „Ostdeutsche Galerie” névvel egy alapítvány révén jött létre, amelyet a német állam, Bajorország és Regensburg városa hoztak létre, hogy a németek által lakott vidékek művészetét Közép-, Kelet- és Délkelet-Európából bemutassa. Az erdélyi szászoknak Gundelsheimban (Heilbronn mellet), a dunai sváboknak Ulmban van saját múzeumuk. Sajnálatos módon eddig Magyarország nem hozott létre múzeumot, képtárat, amely az erdélyi, szlovákiai, vajdasági, (általában a határon túli magyarság) művészetét mutatná be. Nagyon becsülendő, hogy „Külön világban és külön időben” címmel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága a 20. századi magyar képzőművészetről Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig, szép könyvet adott ki 2001-ben. Banner Zoltán (Erdélyi magyar művészet a XX-ik században) és Jakobovits Miklós könyvei (Gondolatok az erdélyi művészetről) jól tájékoztatnak az erdélyi művészetről, de jó lenne, ha inkább csak a legkiválóbb erdélyi művészekről jelenne meg egy kitűnő reprodukciókkal tele könyv, hogy az igazi csúcspontokat ismerhesse meg az érdeklődő. Jó, hogy kiállítás volt 2002 július-augusztusában Budapesten Felezőidő néven a romániai magyar művészet 1965-1975 közötti időszakáról. E kiállítás kapcsán azonban meg kell jegyeznem, kár volt, hogy egy ilyen különleges alkalomkor nem eléggé figyeltek a kvalitásra a szervezők, hanem „demokratikusan” arra törekedtek, hogy minél több művészt mutassanak be. Ennek következtében bizony elég sok gyenge munka is bekerült a válogatásba, amit ha múzeumi mércével mértek volna, nem mutatnának be máshol. Miért nem lehet egyszer Magyarországon román segítséggel megszervezni egy nagy kiállítást a romániai múzeumok falain, pincéiben található művekből – a szász és román festők legjobb munkáival együtt? V. P.: Hogy miért nem lehet egy monstre kiállítást összehozni Budapesten kvalitásos erdélyi művekből? Erre nem tudok válaszolni, de minden esetre az anyagiakon túl fanatikus hozzáállásra is szükség volna azon szervezők részéről, akik egy ilyen vállalkozásba kezdenének. A Felezőidő kiállítást sajnos nem láttam, de eléggé megoszlanak a vélemények, ami a kiállítás anyagát, koncepcióját illeti. Plasztikusan utalt arra, hogy a művészetben senki ne keresse a demokráciát. Ha meg kellene rendeznie egy virtuális kiállítást csak erdélyi képzőművészek alkotásaiból, akkor Önnél kik jöhetnének számításba? Egy művész csak egy munkával szerepelhetne bármelyik korszakból. Mondjuk, az első tíz érdekelne. B. J.: Nehéz, de kellemes feladat is, a „legjobb tíz” képet kiválasztani. Én, ha megengedi, több kedvencet is a fenti kritérium után állítanék ki és nemcsak magyar művészt, aki esetleg külföldön is dolgozott: 1) Nagy István (pl. Almát tartó menyecske, 1934, Kieselbach gyűjtemény); 2) Mattis Teutsch János (pl. Sötét táj, 1918, Jannus Pannonius Múzeum, Pécs); 3) Ziffer Sándor (pl. Vörös kapu, 1908, Czell gyűjtemény, Németország); 4) Tasso Marchini (pl. Önarckép, Nagyváradi Múzeum); 5) Hans Eder (pl. Fritz Kimm festő portréja, 1925, Brukenthal Múzeum, Szeben); 6)Nagy Albert (pl. Diogenész, 1949, Sepsiszentgyörgyi Múzeum); 7) Klein József (Kompozíció aktokkal, Kolozsvári Múzeum); 8) Nagy Imre (egy nagyméretű képével a 20-as évekből); 9) Fülöp Antal Andor (pl. Birsalmát szedő leány, a Fülöp A. A. monográfia címlapjáról, 1943); 10) Jakobovits Miklós (Hangszerek, 60-as évek vége). 