Untitled Document

A művészveteránok és a novíciusok együttes kiállítása

December 9 – január 14. között volt megtekinthető a Képzőművészeti Szövetség (UAP) kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai kiállítótermeiben az évente sorra kerülő hagyományos téli tárlat, 80 művész közel 140 festészeti és szobrászati munkái, nagyrészt 2004-ben készült alkotások.
A Román Képzőművészek Szövetsége Kolozs megyei tagjai állíthattak ki ezen a tárlaton, ám a több évtizedes múlttal rendelkező megyei tárlat szelekciójára ezúttal úgy tűnik, nem jelentkezett minden UAP-tag. A kiállítók azok a Képzőművészek Szövetsége köré bizonyos érdekek alapján csoportosulók, akiknek nagy része (néhány kivételtől eltekintve) semmilyen kockázatot nem vállalva, még mindig a nyolcvanas évek újfestészeti paradigmáit képviseli. Tőlük függetlenül erősödött meg egy teljesen eltérő szemléletet felvállaló, a kortárs nemzetközi színtér legújabb fejleményeire sokkal tudatosabban és pontos ismeretek alapján reagáló, új médiumokat alkalmazó művészréteg, amely a posztkonceptuális installációt és a festészetet is megújult törekvéseinek megfelelően alkalmazza. Ők már nem az állami intézmények menedzsmentjének védőernyője alatt állítanak ki, hanem próbálnak saját galériákat létrehozni, illetve saját non-profit intézményes fórumokat teremteni. Ezek a szabadabban gondolkodók ha egykor kapcsolódtak is az UAP-hoz, azt remélve, hogy ez jelenti a biztos talajt a művészi pályán való érvényesüléshez, ma már nem sok érdeklődést mutatnak a Szövetség nyújtotta lehetőségek iránt. A jelen kiállításról való távolmaradásuk különféle okai, és a Képzőművészeti Szövetség elmúlt 15 éves működési politikájának átvizsgálása egy külön tanulmány tárgyát képezhetné, de ezúttal a kiállított munkák számbavételére vállalkozhatunk csupán.
A nagy hagyománnyal rendelkező csoportos kiállítás célja, hogy mintegy év végi mérlegként, lehetőséget biztosítson az UAP-tagoknak arra, hogy a kolozsvári- és a kincses városba ellátogató közönség előtt is bemutathassák az előző évi munkájuk eredményét. Nem lehet azonban tudni, milyen elveken alapult a szelekció, a válogatásba ugyanis elvétve 2000-es és 2003-as alkotások is bekerültek. Úgy tűnik, minden generáció számára megadatik, hogy ha „minőségi” munkát hozott létre, azt itt bemutassa. Jelen van a 93 éves Cs. Erdős Tibortól (Csuszamlás) az utóbbi években diplomázottakig – Florin Gavrilaş, Cristian Lăpuşan – több generáció is, művészveteránok és novíciusok egyaránt. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy a mintegy három generáció művészeit ugyanaz az ember tartja e tárlat erejéig együtt: Ioan Sbârciu egyszemélyben a Szövetség kolozsvári fiókjának elnöke és a képzőművészeti egyetem rektora.
Kolozsvár művészeti életéről e kiállítás alapján mégis elhamarkodott lenne véleményt alkotni, mert egy ilyen tárlat hosszabb távú következtetésekre és általánosításokra nem adhat módot, csupán jelzésértékű, vázlatos felvetés lehet. Hogy mennyire alakítja a jelenlegi Kolozsvár szellemi arculatát ez az évről évre megrendezésre kerülő megyei tárlat, külön művészetszociológiai tanulmány szólhatna erről. Napról napra a műfajok, kifejezésformák és anyagok eklektikájával szembesülünk a különféle galériák hagyományos és nemkonvencionális kiállítóhelyein. A maradandótól az egyszeri és megismételhetetlenig, az újító kísérletezésekig többféle alkotói attitűddel szembesül a művészetek iránt érdeklődő. Ezzel szemben a megyei tárlaton fellelhető munkákat könnyebb behatárolni: egy-két kivételtől eltekintve, nagyjából lírai munkák a figuratívtól, a realisztikus ábrázolástól és a síkszerűségtől eltávolodni törekvő képektől a vizuális metaforákig; a csendélettől, azaz a színek és formák tanulmányozásától az absztrakt expresszionizmushoz való visszatérésig; több esetben kis képméretű, zártabb kompozícióktól a nagyobb méretű négyzetek és álló vagy fekvő téglalapokig; az alakos kompozícióktól és az expresszionista szobrászattól a nonfiguratívig terjed a felhozatal. Több helyen találkozunk a hagyományok vállalásával, ám kevesebb az újító kísérletezés az anyaggal és a festékreceptekkel. A kiállító művészek az európai irányzatok elemeit látszólag befogadták, és ki-ki megpróbált a maga eszközeivel ezekhez hasonlót létrehozni, de igen kevesen jutnak el a legfrissebb technikákkal való komoly kísérletezésig.
Ha pedig megpróbálnánk a kiállított munkák alapján különválasztani a román művészek törekvéseit a magyarokétól, az előbbiek fő erősségének a kolorit tűnik, míg az utóbbiak a mondanivaló és a szerkezeti felépítésnél időznek el. Ez a jelenség évről évre megfigyelhető a téli tárlaton. Általánosan jellemző továbbá az elevenség, a dinamikusabb hangulat és a feszültség a színek és a formák használatában, valamint a Kolozsváron honos jellegzetes erdélyi expresszionizmus továbbélése. Nem szűrte ki azonban a válogatás a deja-vu vagy közönyösség érzetét keltő munkákat, vagy azokat sem, amelyek a régmúlt idők hangulatát hozzák vissza.
Érdekes jelenségként említeném azt, hogy művészklánok egész sora jelentkezett a téli tárlaton, a “mesterség” ugyanis apáról fiúra/lányra szál, a Botiş, Gavrilaş, Gocan, Nebert, és Tarta családokban, s egy-egy família több mint egy tagjának a munkáit láthatjuk és mérhetjük össze. E tekintetben is emblematikusnak tekinthető a bejáratnál található Carmen Dragomir: Generációk című drótvázra épülő kétalakos szalmaszobra.
