Untitled Document

Felezőidők — évtized-metszet kiállítások

A hazai kiállítási gyakorlat kedveli az évtizednyi évgyűrűk mű-együttesét bemutató tárlatokat (60-as, 70-es évek). Az idősebb művészettörténészek nem merészkedtek a legutóbbi 50 év előtti évtizedekbe. Ilyen tekintetben is merész vállalkozás fiatalabb művészettörténészek által az 1940-es évtized végigpásztázása (Elfeledett évtized – a 40-es évek. Ernst Múzeum, 2002. 05. 30–07. 3.). Ugyanis azonnal felmerülhet a magyar és magyarországi művészet kérdéskörének kibővülése, illetve a művészetföldrajzi határok újraszűkítésének kérdése. Az első világháborút lezáró békerendszer jelentős területi elvonást hajtott végre Magyarországon, művészetének a terrénumát és a művészek számát is jelentősen szűkítve egyúttal.
A hazai történettudomány Trianon kialakulását és következményeit, valamint az első és második bécsi döntés utáni területbővülést, majd ennek történeti okok miatti megszűntét – részletesen tárgyalja. Nem így a magyarországi művészettörténet-írás. A két világháború közti évtizedekben még csak emlegették – főként a revízió szolgálatában – a művészet terület–, s így régi műemlék-tömeg és alkotó vesztését. A második világháború utáni szocialista-internacionalista amnéziában mintha az emlékezetből kitörlődött volna ez a 20. századi problémakör, pedig voltak művészgenerációk, éppen a 40-es évek elején például, akik Budapesten nyerték a kiképzésüket, és nemzetiségiként, kisebbségi alkotóként, ám magyar művészként dolgoztak a szomszéd államok szocializmusaiban. Pedig a Fülep Lajos fölkínálta (1951) korrelatív fogalompár (magyar és/vagy magyarországi művészet) a kérdés elméleti tisztázásához, fogalmi pontosításához nagymértékben hozzájárulhatott volna a 20. század vonatkozásában is. Azonban, sajnos nem éltek vele, nem tisztázták a 20. századi művészetföldrajzi változásoknak a magyar művészetre gyakorolt hatását. Legelőször a szocialista realizmus kötelező kánonjával, elvárásrendjével, majd azután a szocialista internacionalizmus hibás, vélt egyöntetűségével fedték el a nemzeti/kisebbségi/etnikai művészeti sajátosságokat.
E kérdéskörben jelentősebb eredmények csupán az utóbbi évtizedben kezdenek mutatkozni – lassan, óvatosan persze. Egy magyar képzőművészeket számba vevő lexikon (Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I-III, főszerkesztő: Fitz Péter, Bp., 1999-2001.), egy tudományos konferencia és tanulmánykötete („Külön világban és külön időben" – a 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig. Bp:, 2001.), valamint több kiállítás (Szűcs György sorkezdő „Erdélyi képzőművészeti kiállítás"-ától, 1987. 03.23-04.18.) próbálta, ha részleteiben is, de végiggondolni ezt a kérdéskört.
Az Elfeledett évtized című kiállítás is fölveti, hiszen nem tudja megkerülni ezt a problematikát, de meglehetős bizonytalansággal toporog mellette, akar is, nem is őszinte szembenézést vele. Fölsorol, bemutat a 30-as évek végén ismét/újra magyarrá (állampolgárként is!) visszahonosodott alkotókat (Jakoby Gyula Kassáról, Fülöp Antal Andor, Nagy Imre, Szervátiusz Jenő Kolozsvárról), de történeti, művészettörténeti beágyazottságuk megrajzolása nélkül csupán jelzésszerűen vázlatos fölvetés maradhat a kiállításon való megjelentetésük. Pedig ha van kitüntetett évtizede a 20. századi magyar művészettörténetnek, ahol mindez a problematika kötelezően tárgyalandó és tisztázandó lenne, akkor az 1918-cal kezdődő évtized után éppen a 40-es évek. Ennek néhány alkotó részvételével történt halovány jelzése, valamint egyes tárlatba választott művek esetlegességei ellenére a tárlat revelatív erejű fölfedezésként hatott. Egy eddig ellentmondásosan, jobbára csak részleteiben megmutatott, elfeledett évtized mellőzött művészetére, egy gyér megvilágítású barlangba vetett fáklyalángot. S az eddig ismertté vált festmények mellé újak kerültek, művészettörténetünk új barlangrajzokkal gazdagodott.
Az Ernst Múzeum 2002. évi kiállítási évadjának másik fontos évtized-lenyomat tárlata, a „Felezőidő" (Romániai magyar művészet 1965-75, 2002. 07. 25-08. O5.) a 40-es éveknél jó két évtizeddel később keletkezett romániai magyar műegyüttest mutat be, azt tűzte ki célként, hogy bemutassa, a kisebbségi „léthelyzet különböző rétegei milyen műformákkal állhatnak összefüggésben". Fontos művek és alkotók hiánya, a bevezető terem fényképekkel és kiállítási katalógusokkal, illusztrált kötetekkel való kitöltésének esetlegességei ellenére is, remélhetőleg korszakkezdő e tárlat a szakszerűség, a szakmai pontosságra törekvés, a folyamatok együtt érző, ám őszinte s kendőzetlen, túlzásoktól és Erdély-romantikától mentes bemutatásában.