11-től 20-ig: Henri Nouveau (pl. Komposition, 1927, reprodukálva „Wechselwirkungen”, 27-es színes kép), Ebneth Lajos (pl. Komposition, 1925, Berlinische Galerie), Jándi Dávid (Éneklő család, Czell gyűjtemény), Barabás Miklós (egy kiemelkedő portréval, a Magyar Nemzeti Galéria műveiből), Aurel Popp (egy első világháborús nagyméretű képpel a szatmári Múzeumból), Szolnay Sándor (pl. tájképe a Kolozsvári Képtárból), Grete Csaky-Coponi (Vörös blúzos lány, 30-as évek, a család tulajdonában, Berlinben), Thorma János (pl. a 20-as évek egy hangulatos képével, mondjuk a Bay gyűjteményből), Gyárfás Jenő (Tetemrehívás), Jovián György (Mnesia, a művész tulajdonában) Nehéz nemzeti kritérium után megítélni, nem is kellene, mert például szászok is vannak köztük (Eder, Nouveau, azaz Henrik Neugeboren, Csaky-Coponi, „félig” Mattis-Teutsch), zsidó (pl. Klein, Jándi, Ziffer), olasz (Marchini), örmény eredetű (Jakobovits, Jovián), román (Popp). Ebneth ismert konstruktivista, aki szilágysomlyói, és 1902-ben született. 1921-ben Münchenbe költözött, avantgárd művész a Bauhausban és a holland „ De stijl” csoportban. A mi gyűjteményünkből a „10 erdélyi” közé még ajánlhatnék olyan kitűnő alkotásokat, mint: Ziffer 1912-es képe (Réti István műhelye, reprodukálva a Borghida monográfiában); Nagy István: Bolond Sándor portréja; Nagy Albert: Fiatalság (1937); Jándi Dávid: Laokoon (1929); Mattis-Teutsch János: Vörös nő. (1928); Marchini: Fülöp Antal Andor portréja; Fülöp Antal Andor: Csendélet (a 30-as évekből); Szolnay: Segesvári kép; Jakobovits Miklós: Kék kendős nő, (70-es évek); Hans Eder: Brüggei híd (1910), Henri Nouveau: Kompozíció V. P.: Egy percig sem gondoltam arra, hogy nemzeti kritérium szerint rangsoroljon. Minden bizonnyal fantasztikus kiállítást lehetne rendezni a jelzett művekből. Ha valamilyen véletlen folytán megrendezésre kerül majd egy ilyen tárlat, akkor ha egy mód lesz rá a megnyitón én is ott leszek. Köszönöm a beszélgetést. Böhm József Freiberg Veres Péter Székelyudvarhely ********* Balkán invázió Grazban Kulturális ördögűzés** Ahogy nem lehet már eltekinteni Edward Said nagy hatású könyvétől (Orientalizmus, Európa, 2000) a Keletről (Orient) szólva, éppúgy jelenti a korszerű Balkán-kutatások, a Balkánról való tudás (Balkanism) kiinduló pontját Maria Todorova könyve (Imagining the Balkans, 1997). Said a másság konstruálásának mechanizmusát tárja elő, s azt a folyamatot elemzi, ahogy a Nyugat (Occident) megteremtette a maga Kelet-képét, aminek vajmi kevés köze van Kelet valóságához. Sokkal inkább a Nyugat mentális önképének egzotikus és képzeletbeli tartománya, amelybe szorongásait, vágyait kivetíthette; az a referenciapont, amihez képest a Nyugat saját identitását megformálhatta. Todorova nem tartja a balkanizmust az orientalizmus valamely alkategóriájának, s a Balkán Nyugathoz való viszonyát sem ellentétpárként tételezi. Ő a Balkánt az európai identitás egyfajta alteregójának tekinti, mely ugyanazon identitáskonstrukció része, amely az uralkodó ego-képet megalkotta, csak éppen annak köztes jellegű, befejezetlen, ellentmondásos, s ennél fogva marginalizált árnyképe, sötét, bestiális oldala. A híd metaforát alkalmazza rá, mely kapcsolatot teremt Nyugat és Kelet, a katolikus és ortodox kereszténység, a kereszténység és az iszlám között, valamint a velük összefüggésbe hozott kulturális ellentétpár, a civilizált és barbár világ között. A Balkán és a balkanizmus fogalom az Orient és az orientalizmus dekonstrukciója nyomán keletkezett űrbe lépett be, annak funkcióját vette át, mintegy amaz lejáratódott