Untitled Document

A semmi ágán…

József Attila emlékkiállítás a Korunk Galériában

József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából a 2005-ös esztendőt József Attila-emlékévvé nyilvánították. Az emlékév 2005. január 7-én kezdődött, és december 3-áig, a költő 1937-ben bekövetkezett halálának évfordulójáig tart. A megemlékezések sorában méltó helyet foglal el a Korunk Galériában 2005. április 2-án szervezett esemény, amelynek keretében Korunk lapbemutatóra, emlékkiállításra, versműsorra és hangversenyre is sor került. A zenei műsorban Mozart Divertimento-ját a Concordia vonósnégyes (Márkos Albert, Botár Gerő, Olimpiu Moldovan és Török Ferenc) adta elő, míg a 100 éve született költő verseiből Boér Ferenc színművész szavalt.

Balázs Imre József a Korunk centenáriumi, tematikus összeállításának márciusi számát ismertette. Illusztrációként a márciusi Korunk lapszámba is bekerült néhány abból a grafikai gyűjteményből, amely a Korunk-emlékünnep keretében megnyíló kiállítás anyagát képezi. A teljes kiállításanyag reprodukciók formájában a József Attila és a Korunk kapcsolatát ismertető, nyárára tervezett kötetben fog megjelenni.
A grafikai kiállítást Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője nyitotta meg. Kántor felelevenítette a hetvenes években működő Korunk Galéria emlékét, szerinte ugyanis az akkori kiállítások szorosan kapcsolódnak a mostani eseményhez. Annak idején, az 1973-as kezdetektől az 1986-os betiltásig a Korunk szerkesztőségi kiállításai otthont teremtettek az erdélyi magyar művészetnek, és itt a képzőművészet mellett zenészek és versmondók is felléptek. E kis közösségi találkozóhelyen Kántor Lajos megállapítása szerint egyrészt a kiállítókra való tekintettel – az egykori kiállítókat ugyanis szép számban sikerült mozgósítani az emlékév kapcsán –, másrészt a meghirdetett tematika révén is sikerült feleleveníteni a régebbi kiállítások hangulatát.
A mostani évfordulóhoz hasonlóan készültek gyűjteményes kiállítások Ady Endre, Bartók Béla, Madách Imre, Arany János és Kodály Zoltán emlékére is, és – Kántor szerint – ezek tekinthetők a legsikeresebb gyűjteményes kiállításoknak a galéria történetében. A József Attilára való emlékezés szerencsés találkozást teremtett az ország különböző városaiban élő művészek, illetve az immár külföldön élők számára. A költő versei ihlette munkákból összeálló gyűjteményes kiállításon egy-egy szerző több képpel vagy grafikai lappal vett részt. Olyan képzőművészek küldtek be grafikai alkotásokat, akik a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően bekapcsolódtak a Korunk Galéria kiállításainak szervezésébe: Brassóból Ábrahám Jakab és Ábrahám Ilona, Budapestről Árkossy István és Bencsik János, Bardócz Lajos Tiszakécskéről, Damó István és Szilágyi V. Zoltán Kecskemétről, Jakobovics Miklós és Jakobovics Márta Nagyváradról, Márton Árpád Csíkszeredából, Paulovics László Szentendréről, Simon Sándor Párizsból csatlakozott a kolozsvári kiállítók köréhez, Heim András, Nagy Endre, Székely Géza alkotásaihoz. A többnyire friss, 2005-ben készült művek sorát Deák Ferenc 1967-ben készült munkája egészíti ki.
Kántor Lajos a kiállítást méltató beszédében kiemelte, ez az alkalom arra is lehetőséget teremtett, hogy az egykori kiállítók visszatérhessenek. „A kiállított művek mind jó munkák, ám nagyon különböző felfogásban készült grafikák, ami hitelesen tükrözi, hogy a József Attila-i életmű milyen gazdag és ennek a hatása milyen változatos” – állapította meg Kántor, aki szerint az itt kiállított portrékon és illusztrációkon a „másik” József Attila van jelen, az, akiről ma többet beszél a világ, s nem a költő előző korszakára, nem a „mozgalomhoz” fűződő viszonyára reagáltak az alkotók.
E kiállítás technikai gazdagságával, műfaji és stílusbeli változatosságával, valamint a témához közelítő leleményességének sokszínűségével a kolozsvári grafikus iskola jelentős eredményét mutatja fel. Az egyes alkotók tusrajzai, lenyomatai szervesen épülnek be egy nagy szellemet megjelenítő teljes egészbe. A költői életmű ihlette tömör vizuális megfogalmazások, portrék, illusztrációk, figuratív és nonfiguratív vonal- és foltkompozíciók képezik a kiállítás anyagát. De a gyűjteményen belül minden egyes mű külön-külön is elemzésre méltó: volt, aki a költő arcát, alakját, volt, aki verseiből kiragadott gondolatokat ragadott meg, vagy teljes verskivágások képbe való kollázsolását végezte el.
Árkossy István (Kolozsvár, 1943) kompozíciósora mellett elidőzve újra meggyőződhetünk a Budapesten élő festő- és grafikusművész komoly szakmai tudásáról és európai műveltségéről. Grafikai eljárása: a vonal vonalra, vonal vonal mellé, vonal vonalba csavarva... Esetleg a szárazecset lendületes beépítésével bővítve. A költői életmű itt a kozmikus szemlélettel és az univerzális érdeklődésből fakadó élménykomplexummal társul.
Ábrahám Jakab (Lázárfalva, 1952) Reggeli c. tusrajza egy figurális jelenet, amely monodramatikus emberi szituációt jelenít meg. A brassói grafikus lírai vonalköltészete pontos, határozott és lényegretörő.
A Párizsban élő Simon Sándor vegyes technikával készült grafikai lapjait a sötét foltok uralják, absztrakt megfogalmazása, akár a kolozsvári Heim Andrásé (ahol a tiszta vonal válik főszereplővé, amely zenei asszociációkat keltő ritmusba rendeződik), a József Attila-i gondolatok elvontabb képi kifejezései.
Nagy Endre két nagyobb és négy kisgrafikával jelentkezett. A figuratívat a nonfiguratívval egyberendező tusrajzaiba strukturálisan próbálta beépíteni az Elégia és a Mikor az uccán átment a kedves című verseket, míg az Anyám a mosásban (Gyászkoszorú) című verset feldolgozó kép öntörvényű vonalrengetege az igencsak megrendítő vers expresszív megjelenítése.
Székely Géza négy rézkarca a többnyire fekete-fehér alkotások sorába piros, zöld és kék színfoltokat lopott be. A József Attila évforduló újabb ürügy volt A kozmosz éneke (aquaforte-aquatinta) sorozat készítője számára, hogy a vonal, a folt és a ritmus párharcának, azaz az elemek szüntelen küzdelmének újabb képi megfogalmazásaihoz jusson. Drámai hangulatú grafikai lapjai a művész gazdag érzelem- és érzésvilágának, forrongó lelkiállapotának a képi vetületei.
A bukaresti Képzőművészeti Főiskola grafika szakának 1978-as végzettje, a nagyszebeni születésű Damó István (1951), aki 1990-es kitelepedéséig a bukaresti Kriterion Könyvkiadó és a Ion Creangă Gyermekkönyvkiadó grafikusaként is dolgozott, erre a kiállításra négy kisgrafikát (hidegtű) küldött Kecskemétről. A szöveg és a kép az irodalmi művek illusztrálásával kapcsolódott mindig is össze. Damó illusztrációja költői szuverenitás előtti meghajlás és a szerzővel való azonosulás példái, ciklusa József Attila világfelfedezésében való elmélyülés.
Szilágyi V. Zoltán Kecskeméten élő grafikus, rajzfilmrendező Eszmélet című bámulatos pontosságú technikával készült rajza e kiállítás emblémája is lehetne. A kozmoszba taszító sín akár a semmi ága József Attila gondolatvilágában. Egyik legkifejezőbb mű, amely a vizuális művésznek a költői életműre való maximális ráhangolódását jeleníti meg.

A magyar irodalom egyik legmarkánsabb, legjelentősebb képviselőjének, legnagyobb lírikus kiválóságának, József Attilának a megértése, életművének feldolgozása mind a mai napig folyamatban van. A költői mondandók áthangolása a vonalakkal kifejezhető érzékenység és képzelet jelrendszerére olyan próbálkozás, amely egyfajta gondolati azonosulást feltételez.
A költő metaforikus kifejezéseinek és filozófiai eszméi vizuális megfelelőinek megalkotása teljesen szabadon interpretálható. Ezt igazolják a kiállítás változatos technikai és formai megoldásai. Ki-ki a maga módszerével megpróbálja kifejezni a költő létezésélménye mérhetetlenné mélyülő és sűrűsödő egész vonatkozásrendszerét, s természetesen önmaga és egy életforma végzetét is.

Lőrincz Ildikó
Kolozsvár

*******

„A szemnek fekete, de a léleknek színes”

Beszélgetés Kusztos Endrével

Egy budapesti lakásban ülünk, a múltat faggatjuk, s az emlékezés során felidéződik a hol örömteli, hol szomorú epizódokkal tarkított utolsó fél évszázad, bár a falakon, a több sorban lógó képeken időnként akaratlanul is elkalandozik a tekintet. Fogy a somlai bor, árad, terebélyesedik a beszélgetés, amely lassan-lassan kirajzolja a művész, Kusztos Endre életpályájának legfontosabb szakaszait. A könyvespolcról előkerül László Gyula Forradalmak az újkori művészetben című, 1945-ben Kolozsváron kiadott könyvecskéje, amely döntő lökést adott a frontok átvonulása után éppencsak fellélegző, alig húszéves fiatalember pályaválasztásához. Azután egy csoportkép a már végzős Miklóssy-osztályról, a mester körül a később az erdélyi művészetben meghatározó szerepet játszó tanítványok állnak: Albert László, Kosztándi Jenő, Kusztos Endre, Maszelka János, Makár Alajos, Rusz Lívia, Veress Pál. Az életrajz elszórt adatai összefüggő eseménysorrá állnak össze, ismerős történetté, pedig az 1972-ben a Solymár István által a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás óta az életmű mintha csupán a szűkebb erdélyi régió számára lett volna érdekes. Az utóbbi két évben a művész Makón, Hatvanban és Budapesten rendezett kiállításai ismét szorosabbra vonták az anyaország kultúrájához fűző, soha el nem szakadó szálakat, melynek eredménye, hogy 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia – határon túli más alkotókkal egyetemben – tagjai sorába választotta Kusztos Endrét.
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük az idén 80. esztendős művészt.