Külön meditáció tárgyát képezi a tárlat szobrászati felhozatala. E szobrok intenzívebb erővel hatottak rám, főként ezek közt találtam meg ugyanis azt a néhány „ma is érvényes” művet, amelyekért érdemes volt betérni a tárlatra. 16-an jelentkeztek plasztikai munkával, fa, márvány, fém és bronzszobrokkal (Carmen Dragomir, Ciupe Bartha Ernő, Cioca Radu, Kolozsi Tibor, Ionel Tănase, Radu Moraru, Ovidiu Guleş, Lőrincz Lehel, Herczeg Edward, Kún György, Hristea Cosmin, Suba László, Mircea Viorel, Radu Bogdan Trifu, Adela Cutean, Ioan Rusu). Kiemelném itt Bartha Ciupe Ernő bronzszobrait, elrugaszkodó alakjai híres szalmaszobrainak miniatúráit képezik. Cioca Radu konceptuálisabb jellegű négyzetei formastruktúrájuk révén tűnnek ki. Radu Moraru Torzója két márványtömb egymással való kommunikációja. Hristea Cosmin három tiszta, logikus szerkezetű jelképes plasztikája a fa- és a fémforma dialóguslehetőségeit feszegeti. Kolozsi Tibor tömbszerű bronzszobrát (A tanító) lényegre törő ábrázolás jellemzi, ősi formákra emlékeztető műve egy sorozat részét képezi, amely a plasztikus kifejezés sajátosan egyéni példája.
Úgy tűnik, évről-évre a begyepesedett tekintély-elv határozza meg néhány művész munkáinak elhelyezését a kiállítótermek falain. Így a bejárattal szembeni fő falat Ioan Sbârciu, Dobribán Emil és Gavril Gavrilaş foglalják el, módot adva arra, hogy a gesztusfestészet, a lírai absztrakt és a lírai expresszionizmus egy-egy példáját egymás mellett tekinthessük meg. Ám ez az egymásmellettiség magán az egymásmellettiség tényén túl, nem sokat sugall. Ioan Sbârciu nagyméretű kompozícióján az erős, kusza, gyötrődő ecsetvonások sötét színeikkel kontrollálatlan destruktív erőként hatnak. Ezzel szemben Dobribán Emil az örök Ádám és Éva témakörhez ragaszkodik vastag ecsetvonásokkal készült festményén, míg Gavril Gavrilaş egy sorozatából, a madarak röptét kiaknázó képsorból emelte ki a Nagy átvonulást, amely a jelen kontextusban már egészen másként hat.
Próbálom továbbkövetni, ki az, aki még fő helyet kapott. Így jutok el a Miklóssy tanítvány Cs. Erdős Tibor természethű tájképéhez, az impresszionisztikus Földcsuszamlásához. A másik oldalon Nagy Endre két fegyelmezetten konstruktív realista festménnyel jelentkezett (Délutáni repülés, Barátok), az ő képalkotói metódusa egyedülállónak tekinthető ebben a keretben. Ugyanebben a teremben az ablakkal szembeni oldalon Feszt László kapott még helyet Az akvárium és a Kompozíció című harmonikus képeivel, ünnepélyesen dekoratív munkái a mesterségbeli tudás kiváló példái.
Laurean Bonea (Kompozíció) és Simona Gocan (Piros baleset) ugyanazt az absztrakt expresszionizmust viszik tovább, képeik nem véletlenül kerültek egymás mellé, stilisztikai szempontból ugyanazon a talajon állnak. Továbbhaladva a lírai expresszionizmus és a transzavangárd megannyi példája közül Sipos László erőteljes óriáskompozíciója tűnik fel, amely egy vörös kakasfejet ábrázol. Sipos képe szintén olyan sorozat részét képezi, amely egyéni a színek és a formák játékában.
A kolozsvári román opera díszlet és jelmeztervezőjeként is dolgozó Gheorghe Codrea tájképe (Tél) érzékibb ecsetkezelésre vall, műve az absztrakcióhoz való visszatérés példája. Mariana Bojan mitikusabb hangvételű Tűztánca a lángnyelvek színjátéka. Szerváczius Elena Prága című klasszikusabb hangvételű festménye a cseh főváros épületeinek kisugárzását közvetíti. Ugyanez a klasszikusabb hangvétel sugárzik Valovits László Meditáló c. képéről, amely portrésorozatának része. Valovits valósághű képén az egyházat szolgáló alak ábrázolásakor az évszázadokkal ezelőtti mesterek követte ideálokig nyúl vissza.
Teodor Botiş két népi ihletésű, érettebb munkával jelentkezett (Műhelysarok, A virágzás metamorfózisa), nagykompozíciói sajátos szín- és formavilágú alkotóra vallanak. A figuratív és nonfiguratív határán mozgó dekoratív művész egyéni jelrendszerre épít. Gheorghe Ilea a színek vizuális-érzelmi energiájára alapozza virágkompozícióit, valószerű színei a kolorit kiváló ismeretéről tanúskodnak. A képzőművészeti egyetem előadójaként is dolgozó Radu Pulbere Toszkánai táj című festményével jelentkezett, amelyen a szerkezeti megoldások és plasztikai kifejezések az alkotó egyéniségéből, élményei bensőségességéből fakadnak. Kara Eduárd Formák játéka a színes korsók sokaságát sorakoztatja fel festményén. Anne Nebert alkotása értelmezése egy kubai női arcot megjelenítő figurális kompozíció, mely vegyes technikával készült.
A belső teremben a fiatal, 1998-ban végzett Cristian Lăpuşan kapott fő helyet a szemközti falon, munkája a pop-art felé mutat. Többalakos akrill-kompozíciója a fényképezőgép lencséjét megszégyenítő élességű alkotás, 8 regiszterbe tagolódik, középen üres teret fogva körül. Cristian Lăpuşan-t azon szerencsés fiatal alkotóként emelném itt ki, aki mindeddig 42 művét Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon értékesítette, 2002-ben és 2003-ban pedig New York-ban és Denverben állított ki.
Végezetül megjegyezném, hogy e tárlat kapcsán csakis szubjektív szemelvényre vállalkozhattam. A látottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az a néhány jó munka, amely inkább valamely sorozat részeként állja meg a helyét, a saját kontextusából kiemelve, ebben az egyvelegben nem a maga rendeltetése szerint működött. A kiállítók, ismert és kevésbé ismert művészek alkotásai valamiféle párbeszédbe kerültek itt egymással, ám ez egy kikényszerített találkozás, ami egyébként soha nem jött volna létre.

