Untitled Document

CIROK ÉS ARANYFÜST
Beszélgetés Ferencz S. Aporral

Veres Péter: – Nemrég, amikor Berszán-Márkos Zsolttal együtt állítottál ki, volt alkalmam először tüzetesebben megnézni, megvizsgálni a munkáidat. Több anyagból elkészített, „összegyúrt” tárgyaid, „kompozit objektjeid" izgalmasan és érdekesen hatottak a képtár meszelésre váró falain. Miért pont ezek, és az ehhez hasonló formák, szerkezetek, anyagegyüttesek …?
Ferencz S. Apor: – Elsősorban az ilyen installációs jellegű munkák állnak a legközelebb hozzám. Legalábbis ez a műfaj érdekelt a legjobban, amikor a kiállítás anyagát képező munkákat készítettem (a ’90-es évek vége felé). Tehát erre ez lenne a magyarázat. Ma már teljesen eltérő műfajokban is dolgozom. Nemrég egy festészeti anyagból volt kiállításom, Kaposváron, és egy ideje ezüst ékszerek készítésével is foglalkozom.
V.P.: – Mikor, hogyan éreztél rájuk és kezdted összeállítani az előbb említett installációs jellegű munkákat?
F.S.A.: – Első próbálkozásaim ebben a műfajban az egyetemre való bejutásom előtt egy-két évvel voltak, amikor néhány törött hangszer darabjai hozzám jutottak. Ezek részleteinek szépsége ragadott meg, és ekkor kezdtem el játszani velük. Ezek után kombináltam más-más anyagokkal bizonyos tárgyak alkatrészeit. Hogy mit mivel, és mit hová, az teljesen spontánul, megérzés alapján történt.
V.P.: – Miután végeztél a csíkszeredai Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumban, milyen ösztönzés hatására választottad a bukaresti Iparművészeti Fakultás kerámia szakát? Belső kényszer, barátok, tanáraid?
F.S.A.: – Azért választottam a kerámiát, mert a technológiát illetően több fantáziát láttam benne – más műfajokkal ellentétben. És hogy végülis Bukarestben végeztem, az annak köszönhető, hogy kétszeri próbálkozás után sem vettek fel a kolozsvári egyetemre.
V.P.: – Bukarestben milyen „zsánerű” tanítás folyt? Értem itt azt, hogy Kolozsváron valahogy más szemlélet uralkodik, mint a fővárosban. Durván, nagyon sarkítva Kolozsvárt és általában Erdélyt a német, míg Bukarestet a francia művészet szele által meglegyintett „vidéknek” tekintik sokan. Kik voltak azok a tanárok, akikre szívesen emlékszel, akik sokat jelentettek számodra? Melyek voltak azok a lehetőségek, amelyek hatással voltak későbbi szemléletedre, munkáidra?
F.S.A.: – Az általad említett francia hatást én Bukarestben nem éreztem, inkább ami érezhető volt, egy általános európai művészeti szellem. A bukaresti tanáraim közül a legszívesebben Ernest Budeşre és Ionel Cojocariura emlékszem, akiktől szakmailag a legtöbbet kaptam. Ez később hatással volt a munkáim technikai megoldására. A középiskolai tanáraim közül Márton Árpádot említeném, akitől a legtöbb szellemi útravalót kaptam.
V.P.: – Bukarestben mikor volt az a pillanat, az a helyzet, - szakmai téren - amelyre, ha most visszagondolsz, akkor azt mondod: – Igen ez jó volt, ez megérte, hogy idejöttem! És mi váltotta ki azt az élményt?
F.S.A.: Minden olyan alkalom, amikor szakmai szempontból valami pluszt kaptam, nagyon emlékezetes volt. A bukaresti főiskolának a felszereltsége nagyon jó, és ha az ember akart új dolgokat tanulni, akkor erre volt lehetősége. Számomra a legemlékezetesebb dolgok a kerámia technológia terén történtek, amikor n+1 anyagot ismerhettem meg, próbálhattam ki és sajátíthattam el azok megmunkálásának technikáját. Itt megemlíteném a rakut, amit az egyik legérdekesebb kerámia technikának tartok, és ha nem is túl gyakran, de legalább évente egyszer egy hónapig ezt csinálhatom a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban.
V.P.: – Ha jól tudom, a raku nemcsak technika, hanem bizonyos értelemben életfilozófia is, amelynek alapja a japán teakultusz, teakultúra. Valahol olvastam, hogy XIV. Raku – a kb. négyszáz évvel ezelőtt élt tetőcserép-mester, az első raku-készítő leszármazottja – visszakérte több múzeumnak határozatlan időre kölcsönadott, felbecsülhetetlen értékű családi teáscsésze-gyűjteményét, mert szerinte egy raku-csésze tönkremegy, ha nem használják. Eddigi munkáidat hogyan "használta" a közönség, milyen reakciókat, érzéseket váltottak ki? (A cirok és aranyfüst korszakod érdekelne.)
F.S.A.: – Egy időben valóban nagy előszeretettel használtam más anyagokat, a terrakottával mint kiegészítő elemmel társítva. Ezeket a munkákat a közönség részben meghökkentőnek találta, de pozitívan értékelte. Tehát nagyjából ez volt az, amit a visszajelzésekből leszűrhettem. Nem megszokott érdekességként volt értékelve. Az aranyfüstöt például egy-egy részlet kihangsúlyozásánál alkalmaztam. A különböző anyagok társítása mai munkáimnál is részben jelen van, amit én nagyon élvezek és izgalmas dolognak tartok.
V.P.: – Engemet a nyáron látott féldrágakövekből készített ékszereid leptek meg, és jelentettek nem mindennapi élményt. Honnan az ihlet, a késztetés, hogy ékszereket alkoss?
F.S.A.: – Mindig is szerettem azokat a műfajokat, amelyek a „tűzből születnek”. Ide tartozik a fémek megmunkálása is. A kerámia után teljesen véletlenszerűen jött az ötlet, hogy megpróbáljak fémből is dolgozni, holott már voltak '96 körül próbálkozásaim ezen a téren, de most egy teljesen más doméniumot választottam: az ékszert. Ezeket többnyire ezüstből készítem, különböző egzotikus fák kombinálásával. Formailag inkább minimalisták, stilizáltak és egyedi darabok. Bizonyos motívumokat próbálok bevinni az előző munkáimból is. Legtöbbjét úgy fogom fel, mintha egy-egy miniatűr kisplasztika lenne.
V.P.: – Azt mondod, hogy választottad. Megfogható, tetten érhető az a pillanat, amikor azt mondtad magadban, hogy ez igen, ez az amivel foglalkozni fogok? Azért tartom érdekesnek ezt a választást, mert előző munkáidban, objektjeidben, a „cirok és aranyfüst” korszakodban egy olyan stíluscsapáson haladtál, ami egyre inkább letisztulóban volt és jellegzetesen "ferencaporos" erővel sugárzott. Titokban sajnálom, hogy abbahagytad.
F.S.A.: – Úgy érzem, ezek a munkák eddigi pályám során fontos szerepet töltöttek be, de ezen túl kellett lépni és tovább kellett vinni mind gondolatvilágában, mind pedig technikai szempontokból. Ezekhez hasonló anyagtársításokat használok folyamatosan az újabb munkáimnál is, csak más formában, például az ékszerkészítésnél az ezüstöt kombinálom különböző egzotikus fákkal (pl. ében), vagy a kerámiáknál még mindig használok helyenként aranyfüstöt. Festményeimnél szintén jelen vannak hasonló megoldások. Munkáim az elmúlt pár évben letisztultabbá és dekoratívabbá váltak ennek a szemléletváltásnak következtében.
V.P.: – Tavaly, ha jól emlékszem, nyertél egy ösztöndíjat. Arra kérlek, hogy egy kicsit bővebben beszélj erről. Ki írta ki a pályázatot, mire kaptad, mivel járt és mennyiben könnyített mindennapjaidon?
F.S.A.: – A Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját kaptam meg, ami egy évre szólt (2003 májusától 2004 májusáig), erre egy szakmai program, c.v. és néhány repró leadásával lehetett pályázni. Ez havi átlagfizetést jelentett, ami nem nagy összeg, de nagyban hozzájárult néhány kiállítás megvalósításához (keretezés, szállítás stb.) Emellett egy kis biztonságérzetet is adott. Szakmai programom egy kiállítás anyagának létrehozását és bemutatását tartalmazta, pár erdélyi és határon túli városban.

Veres Péter
Székelyudvarhely

*********

A Barabás Miklós Céh aukciója

Az aukció egyre inkább a legkedveltebb értékesítési és vásárlási lehetőség. Jobb helyeken a múzeumok mellett folyamatosan aukciós ház is működik. Az aukció magában hordozza a legnagyobb eladási ár elérését az egyik oldalon, ugyanakkor az úgynevezett jó vétel lehetőségét sem zárja ki. A hazai műkereskedelem azonban igen-igen a kezdeteknél tart még, de a nagyobb gond: nincs közönsége. Ez derült ki a december 4-én, szombat délután sorra kerülő aukción, amelyet a Barabás Miklós Céh tagjainak és szimpatizánsainak adományaiból rendeztek a Főtér 23. szám alatti Gy. Szabó Béla Galériában. Az árverésen élő és már elhunyt erdélyi magyar művészek alkotásai szerepeltek.

