Untitled Document

Jakobovits Márta művészeti hitvallása

„Az agyag ... időrétegeket összekötő varázslat”

Veres Péter: A nyolcvanas években többek között egy lipován családdal dolgoztam együtt.
Mocsarakat, lápokat csapoltunk le. Több száz méteres sáncok kiásását vállalták fel, és a család apraja-nagyja együtt dolgozott. Egy 7 éves kislány a kiásott agyagból számtalan szobrot gyúrt, formázott, mintázott. Egy teljesen elvarázsolt világot teremtett minden nap a kiásott árok partján. Amikor rákérdeztem, hogy melyiknek mi a címe, vagy mit is akar ábrázolni, az édesanyja fordította oroszból románra a válaszokat. A kutya, macska ló stb. „kézzel fogható” figurák mellett olyanok is voltak mint: éjszaka, köd, szomorú hal, napkelte, eső. Valamilyen alakzatba rendezett egyszerű formák sokaságából tevődött össze a legtöbb „alkotás”. A kislány mindenikhez hosszú meséket mondott, amiket az édesanyja már nem tudott lefordítani. Annyit mondott még, hogy amit agyagba gyúr a lánya, azt előző éjjel álmodja meg.
Mindezt azért mesélem el, mert a lipován kislány által elkészített „szobrok” közül meglepően sok hasonlít az Ön által alkotott művekre.
Jakobovits Márta megálmodja-e előre kerámiáit, szobrait?

Jakobovits Márta: A gyermekek őszinte rácsodálkozása, ösztönökből feltörő viszonyulása a képlékeny anyaghoz, mint a világhoz való viszonyulás, a titokzatos, a megmagyarázhatatlan leképezéséhez alkalmas eszköz engem is magával ragad. Ez a gyermeki szemmel és lélekkel átfogott valóság varázsolja el az embert, a művészt , a keramikust bizonyos ősi, archaikus leletek esetében, sőt a népi kerámia egyes, jó értelemben vett, naiv alkotásai esetében is.
Különös ez az ösztönös-mitikus, mesélő vonulata a formaalkotásnak, mert van benne valami eredendő, a kezdetek bűvöletét idéző.
Ezzel a lelkülettel, művészeti attitűddel képzett, azaz professzionista képzőművésznél, keramikusnál a legritkább esetben találkozunk. Ezért állok meg csodálattal Klee toll-rajzai előtt s ezért bűvöl el a kolozsvári Pop Eugenia kerámiáiban megvalósított sajátosan egyedi világ.
Hatalmas képzőművészeti tudáson keresztül jutottak vissza az eredendő ösztönösséghez.
S ezt én csodának tartom.
Az én gondolkodásom, anyagokkal szembeni megnyilatkozásom is kötődik az archaikushoz, így az Ön beszélgetést indító gondolatai , érzékeny ráérzései arra késztetnek, hogy saját magam számára is próbáljam minél inkább megközelíteni, szavakban megformálni az agyaggal folytatott több évtizedes dialógusom érzeteit.
Valóban nagyon kötődöm az archaikushoz, a kezdetek varázslatához, azon belül ahhoz az ugyancsak mágikus attitűdhöz, amely egy egészen más alkotási vonulatot eredményezett a művészettörténetben, mégpedig az archaikus észlelés azon jellemzőihez, amelyet a kükládikus, vagy az ugyancsak több ezer éves anatóliai bálvány-szobrocskák, a sumér agyagtáblák, az egyiptomi, kultikus edények világa közvetít felénk, ahol maga a forma a titok. Nem leképez, hanem teremt, nem elmesél, hanem a forma, a szín, az anyagszerűség egységén keresztül közvetít különleges érzeteket, megmagyarázhatatlan plasztikai élményeket felénk.
Ennek az egységnek a megvalósítása a legnagyobb kihívás számomra. Ezen keresztül érzem csak elérhetőnek, megközelíthetőnek azt, ami az alkotásban számomra a legfontosabb
Az agyag maga egy rendkívüli anyag, a maga végtelen lehetőségeivel, ősi időkbe visszanyúló üzeneteivel, egy csodálatos, univerzális nyelvezet, különböző időrétegeket összekötő varázslat.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy vannak olyan nagyszerű ajándék-időszakok az életemben, amikor beleáshatom magam az anyagok hangulatába, olyankor, minden egyebet félretéve, csak az a dialógus a fontos, amely köztem s az agyag között létrejön.
Annyi csodálatos dolog történt már meg a művészetek történetében és történik meg ma is, és hogy mindezekből bizonyos jelenségek miért annyira fontosak számomra , ennek is lehet valami magyarázata.
Érzem és tudom, hogy érzékenységem, magatartásom mai, talán azt is mondhatnám, közép-európai, de a tér és idő meghatározottságán túl lelkületem az agyagon keresztül az időtlenséggel szembesül.

V. P.: Tudom, hogy közhely az a kijelentés, amely szerint tézis és antitézis nélkül nincs szintézis, de ez jutott eszembe akkor, amikor a MESEMONDÓ című 1970-ben készült mázas kerámiaszobor után olyan munkákkal szembesültem, mint az 1999-ben készült NAGY KÖR, vagy a 2003-as IDŐUTAZÁS. A változás, ami e művekről leolvasható, sokkal több, mint egyszerű szemléletmódváltozás. Szeretném, ha segítene megfogni a megfoghatatlant, illetve beszélni azokról a pillanatokról, eseményekről, korszakokról(?), amelyek művészetében meghatározó stációkként vannak jelen már attól a pillanattól kezdve, amikor emlékei szerint először fogott kezében agyagot.

J. M.: Nem könnyű megmagyarázni, összefűzni egy 30 éves időköz elejét és végét.
A Mesemondó és az ahhoz kapcsolódó sorozat a mitikus kezdet, a művészeti eszmélésem kezdete. Ezzel a munkával szerepeltem először nemzetközi kiállításon, a Vallauris-i Nemzetközi Kerámia Biennálén, s mint kezdő keramikusnak nagy élmény volt a nemzetközi zsűrin keresztüli megmérettetés.
Azóta elég sok idő telt el, s remélem, nem hiába. Én is sokat változtam s nyilván a munkáim is. Alapelvem volt és mindmáig az, az őszinteség, hogy a munkáimba, anyagokhoz való viszonyulásaimban én magam, saját gondolkozásom, sajátos megérzéseim és rácsodálkozásaim tükröződjenek, mert meggyőződésem, s diákjaimnak is ezt próbáltam és ezt próbálom továbbadni, mint magatartást, hogy csak úgy tudsz továbblépni, ha a saját magad útját járod.
Az ember saját maga számára próbál letisztítani, megérteni dolgokat, viszonyokat, s felmutatni abban a reményben, hogy sajátos élmény-világa mások számára is élményt jelent.
Azt mondhatom, munkáim én magam vagyok – az én életem leképezése az anyagban. Egy keramikus naplója.
A forma és lényeg keresése egymásra épül, egymásból következik.
Hát, elég vaskos ez a napló, mert szeretem a mesterségemet, s a különböző plasztikai kereséseken túl ott van a mázak, a színezett masszák, az izgalmas állagú anyagok, a kerámia-kémia különös világa, és az új anyagok, a titkokat sugalló vizuális élmények előállításával járó varázslat.
A kerámiában használt anyagok sokféleségének érzeti élményeiből valahogy logikusan következett a más természetes anyagok iránti érdeklődésem. Így keletkezett a NAGY KÖR, valamint olyan kiállításaim, mint a METAMORFÓZIS, MIMÉZIS, METATERRA.
Az IDŐUTAZÁS-t én is szintézisnek érzem. Több évtized formaélménye tisztult le általa. S bár a mostani magamat érzem benne, a jelen mellett, a múlt, sőt a régmúlt is visszaüzen. Ezért is kapta ezt a címet.