– Hogyan kezdtél közgazdaságot tanulni, családi indíttatás volt?
– Édesapám korán meghalt, ezért a kollégiumot otthagytam, és átmentem a kereskedelmi középiskolára. Eredetileg ugyanis a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdtem, ott a rajztanárom Piskolti Gábor volt, s Nagy Palival nagyon közeli barátok lettünk. Akkor aztán átmentem a kereskedelmibe, ami egy egész más világ volt. Gyakorló iroda, gépírás, gyorsírás, könyvvitel, a folyószámlák különbözősége. Ott érettségiztem, mert édesanyámnak az volt a leghőbb vágya, hogy minél hamarabb pénzt keressek. Ment is ez nekem nagyon jól, úgy váltott az eszem ezekre a dolgokra hogy! A tanárom azt mondta, hogy aki nála leteszi az érettségit, az akár bankigazgató is lehet. Nahát, ott többen voltunk olyan jó könyvelők, hogy ha álmomban felkeltettek volna, akkor a legbizonytalanabb dolgot is láttam, nem tudom honnan, de éreztem… és el is végeztem az iskolát. 1945-ben érettségiztem, s beiratkoztam a Jog- és Közgazdasági Egyetemre Kolozsváron. Az első évet végighallgattam, ebből vizsgáztam, amabból nem, s akkor éreztem, hogy nem nekem való. Akkoriban a Bolyai Egyetemen még tanított László Gyula, nála hallgattam művészettörténetet, és Entz Gézánál. Mindig megugrottam, reggel ugyan elmentem a közgazdaságira, de mikor tudtam, hogy művészettörténet lesz, akkor pedig ott voltam. S mind jobban láttam, hogy nekem itt nincs mit keresnem. Bementem Jordáky Lajoshoz, mert ő volt a tanulmányi igazgató a közgazdaságin, s megbeszéltük vele a dolgot. Úgyhogy ez a barátság egészen addig tartott, amíg börtönbe nem került, a börtön után pedig folytattuk. Akkor én már részt vettem a kiállításokon, s nagyon akartam egy beszélgetést vele, mert ő képzőművészettel is foglalkozott, s pontosan a megbeszélt napra valami úgy jött közbe, hogy örökre elmaradt a dolog, s ő is hirtelen olyan súlyos beteg lett, hogy bele is halt. Tehát a közgazdaságit eléggé keményen elkezdtem, de hátulról irányított Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó Béla és Ferenczy Júlia. Aki komolyan órákat adott, az a nagybányai szemléletű Brósz Irma volt. Ő készített fel, de aztán ősszel behívtak katonának.
– A katonaság mennyi ideig tartott?
– Két évig. 1947 novemberében behívtak, és 1949. október 10-én szereltünk le. Szebenben és Enyeden voltam, ahol ünnepi dekorációs munkákat – „glasul armatei”, „a hadsereg hangja” feladatokat – is el kellett látni. Amikor jött a főiskolai felvételi, betegnek szimuláltam magam, s átkerültem Kolozsvárra, a kórházba. Ott elhallgattam, hogy tudok rajzolni. S amikor a felvételiig már csak egy hét volt hátra, akkor jelentkeztem az ezredesnél, hogy szeretnék innen a kórházból felvételizni menni, nem vagyok annyira beteg. Hogy képzeled? – mondja. Már hányszor hirdették, hogy ilyen portrét, olyan képet kell rajzolni… Na, adott egy levelezőlapot, egy kisméretű képet, amelyen a napóleoni háborúban szereplő Kutuzov volt, s ha ezt 100x70-es méretben megrajzolom, akkor elenged. S akkor erről a fényképről megrajzoltam, elengedett, sőt el is kísért.
– Magyar vagy román ezredes volt?
– Egy román orvos ezredes volt, még szerencsét is kívánt. Amikor bejutottam a főiskolára, később is tartottuk a kapcsolatot. Közben Gy. Szabó bejárt hozzám a kórházba, hozta az anyagot, hogy miből kell készülni. Namost, a felvételi már egy napja folyt, s a rajzterembe belépve az ajtón, látom, hogy a rajzok már nagyjából megvannak. Katonaruhában jöttem, s amikor meglátott Stahlmüller Géza, felállt, mert azt hitte, hogy egy katona érkezett ellenőrzésre. Jön Kádár Tibor, a felvigyázó tanár, s az is jelenti, hogy minden rendben van, erre mondom, hogy én felvételizni jöttem. Azt mondja erre, hogy a munkák már majdnem készen vannak! Jó, de még van két nap. Az adatokat felvette, majd próbáltunk rajzpapírt szerezni: hát nincsen. Erre egy csomagolópapírt tett az asztalra, kisimította: lényegében erre is lehet rajzolni. Hát arra rajzoltam. Közben néztem, hogy állnak a többiek rajzai. Az egyik gipszfej Homérosz volt, s láttam, hogy mennyire belebonyolódtak a szakálltincsekbe, én a másikat vettem, egy borotvált római császárt, egyszerűbbnek tűnt. De megjártam, mert az volt a nehezebb, mivel annak volt egy dőlt tengelye, s egy előrehajló tengelye. Utoljára már nem is a gipsz-szobrot néztem, hanem a mellettem ülő rajzát. Szloboda Margarétáé volt, német-cseh eredetű leány, aki rendkívül jól rajzolt, s majdnem az ő rajza után mentem. Végül a feje tetejének nem volt hely, az kiesett, de nyolcassal bejutottam.
– Ezt megelőzőleg hogyan történt az az eset László Gyulával, aki munkáid alapján rögtön látta, hogy a közgazdaságit ott kellene hagyni?
– Úgy történt, hogy Brósz Irmához én vittem el a „móriczos” fiatalokat modellt ülni. A Mátyás-házban ugyanis népi kollégisták voltak, Katona Szabó Pista volt a népi kollégium vezetője, a későbbi néprajzos Faragó József szintén valamilyen vezető volt. Ők mondták, látván a rajzokat, hogy ezt meg kéne mutatni László Gyulának. Megbeszélték, hogy mikor, s akkorra elmentem hozzá, vittem a nyári rajzaimból tájképeket, meg portrékat. Mindenről elbeszélgettünk, s utoljára az általa szerkesztett laphoz kiválasztott vagy tizenöt rajzot, amelyek ott maradtak nála. Akkor én sem gondoltam, hogy mindjárt behívnak katonának, így hát ott maradt végleg. Később, amikor felvételiztem, s bejutottam, akkor jött egy lány a Bolyairól, hogy dr. Kós Károly üzeni, nála vannak a rajzaim. Lementem, mondtam neki, hogy én vagyok, s itt tanulok a művészetin, erre a fiókjából kivette a rajzaimat, s együtt végignéztük. Azt mondta, a rajzaim alapján sokkal idősebbnek gondolt. 24 éves voltam. László Gyula ekkorra már eljött Kolozsvárról, s írta, hogy a rajzokat átadta dr. Kós Károlynak, amit én persze később tudtam meg. Válaszoltam neki, hogy a képeket megkaptam, de vele nem találkoztunk aztán egész 1972-ig. Közben pedig Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó, Ferenczy Júlia, Brósz Irma foglalkoztak velem, rendszeresen rajzoltunk, sőt eljutottunk oda, hogy aktot is csináltunk. Brósz Irma kollégái, tanárnő kollégái álltak aktot. A felvételin nem volt akt, ott csak gipszszobrot kellett rajzolni. Mert tulajdonképpen tehetségkutatás után kerültek oda azok, akiket felhívtak Kolozsvárra. Nekem, ugye, az kimaradt, én egyenesen a felvételire mentem, kétszáznemtudomhányadik voltam. Kovács Zoltán volt a rektor, ő hívta meg, gyűjtötte össze a tanári kart, Mohyt, Abodi Nagy Bélát, Kádár Tibort Vásárhelyről, Miklóssy Gábort, Erdős Tibort Nagyváradról…
– Ez volt a Magyar Művészeti Intézet?
– Igen. Nekem megvan az indexem, mivel Veress Pali megtalálta még a megsemmisítés előtt, s kiválasztotta az enyémet, így maradt meg. Ő volt az egyik legjobb barátom, aki sokat segített, anyagilag is.
– Tehát a felvételinél tartottunk, hogy történt tovább?
– Első éven Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla voltak a tanáraim. A másodéven Andrásy Zoltán, mert eredetileg én a grafikára kerültem. Majdnem kiestem a másodév második felében. Sárgaságot kaptam, s alig tudtam végigrajzolni azt a félévet, viszont az iskolán kívüli munkáim olyan jók voltak, hogy Feszt Lacival és másokkal közösen képviseltük Bukarestben a másodévesek kiállításán a főiskolát. Úgyhogy így megmaradtam másodéven, de Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át az ő osztályába, harmadévre a festészetre. Át is kerültem, nagyon jól is indult. Ő volt az a tanár, hogy amikor az első aktot megfestettük nélküle, s jöttem be a Mátyás utcában, a Mátyás-házzal szemben, kinyitja a rektori ablakot és odahív. Azt mondja, hogy bent volt a műteremben, megnézte a megkezdett aktokat és gratulál. Úgyhogy én nem mertem többet hozzányúlni ahhoz az akthoz, mert elrontom. Aztán végig nagyon mellettem állt. Sajnos egyszer az egyik aktot beállították nála kedden, pénteken pedig már Abodi Nagy Béla jött korrigálni. Mert közben egy gyűlés volt a főiskolán, ahol Kovács mint rektor azt mondta a Bolyai vezetőségének, hogy ez egy művészeti főiskola, s nem lehet a növendékektől ugyanazt kérni, mint akik a politikai gazdaságtanon vannak. Hiába követelik Marx, Lenin, Sztálin összes műveinek elolvasását, ezeknek megrajzolni kell a dolgokat. Egy-egy osztályból kevés ember ment át, azok, akik különben rajzból nagyon gyengék voltak, úgyhogy sokan lemaradtak azért, mert nem sikerült a vizsgájuk marxizmustól. Ezt meg merte mondani, s erre szépen egyik napról a másikra mindenből kifordították: elvesztette a rektorságot, elvesztette a tanárságot, ott maradt állás nélkül.
– Ez hányban volt?
– 1951-52-ben. Így vette át Abodi Nagy Béla az osztályát, s egy bordóvörös hátteres aktot még vele állítottunk be, de Abodinál fejeztük be. Amikor Kovács Zoltán 80. éves volt, köszöntöttük, Károly Gyöngyvér, Benczédy Sándor – nyugodjék! –, s én vittük el a pezsgőt, meg amit a Képzőművészek Szövetsége küldött. S amikor mentünk köszönteni, akkor mondta, hogy most ő pont olyan kommunista, mint amilyen annak idején volt. A Művészeti Intézetet ő találta ki, meg tudta szervezni és olyan kolozsvári polgármester volt, Veres Pál, aki nagyon segített, és persze Balogh Edgár, s a Magyar Népi Szövetség-vonal. Kurkó Gyárfás, „a nép fia” akkor már börtönben volt. Sokat sétáltam a Monostoron Kovács Zoltánnal késő este, ment le Abodihoz, tudakolódni, hogy mi újság az iskolában. Abban az időben én is arrafelé, a sörgyár felé laktam, Abodi is ott lakott, majdnem szemben a „kakasos” református templommal. Akkoriban történt, hogy éppen a marxista órára mentünk, s nekem mondta a marxista tanárnő, hogy végre sikerült megszabadulni ettől a Kovácstól, s hogy mit szólok hozzá? Hogy lehet ilyet mondani, hogy előbbre való a művészet a marxizmusnál! Hogy nem olvashatunk el mindent, úgyhogy a művészet az első! Egyik gyűlésen pedig elhangzott, hogy nem csinálunk Kolozsvárt gúlát a művészekből, és el kell menni! Jövünk el a gyűlésről, odaszalad Kovács Zoltán és mondja: Nehogy elmenjen Kolozsvárról! – azzal sietett tovább. Nagyon szomorú idők voltak ezek számunkra! Míg a románok Florian Liviunak, Crişan Vasilenak, Băcilának azt mondták: „a mi kis farkasaink”. Belőlük lettek aztán a rektorok, tanulmányi igazgatók, és vezetők a művészeti életben. Képzeld, hogy az államvizsga bizottság elnöke felteszi a kérdést Crişan Vasilenak, hogy maga miért nem megy vissza Balázsfalvára? Miért akar maga mindenképpen itt Kolozsváron maradni? Erre Crişan azt mondja, hogy elnök elvtárs, ez régebb úgy volt, hogy a művészek Párizsba mentek, egy magasabb iskolába. Én, ha Balázsfalvára megyek vissza, mit csinálok? Őket Ladea, Ciupe, Catul Bogdan készítette fel, akik elvégezték a Belle Artét Bukarestben és utána mentek Párizsba. Crişan Vaszi ezt tudta, mi meg csak azt hallottuk, hogy nekünk vissza kell menni Csókfalvára, Hármasfaluba, Balázsfalvára. Sylvester Győző Petrozsénybe, Kosztándi Jenő Kézdivásárhelyre került, aztán ott dolgoztak. Mátyás Jóska előbb Lupényba, majd Dévára ment tanárnak.
– A levelekben, például a Miklóssy-levelekben azt látni, hogy van egy másik probléma: a centrum és Erdély „fővárosa”, Kolozsvár viszonya. A bukarestiek több pénzt kapnak a képekért, több kiállítási lehetőség van, több a külföldi ösztöndíj. Ahhoz képest Kolozsvár második város volt, noha természetesen ők úgy élték meg, hogy mi vagyunk a másik, nem a második, a másik! De ez soha nem lehetett, mert a centrumhoz képest mindig másodikak voltak.
– Én ezt világosan látom, ezt jelentette a közgazdasági, hogy olyan másképpen látok sok mindent. Például nem kaptam anyagot, nem volt bentlakásom, nem volt étkezdém, pedig évfolyamfelelős voltam, s pont én nem kaptam anyagot, mert kuláknak minősítettek. Özvegy anyámnak két hektár földje se volt, de tíz hektárt írtak, hogy két házunk van, pedig nem volt, hogy anyámnak kisegítője van, pedig soha nem volt, hanem a testvérinek a lányát vette oda, mert nekem nem volt testvérem, ő nevelte. Olariu Gyuri segített, ő volt a tolmácsom, nagyon rendes volt velem. Az édesapja román volt, így ő lett a „mi románunk”. Később sajnos felakasztotta magát. Nahát Bukarestben ő járta végig az én ügyemet, hogy aztán fölmentettek. Akkor a főiskolán az U.T.M., az Ifjúmunkás Szövetség döntött mindenféle ügyekben. Az év végén a festékből, a vászonból is maradt, s Albert Laci volt az, aki javasolta, szavazzuk meg, hogy legyen az enyém. Akkor kaptam egy csomó festéket. A másik eset pedig az volt, hogy Ciupe két képet megvett tőlem és Mircea Vremirtől, és azt nem pénzzel, hanem a megállapított árban festékkel fizette. Ezt elmondtam egyszer egy tévériportban is, amelyet a bukaresti televízió készített (Szigeti Irma volt a szerkesztő-riporter). Nekem nagyon rosszul esett, hogy másnap megkérdi tőlem Kós András: na és kinek a pénziből adta a festéket Ciupe? Persze, az Intézeté volt, de rajtam akkor segített.
– A főiskola után még mindig az ottani „ötvenes években” vagyunk. Hogyan sikerült elhelyezkedni?