A szerző (a katalógusé) és szervező (a kiállításé), Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész számos akadály, organizálási lehetetlenség (fontos művek föllelhetetlensége, a múzeumi kölcsönzések megszervezhetetlensége, egyes alkotók távolmaradása) ellenére hiteles ívét rajzolja föl a romániai magyar képzőművészet az előző és a követő időszakhoz képest kevésbé oxigénhiányos évtizedének. Törekszik a fogalmak, gyakran a meggyökeresedett történetietlen terminológia pontosítására. Jogosan veti el pl. az „erdélyi művészet" szűkítő és romantizáló kategóriáját, és a szerinte történetileg adekvátat ajánlja kizárólagos használatra: romániai magyar művészet. Ilyen végleges tisztázási szándékkal próbálja rendszerbe állítani az egymást követő generációk, a hagyományok vállalása, stíluskörök és alkotói attitűdök közelisége alapján művekkel, egy-egy életmű évtized-gyűrűjével kijelölni a periódus legfontosabb művészettörténeti és stiláris jellemzőit. Ugyanígy az identitáskeresés dimenzióit, a modernitás sajátosságait, az újrahonosított avantgárd alkotói határait, a kelet-európai internacionális stílus sokszínű lehetőségeit és a képzőművészeti identitás. új formáit. Értékítélete szerint a romániai magyar képzőművészet kiemelt évtizedének centrumába állítható, meghatározó műveket létrehozó alkotóit (Cseh Gusztáv, Gergely István, Feszt László, Román Viktor, Jakobovits Miklós, Tirnován Ari-Vid, Nagy Pál, Kusztos Endre) jellemzi „a kelet-európai internacionális stílus jelenvalóságának tudatosítása, az európai művészet kortárseredményeinek integrálása és a nemzeti-nemzetiségi identitás megőrzésének nemzetközi problémaként való felismerése".
Az igazán üdvös az lenne, ha a kiállító intézmény ebben is megtalálná keresett/vállalható föladatai egyik nyugpontját: a romániai után más szomszédállamok magyar képzőművészetére (vagy releváns részleteire) irányíthatná a tekintetét.
A romániai magyar képzőművészetnek 1918-cal kezdődő, saját időszakában létrejött alkotásai magán- és közgyűjteményekben lelhetők föl. Magyar művészeknek az utóbbi években fölerősödött elvárásaként fogalmazódik meg: létre kell hozni a romániai magyar képzőművészet múzeumát. Kántor Lajos ugyanezt az igényt a Barabás Miklós Céh elnökére, Jakobovits Miklósra hivatkozva az „Erdélyi Magyar Képzőművészet Múzeuma"-ként fogalmazza meg (Világszéles galéria, Korunk, 2002/8.).
1989/90 óta számos fontos (köztük művészettörténeti jelentékenységűek is) magyar műtárgy került Romániából nyugatabbra. Az ezzel a tendenciával ellentétes irányú műtárgy mozgásokra is vannak már jó példák: Szervátiusz Jenő és Tibor művei visszajutottak kolozsvári állandó kiállításukba, Fitz Péter művészettörténész a nagyapja erdélyi iskolájának ajándékozta Nagy István róla készült pasztell-portréját, Gyergyócsomafalva Borsos Miklós Múzeumába a teljes berendezési- és műtárgy anyag Tihanyból és Budapestről került a 2002-es nyári intézménymegnyitásra.
Az önálló múzeumi intézmény működhetne felsőoktatási centrumok valamelyikében – szerepet vállalva a képzésben is –, vagy a visszanyerendő egyházi ingatlanok egyikében. Hiszen az egyház művészetpártolására is van követendő példa. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a nagyváradi püspökség tartja fönn a nagybányai festészeti hagyományokat mai módon kifejezésre juttatni akaró Felsőbányai Művésztelepet (ez 1996-tól évekig Magyarláposon működött).
Égető kulturális szükség van képtárra, Romániai Magyar Művészeti Múzeumra (RMMM), állandó és időszakos tárlatokat bemutató, szellemi földolgozásra és szakmai prezentálásra alkalmas helyre. Murádin Jenőt idézve: „Az országhatáron túli magyarságnak az egész Kárpát-medencében azzal a nyomasztó gonddal kellett szembe néznie, hogy kulturális értékeit alig-alig tudja megőrizni, s a jövő számára átmenteni.
Múzeumaink, képtáraink több, mint nyolcvan éve idegen kézre kerültek, s az új államhatalomnak éppenséggel nem volt különösebb érdeke a magyar kultúrkincs megóvása és bemutatása". Szükség lenne „olyan alapításra, amely képtárként, múzeumként működve fölvállalná a gyűjtőmunka legsürgetőbb feladatait, s ugyanakkor megnyilatkozási lehetőséget is kínálna az itthon maradt, ezen a földön élő alkotóinknak" (Javaslat egy erdélyi magyar művészeti központ létrehozására, Kolozsvár, 2001. nov. 29.).
A keményebb diktatúrák közé ékelődött „közbülső évtized" műtárgyait számbevevő kiállítás a múzeumot létrehozó szándékok, lehetőségek és adottságok összehozása, szembesítése miatt is fontos lehet. Elképzelt falai között a romániai magyar irodalom és a társművészetek is pódiumot nyerhetnének – az együttélés, az egymásba fonódás természetességével.
Mivel az irodalom is szóhoz juthatott a Felezőidő bemutatóján (noha Szilágyi István Kő hull apadó kútba című kongeniális könyve a Ernst múzeumi fölírás időmeghatározása – 1974 – ellenére csak a következő, 1975-ös évben jelent meg), jogosult az ágazati esztétáknál távolibb s talán valóban objektívebb nézőpontból megszólaló Benkő Samu történész summázatát zárszóként ideidézni: „Egyes festményeken vagy szobrokon túlmenően jó néhány művészi életművet is érzünk annyira súlyosnak, mint legkiemelkedőbb íróinkét. Ami pedig a történelmi-társadalmi szituáció kifejezését, a kor emberét megszólaltató energiákat illeti, igencsak versenyben érzem a képzőművészetet az irodalommal".
A nemes versenynek e korszakban született legszebb példája – egy vitrinben ki is állított – : Plugor Sándor-Szilágyi Domokos Öregek könyve (Bukarest, 1976.). Ez a könyvművészeti mű egyedüli példa arra is, hogy a szavakban, fogalmakban, az esett-kiszolgáltatott öregségben, az élet végső, halálnak, elmúlásnak feszülésében hogyan nyerhet az érzékletesen megjelenített versszöveg még egyszer utoljára méltóságteljes emberi rajz-ábrázatot:
51 Jaj, istenem, cserélni kellene!
52 Jaj, istenem, ki lehet ellene?
53 Jaj, istenségnek bárgyú szelleme,
54 jaj, elmúlásnak szúrós kelleme –
55 jaj, szárnyalás veszélyes szelleme –
56 szeszélyes, mint minden fönségesé!