Veres Péter
Székelyudvarhely

*raku = szabadon formált, gyors égetésű, alacsony hőfokon égetett és hirtelen „dermesztett” mázú kerámia

*****

Anyanyelve a festészet

In memoriam Incze Ferenc

A kezdet és a vég, s ami a két pont közötti űrt kitölti. Egy rendkívül termékeny festő alkotói periódusa utolsó három évtizedének művészi koncentrátuma. Röviden így foglalhatnám össze az Incze Ferenc halálának 15. évfordulójára rendezett kolozsvári emlékkiállítás lényegét.
A Gyergyószentmiklóson született, de Nagyszebenben felcseperedő festő budapesti és bécsi művészeti tanulmányai befejeztével a realista ábrázolásmód híveként a múlt század ötvenes éveinek közepéig a portréfestészetben jeleskedik és életképekben jeleníti meg festői mondanivalóját. Hogy aztán életének szerencsés és szerencsétlen alakulása folytán rátaláljon arra a sajátos és abban az időben hazai tájainkon meglehetősen idegen, teljes mértékben újszerű, egyenesen sokkoló, egyedi kifejezésmódra, amely munkássága meghatározó jegyévé válik. Élet és életmű ritkán különíthető el egymástól, Incze Ferencnél azonban a szokásosnál is mélyebb, szervesebb összefüggés tapasztalható sorsának alakulása és művészete között. A festő rendkívül érzékenyen reagál a külvilág, közvetlen környezete és a társadalom, elsősorban pedig a művésztársadalom iránta tanúsított érdeklődésére, személyével kapcsolatos jelzéseire. Ez a fölöttébb énközpontú, szenvedélyes, színekben és formákban kitárulkozó művész szinte minden alkotásában szeretné magát megmutatni, hogy – Adyt parafrazálva – látva lássák. Művészi adottságain, szín- és formaérzékén túl, akár pszichológiai tanulmány tárgyává is tehetők ezek a munkák. Hiszen minden bennük van, ami a festő érzelmi életének utolsó évtizedeit jellemezte. Az örök Múzsára találás frenetikus öröme, a gyönyör mámorától megittasult festő határtalan alkotásvágya, a realitásból kiinduló, de a korlátokat nem ismerő fantáziára bízott lendületes formák színekben is változatos, sajátosan sejtelmes igézete. Az idealizált, eszményített női testből sugárzó érzékiség pedig még halványzöldes megfogalmazásban is szinte perzsel. A diadalittas percek művészi megjelenítése, az élet élvezetekkel teli, felemelő pillanatai mellett azonban ott sorakoznak a csalódások, a kín, a meg nem értés, az elkeseredés, a bánat, a szenvedés, a nyomor, a rémület, a féktelen düh, a bosszú művészi indulatkitörései. Mindezeket pedig mintegy összeköti az időnkénti meditálás, amely címben is megjelenik munkái között (Meditáció).
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömöd, nincs rád szüksége a világnak – jutnak eszembe Petőfi akár örök igazságként is értelmezhető szavai.
S ha ezeket most Incze Ferencre vonatkoztatom?
Nos, Incze Ferencre mindezek dacára szükségünk van, hiszen saját fájdalma s öröme egyben kora emberének és minden korok emberének életérzésével is párhuzamba hozható. A festészet kolozsvári költőjének munkásságát pedig lehet szeretni vagy nem szeretni, sőt akár bírálni is lehet, de kiiktatni Erdély fővárosának művészi életéből lehetetlen.
Incze Ferenc ajtaja nyitva állt a művei iránt érdeklődők előtt, s a művész éppoly szenvedélyesen és különleges élvezettel magyarázta képeit, ahogyan azokat megalkotta. Rendkívül színesen és érzékletesen fogalmazott, igazi anyanyelve azonban a festészet volt, a főszerepben önmagával és a Múzsával. A sors megannyi fintora és mosolya nyomon követhető ezen az önarcképparádén, amelyet egy sajátos, a szecesszió formavilágát is eszünkbe juttató, szürrealisztikus képi háttér magyaráz, nyomatékosít, hangsúlyoz. A portrék mellett külön tanulmány tárgyát képezhetik az idegesen elnyújtott formákat lezáró végtagok, a kezek és lábak hangsúlyosan kinagyított formavariációja, előtérbe helyezése, akár a perspektíva vonatkozásában is. Ami pedig a szürrealisztikus hátteret, a meseszerű álomvilágot jelenti, abba gyermekkora, művészi eszmélése városa, a sajátos architektúrájú Nagyszeben is erőteljesen belejátszott. A legnagyobb elismerést azonban klasszikus hangvételű, rendkívül expresszív Önarcképével aratta. 1973-ban, a Francia Képzőművészek Szalonja 300. évfordulójának tárlatán, munkája elismeréseképpen, ezüstéremmel tüntették ki, és a Francia Képzőművészek Társaságának örökös tagjává választották.
A festők minden műve – átvitt értelemben – önarckép. A hajdani, tumultusos tömegjeleneteket ábrázoló munkák egyikén-másikán, egy-egy mellékalak vonásaiban az alkotóra ismerhetünk. A festő, mintegy szignóként, önmagát ábrázolva hitelesítette munkáját. Nem csupán művészi üzenete révén, hanem fizikai valójában is részesévé vált alkotásának. Ennek a gyakorlatnak az elemeit a modern festészetben is fellelhetjük.
Incze Ferenc kompozíciói rokoníthatók ugyan, de különböznek is ettől a festői világtól. Lényegük feltárása túlnő a hagyományos műelemzés keretein, és egyenesen szükségszerűvé teszi a többrétű pszichológiai megközelítést. Jelen esetben elsősorban a műtárgy és a befogadó kapcsolatára szorítkoznék. Egyebek híján saját tapasztalatom alapján. Máig sem feledhetem az élményt, amelyet Incze Ferenc számomra első, 1973-beli Szentegyház utcai kiállításának megtekintése jelentett. Valósággal főbe kólintott, megszédített a látottak újszerűsége. A varázs napokig tartott, újra meg újra vissza kellett térnem a kiállítóterembe. Az első nap csodája azonban nem ismétlődött meg. Hosszú ideig a képek újszerűségével, az első, sokkoló hatás elmaradásával magyaráztam a furcsa jelenséget, amelyet a tudatalatti fokozatos feltárásával igyekeztem megérteni. Úgy tűnik: a különleges élményegyveleg, a befogadás ezen kettőssége tulajdonképpen az inczeferenci képi világ lényegéből származik.
Minden összefüggő és hatásos festői életmű hátterében fellelhető egy erőteljes egyéni mitológia. Incze Ferenc egyéni mitológiájának az istene és egyben főpapja maga Incze Ferenc. A művész valósággal keresi a szenvedést, mert ez munkáinak táptalaja. Vívódásait, mgpróbáltatásait sorakoztatja föl expresszív, szürrealisztikus kompozíciókba ágyazva. A körítés, a képi világ, amelyet felsorakoztat, az alapeszme plasztikus kifejezésére szolgál, de önmagában is jelentős művészi teljesítmény. A néző első látásra ennek a sziporkázó, forma- és színgazdag kelléktárnak a hatása alá kerül, s csupán fokozatosan ismeri fel a képek expresszív mondanivalóját. Amelynek alfája és ómegája maga a művész. Ez az empátiára, együttérzésre éhes festői felfogás egy adott pillanatban, fokozott extázisában éppen az ellenkező hatást váltja ki: a szemlélő teljes lényében képtelen feloldódni a nagyon is személyes, de egy személyre szabott lelkiségben, amelyet helyenként olykor szenvelgőnek, magamutogatónak érez.
Mindezen sajátosságok Incze Ferenc élete utolsó évtizedeinek termését kétségtelenül műfajteremtővé avatják: páratlan képi világot tárnak elénk. E felfogásnak azonban erényei mellett megvannak az erőteljes befele fordulásból származó kommunikatív korlátai is. Önmaga fokozott előtérbe helyezésével a festő mintegy falat épített maga és a befogadó közé. Paradox módon éppen munkássága ezen sajátosságának a felismerése és feltárása járulhat hozzá e fal lebontásához, Incze Ferenc művészi világának valódi meg- és elismeréséhez.