Lőrincz Ildikó
Kolozsvár

******

Sóvidéki és egyetemes
Gondolatok Kusztos Endréről és művészetéről

Él a Sóvidéken egy madárcsontú ember, akire az élet, az erdélyi magyar sors súlyos terheket rótt.
Egy olyan ember, aki rengeteg saját gondja-baja mellett a világ fájdalmát is magára vette, s azt egyenes gerinccel, becsülettel, példát mutató méltósággal cipelte.
Egy ember, akinek lételeme a rajz, a szülőföld megörökítése.
Bár a rajzolás iskolás korától kezdve vonzotta, kereskedelmi középiskola után a kolozsvári egyetem jogi és közgazdasági karára iratkozott be. Ehhez a döntéshez családi és tanári intés egyaránt hozzájárult. Mindenki óvta a művészpályától, mert az, akárcsak manapság, akkoriban sem jelentett biztos megélhetést.
Kolozsváron azonban olyan művésztársaságba került, amelynek tagjai saját életpéldájukkal győzték meg arról, hogy a művészetért vállalt mindennapi terheket, a vívódást és a nélkülözést az alkotás öröme mindenképpen kárpótolja. Otthagyta a jogi és közgazdasági kart, s képzőművészetet tanult: festészetet – a legjobb erdélyi tanárokkal.
Magatartásában inkább azokat a művészeket követte, akik a megkövetelt szocialista realizmussal szembehelyezkedve, anyagi és erkölcsi elismeréssel mit sem törődve, saját útjukat járták. Művészetében pedig idejekorán rátalált saját nyelvezetére, és saját világot teremtett hamarosan magának. Olyan alkotások kerültek ki keze alól, amelyek egyszerre feleltek meg a szakmai tudás támasztotta követelményeknek és a modern művészet ízlésének.
Amikor már a fa és annak sorsa kezdték foglalkoztatni, művészete már érett szakaszába jutott. Ekkor kezdődött el nála annak a világnak a kibontakozása, amely a sóvidéki élményt általánossá nemesítette, egyetemesen érthetővé formálta. A megcsonkított, derékba tört, ki tudja milyen sorscsapások által megcsavart, megkínzott fák így kezdtek el az emberi sorsokhoz hasonlítani.
Volt, amikor többet magyaráztak bele rajzaiba, mint amennyit szabad lett volna. Volt, amikor a hivatalos hatalom lesújtott rá. Volt úgy, hogy még inkább magára maradt harcával. Akkor is a rajzba menekült, akkor is folytatta azt, amit elkezdett, s amiről minden bizonnyal már életében nem is lesz képes lemondani.
Lapjain a fekete és a fehér küzd meg egymással, rafinált egyensúlyra törekedve. Az árnyék és fény úgy viaskodik ezekben az alkotásokban, hogy egyik vagy másik jottányi megengedhetetlen előnyre szert ne tehessen. Leheletfinom egyensúlyuk a kompozíciónak, a mondanivalónak van alárendelve, s tán olyakor a pillanatnyi hangulatnak nemkülönben. A művész éppen annyi derű- avagy borúlátás visz bele esetenként ezekbe a munkákba, amennyit az adott helyzetben kívánatosnak tart. Így válnak munkái egyféle rajzolt napló lapjaivá egyben, amelyekről pontosan leolvashatjuk, mikor milyen csapás érte az alkotójukat, népét, szülőföldjét.
A művész teljes mértékben uralkodik eszközei fölött. Úgy bánik tussal, szénnek, ceruzával, pasztellel és olajfestékkel, hogy az általa szükségesnek tartott hatást elérje. S bár a kettétört, megcsonkított, szenvedő fáinak egyik-másik, a törzshöz s a gyökérhez alig néhány rosttal kötött ágán, helyenként az életigenlés jeleként új, fiatal és ígéretes hajtások és madárfészkek jelennek meg, munkáit elsősorban nem a derűlátás, hanem inkább a drámai hangulat sőt, a tragédia jellemzi.
Úgy örökíti meg a drámát, mintha feltartott kézzel csak azt mondaná: nem tehetek róla.
Mintha széttárt karokkal csak azzal védekezne: ilyen korban éltem én ezen a földön.
Él egy művész ezen a sóból épített földön, aki a kettétört fatörzsből megalkotta a népének sorsát talán legjobban jellemző motívumot: a székely csúcsívet.
Egy nagy alkotó.
Aki a Sóvidékit egyetemessé tette.
Egy sokszor – mikor az élet, mikor pedig emberek által – kirabolt egyén.
Aki saját gondjai és bajai mellett szülőföldje és a világ fájdalmát is önként és méltósággal cipelte.
Egy kiváló művész.
Aki nem hódolt be múló divatoknak.
Egy tanítómester.
Aki legnagyobb kétségbeesései közepette is folyvást arra buzdított: ne adjátok fel a reményt.
Egy igaz, becsületes ember.
Akit a fa ikertestvérévé fogadott.
Egy madárcsontú lény.
Aki képzeletünket szárnyalni tanította.
Kusztos Endre.