– Rövid ideig egy rajoni (megyei) múzeumhoz kerültem, Erdőszentgyörgyre. Egy csomó anyagot összeszedtünk, aztán az egészet széthordták. 48-as anyag, pénzgyűjtemény, mindenféle néprajzi tárgy, faragások, kerámiák voltak. Az emberek jó szívvel adták a régi szerszámokat, ilyesmit. Egy történész igazgató volt, Putnoki Emil, én pedig a muzeológus. S mivel odavaló voltam, mindenki ismert a Küküllő-mentén: Hármasfalu, Makfalva, a szülőfalum, Kibéd, Sóvárad, szóval nagyon értékes dolgokat adtak. Gálfalván például a gazdasági épületeknél egy vízvezetékhez árkot ástak, s ott egy agyagedényben nagyon nagy mennyiségű pénzt találtak. Ezt mi összegyűjtöttük az igazgatóval, mivel egy részét már szétosztották egymás között az emberek. Poharazgatás közben a munkásoktól kérdeztük, s mondták, hogy nekik is van ebből a pénzből. S így amit lehetett, összegyűjtöttük, s mint az ékét a múzeumnak, kiállítottuk. Aztán először a megyei múzeum akarta megszerezni, de az igazgató szembeszállt, nem adta, s akkor mentek tovább, s jöttek a bukarestiek. Putnokiból tanfelügyelőt csináltak, mert tanár volt, bevitték Marosvásárhelyre tanfelügyelőnek, engem pedig megyei ellenőrnek tettek meg. Szóval mind a ketten megkaptuk a „magas állást”! De az már igazán nem fizetődött ki, hogy én állandóan úton legyek, ellenőrizzek, és beszámolókat készítsek. A feleségem erre azt mondta, hogy kijövünk valahogy a zenetanári fizetéséből. Mindent vállalt, s azt elete végéig betartotta. Még ha rosszalkodtam, vagy nem úgy viselkedtem, ezt soha a szememre nem hányta. És amellett kitűnően dolgozott mint karmester, és mint népdalgyűjtő. A kibédi népballadák zenei anyagát ő jegyezte le. Ráduly Janival, Kallóssal, Jagamassal együtt gyűjtöttek. Magyarországon Sárosi Bálinttal és Szőnyi Erzsébettel tartották a kapcsolatot.
– 56-ban is azért jöttetek Pestre, hogy Piroska zenei kapcsolatait ápolja…
– Október végén érkeztünk, de nem is tudtuk, hogy itt mi van. A feleségem Szőnyi Erzsébettel levelezett, s minden meg volt beszélve, hogy kikkel találkozik. Hétfőn megindultunk szétnézni, és az Andrássy úton összetalálkoztunk a festő Nagy Imrével, aki azt mondja, nem voltatok ott a Bernáth Aurél kiállításon. Hát nem, mondom, most jöttünk csak tegnap, vasárnap. Jó, majd holnap megnézitek! S kedden odamentünk, épp október 23-án. Mi reggel mentünk oda, s ott voltunk egész zárásig. S közben jöttek-mentek a fiatalok, mire azt mondja a feleségem, te, mi van itt, olyan nyüzsgés van, a fiatalok szalagokkal… Mondom, ezek biztosan a végzősök, maturándusok. De azok nem piros-fehér-zöld szalaggal járnak! Estére meg volt beszélve, hogy találkozunk Kádár Tiborral, akivel együtt néztük meg a kiállítást. Tehát ott maradtunk későig, s amikor kijöttünk, ebédeltünk és vacsoráztunk egyben, majd elmentünk Kusztos Dénes nagybátyámhoz a Vadvirág utcába. Az ő felesége és Kádár Tibor felesége unokatestvérek voltak. Kádár Tibor mondta, hogy ő is lejön, hogy legyünk együtt. Aztán mi végig vártunk, sötétedett, el kell indulni, de Tibor nem érkezett meg, így hát eljöttünk onnan. A Keleti pályaudvarig jöttünk a villamossal, de ott már olyan embertömeg özönlött szembe velünk, hogy a villamos tovább nem ment, leszálltunk róla, hogy most mihez kezdjünk. S ahogy ment a tömeg a Felvonulási tér felé, mi is belekerültünk, s láttam, hogy a kirakatokra felkapaszkodva emberek szónokolnak. Mondom félhangosan a feleségemnek, hát ezek jó bátran mernek beszélni. S erre rám kiabált egy ember, hogy mit beszél maga, eleget hallgattunk, s kezdett engem szidni. Hát igen, de mi most jöttünk Erdélyből, Kolozsvárról, szokatlan nekünk ez a dolog. Aztán eljutottunk a térre, s már ott voltak a daruk a szobor előtt felállítva, és még mondom a feleségemnek, hogy álljunk ide, mert ott voltak valami páncélkocsik, hogy ha valahonnét lőnek, tudjunk lefeküdni. S akkor kezdődött a szobor leemelése, de ez nem sikerült, elszakadt a kötél, s akkor aztán jött egy másik, újra megkötötték, majd vágópisztolyokkal nekiláttak a csizma felső szárát körülvágni. Ezt mind végignéztük, én meg ezt az egészet kezdtem lerajzolni. Olyan magával ragadó hangulat volt, hogy azt nem lehet kimondani. Rendkívüli dolog volt, a fények, az emberek… Ez már éjfél felé volt, mivel hajnali fél háromra értünk haza. Láttuk és hallottuk a nagy suppanást is, akkora zörej volt, hogy azután még visszaálmodtam.
– Érdekes, hogy a hangját nem idézik fel, akik erről beszélnek, neked meg pont az maradt meg…
– Ahogy emelték fel, még mindig van a tartóvasból, még mindig emelik, s akkor feljött, és utána az a rettenetes suppanás. Mindenki rohant oda, de közben jött egy másik csoport, és kiáltották, hogy mindenki menjen a Rádióhoz, mert ott már halottak voltak. Úgyhogy mire hazajutottunk, az Alig utcába, a Lehel tértől, már hajnal volt. Mert eredetileg oda érkeztünk, a csomagjainkat ott tettük le. Kusztos Dénesékhez csak azért mentünk ki, mert meghívott minket és Kádár Tibort estére. Az egyik rokon villamosvezető volt, annak öt óra előtt el kellett mennie. Mondtuk, hogy ne menjen, mert minden le van állva, mégis elment. Visszaküldték. Aztán még egyszer elment, s akkor úgy elvitték, hogy 9 napig nem láttuk. Persze, befogták teherszállításra a forradalmárok. Egyszer elmentünk a Nyugatihoz, s ott belekerültünk egy lövöldözésbe, a feleségem elájult ijedtségében. Mert mi közben elmentünk a barikádot, a tankokat megnézni, az egyik tank pont ott, a Nyugati túlsó oldalán volt. Utána elindultunk Lőrincre, a Lehel térnél volt valami híd, de nem tudtunk átjutni, mert nem sokkal azelőtt lőttek le valakit, egy zászlóval leterítve feküdt a híd oldalánál. Mi elindultunk a hídon, de olyan tömegek jöttek szembe, hogy vissza kellett forduljunk. Csak később jutottunk le Lőrincre. De akkor már a sógorom készült, hogy elmegy Svédországba. Mi ismét Kusztos Dénesékhez mentünk, s harmadikáról negyedikére való éjszaka – ez Zugló kertvárosában volt, a Vadvirág utcában – először láttuk a fényt, utána hallottuk a lövéseket, s az mind közelebb, közelebb, utána hallottuk a tankok zúgását négy óra után, virradatkor. Budapesten majdnem a hónap végéig maradtunk, amíg megindult a közlekedés. A határnál, jaj, az egy külön történet. Amikor leszálltunk a vonatról, a feleségemet vitték egyik felé, engem vittek másik felé kihallgatásra.
– Ez a magyar, vagy a román határ volt?
– A román határ. A magyaroknál a határőrök fogadkoztak, hogy ők nem hagyják, s amíg ez a pisztoly a kezükben van, addig ők… S amikor átértünk a román oldalra, mindent elszedtek, újságokat, folyóiratokat, azért gondoltam, hogy ott veszett el a rajzfüzet, miközben a feleségem eldugta. Később soha egy árva szót nem mondott róla, én is hallgattam, ő meg elrejtette a kicsi fiam rajzai közé. Amikor a fiam meghalt, én nézegettem azokat a rajzokat, mert a feleségem három éves korától mindent megőrzött. Nálam a szobában is Endre festményei vannak, amit az édesanyjáról rajzolt, amit magáról, az például nagyon tetszett Solymárnak is, akkor rólam – azokat tettem ki. Szóval akkor bánatomban, vigasztalásképp nézegettem a rajzait. S egyszer csak látom, hogy ez az én füzetem, a feleségem írásával ráírva, hogy Kusztos Endre. Így maradt meg. Tehát akkor megyünk haza, a határon átestünk ezen a dolgon, s megérkezünk Kolozsvárra. Pont az Unió utca elején Engelné Szabó Ilona művészettörténész beszélget Kosztándi Jenővel, aki kézdivásárhelyi festő, de Miklóssynak ugyancsak kedves tanítványa. S arról beszélgetnek, hogy képzeld, Kusztosék Nyugatról üzentek, mondja Kosztándi, hogy hallotta a rádióban. Ők beszélgetnek, mi meg szállunk le az autóbuszról a csomagokkal. Meglátnak, s mondják, hát te itt vagy, mi van, hazajöttél a megyei tárlatra? Mert ahogy eljöttem, én a képeket Gy. Szabó Bélára bíztam. Ebben az évben volt, hogy 5 festményem és 10 rajzom volt kiállítva. Gy. Szabó adta be a rajzokat és festményeket, s Miklóssyval vállalta, hogy ezeket nyugodtan zsűrizzék, mi biztosan nem maradunk kint. Erre a rádióban valami Kusztos nevűről hallottak…
– Ezen az 56-os kolozsvári tárlaton milyen típusú képeid voltak?
– Ott volt például a diplomamunkám: a Régi balladák, népdalgyűjtők. Így szövődött a feleségemmel a kapcsolat, ő népdalt gyűjtött, s én meg mentem velük, Jagamassal, Szegő Júliával. Kallóssal Ördöngősfüzesen egy kanapén aludtunk, mivel nem adtak szállást, azt mondták, hogy elvették már mindenünket, most már a dalainkat is el akarják venni? Feleségemnek aztán ez lett a diplomamunkája a zeneművészetin: Ördöngősfüzes a román–magyar hatás-kapcsolatokban. Én meg ezt festettem meg. Már 54-ben ezzel a kompozícióval foglalkoztam, akkor kezdtem el udvarolni a feleségemnek.
– Ebben az időszakban nyilván hasonló figurális, elbeszélő képeket festettél. Mikor kezdődtek a nagyon leegyszerűsített fa-motívumok? Radikális váltás volt, vagy kiérlelődött?
– Kiérlelődött a sok gyász miatt. A feleségem 85-ben halt meg, előtte az élet-halál küzdelem, a fiam betegsége, ekkor kezdődött a letörött fa, a letörött élet, a szárnyalni akaró-sorozat. Budapesten, a Vas Gereben utcában, majd Szovátán rajzoltam az első ilyen képeimet, már a feleségem halála után. A feleségem halálának napján, november 7-én délután felmentem a Vas Gereben utcába, ahol meg voltunk szállva. Minden zárva volt, a házigazda, aki a feleségem rokona volt, elment, s én ott járkáltam. (Ott lakott egyébként abban az utcában Benedek István, az író is. Vele nagyon összebarátkoztunk, az édesapját, Benedek Marcellt rajzoltam.) Ott állt egy akácfa, letörött ággal, pontosan az én életemnek a kifejezője, s azt egy kicsi lapra lerajzoltam. Aztán hazakerültünk, megvolt mindenünk, de a fiammal ketten maradtunk hét évig. Aztán ő következett. Segítséggel eljutottunk Amerikába, a református egyház támogatott, Hegedűs Lóránd innen és Endrei Ferenc az ottani magyarságtól. A clevelandi szívkórházba kerültünk, s Endrécske ott halt meg. De hét évig szellemi társam volt: reálisabb, kiegyensúlyozottabb, nagyobb volt az ismerete az emberekről, mint nekem. Volt eset, hogy örvendtem, hogy valami támogatást kapok, s akkor azt mondta: édesapám, te sajnos megfogtad az ördög lábát. Nem az Isten lábát? Nem, az ördögét! S igaza lett. Néha mondtam neki, te Endre, néha úgy néz ki, hogy te vagy az apám, te tudod, hogy kell ezt, meg azt csinálni. Ő egyébként biológiát végzett, van egy pár verse is, de vagy öt komoly tanulmánya az állatok viselkedéséről, a halak térvédelméről, a madarak csoport-kommunikációjáról. Benne is van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötetében. Budapesten Csányi Vilmossal tartotta a kapcsolatot. Volt egy sorozata a háziállatokról, amely hetente, vagy majdnem minden héten megjelent a Falvak Dolgozó Népében.
– Most egy kicsit kanyarodjunk vissza a képeidhez. Nagy István és Tóth Menyhért művészete juthat az eszünkbe. Nagy István többnyire annyira „megdolgozta” képei felületét, mintha koromfekete éjszakát festene, Tóth Menyhért pedig szinte eljutott a szín kiküszöböléséig, képei mintha tiszta fehérek lennének. A Kusztos-képeken is a fekete és a fehér ellentétét látjuk. Vajon meg lehet-e szavakkal fogalmazni, hogy a művész a feketéből, vagy a fehérből indul ki?
– Tóth Menyhértnél is volt egy fekete világ, s azután látjuk, hogy alakult ki rétegről rétegre a kivilágosodás. Én szintén sok ilyesmin gondolkodom. Az utóbbi időben meg is próbáltam, hogy nagyon fanyar szürkéket és zöldeket használok, és az egész kép majdnem világos. Csak éppen a történés rajta tragikus. Eddig tényleg ez az erős fekete-fehér kontraszt volt nálam.
– Tóth Menyhérttel 1972-ben a budapesti kiállításod alkalmával találkoztatok?
– Solymár Pista küldött le, hogy azt a kiállítást feltétlenül látni kell, s mi Jakubik Annával lementünk a csepeli kiállítóterembe. Akkor ismerkedtünk meg vele, s ő gyalog kisétált velünk a hídig…
– Érdekes párhuzamok ezek. A fekete talán valami tapintható anyagi, a fehér meg szellemi dolog lehet?
– A szén, az tulajdonképpen elégett fa. A makói művésztelepen is program volt a „kiégetett fák” és a kérgüket vesztett, „megnyúzott fák”.
– A fekete azonban nemcsak fekete, hanem színes is. A Nagy István-képek árnyalatait szinte színként lehet felfogni. Érdekes, hogy Szalay Lajos is festőnek indult, s megpróbálta ugyanezt, folyamatosan redukálta saját magát, a fehér papíron csak tussal való kifejezésmódra törekedett. De ezt a leggazdagabb módon tudta megvalósítani. Miközben lemondtál a színről, biztos lehettél abban, hogy egy másfajta gazdagságot tudsz produkálni.
– A színesség továbbra is benne van a művekben. A szemnek fekete, a léleknek színes, csak olyan látás kell hozzá. A szemnek fekete, de ha megnézed, hogy mi van mögötte, s milyen színek vannak a tónusban, a hígított vagy a tömör vonalakban, akkor meglátod. Csak oda el kell jutni. Nagy Pali Barangolás a képzőművészetben című könyvében érinti is ezt a problémát, amikor mi a kolozsvári Hójában rajzoltunk csak feketével és tónusokkal. „A vonalvezetés izgalma, az érdes és bársonyos felületek finomsága, az árnyalatok gazdag átmenetei együttesen sugallják a színességet” – írta. Szőcs Kálmán pedig az 1969-es marosvásárhelyi tárlatom után az Új Életben megjegyezte, hogy a feketék nálam „milyen zöldek”, szinte látja a mezőket és a füvet. Lassan-lassan rájöttem, nem lényeges, hogy a kép nagyon színes legyen.