rasszizmusa, kolonializmusa, Európa-centrikussága és keresztény intoleranciája miatt. A kelet-európai szovjet fennhatóság és Európa formális megosztottságának megszűnésével a Balkán mintegy felkínálta magát az újrarendeződő identitáskonstrukciók számára, újrahasznosítva a régi gyökerű s a XX. század elején megfogalmazott, politikai és kulturális előítéletekkel telített kliséket, sztereotípiákat, melyeket azonban a balkanizmus Foucault és Derrida nyomán cseppet sem tekint valóságleképezőnek. Maga a Balkán kifejezés sem stabil; jelentése igen sok változáson ment keresztül a konkrét földrajzi értelmezéstől a politikai fogalmon át a kulturális metaforáig. A török eredetű s hegyet jelölő szó a XVIII. és XIX. században váltotta fel a korábban párhuzamosan használt, antik eredetű Haemus elnevezést, s csak a XIX. század elején, egy geográfiai tévedés kapcsán került összefüggésbe a félszigettel. A Balkán-félsziget terminus, melynek korszakonkénti meghatározása során a határok meghúzása szinte minden lehetséges variációt magába foglal, az éppen aktuális politikai tartalomtól függően váltakozott a Délkelet-Európa elnevezéssel, aszerint, hogy melyik volt kívánatosan telített avagy éppen semleges. Az első világháború végén keletkezett balkanizálódás kifejezés még messzebbre rugaszkodott az eredeti jelentéstől, s kezdettől fogva erős politikai töltéssel bírt; eredetileg az Ottomán birodalomból kivált kis államokat jelölte, majd magát a kis egységekre való feldarabolódás folyamatát, s az avval társuló politikai instabilitást. (Jugoszlávia mint politikai képződmény a balkanizálódás ellentétét képviselte.) Ebben a tágabb jelentésében lehetett a gyarmatbirodalmak felbomlásakor Afrikára vagy az olvasztótégely ellenpárjaként az amerikai belviszonyokra is alkalmazni. A fogalom párhuzamosan negatív kulturális tartalommal telítődött, a kevert fajú/etnikumú népességet, az elmaradottságot, a gazdasági fejletlenséget s a civilizáció megrekedt, alacsonyabb fokát jelölve. Ez a jelentéstöbblet nyújthat(ott) legitimációt a nagyhatalmi törekvésekhez, illetve a fejlődés és modernitás felvilágosodás-kori fogalma mentén kialakított hierarchiában mások dominancia- és kontroll-igényéhez. Ez az elvont és démonizált balkanizáció-fogalom tért vissza bumerángként 1989 után a térségbe, ahonnan egykor útjára indult. A Stájer Psz vizuális művészeti kínálata, a <rotor>, a Grazer Kunstverein, valamint a Neue Galerie a kulturális ördögűzés feladatát tűzte ki célként. Ez utóbbi feltehetően ezért jelölte meg őszi nagy kiállításának funkcióját és címét a Balkánia keresésében (In search of Balkania), el akarva távolítani a látogatót a meglévő és telített Balkán-fogalomtól, az olaszból kölcsönzött, és az új nyelvi kontextusban korábbi többletjelentését levetkőzött kifejezés révén. A kurátorok (és a kísérő tanulmánykötet) Todorovával ellentétben nem is a múltban, a Bizantinum és az Ottomán birodalom tárgyi és szellemi hagyatékában keresik azokat a sajátosságokat, melyek a fogalmat körülírják, hanem a térség identitásformáló kortárs kultúrájában, mely a jelen kontextusára és elméleteire reflektál. A kiállítások rendezői az elsekélyesedő globális kultúrával szemben egyfajta alternatívának, forrásnak tekintik a térség roppant gazdag és erőteljes kortárs művészetét, mely azonban nem azonos az etnográfiai kuriózumként kezelt korábbi vad, eredeti, primitív Balkán-képpel. Az általuk használt Balkán-esszencia kifejezés nem is ez utóbbi értelemben kétpólusú ellentétpár