Sümegi György
Budapest

*******

Kazinczy Gábor ex-librisei ürügyén

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert nemrég több Kazinczy Gábor által készített ex-librishez jutottam a művész jóvoltából. Ha Kazinczy Gábor képzőművészre gondolunk, akkor a nagyméretű, általában 50x70 centiméteres, vagy ehhez a mérethez közelálló grafikai lapok jutnak eszünkbe. Ennek ellenére, túl a meglepetés okozta csodálkozáson a kisméretű, „nemes”, már-már csontkemény papírra préselt ex-librisek átlapozása igazi esztétikai élményt jelentettek. Más dimenziók, más világ – summáztam magamban a látottakat.
Nem áll szándékomban itt Kazinczy művészetéről írni, vagy azokat a szellemi, eszmei, morális és képzőművészeti vonulatokat boncolgatni, amelyek munkásságának különböző korszakait áthatották. Ha néhány mondatban szeretnénk felvázolni művészetét, csakhamar rádöbbenünk arra, hogy minden igyekezetünk ellenére a végeredmény csak egy torzóban maradó próbálkozás lesz, mert annyira összetett és izgalmas művészegyéniség. Bárki számára egyértelmű – aki ismeri műveit –, hogy Kazinczy a vonal varázslója, és az olyan sokszorosító eljárások mint a litográfia, kollográfia, aquaforte, aquatinta, mezzotinto, valamint a hidegtű mestere.
E lapok láttán óhatatlanul az ex-libris mint képzőművészeti műfaj mostoha helyzete is felsejlett. A több mint félezer éves Gutenberg-galaxis hozadékának tekinthető ex-libris művészet ma már egyáltalán nincs, vagy csak nagyon ritkán van jelen a mindennapi életben, vagy kerül az érdeklődés homlokterébe. Vergődése, a fennmaradás-eltűnés határán, szinte szemünk előtt játszódik le.
Értelem szerint az ex-libris latin kifejezés magyarra így fordítható: (valakinek) könyveiből, könyvei közül, és napjainkban már egy művészeti ágat jelent. Formáját, megjelenését tekintve az ex-libris nem más mint egy névjegykártya, vagy annál valamivel nagyobb nyomtatott cédula, amit a könyv első borítójának belső táblájára, esetenként az első szennyoldalra, vagy az előcímlapra ragasztanak fel. Ezzel jelzik azt, hogy kinek a tulajdona az adott könyv.
Az ex-librisen található grafika és (vagy) írás a könyv tulajdonosának világnézetét, hitvallását, ars poeticáját, a világról, az életről, a családról, a mesterségről, a hivatásról stb. vallott nézetit hivatott tükrözni. Nem ritka a címerek, a jelmondatok és az iniciálék használata sem. A könyvtulajdonos az első példányt általában ismert művésszel készítteti el, amit majd valamilyen sokszorosító, vagy nyomdatechnikai eljárással (fametszet, rézkarc, szita, magasnyomás, ofszet stb.) sokszorosítanak.
Az első, ma is ismert ex-librist 1511-ben Dürer készítette az akkori kor egyik humanista tudósának W. Pickheimernek. Mint művészeti ág, az ex-libris virágkorát a XIX. század végén és a múlt század első évtizedeiben élte. Minél híresebb és elismertebb művész készítette, annál nagyobb volt az értéke és ezáltal természetesen növelte annak a könyvnek az értékét is, amelyikbe beleragasztották.
Erdélyben Köpeczi Sebestyén József, Kós Károly, Debreczeni László és Gy. Szabó Béla voltak a legismertebb ex-libris készítők, ám számos más ismert és kevésbé ismert művészt is „megkísértett” az a kihívás, ami e műfajban rejlik.
A jó ex-libris talán legfontosabb előfeltétele – a művész tehetsége és technikai felkészültsége mellett – a jó emberismeret, a kapcsolatteremtő tulajdonság, és a megrendelő személyre való szellemi ráhangolódás képessége. Minél közelebbi viszonyba kerül a művész a megrendelővel, az ex-libris annál inkább tükrözi annak gondolkodásmódját, az élethez való viszonyát, sb.
Nagyon sok hasonló, az alany megismerésének fontosságát szem előtt tartó művészt ismer a művészettörténet. Ilyen erdélyi művész például Veress Ferenc, a XIX. század világhírű fotográfusa. A kolozsvári Sétatér utca 15. szám alatt található műtermében minden fényképezés előtt rövid időt szánt arra, hogy kötetlenül elbeszélgessen a lefényképezendő személyekkel. Beszélgettek az időjárásról, politikáról, divatról, az éppen aktuális pletykákról, bármiről. E beszélgetések alapján aztán Veress pillanatok alatt el tudta dönteni, hogy kit hogyan állítson be, milyen hátteret használjon, vagy milyen kellékek társaságában kapjon lencse végre. A csoportképek esetében egy-egy ilyen rövid beszélgetés alatt el tudta dönteni, hogy ki a hangadó, a vezéregyéniség és azt is, hogy ki milyen helyet foglal el az adott csoporton belüli hierarchiában. A személyek beállítását aztán ennek ismeretében végezte el. Az eredmény pedig lenyűgöző, még akkor is ha a mai elvárások alalpján elemzünk egy-egy sárgulásnak indult Veress Ferenc által készített fényképet.
Kazinczy ex-libriseinek többségéből kiérződik ez a „megrendelőre való szellemi ráhangolódás". Ez pedig tehetségével és bravúros technikai tudásával párosulva igazi kis mesterművek megszületését eredményezi.
Sajnos napjainkban gyakorlatilag megszűnt az ex-libris iránti igény, egyre kevesebb rendelésről lehet hallani, pedig ez az a képzőművészeti műfaj ahol kis befektetéssel is művészetet és nemes értéket lehet teremteni. Kazincyz Gábor ex-librisei is ezt bizonyítják.