Németh Júlia
Kolozsvár

*******

Festőnők az erdélyi művészetben

Biasini Mari (1866–1937)

Igazán úgy érdekes ez az alkotói pályarajz, ha benne foglaltatik, legalább vázlatosan, a család eredete és erdélyi működése is.
A Biasini név máig élően és el nem feledhetetlenül kötődik a polgárosodó Kolozsvárhoz. Nevezetes gyorskocsijáratuk kapcsolta össze az erdélyi részeket Pesttel, Nagyszebennel, Bukaresttel, ők létesítették itt az első korszerű szállodát, és egykori nagy forgalmú üzletüket ma is „a Biasini”-nek emlegetik a régi kolozsváriak.
A festőnő nagyapja, Gaetano Biasini szabadelvű olasz nemesi családból született Lodiban, 1790-ben. Úgyszólván a véletlen, a napóleoni háborúk vihara sodorta a hazájától távoli Erdélybe. A francia sereggel vonult be Moszkvába, majd került szibériai fogságba. Innen kiszabadulva gróf Kendeffy Ádám és báró Wesselényi Miklós hívására jött Kolozsvárra, ahol vívóiskolát nyitott. Az 1825-ben alapított bérkocsi –, majd távolsági gyorskocsijárata szállodájával összefüggően alakult nagyvállalattá. 1847-ben Petőfi és ifjú felesége ezzel a gyorsjárattal robogott be Koltóról Kolozsvárra és szállt meg a később emléktáblával megjelölt szállóban. Mikó Imre szavaival: „Biasinin érkeztek a Biasiniba.” A népes család tagjai között azután megoszlottak az üzleti vállalkozások. Valamennyien kolozsvári polgárok lettek, eredeti osztrák nemességük előnevét kibédire változtatva. Történetünk szempontjából a hat gyermek közül az 1836-ban született Biasini Sándornak, a festőnő apjának pályája érdekes. A kolozsvári református kollégiumban, majd a pesti kereskedelmi akadémián végzett tanulmányai után 1861-ben ő nyitotta meg a Biasini-üzletet, amely akkor a fiskus házában működött. Boltjának mesés forgalmáról írva Gyalui Farkas megjegyezte, hogy hetivásárokon reggel 6-tól este 6-ig dolgoztak, és ilyenkor a segédekkel együtt a tulajdonos is kiszolgált.
Gondos és szerető apának, segítőkész, jó lelkű embernek ismerték az 1915-ben elhunyt Biasini Sándort, aki mindenben támogatta leánya terveit, szokatlan pályaválasztását. Miután felesége, Szakál Anna 1876-ban elhunyt, reá hárult a gyermekek neveltetésének minden gondja.
Kibédi Biasini Mari 1866. január 3-án született Kolozsváron, és alig tíz éves volt, amikor édesanyját elvesztve félárván maradt. Pályakezdésére visszaemlékezve Gyalui Farkasnak, Kolozsvár neves művelődéstörténészének írva így vallott: „Mióta csak vissza tudok emlékezni, a rajz és festészet volt kedvelt foglalkozásom. Gyermekkoromban, ha történetesen úgy esett, hogy valamely mulatságban nem vehettem részt, úgy édes jó apám csak egy nagy ív fehér papirossal látott el, hozzá egy újdonatúj meghegyezett ceruza, meg egy radírgumi, és aztán tőlem felfordulhatott a világ. Körülöttem jöhettek, mehettek, készülődhettek testvéreim, én teljesen le voltam kötve, és semmi sem hiányzott, hogy boldognak érezzem magam. Édes atyám szerette és művelte bennem ezt a hajlamot, és 14 éves koromban Melka Vince által külön oktatásban részesített.” (Művészeti Szalon, 1932. 5. sz.)
A cseh származású, Kolozsváron letelepedett Melka Vince (1834– 1911), Rudolf trónörökös erdélyi vadászatainak megörökítője az akadémiai képzés elemeivel ismertette meg az ambiciózus fiatal leányt. A rajzkészség fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, gipszminták másolásával kezdte a tanítást, s csak azután engedett természet után dolgozni. Igazi magániskolának nem volt mondható az övé, de fölkérésre elvállalta tehetségesnek mutatkozó tanítványok útbaigazítását. (Melka műtermének hangulatát is megidézi az a terjedelmes és mindmáig kiadatlan levelezés, mely hagyatékában megmaradt.) A festőnő nagy elismeréssel szólt mesteréről, akinél annyira belejött a rajzolásba, hogy családjának tagjait, már karakterisztikus vonásokkal, rendre lerajzolta. A kolozsvári sajtóban 1881-ben tűnik föl először Biasini Mari neve, azzal a megjegyzéssel, hogy Münchenbe készül művészeti tanulmányokat folytatni. A müncheni akadémiát, ahol akkor már sok magyar megfordult, szintén Melka ajánlotta növendékének, illetve Biasini Sándornak. Így történt, hogy 1881 szeptemberében apa és leánya elutazott a bajor fővárosba, ahol Biasini Mari három évig rendszeres tanulmányokat folytatott. Előbb Josef Flüggen, majd A. Kurz, végül a legismertebb professzorok egyike, Ludwig Herterich tanítványa volt. Tanárai elismeréssel szóltak fejlődéséről, s véleményüket az is megerősíti, hogy már végzése előtt megrendeléseket kapott. Így további tanulmányait saját keresetéből folytathatta. Párizsban járt, ahova növendéktársai közül is sokan vágyakoztak, majd Rómában, Firenzében, illetve holland városokban látogatott képtárakat és dolgozott huzamosabb ideig. Münchenben telepedett le, ahol egyre több megrendelés várta. Arcképeinek magas művészi színvonala, életes jellemábrázolása a legmagasabb társadalmi körökbe nyitott utat számára. Apja, bár bizonyosan nehéz szívvel, azt tanácsolta, hogy maradjon külföldön, mert az itthoni viszonyok között tehetsége nem érvényesülne.