Az aukció bevételét a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székházának rendbetételére szeretné fordítani. Ennek az önsegélyző kezdeményezésnek az lenne a célja, hogy létrehozzanak egy kulturális központot, amely nemcsak a céhtagoknak, hanem valamennyi művészetkedvelőnek otthonául szolgálhatna. Ferenczy Miklós lelkész, az aukciót befogadó Gy. Szabó Béla Galéria működtetője bevezetőjében „a legszebb és legmaradandóbb ajándék” vásárlására biztatott mindenkit. Németh Júlia műkritikus az aukció újdonság voltát emelte ki, majd ő is vásárlásra biztatott, hiszen a Céhnek bármilyen csekély támogatás jól jönne és „a romániai magyar képzőművészet ügyét szolgálja az, aki egy képet megvásárol” – mondta Németh Júlia.

Nincs hagyománya Erdélyben az ilyen jellegű rendezvényeknek. Ezt mondta el Novák Ildikó iparművész, az akció szervezője, ám ezt jelzi a szervezők tapasztalatlansága mellett az is, hogy kik is a résztvevői egy ilyen aukciónak. Mert a szervezőségen és a sajtó képviselőin kívül, egy-két kivételtől eltekintve, magukat a művészeket, a kiállítókat láthattuk csupán. Hol volt az a feltörekvő üzletember-réteg, akinek meg lett volna a lehetősége arra, hogy egy ilyen 20 eurótól – 400 euróig terjedő, változatos árkategóriában műtárgyat vegyen? Vajon nem tudtak róla, hogy itt lenne a helyük? Vagy személyre szóló meghívót vártak? Nem tudták, hogy kikiáltási áron Vetró András, Gy. Szabó Béla, Sipos László, Oláh István, Kuti Dénes. Abodi Nagy Béla, Soó Zöld Margit, Jakobovits Miklós, Kusztos Endre és még sok más kortárs művész munkája megvásárolható lett volna – csak itt és csak most?

Egry József festőművész egyszer azt mondta: „egy nemzedéknél nemcsak az fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői.” A Gy. Szabó Béla Galériában kiállított mintegy 75 alkotás – festmények, szobrok, grafikák, kerámiatárgyak – közül igen kevés mű kelt el. A műtárgyak legnagyobb részét még csak a lényegesen szerény kikiáltási áron sem kérték, pedig a szervezők a részletekben való fizetés lehetőségét is felajánlották. Gyűjtők, befektetők, hol voltatok? Műalkotás vásárlására ilyen kiváló lehetőség nem biztos, hogy egyhamar adódik. Még a valuta árfolyamának rohamos csökkenése is a vásárlóknak kedvezett volna.

Itt a kispénzű befektetők vagy gyűjtők is labdába rúghattak volna, nem beszélve arról, hogy az erdélyi magyar festészetnek a kiállított művek által képviselt korszaka az, amelyiknek felismerése és elismertsége még a leginkább várat magára. Az ilyen típusú befektetéseket hosszabb távra, akár több generációnyira érdemes tervezni. A kockázat természetesen nagyobb, mint mondjuk a budapesti Kieselbach Galéria aukciósházában, ahol biztosra mennek, amikor pl. Szinyei Merse Pál-művet vásárolnak, akinek a Parkban című festményéért az 1998-as téli aukción 70 millió forintot kínáltak úgy, hogy a kikiáltási ár 15 millió forint volt.

Mire volt vevő? Pár munkára már előre feliratkoztak, és ezeket többnyire lefoglalóik vették is meg. Így kelt el a csíkdánfalvi Zsigmond Márton festőművész és grafikus A pihenő nő című grafikai alkotása 70 eurós kikiáltási áron. Andrási Zoltán kolozsvári művésztanár 150 euróért kikiáltott akvarellje az eredeti budapesti lefoglalónak jutott az igen izgalmas, többlépcsős, de kis árkategóriában mozgó licit után, végül 189 euróért. Fodor Nagy Éva festő, grafikus Zsoboki dombok című műve szintén kikiáltási áron, 150 euróért kelt el. Szabó Bokor Márta tusnádfürői származású keramikus és textilművész Generációk c. kis szobra a kikiáltási áron, 100 euróért lelt gazdára. Az aukció második és egyben utolsó licitjét Lészai Bordi Margit pasztellképe képezte, amelyet sikerült 100 euróról 111-ig feltornázni! Végül a marosvásárhelyi Kuti Dénes festőnek, a táj lírikus szerelmesének Táj c. képe 100 euróért kelt el, kikiáltási áron. A nagyszebeni Oláh István Nő lovon című grafikája szintén a kikiáltási áron (150 euró) maradt az eredeti lefoglalónak.
Az aukció lejárta után néhányan még feliratkoztak a vásárlók közé. Így végül összesen 17 mű talált vásárlóra. A fent említetteken kívül így utólag kelt el Abodi Nagy Béla, Vetró András, Soó Zöld Margit, Jakobovits Miklós, Sipos László, Kusztos Endre, Wéber Mária, Nagy Enikő, Cs. Erdős Tibor, Orth István, Lőrincz Lehel munkája.

Sajnálatos módon nem jutott pénz arra, hogy megjelenjen egy, az árverési anyagot tartalmazó katalógus, amelyet művészeti albumként is lehetett volna kínálni, s amellett, hogy minden szükséges információt tartalmazott volna az árverésről, vásárlási feltételekről, művészekről, az utókor számára is fontos kordokumentumként és fogódzóként szolgálna a jövőbeni gondos kutatások és szakértői feltáró munka számára. Ugyanakkor lehetővé tenné az egyes műalkotások „szemmel tartását”, sorsának figyelemmel kísérését, piaci helyzetének alakulását az évtizedek alatt.

Bár az aukció szervezői meg voltak elégedve a rendezvény sikerességével, én magam többet vártam. De van még esély. Februárig az itt kiállított munkák még megvásárolhatók a Barabás Miklós Céhtől. És az aukción összegyűlt közel 2500 eurót sokszorosan kiegészítheti majd tavasszal egy újabb aukciónak lehetősége. A Barabás Miklós Céh gyűjteménye ugyanis újabb aukció szervezésére kapott lehetőséget jövő tavasszal, ezúttal a budapesti Uránia Filmszínház előcsarnokában. Reméljük, hogy ott majd több értékelője akad a kortárs erdélyi magyar művészetnek. És azt is reméljük, időközben itthon is előbbre lépik majd egyet az aukciós kultúra.

Lőrincz Ildikó
Kolozsvár

**********

Brummer József képmása alá

Henri Rousseau le Douanier,1 kistisztviselő volt egy ügyvéd mellett, csak nem volt szíve, hogy árverési pecsétet üssön az adósok bútorára, ezért másodfokú vámtisztviselői állást vállalt a párizsi beviteli vámnál, és a Montrouge-kapunál, a Tournelle-hídon, meg a Porte de Meudonnál teljesített szolgálatot. Közben tájképvázlatokat készített. Állítólag hallgatag volt és aligha bízta rá valakire titkait. Amikor festményeivel jelentkezett, a vámos - le Douanier - melléknevet adták neki, hogy megkülönböztethessék Theodor Rousseau festőtől. 1886-ban állított ki először a Salon des Independents-ban.2
1844-ben született Lavalban, ahol Alfred Jarry3 is, és meghalt Párizsban 1910-ben. Kisiparos családból származott, apja bádogos volt. Jószívű, segítőkész jóhiszemű volt, sőt hiszékeny kisember, aki gyermekien szerette a polgári giccses pompát, s aztán festett, írt, még zenét is szerzett, hiszen hegedült. Nemcsak a művészek és a műveltek, de általában véve a kortársai szemében is nevetséges volt.4 Ösztönösen alkotta műveit, iskolázottság nélkül, de mély meggyőződéssel, őszinte meghatottsággal, az elhivatottság biztos hitének mélységes komolyságával, és nagy szeretettel. A valódi nagy művészek, mint Signac, Maximilien Luce, Pissaro, Odilon Redon, Gaugain azonban felfigyeltek rá. Toulouse-Lautrec megvédte támadóitól, amikor ki akarták zárni a Szalonból, és Jarry, az Übü király írója is mellé állott.5 Szegényen, magányosan halt meg. Sírkövet a festő Robert Delaunay és Rousseau házigazdája vett neki, melyre Apollinaire a következő sírverset írta palavesszővel:

Gentil Rousseau, tu nous entends
Nous te saluons
Delaunay, sa femme, Monsieur Queval et moi
Laissez passer nos bagages en franchise ŕ la porte du ciel
Nous t'apportons des pinceaux, des couleurs, des toiles
Afin que tes loisirs sacrés dans la lumičre réelle
Tu les consacres ŕ peindre, comme tu tiras mon portrait,
La face des étoiles.