Sümegi György–Szücs György
Budapest

********

Új dimenzió
Az építészeti grafika kézi-számítógépes vegyes technikájának egy kísérlete

Az építészeti grafika minden korban fontos eszköz volt az építészek kezében, hogy terveiket, építészeti szándékaikat a laikus, a megbízó számára bemutassák, értelmezhetővé tegyék. Az, hogy a tervek prezentálása milyen színvonalon történik, az függ a munkára fordítható erőforrásaink mennyiségétől és minőségétől, és a saját magunk számára felállított mércétől. A ma építésze számára egyre fontosabb a képi megjelenítés terén a lehető legjobb végeredmény előállítása, mert a munkához jutás a piaci feltételek megváltozása miatt egyre inkább versenyszerű körülmények között történik. És itt nemcsak a tervpályázatok egyre nagyobb arányára utalok, hanem a magánmegrendelők építészválasztásának módjára is.
Korábban az építészeti grafika kizárólag kézi grafikai eszköztárral rendelkezett. Szabadkézi és szerkesztett ceruza-, tollrajzok, akvarell festmények. A lényeg a látványos eredmény gyors elérése volt. Ezért a nehézkesebb technikák csak ritkább esetben szolgálták az építészeti grafika műfaját, emiatt az olajfestés szinte példa nélküli esetünkben. Ezen kívül, mindig is fontos szempont volt a reprodukálhatóság, a sokszorosítás lehetősége is. De a sokszorosítógépek, mint eszközök vissza is hatottak a grafikára, hatékony módszert kínálva textúrák másolásával és kollázsszerű használatával az anyagszerű ábrázolásra.
Az 1990-es évektől a számítógép, mint rajzeszköz megjelent a tervfeldolgozás folyamatában, és ma már nemcsak a szigorúan vett műszaki dokumentálásból veszi ki a részét, hanem az építészeti grafika terén is nélkülözhetetlenné vált. Mivel egy új technikáról van szó, amely most fejlődik, alakul ki, lehetőségünk van a kísérletezésre, a szoftverfejlesztők által megadott határok feszegetésére.
A továbbiakban nem a számítógépes grafika átfogó bemutatása következik, hanem egy konkrét grafikai feladat megoldására tett kísérlet ismertetése.
A kísérlet célja az volt, hogyan lehet egy olyan épülethez, amelynek felületei jellegzetesek, egyediek, számítógépes látványtervet készíteni, úgy, hogy kiküszöböljük a számítógép tipizáló megoldásait, és a rendelkezésünkre álló sablonjainak megkötöttségeit.
A megoldást a számítógépes és kézi technikák ötvözése jelentette, azaz számítógépes-kézi vegyestechnika. Ahhoz, hogy a kísérletben megvalósított technikát el tudjuk helyezni a vegyes technikák sorában, először is tekint- sük át, hogy milyen számítógépes-kézi vegyes technikákat ismerünk.
A vegyestechnikák többféle módja között a lényegi különbség a számítógépes és a kézi munkarészek arányában és sorrendjében, valamint a felhasznált szoftverek (építészeti tervező-, vagy képszerkesztő program) típusában van. A végső megjelenést a használt kézi technika (ceruza, filctoll stb.) is befolyásolja, de ez elvi különbséget nem jelent a vegyestechnikák között.
Vizsgáljuk meg a számítógépes és a kézi munkarészek egymáshoz viszonyított arányának két szélsőséges esetét:
Egyik végletként használhatjuk a számítógépes tervezőprogramunkat kizárólag a pontos szerkesztés megkönnyítésére, illetve az ismétlődő munkarészek újbóli megrajzolásának kiküszöbölésére. Ebben az esetben a munka nagyobb részét kézzel végezzük, a rajz végső képe kézi grafikát mutat. A számítógépes és jellemzően vonalas rajzunkat megfelelő hordozóra (papírra) kinyomtatjuk, majd a kinyomtatott, már papír formájában előttünk fekvő rajzot valamilyen technikával, pl. ceruzával, filctollal, pasztellpor vattával történő felhordásával stb. befejezzük.
Másik végletként a számítógépen elkészített, komputer grafikánkat kinyomtatjuk, majd ezt a már majdnem késznek tekinthető rajzot valamilyen – az előbb már említett szabadkézi – technikával árnyaljuk, tónusaiban gazdagítjuk, differenciáljuk vagy staffázs elemekkel egészítjük ki. Így a számítógépes nyomatunk végtelenül pontos és emiatt száraz felületeit élettel telíthetjük, és építészi szándékainknak megfelelően plusz információkkal, pl. fényhatásokkal gazdagíthatjuk. Ez egy kifejezetten termelékeny megoldás életteli és pontos építészeti grafikák készítésére. A végeredmény inkább számítógépes rajz hatását kelti.
Természetesen a két végletként bemutatott megoldás között a két technika egymáshoz viszonyított aránya függvényében számos fokozat létezhet.
A vegyestechnikával készített grafikák között különbséget jelenthet a kézi és a számítógépes munkarészek sorrendje. Az előbbiekben bemutatott példák elkészítésekor először a számítógéppel dolgoztunk, majd kézzel fejeztük be a grafikánkat. A következő példánál a kézi munkarész a munkafolyamat közepén helyezkedik el, a számítógépes munkarészektől viszonylag függetlenül.
A számítógépes építészeti programmal elkészített vagy kézzel megrajzolt és beszkennelt rajzunkat egy képszerkesztő programba áthelyezzük (importáljuk) és ott végezzük el a grafikai munkát egérrel. Itt alkalmazhatunk beszkennelt, kézzel rajzolt textúrákat, tónusokat, felületeket. A kész grafikát végül kinyomtatjuk. Így árnyékolt, anyagszerű alaprajzokat, metszeteket, vagy akár perspektivikus képeket is létrehozhatunk. A kézzel megrajzolt kollázs elemeket akár több grafikán is felhasználhatjuk, természetesen ügyelve arra, hogy az ismétlés ne legyen zavaró. Ezt a módszert kétdimenziós számítógépes kollázsnak hívjuk.
Az előbb bemutatott példákkal ellentétben a kitűzött feladatunk nem kétdimenziós grafika, hanem háromdimenziós modell készítése volt. A megjelenítendő épület egy templomrom, mely kőfalainak jellegzetességeit a számítógépes feldolgozás ellenére minél hűebben akartuk megjeleníteni.
A balatoncsicsói Szentbalázsi templomrom a Balatonfelvidék közepén a Balatontól kb. 4 kilométerre, egy szőlőhegyen van. A templomot a XII–XV. századig több periódusban építették. Az építési periódusok jól megfigyelhetőek voltak a megmaradt falak falazási módjaiból. A falak anyaga, a helyi mészkő és bazalt vegyes használata adja a falszövet egyedi szépségű megjelenését. A következőkben ismertetem a munkafolyamat lépéseit.
1. Megépítjük az épület virtuális modelljét egy számítógépes tervező-modellező programmal.
2. Az épület határolófalainak külső síkjait lefejtjük („meghámozzuk” a modellt), azaz síkokra bontjuk. Az így kapott síkidomokat kinyomtatjuk.
3. A kinyomtatott kontúrokba kézzel megrajzoljuk minden falsíknak a saját ortogonális nézetét, ügyelve arra, hogy a csatlakozó falak illeszkedjenek egymáshoz, pl. falsarkokon a sarokkövek a valóságnak megfelelően átforduljanak.
4. Az így elkészített rajzokat beszkenneljük, majd megfelelő méretben a megfelelő helyre felállítjuk őket a látványtervező programunkban.
5. Utolsó lépésként elkészítjük a fotórealisztikus képeket vagy animációt. Innentől kezdve úgy folytatjuk a munkát, ahogy normálisan dolgozunk a látványtervező programokkal. Beállítjuk a kamerákat, azaz a nézőpontokat, az animáció útvonalát, az anyagok tulajdonságait: színüket, felületi érdességüket-simaságukat, tükröződésüket, áttetszőségüket. És beállítjuk a fényforrásokat, azaz megvilágítjuk a modellünket. Ezután már a számítógép dolgozik. Az üvegek úgy látszanak át, tükröződnek, úgy törik a fényt, úgy csillannak meg, ahogy a valóságban. A legapróbb részletig is tökéletes az árnyékvetés. A képek végtelen sorát állíthatjuk elő most már a saját időnket kímélve. Tehát kihasználtuk a számítógépes munka előnyeit, és egyben kikerültük hátrányát is, azaz nem szorultunk rá arra, hogy használjuk a szoftverfejlesztők által kínált textúrákat, melyek a felülettől és építési helyzettől függetlenül végtelenített tapétaként borítják be a számítógépes látványképek felületeit. A sarkon lévő kváderkövünk tényleg sarkon lévő kváderkő. A boltozott nyílások felett tényleg boltozat van. Ahol változik a fal jellege, ott ténylegesen is szemléltettük azt.
Ez a módszer nagy munkaigénye miatt nem gyors vázlatok készítésére való, hanem arra az esetre, ha sok képet vagy animációt kell készítenünk, vagy sok tervváltozatot kell nagy mélységig kidolgoznunk.
A számítógépes grafika mára már megtalálta a helyét mind az építészeti tervezésben, mind az ingatlanpiac marketingeszközei között, de mivel egy viszonylag új grafikai eszköz, még számos lehetőség van a benne rejlő lehetőségek minél sokrétűbb kiaknázására. Csak rajtunk, építészeken múlik, hogy feladataink és kísérletező kedvünk révén milyen új, eddig nem alkalmazott technikákat találunk ki.

Váli István Frigyes
Budapest

Jegyzetek

* Grafika: Düne Stúdió.Terv: Erzsébet téri Nemzeti Színház pályázati terve, Cságoly Ferenc, Pálfy Sándor, Lázár Antal, Keller Ferenc
** Grafika: Düne Stúdió Terv: Fővárosi Levéltár, Budapest, pályázati terve, Varga Levente, Dobó Márton
*** Számítógépes vonalas rajz, digitalizált szabadkézi tónusokkal képszerkesztő programmal kidolgozva Grafika és terv: Molnár Réka, diplomaterv

ABSTRACT

The computer as a device of drawing int he process of elaborating plans came into general use int he 90s. Since then it has become essential in the field of architectural graphics. The article demonstrates the capability of 3D visualization of forming individual superficies within the subject of computer-manual heterogenous technique.