Gyalui Farkas forrásértékű közléseiből és a korabeli sajtó udvari és társasági híreiből tudjuk, milyen megrendeléseknek tett eleget. Pozsonyban Frigyes főhercegről és családtagjairól festett arcképeket. Innen 1889 nyarán Laxemburgba, a császári család Bécs melletti nyaralójába hívták meg, hogy megfesse Stefánia özvegy trónörökösnét és gyermekét, Erzsébet főhercegnőt. Dolgozott a dél-tiroli Arcóban, ahol Albrecht főherceget, majd Mária Josefa főhercegnőt örökítette meg. Portréja készült még Pozsonyban Chotek Zsófia grófnőről, aki később Ferenc Ferdinánd trónörökös felesége lett és a szarajevói merényletnek férjével együtt esett áldozatául. Dolgozott a würtembergi udvarban, Stuttgartban, lefestette Don Carlos spanyol trónkövetelő leányait Frohsdorfban és számos arisztokrata család tagját Bajorországban, Ausztriában, Magyarországon. Meghívást kapott Erzsébet királynőtől portréjának megfestésére. Erről levelezést folytatott Ferenczy Idával, „Sissy” kedvelt magyar udvarhölgyével és titkárával. Ezt a tervet azonban a sors, a királyné tragikus halála keresztülhúzta. Erdélyi nemes családok tagjai közül 1898-ból Jósika Sámuelről készült portréja ismeretes, 1902-ből gróf Mikes Árminné szuggesztív képmása. Ceruzarajzokban örökítette meg gróf Majláth Györgyöt, az erdélyi püspök fivérét (1897) és Majláth Etelka grófnő kislánykori portréját (1907).
Bár folyamatosan külföldön élt, kapcsolatai az otthoniakkal nem szakadtak meg. Ezt nemcsak levelezése igazolja, hanem az apjáról és testvéreiről készült rajzok-festmények is. 1903-as keltezésű Biasini Sándor időskori képe, egy finom vonalvezetésű, de a kezek megformálásában befejezetlen ceruzarajz. Özv. Török Imrénét, Kibédi Biasini Annát, a festőnő szeretett nővérét ábrázolja az a dekoratív női portré, hatalmas hajzuhataggal, mely sokáig a család tulajdonában volt.
A rövid családi látogatásoknál hosszabb ideig volt itthon 1900 és 1902 között. Jelenlétével is támogatta az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság kezdeményezéseit, a Kolozsvárra összpontosuló erdélyi művészeti élet korai szervezeti formájának kialakítását. Fadrusz Mátyás-szobrának fölavatásakor, 1902 októberében részt vett az erre az alkalomra szervezett nagyszabású képzőművészeti kiállításon. A tárlaton, mely az említett egyesület szorgalmazására jött létre, női és gyermekportréit láthatták és egy meleg színekben tartott, a méltatások szerint Degast idéző Nő fürdés után című pasztelljét.
Kiállításokon egyébként külföldön is ritkán jelentkezett. Festményeiből a bécsi Künstlerhaus évenkénti tárlataira (Jahresausstellung) küldött be.
Biasini Mari a kezdetektől fogva a portré mellett kötelezte el magát. Műfajilag ez állt közel hozzá, de erre volt leginkább kereslet is. F. A. Kaulbach képalkotása hatott rá, aki Pilotyt követte a müncheni akadémia élén. Portréit ő is szürke alaptónusból bontotta ki és zöldes-szürke fénnyel világította meg, mint azt a bécsi Fremdenblatt 1891-es évfolyamának a Künstlerhaus tárlatát elemző írása mutatta ki. Kaulbach édeskéssége azonban messzemenően idegen volt tőle. Tájképek, csendéletek, a korra jellemző zsánertémák és karikatúrák is kikerültek olykor műterméből, de ezekről vajmi keveset tudunk. Portréművészetét sem értékelte érdemében senki, mivel azok a legkülönbözőbb helyeken maradtak meg, főleg német és osztrák gyűjteményekben, kastélymúzeumokban, családi képtárakban.
Azok a művek is szétszóródásra voltak és vannak ítélve, melyek itthon készültek vagy hazakerültek.
Gyalui Farkas 1932-ben még látta és számba vehette a család birtokában Kolozsváron megmaradt képeket. Ezek szerint a festőnő öccse, Biasini Sándor bankfőtisztviselő tizenkilenc képet (többségben a családtagokról festett portrékat), rajzot és pasztellt őrzött, s majdnem ugyanannyit, tizenhét képet Török Imréné Biasini Anna. Szakács Kálmánnal, néhai Biasini Ilona férjénél a művésznő e testvérének szép arcképet és két tájképe maradt. (E sorok írója az 1970-es években a kolozsvári magyarörmény Katona családnál látott több érdemleges Biasini-festményt.) Utoljára 1941-ben a Felvinczi Takács Zoltán által szervezett Erdélyi művészeti kiállítás régi képanyagában mutattak be Kolozsváron Biasini Mari műveiből is. A katalógus tanúsága szerint a Biasini Sándor gyermekkori képmása című falemezre festett olajkép a festőnő testvéröccsét örökítette meg 1888-ban, s az ő fentebb említett gyűjteményéből került a kiállításra. A másik mű, az Ofelia című olajfestmény (dr. Varga Lajosné tulajdonából) történetileg is különösen érdekes. Biasini Mari megbízásra, Erzsébet királyné egyenes kívánságára másolta le Bordeaux-ban Élie Delaunay (1828–1891) francia festő Ofeliáját. Ez a hazahozott mű minden bizonnyal ennek a másolatnak egy változata lehetett.
Idősebb korában a festőnő elköltözött Münchenből. A bajor tóvidéken, az Ammersee mellett fekvő Riederauban telepedett le, melynek különleges táji szépségét egy utazása során ismerte meg. Itt házat vásárolt magának és Renz Anna barátnőjével (aki szintén festőnő volt) együtt dolgoztak, és a világháború utáni szűkös viszonyok között még gazdálkodtak is. Itt hunyt el, Riederau am Ammerseeben 1937. május 12-én. Hamvait testvérnénje, Török Imréné hozatta haza Renz Anna segítségével. A Házsongárdi temetőben nyugszik, a Biasini családi sírban. Nevét a sírkő aljára vésték, halála idejének hibás dátumával.