Magyarul:

Figyelj ránk kedves Rousseau,
Eljöttünk köszönteni téged
Delaunay a felesége meg Queval úr és én.
Kérünk ne vámold meg csomagunk az ég kapujában
Festéket, ecsetet és vásznat hoztunk
Hogy fesd le az igazi fény szent nyugalmában
Miként egykor az én arcképemet
A csillagok arcát.6

A költő kézírását követve aztán Brâncuşi, a szobrász és Ortiz de Zarate, a festő három évvel később belevésték a sírkőbe.7 Rousseau festett önarcképet (1890), elkészítette Pierre Loti író portréját (1891-1892), Alfred Jarry is lefestette magát vele.8 És élete vége felé megfestette Brummer József képmását (1909), majd egy kettős arcképet Apollinaire-ről és múzsájáról, Marie Laurencinről. Erre a képre utal a sírvers is.
A portré szó jelentése képmás (a latin protrahere = előhúzni, elővonni származékszava), vagy arckép.9 Egyrészt olyan irodalmi műfajra utal, melyet az ókori görög és latin írók előszeretettel műveltek, irodalmi portrékat készítettek és gyűjteményeket állítottak össze belőlük. Másrészt a portré olyan ábrázolási mód, melyet az írók arra használnak, hogy egyénivé tegyék műveik egyes szereplőit. A hangsúly mindkét esetben a tulajdonságokra esik. Később rajzolt vagy festett képmásokkal illusztrált portrégyűjteményeket, ill. Arcképsorozatokat adtak ki.10 Képzőművészeti értelemben pedig a portré bizonyos emberek ábrázolását jelenti, a lelkületük szemléletes megjelenítésével. Itt a cél nem annyira a hasonlóság, mert az csak lemásolást jelentene és nem jellemzést, hanem az, hogy a kép képviselje azt, akit ábrázol még akkor is, ha nincs vagy már nem lehet jelen az illető.11 Tehát nem az a legfontosabb, hogy a képzőművészeti portré tökéletesen hasonlítson arra, akiről készült, hanem az hogy a művész miképpen jellemzi őt és éri tetten azt a viszonyt, amely az ábrázolt személy és környezete, illetve hozzátartozói között van vagy volt, és számukra megőrizze az illető jelentőségét. A képzőművészetben ezért van a portrénak a legfontosabb és legjobban elterjedt közösségi szerepe, meg feladata a vallásos témájú kép, illetve ikon mellett.12 Nincs miért kérdezni, hogy Rousseau vajon tudatában volt-e mindennek, amikor portrét festett, mert ő önkéntelenül alkotott, és ahogy mondani szokták: mesterkéletlen egyszerűséggel hozta létre műveit, festette meg hihetetlen képeit. Természetesnek tartotta, hogy Jarry kedvenc állatainak, a bagolynak és a kaméleonnak a társaságában kívánja megörökíttetni magát vele.13 Mintha csak fényképezőgép előtt állna. A Pierre Loti arcképét ugyanilyen természetességgel festette meg a maga külön örömére, mégpedig újságokban és folyóiratokban megjelent képek után, hiszen nem ismerhette a francia Akadémia tagját.14 A Brummer József képmása viszont, meg Apollinaire kettős portréja már személyes kapcsolat s barátság talaján készült, több mint valószínű, hogy ülés alapján akkor is, ha esetleg fényképfelvételt vagy színes magazinok képeit is felhasználta. 15

Ha Manet esetében igaz, hogy nem azért festett, mert akart mondani valamit, hanem azért, mert a formák és színek különleges örömet szereztek neki, ez pedig, a tisztán vizuális öröm, festésre ösztönözte,16 – akkor ez igazán elmondható az iskolázatlanul festő vámos Rousseauról is. De lehetséges, hogy vele kapcsolatban nagyobb súlya van annak a hitnek, hogy a közvetlen környezete szemében értelmetlenségnek és haszontalanságnak tartott hivatása valójában mégiscsak tiszteletreméltó és alkotásai igazán értékesek, mint Manet esetében.17 Akinek köre mindig elismeréssel és csodálattal volt Rousseau művei iránt.
Brummer József jómódú szegedi paprikakereskedő fia volt. Tehetséges szobrásznak indult, és már Nagybányáról ismerték egymást Mikola Andrással. Párizsban 1905-től voltak együtt. Brummer, ha rosszabbul ment sora, hol egyik, hol másik festőiskolában állt modellt, még Rodin műtermében is, és ő mesélte Mikolának, hogy Rodin egyszerre több modellt is foglalkoztatott, hogy tanulmányozhassa mozgásaikat, melyekről aztán leheletfinom rajzokat készített.18 Amikor Brummer apja csődbe jutott, értesítette fiát, hogy nem tudja többé segíteni. Így a nélkülözés s a közös haza tudata még szorosabbra fűzte barátságukat Mikolával. Mivel Mikola érdeklődött a keleti népek s a primitív népek művészete iránt, és abban az időben sok művészi terméket vittek Párizsba a gyarmatokról meg a Távol-Keletről, köztük néha igazi értékeket is, a kiskereskedőktől aránylag olcsón fel tudta vásárolni az értékesebbeket. Majd rábízta azokat Brummerre, aki elvitte olyan műterembérházakhoz, ahol több jómódú művész lakott és haszonnal eladta azoknak. Ilyenformán kettőjük számára kikerült a napi étkezés és még forgótőkéjük is maradt újabb darabok beszerzésére.19 Ha az üzlet nem ment és már házbért sem tudtak fizetni, akkor olcsóbb lakásba költöztek egy külvárosi szegénynegyedben. Egyik ilyen költözés alkalmával, körülbelül 1907-ben, egy szegényes külsejű házban bérelt szobát Brummer, és történetesen éppen Rousseau le Douanier szomszédja lett. Mikola visszaemlékezése szerint ez a festő alacsony termetű, töpörödött, borvirágos orrú emberke volt, aki egyszerű fináncként, kishivatalnokként kezdett festeni és onnan nyerte melléknevét, de aztán később világhírre tett szert, neve azonban csak akkor került először köztudatba, amikor a Szalonban állított ki.20 A visszaemlékezéseiben Mikola nem tér ki arra, hogy Rousseau festészetének volt-e és van-e egyáltalán jelentősége, csupán azt mondja el, hogy a véletlen folytán ismerkedtek meg. Számára ez a véletlen nem bírt különösebb jelentőséggel, Brummernek azonban igen, mert közelebbi kapcsolatot eredményezett, mégpedig a Brummer műkereskedői hajlamának köszönhetően. Brummer később ugyanis a világ egyik legnagyobb műkereskedője lett, ásatásokat végeztetett a Közel-Keleten, egész palotákat vásárolt meg Indiában, Kínában. New Yorkban a Fifth Avenue-n óriási műkereskedése volt, Párizsban, Berlinben, Stockholmban üzlettel, lerakattal rendelkezett.21 De már akkor, megismerkedésük idején felismerhette, hogy Rousseau munkáinak mekkora műtörténeti jelentősége van és milyen nagy művészi értéke lehet, s igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a festővel. Ennek a kapcsolatnak bizonyítéka az 1909-ben készült képmás. Brummer József képmása 117x87 cm vászonra festett, magántulajdonban levő olajkép, melyet a Bázeli Kunstmuseumban helyeztek el.22 Balra lent van szignálva. Fekete-fehér reprodukciója 1936-ban jelent meg magyar kiadványban,23 a modern külföldi festők alkotásainak bemutatására, együtt E. Munch, P. Picasso, W. Kandinskij, O. Kokoschka, G. Braque és H. Matisse munkáival. Egészalakos portré, amely Brummert vesszőfonatos karszékben ülve ábrázolja szemből, ahogy két karját a szék támláin nyugtatja, kézfejeit lefelé tartva s a jobb kéz ujjai közt égő, füstölgő cigaretta van. Az ülő alak nincs pontosan a kép közepére helyezve, hanem kissé jobbra annyival, hogy a háttérben bal felől két fa áll a gesztenyéhez hasonló nagy levelekkel, jobb felől pedig egy, melynek levelei kőrisre utalhatnak. Alul az előtérben, nem éppen vízszintesen, homokkal felhintett sétány látszik, melyen a szék két első lába is áll, meg az ülő alak két lába enyhe terpeszben, jól érzékeltetve a tér mélységét. A középtérben zöld pázsit látszik, melyen a fák állnak, közöttük a Rousseaura jellemző tömött lombú cserjékkel. A bokrok felett hátul a messzeségből hegyek sejlenek elő, kb. a háttér közép magasságáig. Felettük az ég kékje látszik a fák teret jól betöltő, nagy, erősen zöld levelei között. Brummer mély-meleg fekete színű öltönyt visel, zakója nincs begombolva és deréktől felfelé látni engedi a fehér ingmellet, mely úgy villan elő, hogy az arcra irányítja a tekintetet. Az arcot szintén sűrű fekete haj keretezi. A karszék vörös kárpitozása szépen érvényesül a fekete öltöny és a szék sárga pereme között. Ez a perem pedig úgy öleli körül az ülő alakot, hogy a szék lábaitól alulról kiindulva kiemeli a növényzet alkotta háttérből, s a háttámla vonala ismét az arcra tereli a figyelmet. Ez a szerkesztés páratlan Rousseau munkái között. Talán ennek köszönhető, hogy Révai Kis Lexikona 1936-ban a modern külföldi festők művei közt mutatta be egyenértékű alkotásként Munch Az élet tánca, Picasso Fürdő után, vagy Matisse Alvó nő című munkáival. Ezeken a műveken ugyanis az egyensúly és a rend,24 az uralkodó, szerkesztésben és színben egyaránt. H. Perruchot szerint Rousseau a természetes eredetiséget kereső Pierre Loti írót olyannak festette meg, mint kora álomfejtőjét, kinek polgári jellege túllépi az író természetes egzisztenciáját.25 Ilyenszerű újjáteremtésről van szó Brummer József képmásánál is. Valószínű, hogy az arc hasonlít annak ellenére, hogy megoldásánál olyanszerűen igyekezett síkokra bontani, mint Loti portréján. A teljes szemből nézet hasonló szimmetriát mutat Dürer önarcképével, pedig szó sincs az arc jobb és bal felének egyformaságáról.26 Sőt éppen a különbözőség biztosítja az arc karakterét. Rousseau ha nem is volt iskolázott festő és a naiv elhivatottság hitével dolgozott, nem kezdett neki festeni teljesen irányítás nélkül. J. L. Gérome és Clément voltak, akik tanácsokkal látták el, miközben sokat másolt a Louvre-ban.27 Tudhatta és érezhette, hogy a művészi portrénál nem a hasonlóság az elsődleges, hanem a jellegzetesség, s az arcképein ezt igyekezett megragadni. Brummer elégedett is lehetett ezzel a munkával, pedig jól tudta, hogy néhány rendkívüli tehetséges művész kivételével értetlenül nézik Rousseaut és műveit, gúnyolják és meg is vetik. Őszinte, tiszta emberségéből fakadó hivatástudatát és alkotni, teremteni akaró vágyát az iskolázatlan, félművelt, tehát alacsonyabb szellemi nívón álló ember naív akarnokságának, törtetésének és hírnévhajhászásának tartották. Mert nem érezték meg benne azt a tisztaszándékú szeretetet és emberséges erőt, amely teremteni akar: szépet és jót alkotni a saját örömére és önértékelésének az igazolására, másoknak pedig a tetszésére. Ugyanis a nagy tehetségek körül kialakult művelt széplelkek és sznobok csoportjaiban annyira erős volt a közösségi tudat, hogy nem voltak képesek elismerni egy más közösségből származó, más háttérrel rendelkező valakit,28 bármekkora tehetség is lehetett. És a vámos Rousseau tehetség volt, rendkívüli egyéniség a kistisztviselői műveltsége ellenére, annak ellenére, hogy nem tanult művészetelméletet, sem színtant stb. De megvolt az érzéke ahhoz, hogy színben és szerkesztésben megjelenítse, megvalósítsa az élményeit, a témáit. Megvolt a gyakorlata is, hogy a századforduló művészi felfogásának és látásának megfelelően rajzilag is megoldja alakjait, tárgyait a képen. Megtanulta és helyesen érezte meg azt is, hogy a látható valóság benyomásait le lehet és le is kell egyszerűsíteni a kép kedvéért. Brummer József képmásánál műkereskedő barátjának a valóságából indult ki és nem valamelyik egyiptomi fáraó tekintélyt sugárzó monumentális szobrából. De nem is a középkori bizánci mozaikok vagy kódexek Pantokrátor-Krisztus megjelenítései adták neki az élményt, hanem Brummer József személyisége, amint természetes egyszerűséggel helyet foglal a karszékben és figyelmesen néz szembe a vele beszélgető partnerrel. Rousseau ismerhette van Gogh Roulin, a postás, vagy A dajka című portréit, de az Artista nő a kávéházban-t és Tanguy apó, festékkereskedő-t is,29 hiszen együtt állítottak ki a Függetlenek Szalonjában, és hatással is lehettek rá ezek a művek. Mégis Brummer megjelenése, egész alakja, lénye, arca, a fejének szerkezete volt számára az a kihívás, ami arra késztette, hogy megfesse képmását. S a maga teremtő erejével, akaratával, kezének a munkájával a vonalak, formák és színek segítségével egy képen megalkotta azt az embert, kinek a személye élményt jelentett művész-lelke számára.