	2005. VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM (20.)
Az Erdélyi Művészet huszadik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, România Tel: 00-40-266-219-286 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	A semmi ágán… József Attila emlékkiállítás a Korunk Galériában József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából a 2005-ös esztendőt József Attila-emlékévvé nyilvánították. Az emlékév 2005. január 7-én kezdődött, és december 3-áig, a költő 1937-ben bekövetkezett halálának évfordulójáig tart. A megemlékezések sorában méltó helyet foglal el a Korunk Galériában 2005. április 2-án szervezett esemény, amelynek keretében Korunk lapbemutatóra, emlékkiállításra, versműsorra és hangversenyre is sor került. A zenei műsorban Mozart Divertimento-ját a Concordia vonósnégyes (Márkos Albert, Botár Gerő, Olimpiu Moldovan és Török Ferenc) adta elő, míg a 100 éve született költő verseiből Boér Ferenc színművész szavalt. Balázs Imre József a Korunk centenáriumi, tematikus összeállításának márciusi számát ismertette. Illusztrációként a márciusi Korunk lapszámba is bekerült néhány abból a grafikai gyűjteményből, amely a Korunk-emlékünnep keretében megnyíló kiállítás anyagát képezi. A teljes kiállításanyag reprodukciók formájában a József Attila és a Korunk kapcsolatát ismertető, nyárára tervezett kötetben fog megjelenni. A grafikai kiállítást Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője nyitotta meg. Kántor felelevenítette a hetvenes években működő Korunk Galéria emlékét, szerinte ugyanis az akkori kiállítások szorosan kapcsolódnak a mostani eseményhez. Annak idején, az 1973-as kezdetektől az 1986-os betiltásig a Korunk szerkesztőségi kiállításai otthont teremtettek az erdélyi magyar művészetnek, és itt a képzőművészet mellett zenészek és versmondók is felléptek. E kis közösségi találkozóhelyen Kántor Lajos megállapítása szerint egyrészt a kiállítókra való tekintettel – az egykori kiállítókat ugyanis szép számban sikerült mozgósítani az emlékév kapcsán –, másrészt a meghirdetett tematika révén is sikerült feleleveníteni a régebbi kiállítások hangulatát. A mostani évfordulóhoz hasonlóan készültek gyűjteményes kiállítások Ady Endre, Bartók Béla, Madách Imre, Arany János és Kodály Zoltán emlékére is, és – Kántor szerint – ezek tekinthetők a legsikeresebb gyűjteményes kiállításoknak a galéria történetében. A József Attilára való emlékezés szerencsés találkozást teremtett az ország különböző városaiban élő művészek, illetve az immár külföldön élők számára. A költő versei ihlette munkákból összeálló gyűjteményes kiállításon egy-egy szerző több képpel vagy grafikai lappal vett részt. Olyan képzőművészek küldtek be grafikai alkotásokat, akik a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően bekapcsolódtak a Korunk Galéria kiállításainak szervezésébe: Brassóból Ábrahám Jakab és Ábrahám Ilona, Budapestről Árkossy István és Bencsik János, Bardócz Lajos Tiszakécskéről, Damó István és Szilágyi V. Zoltán Kecskemétről, Jakobovics Miklós és Jakobovics Márta Nagyváradról, Márton Árpád Csíkszeredából, Paulovics László Szentendréről, Simon Sándor Párizsból csatlakozott a kolozsvári kiállítók köréhez, Heim András, Nagy Endre, Székely Géza alkotásaihoz. A többnyire friss, 2005-ben készült művek sorát Deák Ferenc 1967-ben készült munkája egészíti ki. Kántor Lajos a kiállítást méltató beszédében kiemelte, ez az alkalom arra is lehetőséget teremtett, hogy az egykori kiállítók visszatérhessenek. „A kiállított művek mind jó munkák, ám nagyon különböző felfogásban készült grafikák, ami hitelesen tükrözi, hogy a József Attila-i életmű milyen gazdag és ennek a hatása milyen változatos” – állapította meg Kántor, aki szerint az itt kiállított portrékon és illusztrációkon a „másik” József Attila van jelen, az, akiről ma többet beszél a világ, s nem a költő előző korszakára, nem a „mozgalomhoz” fűződő viszonyára reagáltak az alkotók. E kiállítás technikai gazdagságával, műfaji és stílusbeli változatosságával, valamint a témához közelítő leleményességének sokszínűségével a kolozsvári grafikus iskola jelentős eredményét mutatja fel. Az egyes alkotók tusrajzai, lenyomatai szervesen épülnek be egy nagy szellemet megjelenítő teljes egészbe. A költői életmű ihlette tömör vizuális megfogalmazások, portrék, illusztrációk, figuratív és nonfiguratív vonal- és foltkompozíciók képezik a kiállítás anyagát. De a gyűjteményen belül minden egyes mű külön-külön is elemzésre méltó: volt, aki a költő arcát, alakját, volt, aki verseiből kiragadott gondolatokat ragadott meg, vagy teljes verskivágások képbe való kollázsolását végezte el. Árkossy István (Kolozsvár, 1943) kompozíciósora mellett elidőzve újra meggyőződhetünk a Budapesten élő festő- és grafikusművész komoly szakmai tudásáról és európai műveltségéről. Grafikai eljárása: a vonal vonalra, vonal vonal mellé, vonal vonalba csavarva... Esetleg a szárazecset lendületes beépítésével bővítve. A költői életmű itt a kozmikus szemlélettel és az univerzális érdeklődésből fakadó élménykomplexummal társul. Ábrahám Jakab (Lázárfalva, 1952) Reggeli c. tusrajza egy figurális jelenet, amely monodramatikus emberi szituációt jelenít meg. A brassói grafikus lírai vonalköltészete pontos, határozott és lényegretörő. A Párizsban élő Simon Sándor vegyes technikával készült grafikai lapjait a sötét foltok uralják, absztrakt megfogalmazása, akár a kolozsvári Heim Andrásé (ahol a tiszta vonal válik főszereplővé, amely zenei asszociációkat keltő ritmusba rendeződik), a József Attila-i gondolatok elvontabb képi kifejezései. Nagy Endre két nagyobb és négy kisgrafikával jelentkezett. A figuratívat a nonfiguratívval egyberendező tusrajzaiba strukturálisan próbálta beépíteni az Elégia és a Mikor az uccán átment a kedves című verseket, míg az Anyám a mosásban (Gyászkoszorú) című verset feldolgozó kép öntörvényű vonalrengetege az igencsak megrendítő vers expresszív megjelenítése. Székely Géza négy rézkarca a többnyire fekete-fehér alkotások sorába piros, zöld és kék színfoltokat lopott be. A József Attila évforduló újabb ürügy volt A kozmosz éneke (aquaforte-aquatinta) sorozat készítője számára, hogy a vonal, a folt és a ritmus párharcának, azaz az elemek szüntelen küzdelmének újabb képi megfogalmazásaihoz jusson. Drámai hangulatú grafikai lapjai a művész gazdag érzelem- és érzésvilágának, forrongó lelkiállapotának a képi vetületei. A bukaresti Képzőművészeti Főiskola grafika szakának 1978-as végzettje, a nagyszebeni születésű Damó István (1951), aki 1990-es kitelepedéséig a bukaresti Kriterion Könyvkiadó és a Ion Creangă Gyermekkönyvkiadó grafikusaként is dolgozott, erre a kiállításra négy kisgrafikát (hidegtű) küldött Kecskemétről. A szöveg és a kép az irodalmi művek illusztrálásával kapcsolódott mindig is össze. Damó illusztrációja költői szuverenitás előtti meghajlás és a szerzővel való azonosulás példái, ciklusa József Attila világfelfedezésében való elmélyülés. Szilágyi V. Zoltán Kecskeméten élő grafikus, rajzfilmrendező Eszmélet című bámulatos pontosságú technikával készült rajza e kiállítás emblémája is lehetne. A kozmoszba taszító sín akár a semmi ága József Attila gondolatvilágában. Egyik legkifejezőbb mű, amely a vizuális művésznek a költői életműre való maximális ráhangolódását jeleníti meg. A magyar irodalom egyik legmarkánsabb, legjelentősebb képviselőjének, legnagyobb lírikus kiválóságának, József Attilának a megértése, életművének feldolgozása mind a mai napig folyamatban van. A költői mondandók áthangolása a vonalakkal kifejezhető érzékenység és képzelet jelrendszerére olyan próbálkozás, amely egyfajta gondolati azonosulást feltételez. A költő metaforikus kifejezéseinek és filozófiai eszméi vizuális megfelelőinek megalkotása teljesen szabadon interpretálható. Ezt igazolják a kiállítás változatos technikai és formai megoldásai. Ki-ki a maga módszerével megpróbálja kifejezni a költő létezésélménye mérhetetlenné mélyülő és sűrűsödő egész vonatkozásrendszerét, s természetesen önmaga és egy életforma végzetét is. Lőrincz Ildikó Kolozsvár ***** „A szemnek fekete, de a léleknek színes” Beszélgetés Kusztos Endrével Egy budapesti lakásban ülünk, a múltat faggatjuk, s az emlékezés során felidéződik a hol örömteli, hol szomorú epizódokkal tarkított utolsó fél évszázad, bár a falakon, a több sorban lógó képeken időnként akaratlanul is elkalandozik a tekintet. Fogy a somlai bor, árad, terebélyesedik a beszélgetés, amely lassan-lassan kirajzolja a művész, Kusztos Endre életpályájának legfontosabb szakaszait. A könyvespolcról előkerül László Gyula Forradalmak az újkori művészetben című, 1945-ben Kolozsváron kiadott könyvecskéje, amely döntő lökést adott a frontok átvonulása után éppencsak fellélegző, alig húszéves fiatalember pályaválasztásához. Azután egy csoportkép a már végzős Miklóssy-osztályról, a mester körül a később az erdélyi művészetben meghatározó szerepet játszó tanítványok állnak: Albert László, Kosztándi Jenő, Kusztos Endre, Maszelka János, Makár Alajos, Rusz Lívia, Veress Pál. Az életrajz elszórt adatai összefüggő eseménysorrá állnak össze, ismerős történetté, pedig az 1972-ben a Solymár István által a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás óta az életmű mintha csupán a szűkebb erdélyi régió számára lett volna érdekes. Az utóbbi két évben a művész Makón, Hatvanban és Budapesten rendezett kiállításai ismét szorosabbra vonták az anyaország kultúrájához fűző, soha el nem szakadó szálakat, melynek eredménye, hogy 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia – határon túli más alkotókkal egyetemben – tagjai sorába választotta Kusztos Endrét. Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük az idén 80. esztendős művészt. – Hogyan kezdtél közgazdaságot tanulni, családi indíttatás volt? – Édesapám korán meghalt, ezért a kollégiumot otthagytam, és átmentem a kereskedelmi középiskolára. Eredetileg ugyanis a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdtem, ott a rajztanárom Piskolti Gábor volt, s Nagy Palival nagyon közeli barátok lettünk. Akkor aztán átmentem a kereskedelmibe, ami egy egész más világ volt. Gyakorló iroda, gépírás, gyorsírás, könyvvitel, a folyószámlák különbözősége. Ott érettségiztem, mert édesanyámnak az volt a leghőbb vágya, hogy minél hamarabb pénzt keressek. Ment is ez nekem nagyon jól, úgy váltott az eszem ezekre a dolgokra hogy! A tanárom azt mondta, hogy aki nála leteszi az érettségit, az akár bankigazgató is lehet. Nahát, ott többen voltunk olyan jó könyvelők, hogy ha álmomban felkeltettek volna, akkor a legbizonytalanabb dolgot is láttam, nem tudom honnan, de éreztem… és el is végeztem az iskolát. 