Murádin Jenő
Kolozsvár


	2004. V. ÉVFOLYAM 2. SZÁM (17.)
Az Erdélyi Művészet tizenhetedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza Dévai György magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és aCommunitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, Fábián Lajos Szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 0744-308-812 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: Kabdebó Nyomda Székelyudvarhely Színes melléklet: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Jakobovits Márta művészeti hitvallása „Az agyag ... időrétegeket összekötő varázslat” Veres Péter: A nyolcvanas években többek között egy lipován családdal dolgoztam együtt. Mocsarakat, lápokat csapoltunk le. Több száz méteres sáncok kiásását vállalták fel, és a család apraja-nagyja együtt dolgozott. Egy 7 éves kislány a kiásott agyagból számtalan szobrot gyúrt, formázott, mintázott. Egy teljesen elvarázsolt világot teremtett minden nap a kiásott árok partján. Amikor rákérdeztem, hogy melyiknek mi a címe, vagy mit is akar ábrázolni, az édesanyja fordította oroszból románra a válaszokat. A kutya, macska ló stb. „kézzel fogható” figurák mellett olyanok is voltak mint: éjszaka, köd, szomorú hal, napkelte, eső. Valamilyen alakzatba rendezett egyszerű formák sokaságából tevődött össze a legtöbb „alkotás”. A kislány mindenikhez hosszú meséket mondott, amiket az édesanyja már nem tudott lefordítani. Annyit mondott még, hogy amit agyagba gyúr a lánya, azt előző éjjel álmodja meg. Mindezt azért mesélem el, mert a lipován kislány által elkészített „szobrok” közül meglepően sok hasonlít az Ön által alkotott művekre. Jakobovits Márta megálmodja-e előre kerámiáit, szobrait? Jakobovits Márta: A gyermekek őszinte rácsodálkozása, ösztönökből feltörő viszonyulása a képlékeny anyaghoz, mint a világhoz való viszonyulás, a titokzatos, a megmagyarázhatatlan leképezéséhez alkalmas eszköz engem is magával ragad. Ez a gyermeki szemmel és lélekkel átfogott valóság varázsolja el az embert, a művészt , a keramikust bizonyos ősi, archaikus leletek esetében, sőt a népi kerámia egyes, jó értelemben vett, naiv alkotásai esetében is. Különös ez az ösztönös-mitikus, mesélő vonulata a formaalkotásnak, mert van benne valami eredendő, a kezdetek bűvöletét idéző. Ezzel a lelkülettel, művészeti attitűddel képzett, azaz professzionista képzőművésznél, keramikusnál a legritkább esetben találkozunk. Ezért állok meg csodálattal Klee toll-rajzai előtt s ezért bűvöl el a kolozsvári Pop Eugenia kerámiáiban megvalósított sajátosan egyedi világ. Hatalmas képzőművészeti tudáson keresztül jutottak vissza az eredendő ösztönösséghez. S ezt én csodának tartom. Az én gondolkodásom, anyagokkal szembeni megnyilatkozásom is kötődik az archaikushoz, így az Ön beszélgetést indító gondolatai , érzékeny ráérzései arra késztetnek, hogy saját magam számára is próbáljam minél inkább megközelíteni, szavakban megformálni az agyaggal folytatott több évtizedes dialógusom érzeteit. Valóban nagyon kötődöm az archaikushoz, a kezdetek varázslatához, azon belül ahhoz az ugyancsak mágikus attitűdhöz, amely egy egészen más alkotási vonulatot eredményezett a művészettörténetben, mégpedig az archaikus észlelés azon jellemzőihez, amelyet a kükládikus, vagy az ugyancsak több ezer éves anatóliai bálvány-szobrocskák, a sumér agyagtáblák, az egyiptomi, kultikus edények világa közvetít felénk, ahol maga a forma a titok. Nem leképez, hanem teremt, nem elmesél, hanem a forma, a szín, az anyagszerűség egységén keresztül közvetít különleges érzeteket, megmagyarázhatatlan plasztikai élményeket felénk. Ennek az egységnek a megvalósítása a legnagyobb kihívás számomra. Ezen keresztül érzem csak elérhetőnek, megközelíthetőnek azt, ami az alkotásban számomra a legfontosabb Az agyag maga egy rendkívüli anyag, a maga végtelen lehetőségeivel, ősi időkbe visszanyúló üzeneteivel, egy csodálatos, univerzális nyelvezet, különböző időrétegeket összekötő varázslat. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy vannak olyan nagyszerű ajándék-időszakok az életemben, amikor beleáshatom magam az anyagok hangulatába, olyankor, minden egyebet félretéve, csak az a dialógus a fontos, amely köztem s az agyag között létrejön. Annyi csodálatos dolog történt már meg a művészetek történetében és történik meg ma is, és hogy mindezekből bizonyos jelenségek miért annyira fontosak számomra , ennek is lehet valami magyarázata. Érzem és tudom, hogy érzékenységem, magatartásom mai, talán azt is mondhatnám, közép-európai, de a tér és idő meghatározottságán túl lelkületem az agyagon keresztül az időtlenséggel szembesül. V. P.: Tudom, hogy közhely az a kijelentés, amely szerint tézis és antitézis nélkül nincs szintézis, de ez jutott eszembe akkor, amikor a MESEMONDÓ című 1970-ben készült mázas kerámiaszobor után olyan munkákkal szembesültem, mint az 1999-ben készült NAGY KÖR, vagy a 2003-as IDŐUTAZÁS. A változás, ami e művekről leolvasható, sokkal több, mint egyszerű szemléletmódváltozás. Szeretném, ha segítene megfogni a megfoghatatlant, illetve beszélni azokról a pillanatokról, eseményekről, korszakokról(?), amelyek művészetében meghatározó stációkként vannak jelen már attól a pillanattól kezdve, amikor emlékei szerint először fogott kezében agyagot. J. M.: Nem könnyű megmagyarázni, összefűzni egy 30 éves időköz elejét és végét. A Mesemondó és az ahhoz kapcsolódó sorozat a mitikus kezdet, a művészeti eszmélésem kezdete. Ezzel a munkával szerepeltem először nemzetközi kiállításon, a Vallauris-i Nemzetközi Kerámia Biennálén, s mint kezdő keramikusnak nagy élmény volt a nemzetközi zsűrin keresztüli megmérettetés. Azóta elég sok idő telt el, s remélem, nem hiába. Én is sokat változtam s nyilván a munkáim is. Alapelvem volt és mindmáig az, az őszinteség, hogy a munkáimba, anyagokhoz való viszonyulásaimban én magam, saját gondolkozásom, sajátos megérzéseim és rácsodálkozásaim tükröződjenek, mert meggyőződésem, s diákjaimnak is ezt próbáltam és ezt próbálom továbbadni, mint magatartást, hogy csak úgy tudsz továbblépni, ha a saját magad útját járod. Az ember saját maga számára próbál letisztítani, megérteni dolgokat, viszonyokat, s felmutatni abban a reményben, hogy sajátos élmény-világa mások számára is élményt jelent. Azt