egyik elemeként használatos, hanem az új körülmények, a nacionalizmus és globalizmus között formálódó, önreflektív kulturális erőteret jelöl, a marginalizáló nyugati tekintet visszafordítását. A kiállítás-rendezők mentális utazásra, Balkánia felfedezésére hívják a látogatót, melynek során a bennünk lakozó homo balkanicus -szal is összetalálkozhatunk. A művek és a kiállítások egyaránt igyekeznek kikerülni a belülről gerjesztett, nárcisztikus önimádat/önsajnálat és a kívülről meghatározott metaforikus identitás csapdáit, s az ellentmondások felmutatásától sem riadnak vissza, azaz megoldást/feloldást keresnek a centrum-periféria dichotómiára. Ennek a műveken és elméleteken keresztül megnyilvánuló Balkán-képnek a zene, a folklór az irodalom, a filozófia a művészettörténethez, a történelemhez és a régi és új mitológiához való viszony éppúgy eleme, mint a múltbeli traumák a populáris kultúra, az utca hordaléka és az étel. Megjelennek a modernizálódó térség szexista maradványai, továbbá a szívósan tovább élő szokások és sztereotípiák. A tárlatokon résztvevő művészek ex-Jugoszláviából, Albániából, Romániából, Bulgáriából, Törökországból és Görögországból verbuválódtak az ezúttal tágabban kezelt régió-fogalom alapján. A Grazer Kunstverein Utak (Routes) című kamara kiállítása a kiindulást jelentő diskurzus, az orientalizmus és a posztkolonializmus elméleti keretei között leírható művek közül, s ennél fogva tágabb geográfiai korból válogat olyanokat, amelyek az utazás, a migráció s általuk a kultúraközvetítés, -keveredés kérdését a mentális szférában, a képzeletben lezajló folyamatokban vizsgálják. A <rotor> Kortárs Művészeti Egyesület Balkán konzulátus nevű projektjének párhuzamosan megrendezett első kiállítását Belgrádnak szentelte, mely kiállítás óhatatlanul az erőszakra, a krízisre, a kényszerű marginalizáltságra, megbélyegzettségre való művészeti reakciókat tarja elő radikális munkákban (Dejan Andjelkovic és Jelica Radovanovic töpörtyűzsírból faragott szobrai; Tanja Ostojic „ellentámadása”, intervenciója), s olyan installációkban, ill. performanszokban, amelyeket a démonizaló képzelet szül (lakoma egy swastika asztal körül – Rasa Teodosijevic). A soron következő városok között Isztambul és Szarajevó mellett Budapest és Prága, sőt Bécs is szerepel, akár arra is figyelmeztetve, hogy a Balkán metafora ellen senki sincs beoltva . Ugyanakkor burkoltan vagy (ön)kritikusan az éledező Közép-Európa fogalom kortárs elméleti nézőpontból szemlélt problematikus voltára is utalhat, minthogy a régiókonstruálás éppúgy a különbségtételen és elhatárolódáson alapszik, mint a nacionalizmus. Azon a képzeten, hogy van, aki európaibb vagy éppen balkánibb, mint mások. (A <rotor> kiállítása december 21-ig, a Grazer Kunstvereinél december 22-ig tekinthető meg.) András Edit Budapest	TARTALOM 2 In memoriam Veresspál (1929 – 2002) Németh Júlia 4 Nagy festői egyéniségek által erősek az erdélyiek Beszélgetés Böhm József műgyűjtővel Veres Péter Festőnők az erdélyi művészetben 11 Égly Sári (1902–1970) Murádin Jenő Balkán invázió Grazban 14 Kulturális ördögűzés András Edit 17 Balázs Péter művészete Tibori Szabó Zoltán 21 Nuridsány Éva festői színvallása a kolozsvári MűvészetiMúzeumban Németh Júlia 23 A jelenkori székely falu fényképezéséről P. Buzogány Árpád 24 Életműdíjjal tüntették ki Lövith Egont Lőrincz Ildikó 25 Kiállításfigyelő 2002. július 1. – 2002. október 30. P. Buzogány Árpád 29 Művészetében élő Kolozsvár II. Vásárhelyi Ziegler Emi