1945-ben érettségiztem, s beiratkoztam a Jog- és Közgazdasági Egyetemre Kolozsváron. Az első évet végighallgattam, ebből vizsgáztam, amabból nem, s akkor éreztem, hogy nem nekem való. Akkoriban a Bolyai Egyetemen még tanított László Gyula, nála hallgattam művészettörténetet, és Entz Gézánál. Mindig megugrottam, reggel ugyan elmentem a közgazdaságira, de mikor tudtam, hogy művészettörténet lesz, akkor pedig ott voltam. S mind jobban láttam, hogy nekem itt nincs mit keresnem. Bementem Jordáky Lajoshoz, mert ő volt a tanulmányi igazgató a közgazdaságin, s megbeszéltük vele a dolgot. Úgyhogy ez a barátság egészen addig tartott, amíg börtönbe nem került, a börtön után pedig folytattuk. Akkor én már részt vettem a kiállításokon, s nagyon akartam egy beszélgetést vele, mert ő képzőművészettel is foglalkozott, s pontosan a megbeszélt napra valami úgy jött közbe, hogy örökre elmaradt a dolog, s ő is hirtelen olyan súlyos beteg lett, hogy bele is halt. Tehát a közgazdaságit eléggé keményen elkezdtem, de hátulról irányított Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó Béla és Ferenczy Júlia. Aki komolyan órákat adott, az a nagybányai szemléletű Brósz Irma volt. Ő készített fel, de aztán ősszel behívtak katonának. – A katonaság mennyi ideig tartott? – Két évig. 1947 novemberében behívtak, és 1949. október 10-én szereltünk le. Szebenben és Enyeden voltam, ahol ünnepi dekorációs munkákat – „glasul armatei”, „a hadsereg hangja” feladatokat – is el kellett látni. Amikor jött a főiskolai felvételi, betegnek szimuláltam magam, s átkerültem Kolozsvárra, a kórházba. Ott elhallgattam, hogy tudok rajzolni. S amikor a felvételiig már csak egy hét volt hátra, akkor jelentkeztem az ezredesnél, hogy szeretnék innen a kórházból felvételizni menni, nem vagyok annyira beteg. Hogy képzeled? – mondja. Már hányszor hirdették, hogy ilyen portrét, olyan képet kell rajzolni… Na, adott egy levelezőlapot, egy kisméretű képet, amelyen a napóleoni háborúban szereplő Kutuzov volt, s ha ezt 100x70-es méretben megrajzolom, akkor elenged. S akkor erről a fényképről megrajzoltam, elengedett, sőt el is kísért. – Magyar vagy román ezredes volt? – Egy román orvos ezredes volt, még szerencsét is kívánt. Amikor bejutottam a főiskolára, később is tartottuk a kapcsolatot. Közben Gy. Szabó bejárt hozzám a kórházba, hozta az anyagot, hogy miből kell készülni. Namost, a felvételi már egy napja folyt, s a rajzterembe belépve az ajtón, látom, hogy a rajzok már nagyjából megvannak. Katonaruhában jöttem, s amikor meglátott Stahlmüller Géza, felállt, mert azt hitte, hogy egy katona érkezett ellenőrzésre. Jön Kádár Tibor, a felvigyázó tanár, s az is jelenti, hogy minden rendben van, erre mondom, hogy én felvételizni jöttem. Azt mondja erre, hogy a munkák már majdnem készen vannak! Jó, de még van két nap. Az adatokat felvette, majd próbáltunk rajzpapírt szerezni: hát nincsen. Erre egy csomagolópapírt tett az asztalra, kisimította: lényegében erre is lehet rajzolni. Hát arra rajzoltam. Közben néztem, hogy állnak a többiek rajzai. Az egyik gipszfej Homérosz volt, s láttam, hogy mennyire belebonyolódtak a szakálltincsekbe, én a másikat vettem, egy borotvált római császárt, egyszerűbbnek tűnt. De megjártam, mert az volt a nehezebb, mivel annak volt egy dőlt tengelye, s egy előrehajló tengelye. Utoljára már nem is a gipsz-szobrot néztem, hanem a mellettem ülő rajzát. Szloboda Margarétáé volt, német-cseh eredetű leány, aki rendkívül jól rajzolt, s majdnem az ő rajza után mentem. Végül a feje tetejének nem volt hely, az kiesett, de nyolcassal bejutottam. – Ezt megelőzőleg hogyan történt az az eset László Gyulával, aki munkáid alapján rögtön látta, hogy a közgazdaságit ott kellene hagyni? – Úgy történt, hogy Brósz Irmához én vittem el a „móriczos” fiatalokat modellt ülni. A Mátyás-házban ugyanis népi kollégisták voltak, Katona Szabó Pista volt a népi kollégium vezetője, a későbbi néprajzos Faragó József szintén valamilyen vezető volt. Ők mondták, látván a rajzokat, hogy ezt meg kéne mutatni László Gyulának. Megbeszélték, hogy mikor, s akkorra elmentem hozzá, vittem a nyári rajzaimból tájképeket, meg portrékat. Mindenről elbeszélgettünk, s utoljára az általa szerkesztett laphoz kiválasztott vagy tizenöt rajzot, amelyek ott maradtak nála. Akkor én sem gondoltam, hogy mindjárt behívnak katonának, így hát ott maradt végleg. Később, amikor felvételiztem, s bejutottam, akkor jött egy lány a Bolyairól, hogy dr. Kós Károly üzeni, nála vannak a rajzaim. Lementem, mondtam neki, hogy én vagyok, s itt tanulok a művészetin, erre a fiókjából kivette a rajzaimat, s együtt végignéztük. Azt mondta, a rajzaim alapján sokkal idősebbnek gondolt. 24 éves voltam. László Gyula ekkorra már eljött Kolozsvárról, s írta, hogy a rajzokat átadta dr. Kós Károlynak, amit én persze később tudtam meg. Válaszoltam neki, hogy a képeket megkaptam, de vele nem találkoztunk aztán egész 1972-ig. Közben pedig Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó, Ferenczy Júlia, Brósz Irma foglalkoztak velem, rendszeresen rajzoltunk, sőt eljutottunk oda, hogy aktot is csináltunk. Brósz Irma kollégái, tanárnő kollégái álltak aktot. A felvételin nem volt akt, ott csak gipszszobrot kellett rajzolni. Mert tulajdonképpen tehetségkutatás után kerültek oda azok, akiket felhívtak Kolozsvárra. Nekem, ugye, az kimaradt, én egyenesen a felvételire mentem, kétszáznemtudomhányadik voltam. Kovács Zoltán volt a rektor, ő hívta meg, gyűjtötte össze a tanári kart, Mohyt, Abodi Nagy Bélát, Kádár Tibort Vásárhelyről, Miklóssy Gábort, Erdős Tibort Nagyváradról… – Ez volt a Magyar Művészeti Intézet? – Igen. Nekem megvan az indexem, mivel Veress Pali megtalálta még a megsemmisítés előtt, s kiválasztotta az enyémet, így maradt meg. Ő volt az egyik legjobb barátom, aki sokat segített, anyagilag is. – Tehát a felvételinél tartottunk, hogy történt tovább? – Első éven Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla voltak a tanáraim. A másodéven Andrásy Zoltán, mert eredetileg én a grafikára kerültem. Majdnem kiestem a másodév második felében. Sárgaságot kaptam, s alig tudtam végigrajzolni azt a félévet, viszont az iskolán kívüli munkáim olyan jók voltak, hogy Feszt Lacival és másokkal közösen képviseltük Bukarestben a másodévesek kiállításán a főiskolát. Úgyhogy így megmaradtam másodéven, de Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át az ő osztályába, harmadévre a festészetre. Át is kerültem, nagyon jól is indult. Ő volt az a tanár, hogy amikor az első aktot megfestettük nélküle, s jöttem be a Mátyás utcában, a Mátyás-házzal szemben, kinyitja a rektori ablakot és odahív. Azt mondja, hogy bent volt a műteremben, megnézte a megkezdett aktokat és gratulál. Úgyhogy én nem mertem többet hozzányúlni ahhoz az akthoz, mert elrontom. Aztán végig nagyon mellettem állt. Sajnos egyszer az egyik aktot beállították nála kedden, pénteken pedig már Abodi Nagy Béla jött korrigálni. Mert közben egy gyűlés volt a főiskolán, ahol Kovács mint rektor azt mondta a Bolyai vezetőségének, hogy ez egy művészeti főiskola, s nem lehet a növendékektől ugyanazt kérni, mint akik a politikai gazdaságtanon vannak. Hiába követelik Marx, Lenin, Sztálin összes műveinek elolvasását, ezeknek megrajzolni kell a dolgokat. Egy-egy osztályból kevés ember ment át, azok, akik különben rajzból nagyon gyengék voltak, úgyhogy sokan lemaradtak azért, mert nem sikerült a vizsgájuk marxizmustól. Ezt meg merte mondani, s erre szépen egyik napról a másikra mindenből kifordították: elvesztette a rektorságot, elvesztette a tanárságot, ott maradt állás nélkül. – Ez hányban volt? – 1951-52-ben. Így vette át Abodi Nagy Béla az osztályát, s egy bordóvörös hátteres aktot még vele állítottunk be, de Abodinál fejeztük be. Amikor Kovács Zoltán 80. éves volt, köszöntöttük, Károly Gyöngyvér, Benczédy Sándor – nyugodjék! –, s én vittük el a pezsgőt, meg amit a Képzőművészek Szövetsége küldött. S amikor mentünk köszönteni, akkor mondta, hogy most ő pont olyan kommunista, mint amilyen annak idején volt. A Művészeti Intézetet ő találta ki, meg tudta szervezni és olyan kolozsvári polgármester volt, Veres Pál, aki nagyon segített, és persze Balogh Edgár, s a Magyar Népi Szövetség-vonal. Kurkó Gyárfás, „a nép fia” akkor már börtönben volt. Sokat sétáltam a Monostoron Kovács Zoltánnal késő este, ment le Abodihoz, tudakolódni, hogy mi újság az iskolában. Abban az időben én is arrafelé, a sörgyár felé laktam, Abodi is ott lakott, majdnem szemben a „kakasos” református templommal. Akkoriban történt, hogy éppen a marxista órára mentünk, s nekem mondta a marxista tanárnő, hogy végre sikerült megszabadulni ettől a Kovácstól, s hogy mit szólok hozzá? Hogy lehet ilyet mondani, hogy előbbre való a művészet a marxizmusnál! Hogy nem olvashatunk el mindent, úgyhogy a művészet az első! Egyik gyűlésen pedig elhangzott, hogy nem csinálunk Kolozsvárt gúlát a művészekből, és el kell menni! Jövünk el a gyűlésről, odaszalad Kovács Zoltán és mondja: Nehogy elmenjen Kolozsvárról! – azzal sietett tovább. Nagyon szomorú idők voltak ezek számunkra! Míg a románok Florian Liviunak, Crişan Vasilenak, Băcilának azt mondták: „a mi kis farkasaink”. Belőlük lettek aztán a rektorok, tanulmányi igazgatók, és vezetők a művészeti életben. Képzeld, hogy az államvizsga bizottság elnöke felteszi a kérdést Crişan Vasilenak, hogy maga miért nem megy vissza Balázsfalvára? Miért akar maga mindenképpen itt Kolozsváron maradni? Erre Crişan azt mondja, hogy elnök elvtárs, ez régebb úgy volt, hogy a művészek Párizsba mentek, egy magasabb iskolába. Én, ha Balázsfalvára megyek vissza, mit csinálok? Őket Ladea, Ciupe, Catul Bogdan készítette fel, akik elvégezték a Belle Artét Bukarestben és utána mentek Párizsba. Crişan Vaszi ezt tudta, mi meg csak azt hallottuk, hogy nekünk vissza kell menni Csókfalvára, Hármasfaluba, Balázsfalvára. Sylvester Győző Petrozsénybe, Kosztándi Jenő Kézdivásárhelyre került, aztán ott dolgoztak. Mátyás Jóska előbb Lupényba, majd Dévára ment tanárnak. – A levelekben, például a Miklóssy-levelekben azt látni, hogy van egy másik probléma: a centrum és Erdély „fővárosa”, Kolozsvár viszonya. A bukarestiek több pénzt kapnak a képekért, több kiállítási lehetőség van, több a külföldi ösztöndíj. Ahhoz képest Kolozsvár második város volt, noha természetesen ők úgy élték meg, hogy mi vagyunk a másik, nem a második, a másik! De ez soha nem lehetett, mert a centrumhoz képest mindig másodikak voltak. – Én ezt világosan látom, ezt jelentette a közgazdasági, hogy olyan másképpen látok sok mindent. Például nem kaptam anyagot, nem volt bentlakásom, nem volt étkezdém, pedig évfolyamfelelős voltam, s pont én nem kaptam anyagot, mert kuláknak minősítettek. Özvegy anyámnak két hektár földje se volt, de tíz hektárt írtak, hogy két házunk van, pedig nem volt, hogy anyámnak kisegítője van, pedig soha nem volt, hanem a testvérinek a lányát vette oda, mert nekem nem volt testvérem, ő nevelte. Olariu Gyuri segített, ő volt a tolmácsom, nagyon rendes volt velem. Az édesapja román volt, így ő lett a „mi románunk”. Később sajnos felakasztotta magát. Nahát Bukarestben ő járta végig az én ügyemet, hogy aztán fölmentettek. Akkor a főiskolán az U.T.M., az Ifjúmunkás Szövetség döntött mindenféle ügyekben. Az év végén a festékből, a vászonból is maradt, s Albert Laci volt az, aki javasolta, szavazzuk meg, hogy legyen az enyém. Akkor kaptam egy csomó festéket. A másik eset pedig az volt, hogy Ciupe két képet megvett tőlem és Mircea Vremirtől, és azt nem pénzzel, hanem a megállapított árban festékkel fizette. Ezt elmondtam egyszer egy tévériportban is, amelyet a bukaresti televízió készített (Szigeti Irma volt a szerkesztő-riporter). Nekem nagyon rosszul esett, hogy másnap megkérdi tőlem Kós András: na és kinek a pénziből adta a festéket Ciupe? Persze, az Intézeté volt, de rajtam akkor segített. – A főiskola után még mindig az ottani „ötvenes években” vagyunk. Hogyan sikerült elhelyezkedni? – Rövid ideig egy rajoni (megyei) múzeumhoz kerültem, Erdőszentgyörgyre. Egy csomó anyagot összeszedtünk, aztán az egészet széthordták. 