mondhatom, munkáim én magam vagyok – az én életem leképezése az anyagban. Egy keramikus naplója. A forma és lényeg keresése egymásra épül, egymásból következik. Hát, elég vaskos ez a napló, mert szeretem a mesterségemet, s a különböző plasztikai kereséseken túl ott van a mázak, a színezett masszák, az izgalmas állagú anyagok, a kerámia-kémia különös világa, és az új anyagok, a titkokat sugalló vizuális élmények előállításával járó varázslat. A kerámiában használt anyagok sokféleségének érzeti élményeiből valahogy logikusan következett a más természetes anyagok iránti érdeklődésem. Így keletkezett a NAGY KÖR, valamint olyan kiállításaim, mint a METAMORFÓZIS, MIMÉZIS, METATERRA. Az IDŐUTAZÁS-t én is szintézisnek érzem. Több évtized formaélménye tisztult le általa. S bár a mostani magamat érzem benne, a jelen mellett, a múlt, sőt a régmúlt is visszaüzen. Ezért is kapta ezt a címet. Veres Péter Székelyudvarhely raku = szabadon formált, gyors égetésű, alacsony hőfokon égetett és hirtelen „dermesztett” mázú kerámia ** Anyanyelve a festészet In memoriam Incze Ferenc A kezdet és a vég, s ami a két pont közötti űrt kitölti. Egy rendkívül termékeny festő alkotói periódusa utolsó három évtizedének művészi koncentrátuma. Röviden így foglalhatnám össze az Incze Ferenc halálának 15. évfordulójára rendezett kolozsvári emlékkiállítás lényegét. A Gyergyószentmiklóson született, de Nagyszebenben felcseperedő festő budapesti és bécsi művészeti tanulmányai befejeztével a realista ábrázolásmód híveként a múlt század ötvenes éveinek közepéig a portréfestészetben jeleskedik és életképekben jeleníti meg festői mondanivalóját. Hogy aztán életének szerencsés és szerencsétlen alakulása folytán rátaláljon arra a sajátos és abban az időben hazai tájainkon meglehetősen idegen, teljes mértékben újszerű, egyenesen sokkoló, egyedi kifejezésmódra, amely munkássága meghatározó jegyévé válik. Élet és életmű ritkán különíthető el egymástól, Incze Ferencnél azonban a szokásosnál is mélyebb, szervesebb összefüggés tapasztalható sorsának alakulása és művészete között. A festő rendkívül érzékenyen reagál a külvilág, közvetlen környezete és a társadalom, elsősorban pedig a művésztársadalom iránta tanúsított érdeklődésére, személyével kapcsolatos jelzéseire. Ez a fölöttébb énközpontú, szenvedélyes, színekben és formákban kitárulkozó művész szinte minden alkotásában szeretné magát megmutatni, hogy – Adyt parafrazálva – látva lássák. Művészi adottságain, szín- és formaérzékén túl, akár pszichológiai tanulmány tárgyává is tehetők ezek a munkák. Hiszen minden bennük van, ami a festő érzelmi életének utolsó évtizedeit jellemezte. Az örök Múzsára találás frenetikus öröme, a gyönyör mámorától megittasult festő határtalan alkotásvágya, a realitásból kiinduló, de a korlátokat nem ismerő fantáziára bízott lendületes formák színekben is változatos, sajátosan sejtelmes igézete. Az idealizált, eszményített női testből sugárzó érzékiség pedig még halványzöldes megfogalmazásban is szinte perzsel. A diadalittas percek művészi megjelenítése, az élet élvezetekkel teli, felemelő pillanatai mellett azonban ott sorakoznak a csalódások, a kín, a meg nem értés, az elkeseredés, a bánat, a szenvedés, a nyomor, a rémület, a féktelen düh, a bosszú művészi indulatkitörései. Mindezeket pedig mintegy összeköti az időnkénti meditálás, amely címben is megjelenik munkái között (Meditáció). Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömöd, nincs rád szüksége a világnak – jutnak eszembe Petőfi akár örök igazságként is értelmezhető szavai. S ha ezeket most Incze Ferencre vonatkoztatom? Nos, Incze Ferencre mindezek dacára szükségünk van, hiszen saját fájdalma s öröme egyben kora emberének és minden korok emberének életérzésével is párhuzamba hozható. A festészet kolozsvári költőjének munkásságát pedig lehet szeretni vagy nem szeretni, sőt akár bírálni is lehet, de kiiktatni Erdély fővárosának művészi életéből lehetetlen. Incze Ferenc ajtaja nyitva állt a művei iránt érdeklődők előtt, s a művész éppoly szenvedélyesen és különleges élvezettel magyarázta képeit, ahogyan azokat megalkotta. Rendkívül színesen és érzékletesen fogalmazott, igazi anyanyelve azonban a festészet volt, a főszerepben önmagával és a Múzsával. A sors megannyi fintora és mosolya nyomon követhető ezen az önarcképparádén, amelyet egy sajátos, a szecesszió formavilágát is eszünkbe juttató, szürrealisztikus képi háttér magyaráz, nyomatékosít, hangsúlyoz. A portrék mellett külön tanulmány tárgyát képezhetik az idegesen elnyújtott formákat lezáró végtagok, a kezek és lábak hangsúlyosan kinagyított formavariációja, előtérbe helyezése, akár a perspektíva vonatkozásában is. Ami pedig a szürrealisztikus hátteret, a meseszerű álomvilágot jelenti, abba gyermekkora, művészi eszmélése városa, a sajátos architektúrájú Nagyszeben is erőteljesen belejátszott. A legnagyobb elismerést azonban klasszikus hangvételű, rendkívül expresszív Önarcképével aratta. 1973-ban, a Francia Képzőművészek Szalonja 300. évfordulójának tárlatán, munkája elismeréseképpen, ezüstéremmel tüntették ki, és a Francia Képzőművészek Társaságának örökös tagjává választották. A festők minden műve – átvitt értelemben – önarckép. A hajdani, tumultusos tömegjeleneteket ábrázoló munkák egyikén-másikán, egy-egy mellékalak vonásaiban az alkotóra ismerhetünk. A festő, mintegy szignóként, önmagát ábrázolva hitelesítette munkáját. Nem csupán művészi üzenete révén, hanem fizikai valójában is részesévé vált alkotásának. Ennek a gyakorlatnak az elemeit a modern festészetben is fellelhetjük. Incze Ferenc kompozíciói rokoníthatók ugyan, de különböznek is ettől a festői világtól. Lényegük feltárása túlnő a hagyományos műelemzés keretein, és egyenesen szükségszerűvé teszi a többrétű pszichológiai megközelítést. Jelen esetben elsősorban a műtárgy és a befogadó kapcsolatára szorítkoznék. Egyebek híján saját tapasztalatom alapján. Máig sem feledhetem az élményt, amelyet Incze Ferenc számomra első, 1973-beli Szentegyház utcai kiállításának megtekintése jelentett. Valósággal főbe kólintott, megszédített a látottak újszerűsége. A varázs napokig tartott, újra meg újra vissza kellett térnem a kiállítóterembe. Az első nap csodája azonban nem ismétlődött meg. Hosszú ideig a képek újszerűségével, az