Veres Péter
Székelyudvarhely

************

KÉT KÖNYVRŐL

Egy poklokat megjárt művész portréja

A napokban 36 színes, 20 fehér-fekete jó minőségű repróban, és számtalan szövegközi rajzban bővelkedő, ízléses borítóval ellátott művészettörténeti kötetet vehettünk kézbe Tibori Szabó Zoltán szerző, a Komp-Press Kiadó és a Design & Print Nyomda jóvoltából.1 Balázs Péter művészeti életpályáját mutatja be a szerző, úgy, hogy megpróbál kiigazodni az egymásután következő zavaros korszakok ideológiai, művészetfilozófiai és emberi sorsok útvesztőiben. Tibori könyvében fejezetről fejezetre haladva egy ellentmondásos század ellentmondásos életútja bontakozik ki a művész portréjának megrajzolása során.
Annyiban válik korhűbbé, élőbbé, személyes hangulatúvá a kor- és jellemrajz, valamint a művészetelemzés, amennyiben Tibori Szabó Zoltán saját észrevételeit Balázs Péter önéletrajzi írásaiból vett idézetekkel társítja a közbeékelt reprográfiák kíséretében.
A könyvet olvasva, nyugati múzeumok, műtermek világától távol rekedő, csak saját erejére és tehetségére támaszkodó, szegény falusi közegből származó ember művészi pályáját ismerhetjük meg.
Az otthoni, magyarfenesi paraszti közegből érkező, sajátos képi világot formáló, a magával hozott falusi kincsek fontosságát jelző, azokat a paraszti lét allegóriájává emelő, a (világ)szemléletet meghatározó konkrét tárgyi emlékek özönében alkotó művésznél a falu, mint nosztalgikus elem jelentkezik. Balázs Pétert pedig, mint ezen örök ihletforrás empatikus fürkészőjeként követhetjük nyomon.
Szervátiusz Jenő, Szolnay Sándor, Ziffer Sándor és Bordi András keze alatt formálódott művészünket az 1939-ben alakult, Tizenötök néven ismert művészcsoport tagjaként ismerhetjük meg, olyanként, aki az olajfestmények, a grafika és az illusztrálás, a falkép-festés műszaki és művészeti szabályaiban jártasságra tesz szert.
A falu világán túl, a kor fiatal és kevésbé fiatal festőivel és íróival ismerkedő Balázs Péter vallomásai révén alkotóműhelyekbe, művészportrékba tekinthetünk be.
A szerzővel együtt járjuk be alkotói színhelyeit, Kolozsvárt, Nagybányát, Marosvásárhelyt, Temesvárt.
Művészek és kiállítások körüli bonyodalmakra, a korhangulatra, a művésztársadalom megosztottságára, művészek megnyilvánulásaira, társalkotókhoz, tanárokhoz, kollégákhoz, az adott rendszerhez való viszonyulásaikra derül fény. Olvasmányunk közben szemünk előtt bontakozik ki a hús-vér ember, aki nem tudta meg- és kikerülni a szocialista korszak „vonalas”-ságát. A „polgári csökevények” és a néha gerincpróbára is kihívó „szocreál” által támasztott elvárások közt való oszcillálást.
A könyv lapozása során kiállítások és elemzőik háttérmunkáiba is betekintést nyerünk.
Egyszerre jelenik meg előttünk Balázs Péter mint művész, műkritikus, újságíró és illusztrátor.
A könyv X. fejezetében a szerző bővebb műelemzését adja a festő alkotásainak. A kötetet gazdag irodalom-, tárlat-, katalógus-, repró-, biográfiai és bibliográfiai, valamint lelőhelyjegyzék, román, német és angol nyelvű kivonat kíséri a művész kisebb írásainak részletei mellett.

Az élet dicsőítése fában, kőben, fémben

Talán nem nevezném monográfiának, mint szerzőnk a Kós András szobrászművészt bemutató, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó művészeti monográfiák sorozatának 6. köteteként megjelent kiadványt,2 viszont tény, hogy művészetének alapos elemzését nyújtja az olvasónak.
Németh Júlia arról a művészről ír „aki hordozója mindannak a rendkívüli gazdagságnak, amelybe beleszületett, de akinek ebből a rendkívüli gazdagságból sikerült egy merőben más, merőben egyedi, merőben új világot teremtenie.”
Annyiban találunk találkozási pontokat előbb bemutatott könyvünkkel, amennyiben szintén egy, a szocreál időszakát átélő művészről szól; viszont Kós Andrásnak szemben Balázs Péterrel sikerült megtalálnia azokat az utakat, kiskapukat, azokat a kifejezési formákat, amelyekkel a legsötétebb időkben is maradandó művészi alkotásokat sikerült létrehoznia, anélkül, hogy hajlandó lett volna feladni művészi önmagát, vagy talán nem is volt annyira előtérbe helyezve...?
Ha szemrevételezzük Németh Júlia műelemzései – ez a kötet erőssége – során megfogalmazott művészi értékeket, az olyan jelzőket, mint „tökéletes arányok, jól körülhatárolt, pontos megjelenítés”, „téma iránti különleges érzékenység", „nagy összefoglaló formák”, „erőteljes tömbszerűség”, „meghatóan gyöngéd kecsesség", „légiesség”, „egyedi és utánozhatatlan harmónia”, „szemérmes ragyogás", „megható egyszerűség és természetesség”, „tökéletes-tömören időtlenítettség”, „valami kalotaszegies határozottság”, „lírai megfogalmazás”, „maximális művészi kiforrottság, nemes eszköztelenség", „maximális ökonómiával történő formázás", „formákban kifejezett életigenlés", „nemes egyszerűség”, „szigorúan zárt formák”, „kompozicionális egység” – és egybevetjük a jó minőségű illusztrációkkal, akkor valóban elfogadhatjuk a könyv szerzőjének megállapításait, miszerint Kós András és művészete nem skatulyázható be. Azokban az újdonság, az egyediség, az utánozhatatlanság a jellemző. Alkotásaihoz a megfelelően kiválasztott anyagot igazítja saját elképzeléseihez és ebben benne van a természettel való teljes azonosulás is. Nem tudni, hogy a művész vésője mennyire ösztönösen vagy tudatosan teremti meg a „simára csiszolt felület révén” azt a „poétikus légkör[t, mely] élesen elüt a durvára kibárdolt háttértől”, de az tény, hogy a műelemző szövegíró utólagos magyarázatában, minősítésében tudatosan törekedik az ellentétek és párhuzamok diktálta stílusformák jellemzőinek felfedésére.
Németh Júlia oknyomozó műelemzésében képes a művész mélyebb lelki tulajdonságaira is rátapintani. Képes akár velünk is felfedeztetni a szobrász bensőjéből fakadó empátiát, amellyel megmintázott alakjait közelíti meg. Így leszünk képesek mi is felfedezni a fába faragott anyaság boldog kifejezését, az időtlenített arckifejezés örökérvényűségét.
A szerző szót ejt a művész akvarelljeinek tiszta színeiről és határozott formáiról, művészetfilozófiai és kritikai írásairól, esszéiről, szépirodalmi munkáiról is, amelyeket ugyanaz a lelkiismeretesség, pontosság, tömörség és képzelőerő jellemez, akárcsak szobrait.
A kötetet életrajzi adatai, kiállításainak, a róla szóló irodalomnak és saját írásainak jegyzéke kíséri, román és angol nyelvű tartalmi kivonat mellett. A 43 fehér-fekete és 4 színes repró a marosvásárhelyi Master Druck Kft. munkáját dicséri.