Bak Áron
Kecsetkisfalud

Jegyzetek:

1). Lásd Henri Rousseau szócikket in Lexikon der Kunst, red. G. Feit. Berlin, 1968-78. IV. Kötet.
2). Lásd uo. - O. BihaljiMerin, A naivok festészete. Bp. 1984. 29-49 old.
3). A. Jarry (1873-1907) francia költő, drámaíró. Botrányt kiváltó, a szürrealizmus előfutárának tekintett darabja az Übü király (1896).
4). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 35 old. - Francis Carco, Prietenul pictorilor. Buc. 1970. 40-43 old.
5). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 35 old.
6). Keszthelyi Rezső fordítása. Lásd Bihalji-Merin, i.m. 49. old.
7). Lásd uo.
8). Ezt a képet 1894-ben állították ki a Salon des Independents-ban, de később Jarry megunta és megsemmisítette. Lásd Bihalji-Merin, i.m. 37-38 old.
9). Lásd Bildnis és Portretwerke szócikket in Lexikon der Kunst I és III. Kötetében.
10). v.ö. Szabó György, Előszó, in Antik portrék. Buk. 1979. - Castiglione László, Az ókori portré rövid története, in uő. Az ókor nagyjai. Bp. 1972. 11-54 old. - Sebestyén Ágnes, Egy elfeledett életrajzíró, in Lytton Strachey, Miniatűr arcképek és más esszék. Buk. 1986. 12. old. - Máthé Elek, Utószó, in Plutarchos, Három életrajz. Bp. 1968.
11). Lásd Lyka Károly, Az arckép, in uő. Kis könyv a művészetről. Bp. 1971. 38-43 old. - Castiglione L., i.m. 12-23 old. - Bildnis szócikk in Lexikon der Kunst, I. Kötet. - Nagy Imre, Följegyzések. Buk. 1979. 151. old.
12). V.ö. Bildnis szócikk. - S. Nagy Katalin, Szentképek és kegytárgyak a lakásokban, in Világosság. Bp. 1976/6. 387-392 old.
13). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 38 old. - Jakobovits Miklós, A színek üzenete. Buk. 1987. 44 old.
14). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 35-37 old.
15). Lásd uo.
16). Lásd H. Perruchot, Viata lui Manet. Buc. 1968. 46 old.
17). Lásd i.m. - Végvári Lajos, Manet. Bp. 1964.
18). Rodin rajza pl. Akt drapériával, in Lyka K., Kis könyv a művészetről. 10. kép.
19). Lásd Mikola András, Színek és fények. Buk. 1972. 44-45 old. - Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Szerk. Balog E.–Dávid Gy. Buk. 1981-től. III. kötet Mikola A. címszava.
20). lásd Mikola A., i.m. 53-54 old.
21). V.ö. i.m. 46. old.
22). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 5 színes reprodukcióját és a képjegyzéket a 286. old.
23). Lásd Révai Kis Lexikona A-Z. szerk. Cs. Varjú Elelmér. Bp. 1936. A 328. oldal tábláján.
24). V.ö. Körner Éva, Picasso. Bp. 1968. 22. old.
25). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 35-37 old.
26). Lásd Kuno Mittelstad, Dürer. Bp.Berlin.Varsó. 1979 külső tábláján. - v.ö. Nagy Pál, Barangolás a képzőművészetben. Buk. 1979. 87-89 old.
27). Lásd Henri Rousseau szócikket in Lexikon der Kunst. IV. Kötet.
28). V.ö. Tóth Sándor, A nemzet európai modelljéről. Buk. 1993. 60-62 old. - Fr. Carco, Prietenul pictorilor. Buc. 1970. capitolul III. Alte tipuri, alte obiceiuri. 37. old. - Lásd továbbá Dsida Jenő: Az utcaseprő, Öreg postás a város végén és Amundsen kortársa című verseit a társadalom kisembereiről.
29). Lásd Dávid Katalin, Van Gogh. Bp. 1968. A 7, 13, 22, és 35. számú reprodukciókat.