első, sokkoló hatás elmaradásával magyaráztam a furcsa jelenséget, amelyet a tudatalatti fokozatos feltárásával igyekeztem megérteni. Úgy tűnik: a különleges élményegyveleg, a befogadás ezen kettőssége tulajdonképpen az inczeferenci képi világ lényegéből származik. Minden összefüggő és hatásos festői életmű hátterében fellelhető egy erőteljes egyéni mitológia. Incze Ferenc egyéni mitológiájának az istene és egyben főpapja maga Incze Ferenc. A művész valósággal keresi a szenvedést, mert ez munkáinak táptalaja. Vívódásait, mgpróbáltatásait sorakoztatja föl expresszív, szürrealisztikus kompozíciókba ágyazva. A körítés, a képi világ, amelyet felsorakoztat, az alapeszme plasztikus kifejezésére szolgál, de önmagában is jelentős művészi teljesítmény. A néző első látásra ennek a sziporkázó, forma- és színgazdag kelléktárnak a hatása alá kerül, s csupán fokozatosan ismeri fel a képek expresszív mondanivalóját. Amelynek alfája és ómegája maga a művész. Ez az empátiára, együttérzésre éhes festői felfogás egy adott pillanatban, fokozott extázisában éppen az ellenkező hatást váltja ki: a szemlélő teljes lényében képtelen feloldódni a nagyon is személyes, de egy személyre szabott lelkiségben, amelyet helyenként olykor szenvelgőnek, magamutogatónak érez. Mindezen sajátosságok Incze Ferenc élete utolsó évtizedeinek termését kétségtelenül műfajteremtővé avatják: páratlan képi világot tárnak elénk. E felfogásnak azonban erényei mellett megvannak az erőteljes befele fordulásból származó kommunikatív korlátai is. Önmaga fokozott előtérbe helyezésével a festő mintegy falat épített maga és a befogadó közé. Paradox módon éppen munkássága ezen sajátosságának a felismerése és feltárása járulhat hozzá e fal lebontásához, Incze Ferenc művészi világának valódi meg- és elismeréséhez. Németh Júlia Kolozsvár *** Festőnők az erdélyi művészetben Biasini Mari (1866–1937)** Igazán úgy érdekes ez az alkotói pályarajz, ha benne foglaltatik, legalább vázlatosan, a család eredete és erdélyi működése is. A Biasini név máig élően és el nem feledhetetlenül kötődik a polgárosodó Kolozsvárhoz. Nevezetes gyorskocsijáratuk kapcsolta össze az erdélyi részeket Pesttel, Nagyszebennel, Bukaresttel, ők létesítették itt az első korszerű szállodát, és egykori nagy forgalmú üzletüket ma is „a Biasini”-nek emlegetik a régi kolozsváriak. A festőnő nagyapja, Gaetano Biasini szabadelvű olasz nemesi családból született Lodiban, 1790-ben. Úgyszólván a véletlen, a napóleoni háborúk vihara sodorta a hazájától távoli Erdélybe. A francia sereggel vonult be Moszkvába, majd került szibériai fogságba. Innen kiszabadulva gróf Kendeffy Ádám és báró Wesselényi Miklós hívására jött Kolozsvárra, ahol vívóiskolát nyitott. Az 1825-ben alapított bérkocsi –, majd távolsági gyorskocsijárata szállodájával összefüggően alakult nagyvállalattá. 1847-ben Petőfi és ifjú felesége ezzel a gyorsjárattal robogott be Koltóról Kolozsvárra és szállt meg a később emléktáblával megjelölt szállóban. Mikó Imre szavaival: „Biasinin érkeztek a Biasiniba.” A népes család tagjai között azután megoszlottak az üzleti vállalkozások. Valamennyien kolozsvári polgárok lettek, eredeti osztrák nemességük előnevét kibédire változtatva. Történetünk szempontjából a hat gyermek közül az 1836-ban született Biasini Sándornak, a festőnő apjának pályája érdekes. A kolozsvári református kollégiumban, majd a pesti kereskedelmi akadémián végzett tanulmányai után 1861-ben ő nyitotta meg a Biasini-üzletet, amely akkor a fiskus házában működött. Boltjának mesés forgalmáról írva Gyalui Farkas megjegyezte, hogy hetivásárokon reggel 6-tól este 6-ig dolgoztak, és ilyenkor a segédekkel együtt a tulajdonos is kiszolgált. Gondos és szerető apának, segítőkész, jó lelkű embernek ismerték az 1915-ben elhunyt Biasini Sándort, aki mindenben támogatta leánya terveit, szokatlan pályaválasztását. Miután felesége, Szakál Anna 1876-ban elhunyt, reá hárult a gyermekek neveltetésének minden gondja. Kibédi Biasini Mari 1866. január 3-án született Kolozsváron, és alig tíz éves volt, amikor édesanyját elvesztve félárván maradt. Pályakezdésére visszaemlékezve Gyalui Farkasnak, Kolozsvár neves művelődéstörténészének írva így vallott: „Mióta csak vissza tudok emlékezni, a rajz és festészet volt kedvelt foglalkozásom. Gyermekkoromban, ha történetesen úgy esett, hogy valamely mulatságban nem vehettem részt, úgy édes jó apám csak egy nagy ív fehér papirossal látott el, hozzá egy újdonatúj meghegyezett ceruza, meg egy radírgumi, és aztán tőlem felfordulhatott a világ. Körülöttem jöhettek, mehettek, készülődhettek testvéreim, én teljesen le voltam kötve, és semmi sem hiányzott, hogy boldognak érezzem magam. Édes atyám szerette és művelte bennem ezt a hajlamot, és 14 éves koromban Melka Vince által külön oktatásban részesített.” (Művészeti Szalon, 1932. 5. sz.) A cseh származású, Kolozsváron letelepedett Melka Vince (1834– 1911), Rudolf trónörökös erdélyi vadászatainak megörökítője az akadémiai képzés elemeivel ismertette meg az ambiciózus fiatal leányt. A rajzkészség fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, gipszminták másolásával kezdte a tanítást, s csak azután engedett természet után dolgozni. Igazi magániskolának nem volt mondható az övé, de fölkérésre elvállalta tehetségesnek mutatkozó tanítványok útbaigazítását. (Melka műtermének hangulatát is megidézi az a terjedelmes és mindmáig kiadatlan levelezés, mely hagyatékában megmaradt.) A festőnő nagy elismeréssel szólt mesteréről, akinél annyira belejött a rajzolásba, hogy családjának tagjait, már karakterisztikus vonásokkal, rendre lerajzolta. A kolozsvári sajtóban 1881-ben tűnik föl először Biasini Mari neve, azzal a megjegyzéssel, hogy Münchenbe készül művészeti tanulmányokat folytatni. A müncheni akadémiát, ahol akkor már sok magyar megfordult, szintén Melka ajánlotta növendékének, illetve Biasini Sándornak. Így történt, hogy 1881 szeptemberében apa és leánya elutazott a bajor fővárosba, ahol Biasini Mari három évig rendszeres tanulmányokat folytatott. Előbb Josef Flüggen, majd A. Kurz, végül a legismertebb professzorok egyike, Ludwig Herterich tanítványa volt. Tanárai elismeréssel szóltak fejlődéséről, s véleményüket az is megerősíti, hogy már végzése előtt megrendeléseket kapott. Így további