Róth András Lajos
Székelyudvarhely

1 Tibori Szabó Zoltán: Balázs Péter. Kolozsvár, 2002

2 Németh Júlia: Kós András. Marosvásárhely, 2002 (Mentor Művészeti Monográfiák)


	2003. IV. ÉVFOLYAM 2. SZÁM (13.)
Az Erdélyi Művészet tizenharmadik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza magánszemélyek támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Komoróczy György Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, P. Buzogány Árpád. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Színes melléklet: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Felezőidők — évtized-metszet kiállítások A hazai kiállítási gyakorlat kedveli az évtizednyi évgyűrűk mű-együttesét bemutató tárlatokat (60-as, 70-es évek). Az idősebb művészettörténészek nem merészkedtek a legutóbbi 50 év előtti évtizedekbe. Ilyen tekintetben is merész vállalkozás fiatalabb művészettörténészek által az 1940-es évtized végigpásztázása (Elfeledett évtized – a 40-es évek. Ernst Múzeum, 2002. 05. 30–07. 3.). Ugyanis azonnal felmerülhet a magyar és magyarországi művészet kérdéskörének kibővülése, illetve a művészetföldrajzi határok újraszűkítésének kérdése. Az első világháborút lezáró békerendszer jelentős területi elvonást hajtott végre Magyarországon, művészetének a terrénumát és a művészek számát is jelentősen szűkítve egyúttal. A hazai történettudomány Trianon kialakulását és következményeit, valamint az első és második bécsi döntés utáni területbővülést, majd ennek történeti okok miatti megszűntét – részletesen tárgyalja. Nem így a magyarországi művészettörténet-írás. A két világháború közti évtizedekben még csak emlegették – főként a revízió szolgálatában – a művészet terület–, s így régi műemlék-tömeg és alkotó vesztését. A második világháború utáni szocialista-internacionalista amnéziában mintha az emlékezetből kitörlődött volna ez a 20. századi problémakör, pedig voltak művészgenerációk, éppen a 40-es évek elején például, akik Budapesten nyerték a kiképzésüket, és nemzetiségiként, kisebbségi alkotóként, ám magyar művészként dolgoztak a szomszéd államok szocializmusaiban. Pedig a Fülep Lajos fölkínálta (1951) korrelatív fogalompár (magyar és/vagy magyarországi művészet) a kérdés elméleti tisztázásához, fogalmi pontosításához nagymértékben hozzájárulhatott volna a 20. század vonatkozásában is. Azonban, sajnos nem éltek vele, nem tisztázták a 20. századi művészetföldrajzi változásoknak a magyar művészetre gyakorolt hatását. Legelőször a szocialista realizmus kötelező kánonjával, elvárásrendjével, majd azután a szocialista internacionalizmus hibás, vélt egyöntetűségével fedték el a nemzeti/kisebbségi/etnikai művészeti sajátosságokat. E kérdéskörben jelentősebb eredmények csupán az utóbbi évtizedben kezdenek mutatkozni – lassan, óvatosan persze. Egy magyar képzőművészeket számba vevő lexikon (Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I-III, főszerkesztő: Fitz Péter, Bp., 1999-2001.), egy tudományos konferencia és tanulmánykötete („Külön világban és külön időben" – a 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig. Bp:, 2001.), valamint több kiállítás (Szűcs György sorkezdő „Erdélyi képzőművészeti kiállítás"-ától, 1987. 03.23-04.18.) próbálta, ha részleteiben is, de végiggondolni ezt a kérdéskört. Az Elfeledett évtized című kiállítás is fölveti, hiszen nem tudja megkerülni ezt a problematikát, de meglehetős bizonytalansággal toporog mellette, akar is, nem is őszinte szembenézést vele. Fölsorol, bemutat a 30-as évek végén ismét/újra magyarrá (állampolgárként is!) visszahonosodott alkotókat (Jakoby Gyula Kassáról, Fülöp Antal Andor, Nagy Imre, Szervátiusz Jenő Kolozsvárról), de történeti, művészettörténeti beágyazottságuk megrajzolása nélkül csupán jelzésszerűen vázlatos fölvetés maradhat a kiállításon való megjelentetésük. Pedig ha van kitüntetett évtizede a 20. századi magyar művészettörténetnek, ahol mindez a problematika kötelezően tárgyalandó és tisztázandó lenne, akkor az 1918-cal kezdődő évtized után éppen a 40-es évek. Ennek néhány alkotó részvételével történt halovány jelzése, valamint egyes tárlatba választott művek esetlegességei ellenére a tárlat revelatív erejű fölfedezésként hatott. Egy eddig ellentmondásosan, jobbára csak részleteiben megmutatott, elfeledett évtized mellőzött művészetére, egy gyér megvilágítású barlangba vetett fáklyalángot. S az eddig ismertté vált festmények mellé újak kerültek, művészettörténetünk új barlangrajzokkal gazdagodott. Az Ernst Múzeum 2002. évi kiállítási évadjának másik fontos évtized-lenyomat tárlata, a „Felezőidő" (Romániai magyar művészet 1965-75, 2002. 07. 25-08. O5.) a 40-es éveknél jó két évtizeddel később keletkezett romániai magyar műegyüttest mutat be, azt tűzte ki célként, hogy bemutassa, a kisebbségi „léthelyzet különböző rétegei milyen műformákkal állhatnak összefüggésben". Fontos művek és alkotók hiánya, a bevezető terem fényképekkel és kiállítási katalógusokkal, illusztrált kötetekkel való kitöltésének esetlegességei ellenére is, remélhetőleg korszakkezdő e tárlat a szakszerűség, a szakmai pontosságra törekvés, a folyamatok együtt érző, ám őszinte s kendőzetlen, túlzásoktól és Erdély-romantikától mentes bemutatásában. A szerző (a katalógusé) és szervező (a kiállításé), Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész számos akadály, organizálási lehetetlenség (fontos művek föllelhetetlensége, a múzeumi kölcsönzések megszervezhetetlensége, egyes alkotók távolmaradása) ellenére hiteles ívét rajzolja föl a romániai magyar képzőművészet az előző és a követő időszakhoz képest kevésbé oxigénhiányos évtizedének. Törekszik a fogalmak, gyakran a meggyökeresedett történetietlen terminológia pontosítására. Jogosan veti el pl. az „erdélyi művészet" szűkítő és romantizáló kategóriáját, és a szerinte történetileg adekvátat