Tibori Szabó Zoltán
Kolozsvár

*****

A BLASZFÉMIA SZÍNEVÁLTOZÁSA

Nemrégiben megnéztem világhálón egy statisztikát a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok lakosságának a vallásosságáról, és azt kellett megtudnom, hogy a legtöbb országban az állampolgárok körülbelül hetven-nyolcvan százaléka vallja magát vallásosnak. Rendben van, nagyon szép, mint ahogy az is örvendetes – gyönyörű történetek vannak erről –, hogy modern fizikusok és matematikusok a magánéletükben mennyire vallásosak. De ahogy a modern tudósok esetében fölmerül a kérdés, hogy a tudományos világképükben vajon hol az Isten, ugyanígy, a statisztikai adatok fényében felmerülhet bennünk a kérdés, hogy hol van az Isten ebben a modernista vagy posztmodern kultúrában. S itt a magas, és a tömegkultúrára egyaránt gondolhatunk.Ezzel kapcsolatban van egy alapélményem, amely akaratom ellenére is annyira megragadt bennem, hogy hajlamos vagyok a jelenlegi helyzet metaforájává duzzasztani. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt úgy véletlenszerűen néztem a tévében egy filmet, amely arról szólt, hogy egy család közösen bámulja a tévét. Egyszer csak, minden különösebb feltűnés nélkül, bejött közéjük Krisztus, fölismerhetően Jézus Krisztus volt, hiszen a továbbiakban csupa olyasmit mondott, amit a hagyományunk neki tulajdonít. A tévét néző emberek tekintete azonban továbbra is a képernyőre tapadt, többször kommentálták is a látottakat, s közben szemlátomást zavarta őket Jézus Krisztus jelenléte. Mondták is neki, hogy ne izéljen már itten, nagyon izgalmas műsor van a tévében, amit nem lehet kihagyni. Ilyesmiről szól a film, és azt hiszem, erről szól a modern és a posztmodern kultúra is, a magas- és a tömegkultúra egyaránt. Egyikben sincs ott az Isten, vagy ha valamilyen módon véletlenül odakerül, leginkább zavaró körülménynek bizonyul. Csakhogy a kultúrát mégis az emberek teremtik, azok az emberek, akiknek – mint már említettem – hetven-nyolcvan százaléka vallásosnak tekinti magát. De akkor vajon miért nem teremtenek vallásos művészetet és kultúrát? Illetve, és ez tényleg a kérdések kérdése, nem lehetséges-e, hogy a látszat csal, és valahol igenis vallásos ez a kultúra, de rejtetten?A fő probléma az, hogy a szent és a profán, a szakrális és a banális szabatos megkülönböztetése és szétválasztása számos esetben nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Különösen, ha műalkotásról van szó. Vegyünk egy hírhedt művet, az utóbbi évtizedek egyik leghírhedtebb művét, a nemrég Magyarországon is (a budapesti MEO-ban) kiállított Levizelt Krisztus című Andres Serrano munkát. Egy fotóról van szó, amelyen azt látjuk, hogy egy edényben a feszület pisiben úszik. Majdnem egyöntetű még a művészettörténészek értelmezése is erről a munkáról. Néhányuktól meg is kérdeztem, hogy mit gondolnak róla, s azt mondták, színtiszta blaszfémiáról van szó. De vajon tényleg blaszfémia-e? Buzdítottam őket, hogy nézzék meg rendesen a képet. Nagyon kevés motívum van rajta, így aztán talán kutya kötelességünk figyelmesen megnézni. És észrevétettem velük, hogy milyen anyagból is van ez a feszület. Tudniillik láthatóan vásári műanyagból van, olyan anyagból tehát, amilyenből például a seggbefújós kiskakast szokták formázni. Rövid ideig dolgoztam egy műanyagöntő műhelyben, ahol éppen citromfacsarót gyártottunk nagy mennyiségben. Tehát vásári bóvliról van szó, vagyis ha ragaszkodunk a blaszfémia kategóriájához, akkor azt kell mondanunk, az első blaszfémiát nem Serrano követte el, hanem az a műanyagöntő mester, aki a Megfeszítettet merészelte ilyen ócska anyagból megformázni. A „terméket” forgalmazó kereskedelmi hálózatról már nem is szólva. Más oldalról tekintve pedig, s erre az oldalra Arthur C. Danto, korunk egyik legtekintélyesebb New York-i művészetfilozófusa hívta fel a figyelmet, egyrészt egy szimbólummal, a mi hagyományunk egyik legerősebb szimbólumával van dolgunk, másrészt pedig testtel: bizonyos nézőpontból Krisztus ember is volt, következésképpen emberi testtel rendelkezett. Egyébként ezt a dimenzióját emelte ki nemrégiben egy Domonkos-rendi szerzetes, aki a közszolgálati rádió Névjegy című vasárnap délutáni műsorában kifejtette: Krisztus keresztje eredetileg minden bizonnyal pisis volt, hiszen jól tudjuk, hogy az emberek az erőszakos halál pillanatában rendszerint össze szokták vizelni magukat. Akárha ezt a gondolatmenetet folytatná Danto is. Idéz például valamely tizenharmadik századi vallásos szövegből egy részletet, amelyben a test szó szerint „szarzsáknak” van nevezve, amely arra vár, hogy szétrágják a férgek. Miről is van szó? Arról, hogy Krisztusnak emberi, nagyon is emberi teste volt (Sören Kierkegaard ebben látja a forradalmi újdonságát), másrészt pedig – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – a középkori hagyomány nagyon aszketikus volt, következésképpen a testet nem becsülte semmire. Legfeljebb veszélyforrást látott benne. Igazából a lélek, és csakis a lélek számított. Azzal tehát, hogy Serrano levizelt egy testet, még ha az Krisztusé is, végül is lehetséges – itt sosem lehet biztosra menni –, hogy ezt mélységes vallásosságtól vezéreltetve tette meg. Mert nem a lelket gyalázta meg, hanem csakis a testet, azt, amit a középkori hagyomány is meggyalázott. Ez azonban napjainkra szinte nyomtalanul elfelejtődött. Egyébként Serrano katolikus, és ő saját magát ugyanúgy vallásos embernek tartja, mint az ottani lakosság hetven-nyolcvan százaléka. Miért hoztam fel a Levizelt Krisztus példáját? Azért, mert gyönyörűen mutatja, hogy egyazon művet, egyazon konfigurációt egyszerre lehet blaszfémiaként és nagyon-nagyon mélyről és régről jövő vallásos aktusként értelmezni. Egyszerre lehet banálisnak látni, ugyanakkor a szakralitás egyik legerősebb kifejeződéseként is. És hát a művészet nem olyan jel, illetve jelcsoport, mint amilyenek például a közlekedési jelek. Ha a közlekedési tábla azt mutatja, hogy balra kanyarodni tilos, az egészen egyértelmű, ott nincs értelmezési szabadság. A műalkotásnak viszont igenis többféle olvasata lehetséges, és – mint azt Serrano munkájának példája szépen mutatja – egyetlen olvasathoz ragaszkodni annyit jelent, hogy súlyosan meghamisítjuk azt.

Sebők Zoltán
Budapest

* Itt köszönjük meg Almási Évának, valamint az ARTPORTAL-nak, hogy engedélyezték jelen szöveg közzétételét.


	2005. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM (19.)