48-as anyag, pénzgyűjtemény, mindenféle néprajzi tárgy, faragások, kerámiák voltak. Az emberek jó szívvel adták a régi szerszámokat, ilyesmit. Egy történész igazgató volt, Putnoki Emil, én pedig a muzeológus. S mivel odavaló voltam, mindenki ismert a Küküllő-mentén: Hármasfalu, Makfalva, a szülőfalum, Kibéd, Sóvárad, szóval nagyon értékes dolgokat adtak. Gálfalván például a gazdasági épületeknél egy vízvezetékhez árkot ástak, s ott egy agyagedényben nagyon nagy mennyiségű pénzt találtak. Ezt mi összegyűjtöttük az igazgatóval, mivel egy részét már szétosztották egymás között az emberek. Poharazgatás közben a munkásoktól kérdeztük, s mondták, hogy nekik is van ebből a pénzből. S így amit lehetett, összegyűjtöttük, s mint az ékét a múzeumnak, kiállítottuk. Aztán először a megyei múzeum akarta megszerezni, de az igazgató szembeszállt, nem adta, s akkor mentek tovább, s jöttek a bukarestiek. Putnokiból tanfelügyelőt csináltak, mert tanár volt, bevitték Marosvásárhelyre tanfelügyelőnek, engem pedig megyei ellenőrnek tettek meg. Szóval mind a ketten megkaptuk a „magas állást”! De az már igazán nem fizetődött ki, hogy én állandóan úton legyek, ellenőrizzek, és beszámolókat készítsek. A feleségem erre azt mondta, hogy kijövünk valahogy a zenetanári fizetéséből. Mindent vállalt, s azt elete végéig betartotta. Még ha rosszalkodtam, vagy nem úgy viselkedtem, ezt soha a szememre nem hányta. És amellett kitűnően dolgozott mint karmester, és mint népdalgyűjtő. A kibédi népballadák zenei anyagát ő jegyezte le. Ráduly Janival, Kallóssal, Jagamassal együtt gyűjtöttek. Magyarországon Sárosi Bálinttal és Szőnyi Erzsébettel tartották a kapcsolatot. – 56-ban is azért jöttetek Pestre, hogy Piroska zenei kapcsolatait ápolja… – Október végén érkeztünk, de nem is tudtuk, hogy itt mi van. A feleségem Szőnyi Erzsébettel levelezett, s minden meg volt beszélve, hogy kikkel találkozik. Hétfőn megindultunk szétnézni, és az Andrássy úton összetalálkoztunk a festő Nagy Imrével, aki azt mondja, nem voltatok ott a Bernáth Aurél kiállításon. Hát nem, mondom, most jöttünk csak tegnap, vasárnap. Jó, majd holnap megnézitek! S kedden odamentünk, épp október 23-án. Mi reggel mentünk oda, s ott voltunk egész zárásig. S közben jöttek-mentek a fiatalok, mire azt mondja a feleségem, te, mi van itt, olyan nyüzsgés van, a fiatalok szalagokkal… Mondom, ezek biztosan a végzősök, maturándusok. De azok nem piros-fehér-zöld szalaggal járnak! Estére meg volt beszélve, hogy találkozunk Kádár Tiborral, akivel együtt néztük meg a kiállítást. Tehát ott maradtunk későig, s amikor kijöttünk, ebédeltünk és vacsoráztunk egyben, majd elmentünk Kusztos Dénes nagybátyámhoz a Vadvirág utcába. Az ő felesége és Kádár Tibor felesége unokatestvérek voltak. Kádár Tibor mondta, hogy ő is lejön, hogy legyünk együtt. Aztán mi végig vártunk, sötétedett, el kell indulni, de Tibor nem érkezett meg, így hát eljöttünk onnan. A Keleti pályaudvarig jöttünk a villamossal, de ott már olyan embertömeg özönlött szembe velünk, hogy a villamos tovább nem ment, leszálltunk róla, hogy most mihez kezdjünk. S ahogy ment a tömeg a Felvonulási tér felé, mi is belekerültünk, s láttam, hogy a kirakatokra felkapaszkodva emberek szónokolnak. Mondom félhangosan a feleségemnek, hát ezek jó bátran mernek beszélni. S erre rám kiabált egy ember, hogy mit beszél maga, eleget hallgattunk, s kezdett engem szidni. Hát igen, de mi most jöttünk Erdélyből, Kolozsvárról, szokatlan nekünk ez a dolog. Aztán eljutottunk a térre, s már ott voltak a daruk a szobor előtt felállítva, és még mondom a feleségemnek, hogy álljunk ide, mert ott voltak valami páncélkocsik, hogy ha valahonnét lőnek, tudjunk lefeküdni. S akkor kezdődött a szobor leemelése, de ez nem sikerült, elszakadt a kötél, s akkor aztán jött egy másik, újra megkötötték, majd vágópisztolyokkal nekiláttak a csizma felső szárát körülvágni. Ezt mind végignéztük, én meg ezt az egészet kezdtem lerajzolni. Olyan magával ragadó hangulat volt, hogy azt nem lehet kimondani. Rendkívüli dolog volt, a fények, az emberek… Ez már éjfél felé volt, mivel hajnali fél háromra értünk haza. Láttuk és hallottuk a nagy suppanást is, akkora zörej volt, hogy azután még visszaálmodtam. – Érdekes, hogy a hangját nem idézik fel, akik erről beszélnek, neked meg pont az maradt meg… – Ahogy emelték fel, még mindig van a tartóvasból, még mindig emelik, s akkor feljött, és utána az a rettenetes suppanás. Mindenki rohant oda, de közben jött egy másik csoport, és kiáltották, hogy mindenki menjen a Rádióhoz, mert ott már halottak voltak. Úgyhogy mire hazajutottunk, az Alig utcába, a Lehel tértől, már hajnal volt. Mert eredetileg oda érkeztünk, a csomagjainkat ott tettük le. Kusztos Dénesékhez csak azért mentünk ki, mert meghívott minket és Kádár Tibort estére. Az egyik rokon villamosvezető volt, annak öt óra előtt el kellett mennie. Mondtuk, hogy ne menjen, mert minden le van állva, mégis elment. Visszaküldték. Aztán még egyszer elment, s akkor úgy elvitték, hogy 9 napig nem láttuk. Persze, befogták teherszállításra a forradalmárok. Egyszer elmentünk a Nyugatihoz, s ott belekerültünk egy lövöldözésbe, a feleségem elájult ijedtségében. Mert mi közben elmentünk a barikádot, a tankokat megnézni, az egyik tank pont ott, a Nyugati túlsó oldalán volt. Utána elindultunk Lőrincre, a Lehel térnél volt valami híd, de nem tudtunk átjutni, mert nem sokkal azelőtt lőttek le valakit, egy zászlóval leterítve feküdt a híd oldalánál. Mi elindultunk a hídon, de olyan tömegek jöttek szembe, hogy vissza kellett forduljunk. Csak később jutottunk le Lőrincre. De akkor már a sógorom készült, hogy elmegy Svédországba. Mi ismét Kusztos Dénesékhez mentünk, s harmadikáról negyedikére való éjszaka – ez Zugló kertvárosában volt, a Vadvirág utcában – először láttuk a fényt, utána hallottuk a lövéseket, s az mind közelebb, közelebb, utána hallottuk a tankok zúgását négy óra után, virradatkor. Budapesten majdnem a hónap végéig maradtunk, amíg megindult a közlekedés. A határnál, jaj, az egy külön történet. Amikor leszálltunk a vonatról, a feleségemet vitték egyik felé, engem vittek másik felé kihallgatásra. – Ez a magyar, vagy a román határ volt? – A román határ. A magyaroknál a határőrök fogadkoztak, hogy ők nem hagyják, s amíg ez a pisztoly a kezükben van, addig ők… S amikor átértünk a román oldalra, mindent elszedtek, újságokat, folyóiratokat, azért gondoltam, hogy ott veszett el a rajzfüzet, miközben a feleségem eldugta. Később soha egy árva szót nem mondott róla, én is hallgattam, ő meg elrejtette a kicsi fiam rajzai közé. Amikor a fiam meghalt, én nézegettem azokat a rajzokat, mert a feleségem három éves korától mindent megőrzött. Nálam a szobában is Endre festményei vannak, amit az édesanyjáról rajzolt, amit magáról, az például nagyon tetszett Solymárnak is, akkor rólam – azokat tettem ki. Szóval akkor bánatomban, vigasztalásképp nézegettem a rajzait. S egyszer csak látom, hogy ez az én füzetem, a feleségem írásával ráírva, hogy Kusztos Endre. Így maradt meg. Tehát akkor megyünk haza, a határon átestünk ezen a dolgon, s megérkezünk Kolozsvárra. Pont az Unió utca elején Engelné Szabó Ilona művészettörténész beszélget Kosztándi Jenővel, aki kézdivásárhelyi festő, de Miklóssynak ugyancsak kedves tanítványa. S arról beszélgetnek, hogy képzeld, Kusztosék Nyugatról üzentek, mondja Kosztándi, hogy hallotta a rádióban. Ők beszélgetnek, mi meg szállunk le az autóbuszról a csomagokkal. Meglátnak, s mondják, hát te itt vagy, mi van, hazajöttél a megyei tárlatra? Mert ahogy eljöttem, én a képeket Gy. Szabó Bélára bíztam. Ebben az évben volt, hogy 5 festményem és 10 rajzom volt kiállítva. Gy. Szabó adta be a rajzokat és festményeket, s Miklóssyval vállalta, hogy ezeket nyugodtan zsűrizzék, mi biztosan nem maradunk kint. Erre a rádióban valami Kusztos nevűről hallottak… – Ezen az 56-os kolozsvári tárlaton milyen típusú képeid voltak? – Ott volt például a diplomamunkám: a Régi balladák, népdalgyűjtők. Így szövődött a feleségemmel a kapcsolat, ő népdalt gyűjtött, s én meg mentem velük, Jagamassal, Szegő Júliával. Kallóssal Ördöngősfüzesen egy kanapén aludtunk, mivel nem adtak szállást, azt mondták, hogy elvették már mindenünket, most már a dalainkat is el akarják venni? Feleségemnek aztán ez lett a diplomamunkája a zeneművészetin: Ördöngősfüzes a román–magyar hatás-kapcsolatokban. Én meg ezt festettem meg. Már 54-ben ezzel a kompozícióval foglalkoztam, akkor kezdtem el udvarolni a feleségemnek. – Ebben az időszakban nyilván hasonló figurális, elbeszélő képeket festettél. Mikor kezdődtek a nagyon leegyszerűsített fa-motívumok? Radikális váltás volt, vagy kiérlelődött? – Kiérlelődött a sok gyász miatt. A feleségem 85-ben halt meg, előtte az élet-halál küzdelem, a fiam betegsége, ekkor kezdődött a letörött fa, a letörött élet, a szárnyalni akaró-sorozat. Budapesten, a Vas Gereben utcában, majd Szovátán rajzoltam az első ilyen képeimet, már a feleségem halála után. A feleségem halálának napján, november 7-én délután felmentem a Vas Gereben utcába, ahol meg voltunk szállva. Minden zárva volt, a házigazda, aki a feleségem rokona volt, elment, s én ott járkáltam. (Ott lakott egyébként abban az utcában Benedek István, az író is. Vele nagyon összebarátkoztunk, az édesapját, Benedek Marcellt rajzoltam.) Ott állt egy akácfa, letörött ággal, pontosan az én életemnek a kifejezője, s azt egy kicsi lapra lerajzoltam. Aztán hazakerültünk, megvolt mindenünk, de a fiammal ketten maradtunk hét évig. Aztán ő következett. Segítséggel eljutottunk Amerikába, a református egyház támogatott, Hegedűs Lóránd innen és Endrei Ferenc az ottani magyarságtól. A clevelandi szívkórházba kerültünk, s Endrécske ott halt meg. De hét évig szellemi társam volt: reálisabb, kiegyensúlyozottabb, nagyobb volt az ismerete az emberekről, mint nekem. Volt eset, hogy örvendtem, hogy valami támogatást kapok, s akkor azt mondta: édesapám, te sajnos megfogtad az ördög lábát. Nem az Isten lábát? Nem, az ördögét! S igaza lett. Néha mondtam neki, te Endre, néha úgy néz ki, hogy te vagy az apám, te tudod, hogy kell ezt, meg azt csinálni. Ő egyébként biológiát végzett, van egy pár verse is, de vagy öt komoly tanulmánya az állatok viselkedéséről, a halak térvédelméről, a madarak csoport-kommunikációjáról. Benne is van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötetében. Budapesten Csányi Vilmossal tartotta a kapcsolatot. Volt egy sorozata a háziállatokról, amely hetente, vagy majdnem minden héten megjelent a Falvak Dolgozó Népében. – Most egy kicsit kanyarodjunk vissza a képeidhez. Nagy István és Tóth Menyhért művészete juthat az eszünkbe. Nagy István többnyire annyira „megdolgozta” képei felületét, mintha koromfekete éjszakát festene, Tóth Menyhért pedig szinte eljutott a szín kiküszöböléséig, képei mintha tiszta fehérek lennének. A Kusztos-képeken is a fekete és a fehér ellentétét látjuk. Vajon meg lehet-e szavakkal fogalmazni, hogy a művész a feketéből, vagy a fehérből indul ki? – Tóth Menyhértnél is volt egy fekete világ, s azután látjuk, hogy alakult ki rétegről rétegre a kivilágosodás. Én szintén sok ilyesmin gondolkodom. Az utóbbi időben meg is próbáltam, hogy nagyon fanyar szürkéket és zöldeket használok, és az egész kép majdnem világos. Csak éppen a történés rajta tragikus. Eddig tényleg ez az erős fekete-fehér kontraszt volt nálam. – Tóth Menyhérttel 1972-ben a budapesti