ajánlja kizárólagos használatra: romániai magyar művészet. Ilyen végleges tisztázási szándékkal próbálja rendszerbe állítani az egymást követő generációk, a hagyományok vállalása, stíluskörök és alkotói attitűdök közelisége alapján művekkel, egy-egy életmű évtized-gyűrűjével kijelölni a periódus legfontosabb művészettörténeti és stiláris jellemzőit. Ugyanígy az identitáskeresés dimenzióit, a modernitás sajátosságait, az újrahonosított avantgárd alkotói határait, a kelet-európai internacionális stílus sokszínű lehetőségeit és a képzőművészeti identitás. új formáit. Értékítélete szerint a romániai magyar képzőművészet kiemelt évtizedének centrumába állítható, meghatározó műveket létrehozó alkotóit (Cseh Gusztáv, Gergely István, Feszt László, Román Viktor, Jakobovits Miklós, Tirnován Ari-Vid, Nagy Pál, Kusztos Endre) jellemzi „a kelet-európai internacionális stílus jelenvalóságának tudatosítása, az európai művészet kortárseredményeinek integrálása és a nemzeti-nemzetiségi identitás megőrzésének nemzetközi problémaként való felismerése". Az igazán üdvös az lenne, ha a kiállító intézmény ebben is megtalálná keresett/vállalható föladatai egyik nyugpontját: a romániai után más szomszédállamok magyar képzőművészetére (vagy releváns részleteire) irányíthatná a tekintetét. A romániai magyar képzőművészetnek 1918-cal kezdődő, saját időszakában létrejött alkotásai magán- és közgyűjteményekben lelhetők föl. Magyar művészeknek az utóbbi években fölerősödött elvárásaként fogalmazódik meg: létre kell hozni a romániai magyar képzőművészet múzeumát. Kántor Lajos ugyanezt az igényt a Barabás Miklós Céh elnökére, Jakobovits Miklósra hivatkozva az „Erdélyi Magyar Képzőművészet Múzeuma"-ként fogalmazza meg (Világszéles galéria, Korunk, 2002/8.). 1989/90 óta számos fontos (köztük művészettörténeti jelentékenységűek is) magyar műtárgy került Romániából nyugatabbra. Az ezzel a tendenciával ellentétes irányú műtárgy mozgásokra is vannak már jó példák: Szervátiusz Jenő és Tibor művei visszajutottak kolozsvári állandó kiállításukba, Fitz Péter művészettörténész a nagyapja erdélyi iskolájának ajándékozta Nagy István róla készült pasztell-portréját, Gyergyócsomafalva Borsos Miklós Múzeumába a teljes berendezési- és műtárgy anyag Tihanyból és Budapestről került a 2002-es nyári intézménymegnyitásra. Az önálló múzeumi intézmény működhetne felsőoktatási centrumok valamelyikében – szerepet vállalva a képzésben is –, vagy a visszanyerendő egyházi ingatlanok egyikében. Hiszen az egyház művészetpártolására is van követendő példa. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a nagyváradi püspökség tartja fönn a nagybányai festészeti hagyományokat mai módon kifejezésre juttatni akaró Felsőbányai Művésztelepet (ez 1996-tól évekig Magyarláposon működött). Égető kulturális szükség van képtárra, Romániai Magyar Művészeti Múzeumra (RMMM), állandó és időszakos tárlatokat bemutató, szellemi földolgozásra és szakmai prezentálásra alkalmas helyre. Murádin Jenőt idézve: „Az országhatáron túli magyarságnak az egész Kárpát-medencében azzal a nyomasztó gonddal kellett szembe néznie, hogy kulturális értékeit alig-alig tudja megőrizni, s a jövő számára átmenteni. Múzeumaink, képtáraink több, mint nyolcvan éve idegen kézre kerültek, s az új államhatalomnak éppenséggel nem volt különösebb érdeke a magyar kultúrkincs megóvása és bemutatása". Szükség lenne „olyan alapításra, amely képtárként, múzeumként működve fölvállalná a gyűjtőmunka legsürgetőbb feladatait, s ugyanakkor megnyilatkozási lehetőséget is kínálna az itthon maradt, ezen a földön élő alkotóinknak" (Javaslat egy erdélyi magyar művészeti központ létrehozására, Kolozsvár, 2001. nov. 29.). A keményebb diktatúrák közé ékelődött „közbülső évtized" műtárgyait számbevevő kiállítás a múzeumot létrehozó szándékok, lehetőségek és adottságok összehozása, szembesítése miatt is fontos lehet. Elképzelt falai között a romániai magyar irodalom és a társművészetek is pódiumot nyerhetnének – az együttélés, az egymásba fonódás természetességével. Mivel az irodalom is szóhoz juthatott a Felezőidő bemutatóján (noha Szilágyi István Kő hull apadó kútba című kongeniális könyve a Ernst múzeumi fölírás időmeghatározása – 1974 – ellenére csak a következő, 1975-ös évben jelent meg), jogosult az ágazati esztétáknál távolibb s talán valóban objektívebb nézőpontból megszólaló Benkő Samu történész summázatát zárszóként ideidézni: „Egyes festményeken vagy szobrokon túlmenően jó néhány művészi életművet is érzünk annyira súlyosnak, mint legkiemelkedőbb íróinkét. Ami pedig a történelmi-társadalmi szituáció kifejezését, a kor emberét megszólaltató energiákat illeti, igencsak versenyben érzem a képzőművészetet az irodalommal". A nemes versenynek e korszakban született legszebb példája – egy vitrinben ki is állított – : Plugor Sándor-Szilágyi Domokos Öregek könyve (Bukarest, 1976.). Ez a könyvművészeti mű egyedüli példa arra is, hogy a szavakban, fogalmakban, az esett-kiszolgáltatott öregségben, az élet végső, halálnak, elmúlásnak feszülésében hogyan nyerhet az érzékletesen megjelenített versszöveg még egyszer utoljára méltóságteljes emberi rajz-ábrázatot: 51 Jaj, istenem, cserélni kellene! 52 Jaj, istenem, ki lehet ellene? 