Az Erdélyi Művészet tizenkilencedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	A művészveteránok és a novíciusok együttes kiállítása A művészveteránok és a novíciusok együttes kiállítása December 9 – január 14. között volt megtekinthető a Képzőművészeti Szövetség (UAP) kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai kiállítótermeiben az évente sorra kerülő hagyományos téli tárlat, 80 művész közel 140 festészeti és szobrászati munkái, nagyrészt 2004-ben készült alkotások. A Román Képzőművészek Szövetsége Kolozs megyei tagjai állíthattak ki ezen a tárlaton, ám a több évtizedes múlttal rendelkező megyei tárlat szelekciójára ezúttal úgy tűnik, nem jelentkezett minden UAP-tag. A kiállítók azok a Képzőművészek Szövetsége köré bizonyos érdekek alapján csoportosulók, akiknek nagy része (néhány kivételtől eltekintve) semmilyen kockázatot nem vállalva, még mindig a nyolcvanas évek újfestészeti paradigmáit képviseli. Tőlük függetlenül erősödött meg egy teljesen eltérő szemléletet felvállaló, a kortárs nemzetközi színtér legújabb fejleményeire sokkal tudatosabban és pontos ismeretek alapján reagáló, új médiumokat alkalmazó művészréteg, amely a posztkonceptuális installációt és a festészetet is megújult törekvéseinek megfelelően alkalmazza. Ők már nem az állami intézmények menedzsmentjének védőernyője alatt állítanak ki, hanem próbálnak saját galériákat létrehozni, illetve saját non-profit intézményes fórumokat teremteni. Ezek a szabadabban gondolkodók ha egykor kapcsolódtak is az UAP-hoz, azt remélve, hogy ez jelenti a biztos talajt a művészi pályán való érvényesüléshez, ma már nem sok érdeklődést mutatnak a Szövetség nyújtotta lehetőségek iránt. A jelen kiállításról való távolmaradásuk különféle okai, és a Képzőművészeti Szövetség elmúlt 15 éves működési politikájának átvizsgálása egy külön tanulmány tárgyát képezhetné, de ezúttal a kiállított munkák számbavételére vállalkozhatunk csupán. A nagy hagyománnyal rendelkező csoportos kiállítás célja, hogy mintegy év végi mérlegként, lehetőséget biztosítson az UAP-tagoknak arra, hogy a kolozsvári- és a kincses városba ellátogató közönség előtt is bemutathassák az előző évi munkájuk eredményét. Nem lehet azonban tudni, milyen elveken alapult a szelekció, a válogatásba ugyanis elvétve 2000-es és 2003-as alkotások is bekerültek. Úgy tűnik, minden generáció számára megadatik, hogy ha „minőségi” munkát hozott létre, azt itt bemutassa. Jelen van a 93 éves Cs. Erdős Tibortól (Csuszamlás) az utóbbi években diplomázottakig – Florin Gavrilaş, Cristian Lăpuşan – több generáció is, művészveteránok és novíciusok egyaránt. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy a mintegy három generáció művészeit ugyanaz az ember tartja e tárlat erejéig együtt: Ioan Sbârciu egyszemélyben a Szövetség kolozsvári fiókjának elnöke és a képzőművészeti egyetem rektora. Kolozsvár művészeti életéről e kiállítás alapján mégis elhamarkodott lenne véleményt alkotni, mert egy ilyen tárlat hosszabb távú következtetésekre és általánosításokra nem adhat módot, csupán jelzésértékű, vázlatos felvetés lehet. Hogy mennyire alakítja a jelenlegi Kolozsvár szellemi arculatát ez az évről évre megrendezésre kerülő megyei tárlat, külön művészetszociológiai tanulmány szólhatna erről. Napról napra a műfajok, kifejezésformák és anyagok eklektikájával szembesülünk a különféle galériák hagyományos és nemkonvencionális kiállítóhelyein. A maradandótól az egyszeri és megismételhetetlenig, az újító kísérletezésekig többféle alkotói attitűddel szembesül a művészetek iránt érdeklődő. Ezzel szemben a megyei tárlaton fellelhető munkákat könnyebb behatárolni: egy-két kivételtől eltekintve, nagyjából lírai munkák a figuratívtól, a realisztikus ábrázolástól és a síkszerűségtől eltávolodni törekvő képektől a vizuális metaforákig; a csendélettől, azaz a színek és formák tanulmányozásától az absztrakt expresszionizmushoz való visszatérésig; több esetben kis képméretű, zártabb kompozícióktól a nagyobb méretű négyzetek és álló vagy fekvő téglalapokig; az alakos kompozícióktól és az expresszionista szobrászattól a nonfiguratívig terjed a felhozatal. Több helyen találkozunk a hagyományok vállalásával, ám kevesebb az újító kísérletezés az anyaggal és a festékreceptekkel. A kiállító művészek az európai irányzatok elemeit látszólag befogadták, és ki-ki megpróbált a maga eszközeivel ezekhez hasonlót létrehozni, de igen kevesen jutnak el a legfrissebb technikákkal való komoly kísérletezésig. Ha pedig megpróbálnánk a kiállított munkák alapján különválasztani a román művészek törekvéseit a magyarokétól, az előbbiek fő erősségének a kolorit tűnik, míg az utóbbiak a mondanivaló és a szerkezeti felépítésnél időznek el. Ez a jelenség évről évre megfigyelhető a téli tárlaton. Általánosan jellemző továbbá az elevenség, a dinamikusabb hangulat és a feszültség a színek és a formák használatában, valamint a Kolozsváron honos jellegzetes erdélyi expresszionizmus továbbélése. Nem szűrte ki azonban a válogatás a deja-vu vagy közönyösség érzetét keltő munkákat, vagy azokat sem, amelyek a régmúlt idők hangulatát hozzák vissza. Érdekes jelenségként említeném azt, hogy művészklánok egész sora jelentkezett a téli tárlaton, a “mesterség” ugyanis apáról fiúra/lányra szál, a Botiş, Gavrilaş, Gocan, Nebert, és Tarta családokban, s egy-egy família több mint egy tagjának a munkáit láthatjuk és mérhetjük össze. E tekintetben is emblematikusnak tekinthető a bejáratnál található Carmen Dragomir: Generációk című drótvázra épülő kétalakos szalmaszobra. Külön meditáció tárgyát képezi a tárlat szobrászati felhozatala. E szobrok intenzívebb erővel hatottak rám, főként ezek közt találtam meg ugyanis azt a néhány „ma is érvényes” művet, amelyekért érdemes volt betérni a tárlatra. 