kiállításod alkalmával találkoztatok? – Solymár Pista küldött le, hogy azt a kiállítást feltétlenül látni kell, s mi Jakubik Annával lementünk a csepeli kiállítóterembe. Akkor ismerkedtünk meg vele, s ő gyalog kisétált velünk a hídig… – Érdekes párhuzamok ezek. A fekete talán valami tapintható anyagi, a fehér meg szellemi dolog lehet? – A szén, az tulajdonképpen elégett fa. A makói művésztelepen is program volt a „kiégetett fák” és a kérgüket vesztett, „megnyúzott fák”. – A fekete azonban nemcsak fekete, hanem színes is. A Nagy István-képek árnyalatait szinte színként lehet felfogni. Érdekes, hogy Szalay Lajos is festőnek indult, s megpróbálta ugyanezt, folyamatosan redukálta saját magát, a fehér papíron csak tussal való kifejezésmódra törekedett. De ezt a leggazdagabb módon tudta megvalósítani. Miközben lemondtál a színről, biztos lehettél abban, hogy egy másfajta gazdagságot tudsz produkálni. – A színesség továbbra is benne van a művekben. A szemnek fekete, a léleknek színes, csak olyan látás kell hozzá. A szemnek fekete, de ha megnézed, hogy mi van mögötte, s milyen színek vannak a tónusban, a hígított vagy a tömör vonalakban, akkor meglátod. Csak oda el kell jutni. Nagy Pali Barangolás a képzőművészetben című könyvében érinti is ezt a problémát, amikor mi a kolozsvári Hójában rajzoltunk csak feketével és tónusokkal. „A vonalvezetés izgalma, az érdes és bársonyos felületek finomsága, az árnyalatok gazdag átmenetei együttesen sugallják a színességet” – írta. Szőcs Kálmán pedig az 1969-es marosvásárhelyi tárlatom után az Új Életben megjegyezte, hogy a feketék nálam „milyen zöldek”, szinte látja a mezőket és a füvet. Lassan-lassan rájöttem, nem lényeges, hogy a kép nagyon színes legyen. Sümegi György–Szücs György Budapest ****** Új dimenzió Az építészeti grafika kézi-számítógépes vegyes technikájának egy kísérlete Az építészeti grafika minden korban fontos eszköz volt az építészek kezében, hogy terveiket, építészeti szándékaikat a laikus, a megbízó számára bemutassák, értelmezhetővé tegyék. Az, hogy a tervek prezentálása milyen színvonalon történik, az függ a munkára fordítható erőforrásaink mennyiségétől és minőségétől, és a saját magunk számára felállított mércétől. A ma építésze számára egyre fontosabb a képi megjelenítés terén a lehető legjobb végeredmény előállítása, mert a munkához jutás a piaci feltételek megváltozása miatt egyre inkább versenyszerű körülmények között történik. És itt nemcsak a tervpályázatok egyre nagyobb arányára utalok, hanem a magánmegrendelők építészválasztásának módjára is. Korábban az építészeti grafika kizárólag kézi grafikai eszköztárral rendelkezett. Szabadkézi és szerkesztett ceruza-, tollrajzok, akvarell festmények. A lényeg a látványos eredmény gyors elérése volt. Ezért a nehézkesebb technikák csak ritkább esetben szolgálták az építészeti grafika műfaját, emiatt az olajfestés szinte példa nélküli esetünkben. Ezen kívül, mindig is fontos szempont volt a reprodukálhatóság, a sokszorosítás lehetősége is. De a sokszorosítógépek, mint eszközök vissza is hatottak a grafikára, hatékony módszert kínálva textúrák másolásával és kollázsszerű használatával az anyagszerű ábrázolásra. Az 1990-es évektől a számítógép, mint rajzeszköz megjelent a tervfeldolgozás folyamatában, és ma már nemcsak a szigorúan vett műszaki dokumentálásból veszi ki a részét, hanem az építészeti grafika terén is nélkülözhetetlenné vált. Mivel egy új technikáról van szó, amely most fejlődik, alakul ki, lehetőségünk van a kísérletezésre, a szoftverfejlesztők által megadott határok feszegetésére. A továbbiakban nem a számítógépes grafika átfogó bemutatása következik, hanem egy konkrét grafikai feladat megoldására tett kísérlet ismertetése. A kísérlet célja az volt, hogyan lehet egy olyan épülethez, amelynek felületei jellegzetesek, egyediek, számítógépes látványtervet készíteni, úgy, hogy kiküszöböljük a számítógép tipizáló megoldásait, és a rendelkezésünkre álló sablonjainak megkötöttségeit. A megoldást a számítógépes és kézi technikák ötvözése jelentette, azaz számítógépes-kézi vegyestechnika. Ahhoz, hogy a kísérletben megvalósított technikát el tudjuk helyezni a vegyes technikák sorában, először is tekint- sük át, hogy milyen számítógépes-kézi vegyes technikákat ismerünk. A vegyestechnikák többféle módja között a lényegi különbség a számítógépes és a kézi munkarészek arányában és sorrendjében, valamint a felhasznált szoftverek (építészeti tervező-, vagy képszerkesztő program) típusában van. A végső megjelenést a használt kézi technika (ceruza, filctoll stb.) is befolyásolja, de ez elvi különbséget nem jelent a vegyestechnikák között. Vizsgáljuk meg a számítógépes és a kézi munkarészek egymáshoz viszonyított arányának két szélsőséges esetét: Egyik végletként használhatjuk a számítógépes tervezőprogramunkat kizárólag a pontos szerkesztés megkönnyítésére, illetve az ismétlődő munkarészek újbóli megrajzolásának kiküszöbölésére. Ebben az esetben a munka nagyobb részét kézzel végezzük, a rajz végső képe kézi grafikát mutat. A számítógépes és jellemzően vonalas rajzunkat megfelelő hordozóra (papírra) kinyomtatjuk, majd a kinyomtatott, már papír formájában előttünk fekvő rajzot valamilyen technikával, pl. ceruzával, filctollal, pasztellpor vattával történő felhordásával stb. befejezzük. Másik végletként a számítógépen elkészített, komputer grafikánkat kinyomtatjuk, majd ezt a már majdnem késznek tekinthető rajzot valamilyen – az előbb már említett szabadkézi – technikával árnyaljuk, tónusaiban gazdagítjuk, differenciáljuk vagy staffázs elemekkel egészítjük ki. Így a számítógépes nyomatunk végtelenül pontos és emiatt száraz felületeit élettel telíthetjük, és építészi szándékainknak megfelelően plusz információkkal, pl. fényhatásokkal gazdagíthatjuk. Ez egy kifejezetten termelékeny megoldás életteli és pontos építészeti grafikák készítésére. A végeredmény inkább számítógépes rajz hatását kelti. Természetesen a két végletként bemutatott megoldás között a két technika egymáshoz viszonyított aránya függvényében számos fokozat létezhet. A vegyestechnikával készített grafikák között különbséget jelenthet a kézi és a számítógépes munkarészek sorrendje. Az előbbiekben bemutatott példák elkészítésekor először a számítógéppel dolgoztunk, majd kézzel fejeztük be a grafikánkat. A következő példánál a kézi munkarész a munkafolyamat közepén helyezkedik el, a számítógépes munkarészektől viszonylag függetlenül. A számítógépes építészeti programmal elkészített vagy kézzel megrajzolt és beszkennelt rajzunkat egy képszerkesztő programba áthelyezzük (importáljuk) és ott végezzük el a grafikai munkát egérrel. Itt alkalmazhatunk beszkennelt, kézzel rajzolt textúrákat, tónusokat, felületeket. A kész grafikát végül kinyomtatjuk. Így árnyékolt, anyagszerű alaprajzokat, metszeteket, vagy akár perspektivikus képeket is létrehozhatunk. A kézzel megrajzolt kollázs elemeket akár több grafikán is felhasználhatjuk, természetesen ügyelve arra, hogy az ismétlés ne legyen zavaró. Ezt a módszert kétdimenziós számítógépes kollázsnak hívjuk. Az előbb bemutatott példákkal ellentétben a kitűzött feladatunk nem kétdimenziós grafika, hanem háromdimenziós modell készítése volt. A megjelenítendő épület egy templomrom, mely kőfalainak jellegzetességeit a számítógépes feldolgozás ellenére minél hűebben akartuk megjeleníteni. A balatoncsicsói Szentbalázsi templomrom a Balatonfelvidék közepén a Balatontól kb. 4 kilométerre, egy szőlőhegyen van. A templomot a XII–XV. századig több periódusban építették. Az építési periódusok jól megfigyelhetőek voltak a megmaradt falak falazási módjaiból. A falak anyaga, a helyi mészkő és bazalt vegyes használata adja a falszövet egyedi szépségű megjelenését. A következőkben ismertetem a munkafolyamat lépéseit. 1. Megépítjük az épület virtuális modelljét egy számítógépes tervező-modellező programmal. 2. Az épület határolófalainak külső síkjait lefejtjük („meghámozzuk” a modellt), azaz síkokra bontjuk. Az így kapott síkidomokat kinyomtatjuk. 3. A kinyomtatott kontúrokba kézzel megrajzoljuk minden falsíknak a saját ortogonális nézetét, ügyelve arra, hogy a csatlakozó falak illeszkedjenek egymáshoz, pl. falsarkokon a sarokkövek a valóságnak megfelelően átforduljanak. 4. Az így elkészített rajzokat beszkenneljük, majd megfelelő méretben a megfelelő helyre felállítjuk őket a látványtervező programunkban. 5. Utolsó lépésként elkészítjük a fotórealisztikus képeket vagy animációt. Innentől kezdve úgy folytatjuk a munkát, ahogy normálisan dolgozunk a látványtervező programokkal. Beállítjuk a kamerákat, azaz a nézőpontokat, az animáció útvonalát, az anyagok tulajdonságait: színüket, felületi érdességüket-simaságukat, tükröződésüket, áttetszőségüket. És beállítjuk a fényforrásokat, azaz megvilágítjuk a modellünket. Ezután már a számítógép dolgozik. Az üvegek úgy látszanak át, tükröződnek, úgy törik a fényt, úgy csillannak meg, ahogy a valóságban. A legapróbb részletig is tökéletes az árnyékvetés. A képek végtelen sorát állíthatjuk elő most már a saját időnket kímélve. Tehát kihasználtuk a számítógépes munka előnyeit, és egyben kikerültük hátrányát is, azaz nem szorultunk rá arra, hogy használjuk a szoftverfejlesztők által kínált textúrákat, melyek a felülettől és építési helyzettől függetlenül végtelenített tapétaként borítják be a számítógépes látványképek felületeit. A sarkon lévő kváderkövünk tényleg sarkon lévő kváderkő. A boltozott nyílások felett tényleg boltozat van. Ahol változik a fal jellege, ott ténylegesen is szemléltettük azt. Ez a módszer nagy munkaigénye miatt nem gyors vázlatok készítésére való, hanem arra az esetre, ha sok képet vagy animációt kell készítenünk, vagy sok tervváltozatot kell nagy mélységig kidolgoznunk. A számítógépes grafika mára már megtalálta a helyét mind az építészeti tervezésben, mind az ingatlanpiac marketingeszközei között, de mivel egy viszonylag új grafikai eszköz, még számos lehetőség van a benne rejlő lehetőségek minél sokrétűbb kiaknázására. Csak rajtunk, építészeken múlik, hogy feladataink és kísérletező kedvünk révén milyen új, eddig nem alkalmazott technikákat találunk ki. Váli István Frigyes Budapest Jegyzetek * Grafika: Düne Stúdió.Terv: Erzsébet téri Nemzeti Színház pályázati terve, Cságoly Ferenc, Pálfy Sándor, Lázár Antal, Keller Ferenc Grafika: Düne Stúdió Terv: Fővárosi Levéltár, Budapest, pályázati terve, Varga Levente, Dobó Márton * Számítógépes vonalas rajz, digitalizált szabadkézi tónusokkal képszerkesztő programmal kidolgozva Grafika és terv: Molnár Réka, diplomaterv ABSTRACT The computer as a device of drawing int he process of elaborating plans came into general use int he 90s. Since then it has become essential in the field of architectural graphics. The article demonstrates the capability of 3D visualization of forming individual superficies within the subject of computer-manual heterogenous technique.	2 A semmi ágán… József Attila emlékkiállítás a Korunk Galériában Lőrincz Ildikó 7 „A szemnek fekete, de a léleknek színes” Beszélgetés Kusztos Endrével Sümegi György–Szücs György 18 Új dimenzió Az építészeti grafika kézi-számítógépes vegyes technikájának egy kísérlete Váli István Frigyes 23 Festőnők az erdélyi művészetben L. Krausz Ilona (1900–1975) Murádin Jenő 27 Communitas ösztöndíjasok, 2005 28 A hazatérő ember Lőrincz György 31 ERDÉLYI KASTÉLYOK II. Biró József