	2004. V. ÉVFOLYAM 3. SZÁM (18.)
Az Erdélyi Művészet tizennyolcadik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza Dévai György magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Fábián Lajos Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, Szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 0744-308-812 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Színes melléklet: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	CIROK ÉS ARANYFÜST Beszélgetés Ferencz S. Aporral Veres Péter: – Nemrég, amikor Berszán-Márkos Zsolttal együtt állítottál ki, volt alkalmam először tüzetesebben megnézni, megvizsgálni a munkáidat. Több anyagból elkészített, „összegyúrt” tárgyaid, „kompozit objektjeid" izgalmasan és érdekesen hatottak a képtár meszelésre váró falain. Miért pont ezek, és az ehhez hasonló formák, szerkezetek, anyagegyüttesek …? Ferencz S. Apor: – Elsősorban az ilyen installációs jellegű munkák állnak a legközelebb hozzám. Legalábbis ez a műfaj érdekelt a legjobban, amikor a kiállítás anyagát képező munkákat készítettem (a ’90-es évek vége felé). Tehát erre ez lenne a magyarázat. Ma már teljesen eltérő műfajokban is dolgozom. Nemrég egy festészeti anyagból volt kiállításom, Kaposváron, és egy ideje ezüst ékszerek készítésével is foglalkozom. V.P.: – Mikor, hogyan éreztél rájuk és kezdted összeállítani az előbb említett installációs jellegű munkákat? F.S.A.: – Első próbálkozásaim ebben a műfajban az egyetemre való bejutásom előtt egy-két évvel voltak, amikor néhány törött hangszer darabjai hozzám jutottak. Ezek részleteinek szépsége ragadott meg, és ekkor kezdtem el játszani velük. Ezek után kombináltam más-más anyagokkal bizonyos tárgyak alkatrészeit. Hogy mit mivel, és mit hová, az teljesen spontánul, megérzés alapján történt. V.P.: – Miután végeztél a csíkszeredai Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumban, milyen ösztönzés hatására választottad a bukaresti Iparművészeti Fakultás kerámia szakát? Belső kényszer, barátok, tanáraid? F.S.A.: – Azért választottam a kerámiát, mert a technológiát illetően több fantáziát láttam benne – más műfajokkal ellentétben. És hogy végülis Bukarestben végeztem, az annak köszönhető, hogy kétszeri próbálkozás után sem vettek fel a kolozsvári egyetemre. V.P.: – Bukarestben milyen „zsánerű” tanítás folyt? Értem itt azt, hogy Kolozsváron valahogy más szemlélet uralkodik, mint a fővárosban. Durván, nagyon sarkítva Kolozsvárt és általában Erdélyt a német, míg Bukarestet a francia művészet szele által meglegyintett „vidéknek” tekintik sokan. Kik voltak azok a tanárok, akikre szívesen emlékszel, akik sokat jelentettek számodra? Melyek voltak azok a lehetőségek, amelyek hatással voltak későbbi szemléletedre, munkáidra? F.S.A.: – Az általad említett francia hatást én Bukarestben nem éreztem, inkább ami érezhető volt, egy általános európai művészeti szellem. A bukaresti tanáraim közül a legszívesebben Ernest Budeşre és Ionel Cojocariura emlékszem, akiktől szakmailag a legtöbbet kaptam. Ez később hatással volt a munkáim technikai megoldására. A középiskolai tanáraim közül Márton Árpádot említeném, akitől a legtöbb szellemi útravalót kaptam. V.P.: – Bukarestben mikor volt az a pillanat, az a helyzet, - szakmai téren - amelyre, ha most visszagondolsz, akkor azt mondod: – Igen ez jó volt, ez megérte, hogy idejöttem! És mi váltotta ki azt az élményt? F.S.A.: Minden olyan alkalom, amikor szakmai szempontból valami pluszt kaptam, nagyon emlékezetes volt. A bukaresti főiskolának a felszereltsége nagyon jó, és ha az ember akart új dolgokat tanulni, akkor erre volt lehetősége. Számomra a legemlékezetesebb dolgok a kerámia technológia terén történtek, amikor n+1 anyagot ismerhettem meg, próbálhattam ki és sajátíthattam el azok megmunkálásának technikáját. Itt megemlíteném a rakut, amit az egyik legérdekesebb kerámia technikának tartok, és ha nem is túl gyakran, de legalább évente egyszer egy hónapig ezt csinálhatom a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban. V.P.: – Ha jól tudom, a raku nemcsak technika, hanem bizonyos értelemben életfilozófia is, amelynek alapja a japán teakultusz, teakultúra. Valahol olvastam, hogy XIV. Raku – a kb. négyszáz évvel ezelőtt élt tetőcserép-mester, az első raku-készítő leszármazottja – visszakérte több múzeumnak határozatlan időre kölcsönadott, felbecsülhetetlen értékű családi teáscsésze-gyűjteményét, mert szerinte egy raku-csésze tönkremegy, ha nem használják. Eddigi munkáidat hogyan "használta" a közönség, milyen reakciókat, érzéseket váltottak ki? (A cirok és aranyfüst korszakod érdekelne.) F.S.A.: – Egy időben valóban nagy előszeretettel használtam más anyagokat, a terrakottával mint kiegészítő elemmel társítva. Ezeket a munkákat a közönség részben meghökkentőnek találta, de pozitívan értékelte. Tehát nagyjából ez volt az, amit a visszajelzésekből leszűrhettem. Nem megszokott érdekességként volt értékelve. Az aranyfüstöt például egy-egy részlet kihangsúlyozásánál alkalmaztam. A különböző anyagok társítása mai munkáimnál is részben jelen van, amit én nagyon élvezek és izgalmas dolognak tartok. V.P.: – Engemet a nyáron látott féldrágakövekből készített ékszereid leptek meg, és jelentettek nem mindennapi élményt. Honnan az ihlet, a késztetés, hogy ékszereket alkoss? F.S.A.: – Mindig is szerettem azokat a műfajokat, amelyek a „tűzből születnek”. Ide tartozik a fémek megmunkálása is. A kerámia után teljesen véletlenszerűen jött az ötlet, hogy megpróbáljak fémből is dolgozni, holott már voltak '96 körül próbálkozásaim ezen a téren, de most egy teljesen más doméniumot választottam: az ékszert. Ezeket többnyire ezüstből készítem, különböző egzotikus fák kombinálásával. Formailag inkább minimalisták, stilizáltak és egyedi darabok. Bizonyos motívumokat próbálok bevinni az előző munkáimból is. Legtöbbjét úgy fogom fel, mintha egy-egy miniatűr kisplasztika lenne. V.P.: – Azt mondod, hogy választottad. Megfogható, tetten érhető az a pillanat, amikor azt mondtad magadban, hogy ez igen, ez az amivel foglalkozni fogok? Azért tartom érdekesnek ezt a választást, mert előző munkáidban, objektjeidben, a „cirok és aranyfüst” korszakodban egy olyan stíluscsapáson haladtál, ami egyre inkább letisztulóban volt és jellegzetesen "ferencaporos" erővel sugárzott. Titokban sajnálom, hogy abbahagytad. F.S.A.: – Úgy érzem, ezek a munkák eddigi pályám során fontos szerepet töltöttek be, de ezen túl kellett lépni és tovább kellett vinni mind gondolatvilágában, mind pedig technikai szempontokból. Ezekhez hasonló anyagtársításokat használok folyamatosan az újabb munkáimnál is, csak más formában, például az ékszerkészítésnél az ezüstöt kombinálom különböző egzotikus fákkal (pl. ében), vagy a kerámiáknál még mindig használok helyenként aranyfüstöt. Festményeimnél szintén jelen vannak hasonló megoldások. Munkáim az elmúlt pár évben letisztultabbá és dekoratívabbá váltak ennek a szemléletváltásnak következtében. V.P.: – Tavaly, ha jól emlékszem, nyertél egy ösztöndíjat. Arra kérlek, hogy egy kicsit bővebben beszélj erről. Ki írta ki a pályázatot, mire kaptad, mivel járt és mennyiben könnyített mindennapjaidon? F.S.A.: – A Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját kaptam meg, ami egy évre szólt (2003 májusától 2004 májusáig), erre egy szakmai program, c.v. és néhány repró leadásával lehetett pályázni. Ez havi átlagfizetést jelentett, ami nem nagy összeg, de nagyban hozzájárult néhány kiállítás megvalósításához (keretezés, szállítás stb.) Emellett egy kis biztonságérzetet is adott. Szakmai programom egy kiállítás anyagának létrehozását és bemutatását tartalmazta, pár erdélyi és határon túli városban. Veres Péter Székelyudvarhely ******* A Barabás Miklós Céh aukciója Az