16-an jelentkeztek plasztikai munkával, fa, márvány, fém és bronzszobrokkal (Carmen Dragomir, Ciupe Bartha Ernő, Cioca Radu, Kolozsi Tibor, Ionel Tănase, Radu Moraru, Ovidiu Guleş, Lőrincz Lehel, Herczeg Edward, Kún György, Hristea Cosmin, Suba László, Mircea Viorel, Radu Bogdan Trifu, Adela Cutean, Ioan Rusu). Kiemelném itt Bartha Ciupe Ernő bronzszobrait, elrugaszkodó alakjai híres szalmaszobrainak miniatúráit képezik. Cioca Radu konceptuálisabb jellegű négyzetei formastruktúrájuk révén tűnnek ki. Radu Moraru Torzója két márványtömb egymással való kommunikációja. Hristea Cosmin három tiszta, logikus szerkezetű jelképes plasztikája a fa- és a fémforma dialóguslehetőségeit feszegeti. Kolozsi Tibor tömbszerű bronzszobrát (A tanító) lényegre törő ábrázolás jellemzi, ősi formákra emlékeztető műve egy sorozat részét képezi, amely a plasztikus kifejezés sajátosan egyéni példája. Úgy tűnik, évről-évre a begyepesedett tekintély-elv határozza meg néhány művész munkáinak elhelyezését a kiállítótermek falain. Így a bejárattal szembeni fő falat Ioan Sbârciu, Dobribán Emil és Gavril Gavrilaş foglalják el, módot adva arra, hogy a gesztusfestészet, a lírai absztrakt és a lírai expresszionizmus egy-egy példáját egymás mellett tekinthessük meg. Ám ez az egymásmellettiség magán az egymásmellettiség tényén túl, nem sokat sugall. Ioan Sbârciu nagyméretű kompozícióján az erős, kusza, gyötrődő ecsetvonások sötét színeikkel kontrollálatlan destruktív erőként hatnak. Ezzel szemben Dobribán Emil az örök Ádám és Éva témakörhez ragaszkodik vastag ecsetvonásokkal készült festményén, míg Gavril Gavrilaş egy sorozatából, a madarak röptét kiaknázó képsorból emelte ki a Nagy átvonulást, amely a jelen kontextusban már egészen másként hat. Próbálom továbbkövetni, ki az, aki még fő helyet kapott. Így jutok el a Miklóssy tanítvány Cs. Erdős Tibor természethű tájképéhez, az impresszionisztikus Földcsuszamlásához. A másik oldalon Nagy Endre két fegyelmezetten konstruktív realista festménnyel jelentkezett (Délutáni repülés, Barátok), az ő képalkotói metódusa egyedülállónak tekinthető ebben a keretben. Ugyanebben a teremben az ablakkal szembeni oldalon Feszt László kapott még helyet Az akvárium és a Kompozíció című harmonikus képeivel, ünnepélyesen dekoratív munkái a mesterségbeli tudás kiváló példái. Laurean Bonea (Kompozíció) és Simona Gocan (Piros baleset) ugyanazt az absztrakt expresszionizmust viszik tovább, képeik nem véletlenül kerültek egymás mellé, stilisztikai szempontból ugyanazon a talajon állnak. Továbbhaladva a lírai expresszionizmus és a transzavangárd megannyi példája közül Sipos László erőteljes óriáskompozíciója tűnik fel, amely egy vörös kakasfejet ábrázol. Sipos képe szintén olyan sorozat részét képezi, amely egyéni a színek és a formák játékában. A kolozsvári román opera díszlet és jelmeztervezőjeként is dolgozó Gheorghe Codrea tájképe (Tél) érzékibb ecsetkezelésre vall, műve az absztrakcióhoz való visszatérés példája. Mariana Bojan mitikusabb hangvételű Tűztánca a lángnyelvek színjátéka. Szerváczius Elena Prága című klasszikusabb hangvételű festménye a cseh főváros épületeinek kisugárzását közvetíti. Ugyanez a klasszikusabb hangvétel sugárzik Valovits László Meditáló c. képéről, amely portrésorozatának része. Valovits valósághű képén az egyházat szolgáló alak ábrázolásakor az évszázadokkal ezelőtti mesterek követte ideálokig nyúl vissza. Teodor Botiş két népi ihletésű, érettebb munkával jelentkezett (Műhelysarok, A virágzás metamorfózisa), nagykompozíciói sajátos szín- és formavilágú alkotóra vallanak. A figuratív és nonfiguratív határán mozgó dekoratív művész egyéni jelrendszerre épít. Gheorghe Ilea a színek vizuális-érzelmi energiájára alapozza virágkompozícióit, valószerű színei a kolorit kiváló ismeretéről tanúskodnak. A képzőművészeti egyetem előadójaként is dolgozó Radu Pulbere Toszkánai táj című festményével jelentkezett, amelyen a szerkezeti megoldások és plasztikai kifejezések az alkotó egyéniségéből, élményei bensőségességéből fakadnak. Kara Eduárd Formák játéka a színes korsók sokaságát sorakoztatja fel festményén. Anne Nebert alkotása értelmezése egy kubai női arcot megjelenítő figurális kompozíció, mely vegyes technikával készült. A belső teremben a fiatal, 1998-ban végzett Cristian Lăpuşan kapott fő helyet a szemközti falon, munkája a pop-art felé mutat. Többalakos akrill-kompozíciója a fényképezőgép lencséjét megszégyenítő élességű alkotás, 8 regiszterbe tagolódik, középen üres teret fogva körül. Cristian Lăpuşan-t azon szerencsés fiatal alkotóként emelném itt ki, aki mindeddig 42 művét Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon értékesítette, 2002-ben és 2003-ban pedig New York-ban és Denverben állított ki. Végezetül megjegyezném, hogy e tárlat kapcsán csakis szubjektív szemelvényre vállalkozhattam. A látottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az a néhány jó munka, amely inkább valamely sorozat részeként állja meg a helyét, a saját kontextusából kiemelve, ebben az egyvelegben nem a maga rendeltetése szerint működött. A kiállítók, ismert és kevésbé ismert művészek alkotásai valamiféle párbeszédbe kerültek itt egymással, ám ez egy kikényszerített találkozás, ami egyébként soha nem jött volna létre. Lőrincz Ildikó