tanulmányait saját keresetéből folytathatta. Párizsban járt, ahova növendéktársai közül is sokan vágyakoztak, majd Rómában, Firenzében, illetve holland városokban látogatott képtárakat és dolgozott huzamosabb ideig. Münchenben telepedett le, ahol egyre több megrendelés várta. Arcképeinek magas művészi színvonala, életes jellemábrázolása a legmagasabb társadalmi körökbe nyitott utat számára. Apja, bár bizonyosan nehéz szívvel, azt tanácsolta, hogy maradjon külföldön, mert az itthoni viszonyok között tehetsége nem érvényesülne. Gyalui Farkas forrásértékű közléseiből és a korabeli sajtó udvari és társasági híreiből tudjuk, milyen megrendeléseknek tett eleget. Pozsonyban Frigyes főhercegről és családtagjairól festett arcképeket. Innen 1889 nyarán Laxemburgba, a császári család Bécs melletti nyaralójába hívták meg, hogy megfesse Stefánia özvegy trónörökösnét és gyermekét, Erzsébet főhercegnőt. Dolgozott a dél-tiroli Arcóban, ahol Albrecht főherceget, majd Mária Josefa főhercegnőt örökítette meg. Portréja készült még Pozsonyban Chotek Zsófia grófnőről, aki később Ferenc Ferdinánd trónörökös felesége lett és a szarajevói merényletnek férjével együtt esett áldozatául. Dolgozott a würtembergi udvarban, Stuttgartban, lefestette Don Carlos spanyol trónkövetelő leányait Frohsdorfban és számos arisztokrata család tagját Bajorországban, Ausztriában, Magyarországon. Meghívást kapott Erzsébet királynőtől portréjának megfestésére. Erről levelezést folytatott Ferenczy Idával, „Sissy” kedvelt magyar udvarhölgyével és titkárával. Ezt a tervet azonban a sors, a királyné tragikus halála keresztülhúzta. Erdélyi nemes családok tagjai közül 1898-ból Jósika Sámuelről készült portréja ismeretes, 1902-ből gróf Mikes Árminné szuggesztív képmása. Ceruzarajzokban örökítette meg gróf Majláth Györgyöt, az erdélyi püspök fivérét (1897) és Majláth Etelka grófnő kislánykori portréját (1907). Bár folyamatosan külföldön élt, kapcsolatai az otthoniakkal nem szakadtak meg. Ezt nemcsak levelezése igazolja, hanem az apjáról és testvéreiről készült rajzok-festmények is. 1903-as keltezésű Biasini Sándor időskori képe, egy finom vonalvezetésű, de a kezek megformálásában befejezetlen ceruzarajz. Özv. Török Imrénét, Kibédi Biasini Annát, a festőnő szeretett nővérét ábrázolja az a dekoratív női portré, hatalmas hajzuhataggal, mely sokáig a család tulajdonában volt. A rövid családi látogatásoknál hosszabb ideig volt itthon 1900 és 1902 között. Jelenlétével is támogatta az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság kezdeményezéseit, a Kolozsvárra összpontosuló erdélyi művészeti élet korai szervezeti formájának kialakítását. Fadrusz Mátyás-szobrának fölavatásakor, 1902 októberében részt vett az erre az alkalomra szervezett nagyszabású képzőművészeti kiállításon. A tárlaton, mely az említett egyesület szorgalmazására jött létre, női és gyermekportréit láthatták és egy meleg színekben tartott, a méltatások szerint Degast idéző Nő fürdés után című pasztelljét. Kiállításokon egyébként külföldön is ritkán jelentkezett. Festményeiből a bécsi Künstlerhaus évenkénti tárlataira (Jahresausstellung) küldött be. Biasini Mari a kezdetektől fogva a portré mellett kötelezte el magát. Műfajilag ez állt közel hozzá, de erre volt leginkább kereslet is. F. A. Kaulbach képalkotása hatott rá, aki Pilotyt követte a müncheni akadémia élén. Portréit ő is szürke alaptónusból bontotta ki és zöldes-szürke fénnyel világította meg, mint azt a bécsi Fremdenblatt 1891-es évfolyamának a Künstlerhaus tárlatát elemző írása mutatta ki. Kaulbach édeskéssége azonban messzemenően idegen volt tőle. Tájképek, csendéletek, a korra jellemző zsánertémák és karikatúrák is kikerültek olykor műterméből, de ezekről vajmi keveset tudunk. Portréművészetét sem értékelte érdemében senki, mivel azok a legkülönbözőbb helyeken maradtak meg, főleg német és osztrák gyűjteményekben, kastélymúzeumokban, családi képtárakban. Azok a művek is szétszóródásra voltak és vannak ítélve, melyek itthon készültek vagy hazakerültek. Gyalui Farkas 1932-ben még látta és számba vehette a család birtokában Kolozsváron megmaradt képeket. Ezek szerint a festőnő öccse, Biasini Sándor bankfőtisztviselő tizenkilenc képet (többségben a családtagokról festett portrékat), rajzot és pasztellt őrzött, s majdnem ugyanannyit, tizenhét képet Török Imréné Biasini Anna. Szakács Kálmánnal, néhai Biasini Ilona férjénél a művésznő e testvérének szép arcképet és két tájképe maradt. (E sorok írója az 1970-es években a kolozsvári magyarörmény Katona családnál látott több érdemleges Biasini-festményt.) Utoljára 1941-ben a Felvinczi Takács Zoltán által szervezett Erdélyi művészeti kiállítás régi képanyagában mutattak be Kolozsváron Biasini Mari műveiből is. A katalógus tanúsága szerint a Biasini Sándor gyermekkori képmása című falemezre festett olajkép a festőnő testvéröccsét örökítette meg 1888-ban, s az ő fentebb említett gyűjteményéből került a kiállításra. A másik mű, az Ofelia című olajfestmény (dr. Varga Lajosné tulajdonából) történetileg is különösen érdekes. Biasini Mari megbízásra, Erzsébet királyné egyenes kívánságára másolta le Bordeaux-ban Élie Delaunay (1828–1891) francia festő Ofeliáját. Ez a hazahozott mű minden bizonnyal ennek a másolatnak egy változata lehetett. Idősebb korában a festőnő elköltözött Münchenből. A bajor tóvidéken, az Ammersee mellett fekvő Riederauban telepedett le, melynek különleges táji szépségét egy utazása során ismerte meg. Itt házat vásárolt magának és Renz Anna barátnőjével (aki szintén festőnő volt) együtt dolgoztak, és a világháború utáni szűkös viszonyok között még gazdálkodtak is. Itt hunyt el, Riederau am Ammerseeben 1937. május 12-én. Hamvait testvérnénje, Török Imréné hozatta haza Renz Anna segítségével. A Házsongárdi temetőben nyugszik, a Biasini családi sírban. Nevét a sírkő aljára vésték, halála idejének hibás dátumával. Murádin Jenő Kolozsvár	2 „Az agyag ... időrétegeket összekötő varázslat” Jakobovits Márta művészeti hitvallása Veres Péter 7 Anyanyelve a festészet In memoriam Incze Ferenc Németh Júlia 11 Posztmédia esztétika Krízisben a médium Lev Manovich 21 Festőnők az erdélyi művészetben Biasini Mari (1866–1937) Murádin Jenő 26 MŰVÉSZETÉBEN ÉLŐ KOLOZSVÁR (VIII., befejező rész) Vásárhelyi Ziegler Emil