aukció egyre inkább a legkedveltebb értékesítési és vásárlási lehetőség. Jobb helyeken a múzeumok mellett folyamatosan aukciós ház is működik. Az aukció magában hordozza a legnagyobb eladási ár elérését az egyik oldalon, ugyanakkor az úgynevezett jó vétel lehetőségét sem zárja ki. A hazai műkereskedelem azonban igen-igen a kezdeteknél tart még, de a nagyobb gond: nincs közönsége. Ez derült ki a december 4-én, szombat délután sorra kerülő aukción, amelyet a Barabás Miklós Céh tagjainak és szimpatizánsainak adományaiból rendeztek a Főtér 23. szám alatti Gy. Szabó Béla Galériában. Az árverésen élő és már elhunyt erdélyi magyar művészek alkotásai szerepeltek. Az aukció bevételét a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székházának rendbetételére szeretné fordítani. Ennek az önsegélyző kezdeményezésnek az lenne a célja, hogy létrehozzanak egy kulturális központot, amely nemcsak a céhtagoknak, hanem valamennyi művészetkedvelőnek otthonául szolgálhatna. Ferenczy Miklós lelkész, az aukciót befogadó Gy. Szabó Béla Galéria működtetője bevezetőjében „a legszebb és legmaradandóbb ajándék” vásárlására biztatott mindenkit. Németh Júlia műkritikus az aukció újdonság voltát emelte ki, majd ő is vásárlásra biztatott, hiszen a Céhnek bármilyen csekély támogatás jól jönne és „a romániai magyar képzőművészet ügyét szolgálja az, aki egy képet megvásárol” – mondta Németh Júlia. Nincs hagyománya Erdélyben az ilyen jellegű rendezvényeknek. Ezt mondta el Novák Ildikó iparművész, az akció szervezője, ám ezt jelzi a szervezők tapasztalatlansága mellett az is, hogy kik is a résztvevői egy ilyen aukciónak. Mert a szervezőségen és a sajtó képviselőin kívül, egy-két kivételtől eltekintve, magukat a művészeket, a kiállítókat láthattuk csupán. Hol volt az a feltörekvő üzletember-réteg, akinek meg lett volna a lehetősége arra, hogy egy ilyen 20 eurótól – 400 euróig terjedő, változatos árkategóriában műtárgyat vegyen? Vajon nem tudtak róla, hogy itt lenne a helyük? Vagy személyre szóló meghívót vártak? Nem tudták, hogy kikiáltási áron Vetró András, Gy. Szabó Béla, Sipos László, Oláh István, Kuti Dénes. Abodi Nagy Béla, Soó Zöld Margit, Jakobovits Miklós, Kusztos Endre és még sok más kortárs művész munkája megvásárolható lett volna – csak itt és csak most? Egry József festőművész egyszer azt mondta: „egy nemzedéknél nemcsak az fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői.” A Gy. Szabó Béla Galériában kiállított mintegy 75 alkotás – festmények, szobrok, grafikák, kerámiatárgyak – közül igen kevés mű kelt el. A műtárgyak legnagyobb részét még csak a lényegesen szerény kikiáltási áron sem kérték, pedig a szervezők a részletekben való fizetés lehetőségét is felajánlották. Gyűjtők, befektetők, hol voltatok? Műalkotás vásárlására ilyen kiváló lehetőség nem biztos, hogy egyhamar adódik. Még a valuta árfolyamának rohamos csökkenése is a vásárlóknak kedvezett volna. Itt a kispénzű befektetők vagy gyűjtők is labdába rúghattak volna, nem beszélve arról, hogy az erdélyi magyar festészetnek a kiállított művek által képviselt korszaka az, amelyiknek felismerése és elismertsége még a leginkább várat magára. Az ilyen típusú befektetéseket hosszabb távra, akár több generációnyira érdemes tervezni. A kockázat természetesen nagyobb, mint mondjuk a budapesti Kieselbach Galéria aukciósházában, ahol biztosra mennek, amikor pl. Szinyei Merse Pál-művet vásárolnak, akinek a Parkban című festményéért az 1998-as téli aukción 70 millió forintot kínáltak úgy, hogy a kikiáltási ár 15 millió forint volt. Mire volt vevő? Pár munkára már előre feliratkoztak, és ezeket többnyire lefoglalóik vették is meg. Így kelt el a csíkdánfalvi Zsigmond Márton festőművész és grafikus A pihenő nő című grafikai alkotása 70 eurós kikiáltási áron. Andrási Zoltán kolozsvári művésztanár 150 euróért kikiáltott akvarellje az eredeti budapesti lefoglalónak jutott az igen izgalmas, többlépcsős, de kis árkategóriában mozgó licit után, végül 189 euróért. Fodor Nagy Éva festő, grafikus Zsoboki dombok című műve szintén kikiáltási áron, 150 euróért kelt el. Szabó Bokor Márta tusnádfürői származású keramikus és textilművész Generációk c. kis szobra a kikiáltási áron, 100 euróért lelt gazdára. Az aukció második és egyben utolsó licitjét Lészai Bordi Margit pasztellképe képezte, amelyet sikerült 100 euróról 111-ig feltornázni! Végül a marosvásárhelyi Kuti Dénes festőnek, a táj lírikus szerelmesének Táj c. képe 100 euróért kelt el, kikiáltási áron. A nagyszebeni Oláh István Nő lovon című grafikája szintén a kikiáltási áron (150 euró) maradt az eredeti lefoglalónak. Az aukció lejárta után néhányan még feliratkoztak a vásárlók közé. Így végül összesen 17 mű talált vásárlóra. A fent említetteken kívül így utólag kelt el Abodi Nagy Béla, Vetró András, Soó Zöld Margit, Jakobovits Miklós, Sipos László, Kusztos Endre, Wéber Mária, Nagy Enikő, Cs. Erdős Tibor, Orth István, Lőrincz Lehel munkája. Sajnálatos módon nem jutott pénz arra, hogy megjelenjen egy, az árverési anyagot tartalmazó katalógus, amelyet művészeti albumként is lehetett volna kínálni, s amellett, hogy minden szükséges információt tartalmazott volna az árverésről, vásárlási feltételekről, művészekről, az utókor számára is fontos kordokumentumként és fogódzóként szolgálna a jövőbeni gondos kutatások és szakértői feltáró munka számára. Ugyanakkor lehetővé tenné az egyes műalkotások „szemmel tartását”, sorsának figyelemmel kísérését, piaci helyzetének alakulását az évtizedek alatt. Bár az aukció szervezői meg voltak elégedve a rendezvény sikerességével, én magam többet vártam. De van még esély. Februárig az itt kiállított munkák még megvásárolhatók a Barabás Miklós Céhtől. És az aukción összegyűlt közel 2500 eurót sokszorosan kiegészítheti majd tavasszal egy újabb aukciónak lehetősége. A Barabás Miklós Céh gyűjteménye ugyanis újabb aukció szervezésére kapott lehetőséget jövő tavasszal, ezúttal a budapesti Uránia Filmszínház előcsarnokában. Reméljük, hogy ott majd több értékelője akad a kortárs erdélyi magyar művészetnek. És azt is reméljük, időközben itthon is előbbre lépik majd egyet az aukciós kultúra. Lőrincz Ildikó Kolozsvár ****** Brummer József képmása alá** Henri Rousseau le Douanier,1 kistisztviselő volt egy ügyvéd mellett, csak nem volt szíve, hogy árverési pecsétet üssön az adósok bútorára, ezért másodfokú vámtisztviselői állást vállalt a párizsi beviteli vámnál, és a Montrouge-kapunál, a Tournelle-hídon, meg a Porte de Meudonnál teljesített szolgálatot. Közben tájképvázlatokat készített. Állítólag hallgatag volt és aligha bízta rá valakire titkait. Amikor festményeivel jelentkezett, a vámos - le Douanier - melléknevet adták neki, hogy megkülönböztethessék Theodor Rousseau festőtől. 