Kolozsvár **** Sóvidéki és egyetemes Gondolatok Kusztos Endréről és művészetéről Él a Sóvidéken egy madárcsontú ember, akire az élet, az erdélyi magyar sors súlyos terheket rótt. Egy olyan ember, aki rengeteg saját gondja-baja mellett a világ fájdalmát is magára vette, s azt egyenes gerinccel, becsülettel, példát mutató méltósággal cipelte. Egy ember, akinek lételeme a rajz, a szülőföld megörökítése. Bár a rajzolás iskolás korától kezdve vonzotta, kereskedelmi középiskola után a kolozsvári egyetem jogi és közgazdasági karára iratkozott be. Ehhez a döntéshez családi és tanári intés egyaránt hozzájárult. Mindenki óvta a művészpályától, mert az, akárcsak manapság, akkoriban sem jelentett biztos megélhetést. Kolozsváron azonban olyan művésztársaságba került, amelynek tagjai saját életpéldájukkal győzték meg arról, hogy a művészetért vállalt mindennapi terheket, a vívódást és a nélkülözést az alkotás öröme mindenképpen kárpótolja. Otthagyta a jogi és közgazdasági kart, s képzőművészetet tanult: festészetet – a legjobb erdélyi tanárokkal. Magatartásában inkább azokat a művészeket követte, akik a megkövetelt szocialista realizmussal szembehelyezkedve, anyagi és erkölcsi elismeréssel mit sem törődve, saját útjukat járták. Művészetében pedig idejekorán rátalált saját nyelvezetére, és saját világot teremtett hamarosan magának. Olyan alkotások kerültek ki keze alól, amelyek egyszerre feleltek meg a szakmai tudás támasztotta követelményeknek és a modern művészet ízlésének. Amikor már a fa és annak sorsa kezdték foglalkoztatni, művészete már érett szakaszába jutott. Ekkor kezdődött el nála annak a világnak a kibontakozása, amely a sóvidéki élményt általánossá nemesítette, egyetemesen érthetővé formálta. A megcsonkított, derékba tört, ki tudja milyen sorscsapások által megcsavart, megkínzott fák így kezdtek el az emberi sorsokhoz hasonlítani. Volt, amikor többet magyaráztak bele rajzaiba, mint amennyit szabad lett volna. Volt, amikor a hivatalos hatalom lesújtott rá. Volt úgy, hogy még inkább magára maradt harcával. Akkor is a rajzba menekült, akkor is folytatta azt, amit elkezdett, s amiről minden bizonnyal már életében nem is lesz képes lemondani. Lapjain a fekete és a fehér küzd meg egymással, rafinált egyensúlyra törekedve. Az árnyék és fény úgy viaskodik ezekben az alkotásokban, hogy egyik vagy másik jottányi megengedhetetlen előnyre szert ne tehessen. Leheletfinom egyensúlyuk a kompozíciónak, a mondanivalónak van alárendelve, s tán olyakor a pillanatnyi hangulatnak nemkülönben. A művész éppen annyi derű- avagy borúlátás visz bele esetenként ezekbe a munkákba, amennyit az adott helyzetben kívánatosnak tart. Így válnak munkái egyféle rajzolt napló lapjaivá egyben, amelyekről pontosan leolvashatjuk, mikor milyen csapás érte az alkotójukat, népét, szülőföldjét. A művész teljes mértékben uralkodik eszközei fölött. Úgy bánik tussal, szénnek, ceruzával, pasztellel és olajfestékkel, hogy az általa szükségesnek tartott hatást elérje. S bár a kettétört, megcsonkított, szenvedő fáinak egyik-másik, a törzshöz s a gyökérhez alig néhány rosttal kötött ágán, helyenként az életigenlés jeleként új, fiatal és ígéretes hajtások és madárfészkek jelennek meg, munkáit elsősorban nem a derűlátás, hanem inkább a drámai hangulat sőt, a tragédia jellemzi. Úgy örökíti meg a drámát, mintha feltartott kézzel csak azt mondaná: nem tehetek róla. Mintha széttárt karokkal csak azzal védekezne: ilyen korban éltem én ezen a földön. Él egy művész ezen a sóból épített földön, aki a kettétört fatörzsből megalkotta a népének sorsát talán legjobban jellemző motívumot: a székely csúcsívet. Egy nagy alkotó. Aki a Sóvidékit egyetemessé tette. Egy sokszor – mikor az élet, mikor pedig emberek által – kirabolt egyén. Aki saját gondjai és bajai mellett szülőföldje és a világ fájdalmát is önként és méltósággal cipelte. Egy kiváló művész. Aki nem hódolt be múló divatoknak. Egy tanítómester. Aki legnagyobb kétségbeesései közepette is folyvást arra buzdított: ne adjátok fel a reményt. Egy igaz, becsületes ember. Akit a fa ikertestvérévé fogadott. Egy madárcsontú lény. Aki képzeletünket szárnyalni tanította. Kusztos Endre. Tibori Szabó Zoltán Kolozsvár * A BLASZFÉMIA SZÍNEVÁLTOZÁSA** Nemrégiben megnéztem világhálón egy statisztikát a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok lakosságának a vallásosságáról, és azt kellett megtudnom, hogy a legtöbb országban az állampolgárok körülbelül hetven-nyolcvan százaléka vallja magát vallásosnak. Rendben van, nagyon szép, mint ahogy az is örvendetes – gyönyörű történetek vannak erről –, hogy modern fizikusok és matematikusok a magánéletükben mennyire vallásosak. De ahogy a modern tudósok esetében fölmerül a kérdés, hogy a tudományos világképükben vajon hol az Isten, ugyanígy, a statisztikai adatok fényében felmerülhet bennünk a kérdés, hogy hol van az Isten ebben a modernista vagy posztmodern kultúrában. S itt a magas, és a tömegkultúrára egyaránt gondolhatunk.Ezzel kapcsolatban van egy alapélményem, amely akaratom ellenére is annyira megragadt bennem, hogy hajlamos vagyok a jelenlegi helyzet metaforájává duzzasztani. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt úgy véletlenszerűen néztem a tévében egy filmet, amely arról szólt, hogy egy család közösen bámulja a tévét. Egyszer csak, minden különösebb feltűnés nélkül, bejött közéjük Krisztus, fölismerhetően Jézus Krisztus volt, hiszen a továbbiakban csupa olyasmit mondott, amit a hagyományunk neki tulajdonít. A tévét néző emberek tekintete azonban továbbra is a képernyőre tapadt, többször kommentálták is a látottakat, s közben szemlátomást zavarta őket Jézus Krisztus jelenléte. Mondták is neki, hogy ne izéljen már itten, nagyon izgalmas műsor van a tévében, amit nem lehet kihagyni. Ilyesmiről szól a film, és azt hiszem, erről szól a modern és a posztmodern kultúra is, a magas- és a tömegkultúra egyaránt. Egyikben sincs ott az Isten, vagy ha valamilyen módon véletlenül odakerül, leginkább zavaró körülménynek bizonyul. Csakhogy a kultúrát mégis az emberek teremtik, azok az emberek, akiknek – mint már említettem – hetven-nyolcvan százaléka vallásosnak tekinti magát. De akkor vajon miért nem teremtenek vallásos művészetet és kultúrát? Illetve, és ez tényleg a kérdések kérdése, nem lehetséges-e, hogy a látszat csal, és valahol igenis vallásos ez a kultúra, de rejtetten?A fő probléma az, hogy a szent és a profán, a szakrális és a banális szabatos megkülönböztetése és szétválasztása számos esetben nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Különösen, ha műalkotásról van szó. Vegyünk egy hírhedt művet, az utóbbi évtizedek egyik leghírhedtebb művét, a nemrég Magyarországon is (a budapesti MEO-ban) kiállított Levizelt Krisztus című Andres Serrano munkát. Egy fotóról van szó, amelyen azt látjuk, hogy egy edényben a feszület pisiben úszik. Majdnem egyöntetű még a művészettörténészek értelmezése is erről a munkáról. Néhányuktól meg is kérdeztem, hogy mit gondolnak róla, s azt mondták, színtiszta blaszfémiáról van szó. De vajon tényleg blaszfémia-e? Buzdítottam őket, hogy nézzék meg rendesen a képet. Nagyon kevés motívum van rajta, így aztán talán kutya kötelességünk figyelmesen megnézni. És észrevétettem velük, hogy milyen anyagból is van ez a feszület. Tudniillik láthatóan vásári műanyagból van, olyan anyagból tehát, amilyenből például a seggbefújós kiskakast szokták formázni. Rövid ideig dolgoztam egy műanyagöntő műhelyben, ahol éppen citromfacsarót gyártottunk nagy mennyiségben. Tehát vásári bóvliról van szó, vagyis ha ragaszkodunk a blaszfémia kategóriájához, akkor azt kell mondanunk, az első blaszfémiát nem Serrano követte el, hanem az a műanyagöntő mester, aki a Megfeszítettet merészelte ilyen ócska anyagból megformázni. A „terméket” forgalmazó kereskedelmi hálózatról már nem is szólva. Más oldalról tekintve pedig, s erre az oldalra Arthur C. Danto, korunk egyik legtekintélyesebb New York-i művészetfilozófusa hívta fel a figyelmet, egyrészt egy szimbólummal, a mi hagyományunk egyik legerősebb szimbólumával van dolgunk, másrészt pedig testtel: bizonyos nézőpontból Krisztus ember is volt, következésképpen emberi testtel rendelkezett. Egyébként ezt a dimenzióját emelte ki nemrégiben egy Domonkos-rendi szerzetes, aki a közszolgálati rádió Névjegy című vasárnap délutáni műsorában kifejtette: Krisztus keresztje eredetileg minden bizonnyal pisis volt, hiszen jól tudjuk, hogy az emberek az erőszakos halál pillanatában rendszerint össze szokták vizelni magukat. Akárha ezt a gondolatmenetet folytatná Danto is. Idéz például valamely tizenharmadik századi vallásos szövegből egy részletet, amelyben a test szó szerint „szarzsáknak” van nevezve, amely arra vár, hogy szétrágják a férgek. Miről is van szó? Arról, hogy Krisztusnak emberi, nagyon is emberi teste volt (Sören Kierkegaard ebben látja a forradalmi újdonságát), másrészt pedig – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – a középkori hagyomány nagyon aszketikus volt, következésképpen a testet nem becsülte semmire. Legfeljebb veszélyforrást látott benne. Igazából a lélek, és csakis a lélek számított. Azzal tehát, hogy Serrano levizelt egy testet, még ha az Krisztusé is, végül is lehetséges – itt sosem lehet biztosra menni –, hogy ezt mélységes vallásosságtól vezéreltetve tette meg. Mert nem a lelket gyalázta meg, hanem csakis a testet, azt, amit a középkori hagyomány is meggyalázott. Ez azonban napjainkra szinte nyomtalanul elfelejtődött. Egyébként Serrano katolikus, és ő saját magát ugyanúgy vallásos embernek tartja, mint az ottani lakosság hetven-nyolcvan százaléka. Miért hoztam fel a Levizelt Krisztus példáját? Azért, mert gyönyörűen mutatja, hogy egyazon művet, egyazon konfigurációt egyszerre lehet blaszfémiaként és nagyon-nagyon mélyről és régről jövő vallásos aktusként értelmezni. Egyszerre lehet banálisnak látni, ugyanakkor a szakralitás egyik legerősebb kifejeződéseként is. És hát a művészet nem olyan jel, illetve jelcsoport, mint amilyenek például a közlekedési jelek. Ha a közlekedési tábla azt mutatja, hogy balra kanyarodni tilos, az egészen egyértelmű, ott nincs értelmezési szabadság. A műalkotásnak viszont igenis többféle olvasata lehetséges, és – mint azt Serrano munkájának példája szépen mutatja – egyetlen olvasathoz ragaszkodni annyit jelent, hogy súlyosan meghamisítjuk azt. Sebők Zoltán Budapest * Itt köszönjük meg Almási Évának, valamint az ARTPORTAL-nak, hogy engedélyezték jelen szöveg közzétételét.	2 A művészveteránok és a novíciusok együttes kiállítása Lőrincz Ildikó 10 Középkori falképek Európa szívében Dokumentációs kiállítás a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban Jánó Mihály 13 Festőnők az erdélyi művészetben Dömötör Gizella (1894–1984) Murádin Jenő 18 Sóvidéki és egyetemes Gondolatok Kusztos Endréről és művészetéről Tibori Szabó Zoltán 20 A BLASZFÉMIA SZÍNEVÁLTOZÁSA Sebők Zoltán 23 Elhunyt Paul REBEYROLLE 25 Ami a listából kimaradt Nagy Imre a Korunk Galériában Kántor Lajos 27 ERDÉLYI KASTÉLYOK I. Biró József