53 Jaj, istenségnek bárgyú szelleme, 54 jaj, elmúlásnak szúrós kelleme – 55 jaj, szárnyalás veszélyes szelleme – 56 szeszélyes, mint minden fönségesé! Sümegi György Budapest ***** Kazinczy Gábor ex-librisei ürügyén Szerencsésnek mondhatom magamat, mert nemrég több Kazinczy Gábor által készített ex-librishez jutottam a művész jóvoltából. Ha Kazinczy Gábor képzőművészre gondolunk, akkor a nagyméretű, általában 50x70 centiméteres, vagy ehhez a mérethez közelálló grafikai lapok jutnak eszünkbe. Ennek ellenére, túl a meglepetés okozta csodálkozáson a kisméretű, „nemes”, már-már csontkemény papírra préselt ex-librisek átlapozása igazi esztétikai élményt jelentettek. Más dimenziók, más világ – summáztam magamban a látottakat. Nem áll szándékomban itt Kazinczy művészetéről írni, vagy azokat a szellemi, eszmei, morális és képzőművészeti vonulatokat boncolgatni, amelyek munkásságának különböző korszakait áthatották. Ha néhány mondatban szeretnénk felvázolni művészetét, csakhamar rádöbbenünk arra, hogy minden igyekezetünk ellenére a végeredmény csak egy torzóban maradó próbálkozás lesz, mert annyira összetett és izgalmas művészegyéniség. Bárki számára egyértelmű – aki ismeri műveit –, hogy Kazinczy a vonal varázslója, és az olyan sokszorosító eljárások mint a litográfia, kollográfia, aquaforte, aquatinta, mezzotinto, valamint a hidegtű mestere. E lapok láttán óhatatlanul az ex-libris mint képzőművészeti műfaj mostoha helyzete is felsejlett. A több mint félezer éves Gutenberg-galaxis hozadékának tekinthető ex-libris művészet ma már egyáltalán nincs, vagy csak nagyon ritkán van jelen a mindennapi életben, vagy kerül az érdeklődés homlokterébe. Vergődése, a fennmaradás-eltűnés határán, szinte szemünk előtt játszódik le. Értelem szerint az ex-libris latin kifejezés magyarra így fordítható: (valakinek) könyveiből, könyvei közül, és napjainkban már egy művészeti ágat jelent. Formáját, megjelenését tekintve az ex-libris nem más mint egy névjegykártya, vagy annál valamivel nagyobb nyomtatott cédula, amit a könyv első borítójának belső táblájára, esetenként az első szennyoldalra, vagy az előcímlapra ragasztanak fel. Ezzel jelzik azt, hogy kinek a tulajdona az adott könyv. Az ex-librisen található grafika és (vagy) írás a könyv tulajdonosának világnézetét, hitvallását, ars poeticáját, a világról, az életről, a családról, a mesterségről, a hivatásról stb. vallott nézetit hivatott tükrözni. Nem ritka a címerek, a jelmondatok és az iniciálék használata sem. A könyvtulajdonos az első példányt általában ismert művésszel készítteti el, amit majd valamilyen sokszorosító, vagy nyomdatechnikai eljárással (fametszet, rézkarc, szita, magasnyomás, ofszet stb.) sokszorosítanak. Az első, ma is ismert ex-librist 1511-ben Dürer készítette az akkori kor egyik humanista tudósának W. Pickheimernek. Mint művészeti ág, az ex-libris virágkorát a XIX. század végén és a múlt század első évtizedeiben élte. Minél híresebb és elismertebb művész készítette, annál nagyobb volt az értéke és ezáltal természetesen növelte annak a könyvnek az értékét is, amelyikbe beleragasztották. Erdélyben Köpeczi Sebestyén József, Kós Károly, Debreczeni László és Gy. Szabó Béla voltak a legismertebb ex-libris készítők, ám számos más ismert és kevésbé ismert művészt is „megkísértett” az a kihívás, ami e műfajban rejlik. A jó ex-libris talán legfontosabb előfeltétele – a művész tehetsége és technikai felkészültsége mellett – a jó emberismeret, a kapcsolatteremtő tulajdonság, és a megrendelő személyre való szellemi ráhangolódás képessége. Minél közelebbi viszonyba kerül a művész a megrendelővel, az ex-libris annál inkább tükrözi annak gondolkodásmódját, az élethez való viszonyát, sb. Nagyon sok hasonló, az alany megismerésének fontosságát szem előtt tartó művészt ismer a művészettörténet. Ilyen erdélyi művész például Veress Ferenc, a XIX. század világhírű fotográfusa. A kolozsvári Sétatér utca 15. szám alatt található műtermében minden fényképezés előtt rövid időt szánt arra, hogy kötetlenül elbeszélgessen a lefényképezendő személyekkel. Beszélgettek az időjárásról, politikáról, divatról, az éppen aktuális pletykákról, bármiről. E beszélgetések alapján aztán Veress pillanatok alatt el tudta dönteni, hogy kit hogyan állítson be, milyen hátteret használjon, vagy milyen kellékek társaságában kapjon lencse végre. A csoportképek esetében egy-egy ilyen rövid beszélgetés alatt el tudta dönteni, hogy ki a hangadó, a vezéregyéniség és azt is, hogy ki milyen helyet foglal el az adott csoporton belüli hierarchiában. A személyek beállítását aztán ennek ismeretében végezte el. Az eredmény pedig lenyűgöző, még akkor is ha a mai elvárások alalpján elemzünk egy-egy sárgulásnak indult Veress Ferenc által készített fényképet. Kazinczy ex-libriseinek többségéből kiérződik ez a „megrendelőre való szellemi ráhangolódás". Ez pedig tehetségével és bravúros technikai tudásával párosulva igazi kis mesterművek megszületését eredményezi. Sajnos napjainkban gyakorlatilag megszűnt az ex-libris iránti igény, egyre kevesebb rendelésről lehet hallani, pedig ez az a képzőművészeti műfaj ahol kis befektetéssel is művészetet és nemes értéket lehet teremteni. Kazincyz Gábor ex-librisei is ezt bizonyítják. Veres Péter Székelyudvarhely ******** KÉT KÖNYVRŐL Egy poklokat megjárt művész portréja A napokban 36 színes, 20 fehér-fekete jó minőségű repróban, és számtalan szövegközi rajzban bővelkedő, ízléses borítóval ellátott művészettörténeti kötetet vehettünk kézbe Tibori Szabó Zoltán szerző, a Komp-Press Kiadó és a Design & Print Nyomda jóvoltából.1 Balázs Péter művészeti életpályáját mutatja be a szerző, úgy, hogy megpróbál kiigazodni az egymásután következő zavaros korszakok ideológiai, művészetfilozófiai és emberi sorsok útvesztőiben. Tibori könyvében fejezetről fejezetre haladva egy ellentmondásos század ellentmondásos életútja bontakozik ki a művész portréjának megrajzolása során. Annyiban válik korhűbbé, élőbbé, személyes hangulatúvá a kor- és jellemrajz, valamint a művészetelemzés, amennyiben Tibori Szabó Zoltán saját észrevételeit Balázs Péter önéletrajzi írásaiból vett idézetekkel társítja a közbeékelt reprográfiák kíséretében. A könyvet olvasva, nyugati múzeumok, műtermek világától távol rekedő, csak saját erejére és tehetségére támaszkodó, szegény falusi közegből származó ember művészi pályáját ismerhetjük meg. Az otthoni, magyarfenesi paraszti