1886-ban állított ki először a Salon des Independents-ban.2 1844-ben született Lavalban, ahol Alfred Jarry3 is, és meghalt Párizsban 1910-ben. Kisiparos családból származott, apja bádogos volt. Jószívű, segítőkész jóhiszemű volt, sőt hiszékeny kisember, aki gyermekien szerette a polgári giccses pompát, s aztán festett, írt, még zenét is szerzett, hiszen hegedült. Nemcsak a művészek és a műveltek, de általában véve a kortársai szemében is nevetséges volt.4 Ösztönösen alkotta műveit, iskolázottság nélkül, de mély meggyőződéssel, őszinte meghatottsággal, az elhivatottság biztos hitének mélységes komolyságával, és nagy szeretettel. A valódi nagy művészek, mint Signac, Maximilien Luce, Pissaro, Odilon Redon, Gaugain azonban felfigyeltek rá. Toulouse-Lautrec megvédte támadóitól, amikor ki akarták zárni a Szalonból, és Jarry, az Übü király írója is mellé állott.5 Szegényen, magányosan halt meg. Sírkövet a festő Robert Delaunay és Rousseau házigazdája vett neki, melyre Apollinaire a következő sírverset írta palavesszővel: Gentil Rousseau, tu nous entends Nous te saluons Delaunay, sa femme, Monsieur Queval et moi Laissez passer nos bagages en franchise ŕ la porte du ciel Nous t'apportons des pinceaux, des couleurs, des toiles Afin que tes loisirs sacrés dans la lumičre réelle Tu les consacres ŕ peindre, comme tu tiras mon portrait, La face des étoiles. Magyarul: Figyelj ránk kedves Rousseau, Eljöttünk köszönteni téged Delaunay a felesége meg Queval úr és én. Kérünk ne vámold meg csomagunk az ég kapujában Festéket, ecsetet és vásznat hoztunk Hogy fesd le az igazi fény szent nyugalmában Miként egykor az én arcképemet A csillagok arcát.6 A költő kézírását követve aztán Brâncuşi, a szobrász és Ortiz de Zarate, a festő három évvel később belevésték a sírkőbe.7 Rousseau festett önarcképet (1890), elkészítette Pierre Loti író portréját (1891-1892), Alfred Jarry is lefestette magát vele.8 És élete vége felé megfestette Brummer József képmását (1909), majd egy kettős arcképet Apollinaire-ről és múzsájáról, Marie Laurencinről. Erre a képre utal a sírvers is. A portré szó jelentése képmás (a latin protrahere = előhúzni, elővonni származékszava), vagy arckép.9 Egyrészt olyan irodalmi műfajra utal, melyet az ókori görög és latin írók előszeretettel műveltek, irodalmi portrékat készítettek és gyűjteményeket állítottak össze belőlük. Másrészt a portré olyan ábrázolási mód, melyet az írók arra használnak, hogy egyénivé tegyék műveik egyes szereplőit. A hangsúly mindkét esetben a tulajdonságokra esik. Később rajzolt vagy festett képmásokkal illusztrált portrégyűjteményeket, ill. Arcképsorozatokat adtak ki.10 Képzőművészeti értelemben pedig a portré bizonyos emberek ábrázolását jelenti, a lelkületük szemléletes megjelenítésével. Itt a cél nem annyira a hasonlóság, mert az csak lemásolást jelentene és nem jellemzést, hanem az, hogy a kép képviselje azt, akit ábrázol még akkor is, ha nincs vagy már nem lehet jelen az illető.11 Tehát nem az a legfontosabb, hogy a képzőművészeti portré tökéletesen hasonlítson arra, akiről készült, hanem az hogy a művész miképpen jellemzi őt és éri tetten azt a viszonyt, amely az ábrázolt személy és környezete, illetve hozzátartozói között van vagy volt, és számukra megőrizze az illető jelentőségét. A képzőművészetben ezért van a portrénak a legfontosabb és legjobban elterjedt közösségi szerepe, meg feladata a vallásos témájú kép, illetve ikon mellett.12 Nincs miért kérdezni, hogy Rousseau vajon tudatában volt-e mindennek, amikor portrét festett, mert ő önkéntelenül alkotott, és ahogy mondani szokták: mesterkéletlen egyszerűséggel hozta létre műveit, festette meg hihetetlen képeit. Természetesnek tartotta, hogy Jarry kedvenc állatainak, a bagolynak és a kaméleonnak a társaságában kívánja megörökíttetni magát vele.13 Mintha csak fényképezőgép előtt állna. A Pierre Loti arcképét ugyanilyen természetességgel festette meg a maga külön örömére, mégpedig újságokban és folyóiratokban megjelent képek után, hiszen nem ismerhette a francia Akadémia tagját.14 A Brummer József képmása viszont, meg Apollinaire kettős portréja már személyes kapcsolat s barátság talaján készült, több mint valószínű, hogy ülés alapján akkor is, ha esetleg fényképfelvételt vagy színes magazinok képeit is felhasználta. 15 Ha Manet esetében igaz, hogy nem azért festett, mert akart mondani valamit, hanem azért, mert a formák és színek különleges örömet szereztek neki, ez pedig, a tisztán vizuális öröm, festésre ösztönözte,16 – akkor ez igazán elmondható az iskolázatlanul festő vámos Rousseauról is. De lehetséges, hogy vele kapcsolatban nagyobb súlya van annak a hitnek, hogy a közvetlen környezete szemében értelmetlenségnek és haszontalanságnak tartott hivatása valójában mégiscsak tiszteletreméltó és alkotásai igazán értékesek, mint Manet esetében.17 Akinek köre mindig elismeréssel és csodálattal volt Rousseau művei iránt. Brummer József jómódú szegedi paprikakereskedő fia volt. Tehetséges szobrásznak indult, és már Nagybányáról ismerték egymást Mikola Andrással. Párizsban 1905-től voltak együtt. Brummer, ha rosszabbul ment sora, hol egyik, hol másik festőiskolában állt modellt, még Rodin műtermében is, és ő mesélte Mikolának, hogy Rodin egyszerre több modellt is foglalkoztatott, hogy tanulmányozhassa mozgásaikat, melyekről aztán leheletfinom rajzokat készített.18 Amikor Brummer apja csődbe jutott, értesítette fiát, hogy nem tudja többé segíteni. Így a nélkülözés s a közös haza tudata még szorosabbra fűzte barátságukat Mikolával. Mivel Mikola érdeklődött a keleti népek s a primitív népek művészete iránt, és abban az időben sok művészi terméket vittek Párizsba a gyarmatokról meg a Távol-Keletről, köztük néha igazi értékeket is, a kiskereskedőktől aránylag olcsón fel tudta vásárolni az értékesebbeket. Majd rábízta azokat Brummerre, aki elvitte olyan műterembérházakhoz, ahol több jómódú művész lakott és haszonnal eladta azoknak. Ilyenformán kettőjük számára kikerült a napi étkezés és még forgótőkéjük is maradt újabb darabok beszerzésére.19 Ha az üzlet nem ment és már házbért sem tudtak fizetni, akkor olcsóbb lakásba költöztek egy külvárosi szegénynegyedben. Egyik ilyen költözés alkalmával, körülbelül 1907-ben, egy szegényes külsejű házban bérelt szobát Brummer, és történetesen éppen Rousseau le Douanier szomszédja lett. Mikola visszaemlékezése szerint ez a festő alacsony termetű, töpörödött, borvirágos orrú emberke volt, aki egyszerű fináncként, kishivatalnokként kezdett festeni és onnan nyerte melléknevét, de aztán később világhírre tett szert, neve azonban csak akkor került először köztudatba, amikor a Szalonban állított ki.20 A visszaemlékezéseiben Mikola nem tér ki arra, hogy Rousseau festészetének volt-e és van-e egyáltalán jelentősége, csupán azt mondja el, hogy a véletlen folytán ismerkedtek meg. Számára ez a véletlen nem bírt különösebb jelentőséggel, Brummernek azonban igen, mert közelebbi kapcsolatot eredményezett, mégpedig a Brummer műkereskedői hajlamának köszönhetően. Brummer később ugyanis a világ egyik legnagyobb műkereskedője lett, ásatásokat végeztetett a Közel-Keleten, egész palotákat vásárolt meg Indiában, Kínában. New Yorkban a Fifth Avenue-n óriási műkereskedése volt, Párizsban, Berlinben, Stockholmban üzlettel, lerakattal rendelkezett.21 De már akkor, megismerkedésük idején felismerhette, hogy Rousseau munkáinak mekkora műtörténeti jelentősége van és milyen nagy művészi értéke lehet, s igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a festővel. Ennek a kapcsolatnak bizonyítéka az 1909-ben készült képmás. Brummer József képmása 117x87 cm vászonra festett, magántulajdonban levő olajkép, melyet a Bázeli Kunstmuseumban helyeztek el.22 Balra lent van szignálva. Fekete-fehér reprodukciója 1936-ban jelent meg magyar kiadványban,23 a modern külföldi festők alkotásainak bemutatására, együtt E. Munch, P. Picasso, W. Kandinskij, O. Kokoschka, G. Braque és H. Matisse munkáival. Egészalakos portré, amely Brummert vesszőfonatos karszékben ülve ábrázolja szemből, ahogy két karját a szék támláin nyugtatja, kézfejeit lefelé tartva s a jobb kéz ujjai közt égő, füstölgő cigaretta van. Az ülő alak nincs pontosan a kép közepére helyezve, hanem kissé jobbra annyival, hogy a háttérben bal felől két fa áll a gesztenyéhez hasonló nagy levelekkel, jobb felől pedig egy, melynek levelei kőrisre utalhatnak. Alul az előtérben, nem éppen vízszintesen, homokkal felhintett sétány látszik, melyen a szék két első lába is áll, meg az ülő alak két lába enyhe terpeszben, jól érzékeltetve a tér mélységét. A középtérben zöld pázsit látszik, melyen a fák állnak, közöttük a Rousseaura jellemző tömött lombú cserjékkel. A bokrok felett hátul a messzeségből hegyek sejlenek elő, kb. a háttér közép magasságáig. Felettük az ég kékje látszik a fák teret jól betöltő, nagy, erősen zöld levelei között. Brummer mély-meleg fekete színű öltönyt visel, zakója nincs begombolva és deréktől felfelé látni engedi a fehér ingmellet, mely úgy villan elő, hogy az arcra irányítja a tekintetet. Az arcot szintén sűrű fekete haj keretezi. A karszék vörös kárpitozása szépen érvényesül a fekete öltöny és a szék sárga pereme között. Ez a perem pedig úgy öleli körül az ülő alakot, hogy a szék lábaitól alulról kiindulva kiemeli a növényzet alkotta háttérből, s a háttámla vonala ismét az arcra tereli a figyelmet. Ez a szerkesztés páratlan Rousseau munkái között. Talán ennek köszönhető, hogy Révai Kis Lexikona 1936-ban a modern külföldi festők művei közt mutatta be egyenértékű alkotásként Munch Az élet tánca, Picasso Fürdő után, vagy Matisse Alvó nő című munkáival. Ezeken a műveken ugyanis az egyensúly és a rend,24 az uralkodó, szerkesztésben és színben egyaránt. H. Perruchot szerint Rousseau a természetes eredetiséget kereső Pierre Loti írót olyannak festette meg, mint kora álomfejtőjét, kinek polgári jellege túllépi az író természetes egzisztenciáját.25 Ilyenszerű újjáteremtésről van szó Brummer József képmásánál is. Valószínű, hogy az arc hasonlít annak ellenére, hogy megoldásánál olyanszerűen igyekezett síkokra bontani, mint Loti portréján. A teljes szemből nézet hasonló szimmetriát mutat Dürer önarcképével, pedig szó sincs az arc jobb és bal felének egyformaságáról.26 Sőt éppen a különbözőség biztosítja az arc karakterét. Rousseau ha nem is volt iskolázott festő és a naiv elhivatottság hitével dolgozott, nem kezdett neki festeni teljesen irányítás nélkül. J. L. Gérome és Clément voltak, akik tanácsokkal látták el, miközben sokat másolt a Louvre-ban.27 Tudhatta és érezhette, hogy a művészi portrénál nem a hasonlóság az elsődleges, hanem a jellegzetesség, s az arcképein ezt igyekezett megragadni. Brummer elégedett is lehetett ezzel a munkával, pedig jól tudta, hogy néhány rendkívüli tehetséges művész kivételével értetlenül nézik Rousseaut és műveit, gúnyolják és meg is vetik. Őszinte, tiszta emberségéből fakadó hivatástudatát és alkotni, teremteni akaró vágyát az iskolázatlan, félművelt, tehát alacsonyabb szellemi nívón álló ember naív akarnokságának, törtetésének és hírnévhajhászásának tartották. Mert nem érezték meg benne azt a tisztaszándékú szeretetet és emberséges erőt, amely teremteni akar: szépet és jót alkotni a saját örömére és önértékelésének az igazolására, másoknak pedig a tetszésére. Ugyanis a nagy tehetségek körül kialakult művelt széplelkek és sznobok csoportjaiban annyira erős volt a közösségi tudat, hogy nem voltak képesek elismerni egy más közösségből származó, más háttérrel rendelkező valakit,28 bármekkora tehetség is lehetett. És a vámos Rousseau tehetség volt, rendkívüli egyéniség a kistisztviselői műveltsége ellenére, annak ellenére, hogy nem tanult művészetelméletet, sem színtant stb. De megvolt az érzéke ahhoz, hogy színben és szerkesztésben megjelenítse, megvalósítsa az élményeit, a témáit. Megvolt a gyakorlata is, hogy a századforduló művészi felfogásának és látásának megfelelően rajzilag is megoldja alakjait, tárgyait a képen. Megtanulta és helyesen érezte meg azt is, hogy a látható valóság benyomásait le lehet és le is kell egyszerűsíteni a kép kedvéért. Brummer József képmásánál műkereskedő barátjának a valóságából indult ki és nem valamelyik egyiptomi fáraó tekintélyt sugárzó monumentális szobrából. De nem is a középkori bizánci mozaikok vagy kódexek Pantokrátor-Krisztus megjelenítései adták neki az élményt, hanem Brummer József személyisége, amint természetes egyszerűséggel helyet foglal a karszékben és figyelmesen néz szembe a vele beszélgető partnerrel. Rousseau ismerhette van Gogh Roulin, a postás, vagy A dajka című portréit, de az Artista nő a kávéházban-t és Tanguy apó, festékkereskedő-t is,29 hiszen együtt állítottak ki a Függetlenek Szalonjában, és hatással is lehettek rá ezek a művek. Mégis Brummer megjelenése, egész alakja, lénye, arca, a fejének szerkezete volt számára az a kihívás, ami arra késztette, hogy megfesse képmását. S a maga teremtő erejével, akaratával, kezének a munkájával a vonalak, formák és színek segítségével egy képen megalkotta azt az embert, kinek a személye élményt jelentett művész-lelke számára. Bak Áron Kecsetkisfalud Jegyzetek: 1). Lásd Henri Rousseau szócikket in Lexikon der Kunst, red. G. Feit. Berlin, 1968-78. IV. Kötet. 2). Lásd uo. - O. BihaljiMerin, A naivok festészete. Bp. 1984. 29-49 old. 3). A. Jarry (1873-1907) francia költő, drámaíró. Botrányt kiváltó, a szürrealizmus előfutárának tekintett darabja az Übü király (1896). 4). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 35 old. - Francis Carco, Prietenul pictorilor. Buc. 1970. 40-43 old. 5). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 35 old. 6). Keszthelyi Rezső fordítása. Lásd Bihalji-Merin, i.m. 49. old. 7). Lásd uo. 8). Ezt a képet 1894-ben állították ki a Salon des Independents-ban, de később Jarry megunta és megsemmisítette. Lásd Bihalji-Merin, i.m. 37-38 old. 9). Lásd Bildnis és Portretwerke szócikket in Lexikon der Kunst I és III. Kötetében. 10). v.ö. Szabó György, Előszó, in Antik portrék. Buk. 1979. - Castiglione László, Az ókori portré rövid története, in uő. Az ókor nagyjai. Bp. 1972. 11-54 old. - Sebestyén Ágnes, Egy elfeledett életrajzíró, in Lytton Strachey, Miniatűr arcképek és más esszék. Buk. 1986. 12. old. - Máthé Elek, Utószó, in Plutarchos, Három életrajz. Bp. 1968. 11). Lásd Lyka Károly, Az arckép, in uő. Kis könyv a művészetről. Bp. 1971. 38-43 old. - Castiglione L., i.m. 12-23 old. - Bildnis szócikk in Lexikon der Kunst, I. Kötet. - Nagy Imre, Följegyzések. Buk. 1979. 151. old. 12). V.ö. Bildnis szócikk. - S. Nagy Katalin, Szentképek és kegytárgyak a lakásokban, in Világosság. Bp. 1976/6. 387-392 old. 13). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 38 old. - Jakobovits Miklós, A színek üzenete. Buk. 1987. 44 old. 14). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 35-37 old. 15). Lásd uo. 16). Lásd H. Perruchot, Viata lui Manet. Buc. 1968. 46 old. 17). Lásd i.m. - Végvári Lajos, Manet. Bp. 1964. 18). Rodin rajza pl. Akt drapériával, in Lyka K., Kis könyv a művészetről. 10. kép. 19). Lásd Mikola András, Színek és fények. Buk. 1972. 44-45 old. - Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Szerk. Balog E.–Dávid Gy. Buk. 1981-től. III. kötet Mikola A. címszava. 20). lásd Mikola A., i.m. 53-54 old. 21). V.ö. i.m. 46. old. 22). Lásd Bihalji-Merin, i.m. 5 színes reprodukcióját és a képjegyzéket a 286. old. 23). Lásd Révai Kis Lexikona A-Z. szerk. Cs. Varjú Elelmér. Bp. 1936. A 328. oldal tábláján. 24). V.ö. Körner Éva, Picasso. Bp. 1968. 22. old. 25). V.ö. Bihalji-Merin, i.m. 35-37 old. 26). Lásd Kuno Mittelstad, Dürer. Bp.Berlin.Varsó. 1979 külső tábláján. - v.ö. Nagy Pál, Barangolás a képzőművészetben. Buk. 1979. 87-89 old. 27). Lásd Henri Rousseau szócikket in Lexikon der Kunst. IV. Kötet. 28). V.ö. Tóth Sándor, A nemzet európai modelljéről. Buk. 1993. 60-62 old. - Fr. Carco, Prietenul pictorilor. Buc. 1970. capitolul III. Alte tipuri, alte obiceiuri. 37. old. - Lásd továbbá Dsida Jenő: Az utcaseprő, Öreg postás a város végén és Amundsen kortársa című verseit a társadalom kisembereiről. 29). Lásd Dávid Katalin, Van Gogh. Bp. 1968. A 7, 13, 22, és 35. számú reprodukciókat.	2 CIROK ÉS ARANYFÜST Beszélgetés Ferencz S. Aporral Veres Péter 6 Képtár született 8 A Barabás Miklós Céh aukciója Lőrincz Ildikó 9 Festőnők az erdélyi művészetben K. CSIKÓS ANTÓNIA (1887–1987) Murádin Jenő 16 Brummer József képmása alá Bak Áron 23 Nagy Imre kiállításai Szabó András