közegből érkező, sajátos képi világot formáló, a magával hozott falusi kincsek fontosságát jelző, azokat a paraszti lét allegóriájává emelő, a (világ)szemléletet meghatározó konkrét tárgyi emlékek özönében alkotó művésznél a falu, mint nosztalgikus elem jelentkezik. Balázs Pétert pedig, mint ezen örök ihletforrás empatikus fürkészőjeként követhetjük nyomon. Szervátiusz Jenő, Szolnay Sándor, Ziffer Sándor és Bordi András keze alatt formálódott művészünket az 1939-ben alakult, Tizenötök néven ismert művészcsoport tagjaként ismerhetjük meg, olyanként, aki az olajfestmények, a grafika és az illusztrálás, a falkép-festés műszaki és művészeti szabályaiban jártasságra tesz szert. A falu világán túl, a kor fiatal és kevésbé fiatal festőivel és íróival ismerkedő Balázs Péter vallomásai révén alkotóműhelyekbe, művészportrékba tekinthetünk be. A szerzővel együtt járjuk be alkotói színhelyeit, Kolozsvárt, Nagybányát, Marosvásárhelyt, Temesvárt. Művészek és kiállítások körüli bonyodalmakra, a korhangulatra, a művésztársadalom megosztottságára, művészek megnyilvánulásaira, társalkotókhoz, tanárokhoz, kollégákhoz, az adott rendszerhez való viszonyulásaikra derül fény. Olvasmányunk közben szemünk előtt bontakozik ki a hús-vér ember, aki nem tudta meg- és kikerülni a szocialista korszak „vonalas”-ságát. A „polgári csökevények” és a néha gerincpróbára is kihívó „szocreál” által támasztott elvárások közt való oszcillálást. A könyv lapozása során kiállítások és elemzőik háttérmunkáiba is betekintést nyerünk. Egyszerre jelenik meg előttünk Balázs Péter mint művész, műkritikus, újságíró és illusztrátor. A könyv X. fejezetében a szerző bővebb műelemzését adja a festő alkotásainak. A kötetet gazdag irodalom-, tárlat-, katalógus-, repró-, biográfiai és bibliográfiai, valamint lelőhelyjegyzék, román, német és angol nyelvű kivonat kíséri a művész kisebb írásainak részletei mellett. Az élet dicsőítése fában, kőben, fémben** Talán nem nevezném monográfiának, mint szerzőnk a Kós András szobrászművészt bemutató, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó művészeti monográfiák sorozatának 6. köteteként megjelent kiadványt,2 viszont tény, hogy művészetének alapos elemzését nyújtja az olvasónak. Németh Júlia arról a művészről ír „aki hordozója mindannak a rendkívüli gazdagságnak, amelybe beleszületett, de akinek ebből a rendkívüli gazdagságból sikerült egy merőben más, merőben egyedi, merőben új világot teremtenie.” Annyiban találunk találkozási pontokat előbb bemutatott könyvünkkel, amennyiben szintén egy, a szocreál időszakát átélő művészről szól; viszont Kós Andrásnak szemben Balázs Péterrel sikerült megtalálnia azokat az utakat, kiskapukat, azokat a kifejezési formákat, amelyekkel a legsötétebb időkben is maradandó művészi alkotásokat sikerült létrehoznia, anélkül, hogy hajlandó lett volna feladni művészi önmagát, vagy talán nem is volt annyira előtérbe helyezve...? Ha szemrevételezzük Németh Júlia műelemzései – ez a kötet erőssége – során megfogalmazott művészi értékeket, az olyan jelzőket, mint „tökéletes arányok, jól körülhatárolt, pontos megjelenítés”, „téma iránti különleges érzékenység", „nagy összefoglaló formák”, „erőteljes tömbszerűség”, „meghatóan gyöngéd kecsesség", „légiesség”, „egyedi és utánozhatatlan harmónia”, „szemérmes ragyogás", „megható egyszerűség és természetesség”, „tökéletes-tömören időtlenítettség”, „valami kalotaszegies határozottság”, „lírai megfogalmazás”, „maximális művészi kiforrottság, nemes eszköztelenség", „maximális ökonómiával történő formázás", „formákban kifejezett életigenlés", „nemes egyszerűség”, „szigorúan zárt formák”, „kompozicionális egység” – és egybevetjük a jó minőségű illusztrációkkal, akkor valóban elfogadhatjuk a könyv szerzőjének megállapításait, miszerint Kós András és művészete nem skatulyázható be. Azokban az újdonság, az egyediség, az utánozhatatlanság a jellemző. Alkotásaihoz a megfelelően kiválasztott anyagot igazítja saját elképzeléseihez és ebben benne van a természettel való teljes azonosulás is. Nem tudni, hogy a művész vésője mennyire ösztönösen vagy tudatosan teremti meg a „simára csiszolt felület révén” azt a „poétikus légkör[t, mely] élesen elüt a durvára kibárdolt háttértől”, de az tény, hogy a műelemző szövegíró utólagos magyarázatában, minősítésében tudatosan törekedik az ellentétek és párhuzamok diktálta stílusformák jellemzőinek felfedésére. Németh Júlia oknyomozó műelemzésében képes a művész mélyebb lelki tulajdonságaira is rátapintani. Képes akár velünk is felfedeztetni a szobrász bensőjéből fakadó empátiát, amellyel megmintázott alakjait közelíti meg. Így leszünk képesek mi is felfedezni a fába faragott anyaság boldog kifejezését, az időtlenített arckifejezés örökérvényűségét. A szerző szót ejt a művész akvarelljeinek tiszta színeiről és határozott formáiról, művészetfilozófiai és kritikai írásairól, esszéiről, szépirodalmi munkáiról is, amelyeket ugyanaz a lelkiismeretesség, pontosság, tömörség és képzelőerő jellemez, akárcsak szobrait. A kötetet életrajzi adatai, kiállításainak, a róla szóló irodalomnak és saját írásainak jegyzéke kíséri, román és angol nyelvű tartalmi kivonat mellett. A 43 fehér-fekete és 4 színes repró a marosvásárhelyi Master Druck Kft. munkáját dicséri. Róth András Lajos Székelyudvarhely 1 Tibori Szabó Zoltán: Balázs Péter. Kolozsvár, 2002 2 Németh Júlia: Kós András. Marosvásárhely, 2002 (Mentor Művészeti Monográfiák)	2 Felezőidők — évtized-metszet Sümegi György 8 Egy ismerős ismeretlen (Faragó Géza) Kelemen Albert 13 Festőnők az erdélyi művészetben Csoma Ilona (1868-1938) Murádin Jenő 18 Kazinczy Gábor ex-librisei ürgyén Veres Péter 21 Két könyvről Tibori Szabó Zoltán: Balázs Péter Németh Júlia: Kós András Róth András Lajos 24 INRI Bak Áron 30 Művészetében élő Kolozsvár Vásárhelyi Ziegler Emil