Untitled Document

Míves múltunk nyomában

Szabó Vilmos kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban

Az erdélyi művésztársadalom a földrajzi, történelmi és társadalmi meghatározottságok hálójában élte meg a különböző korok felfogásbeli változásainak egymásutánját, a stílusváltásokat, a huszadik századi izmusok viharát, így próbált alkalmazkodni a mindenkori újhoz. Az út, amely e törekvések erőterében ahhoz a művészi felfogáshoz vezetett, amelyet Szabó Vilmos képvisel, minden látszólagos esetlegessége dacára hangsúlyosan determinált. A felvállalt, hangoztatott, létező vagy nem létező programszerűségen innen és túl azokból a gyökerekből táplálkozik, amelyeket az erdélyi magyar képzőművészet évszázados történelme felhalmozott, és abból a művészi alkatból és egyéni felismerésből, amely egy letűnőben lévő kor anyagi kultúráját tekinti művészi megnyilvánulása alapjának, annak a biztos pontnak, amelyet az ezredforduló eklektikus művészeti tarkaságában vezérfonalának minősít. A maga módján ez csöndes manifesztum is, lázadás a közelmúlt ideológiai köntösbe bújtatott kulturális kizárólagosságai ellen, de lázadás a fogyasztói társadalom uniformizáló, elszemélytelenítő és kiiktathatatlan kényszere ellen is. A világháló és maroktelefon kora akkora változást jelent, akkora vízválasztót, amelynek révén a manufakturális kultúra véglegesen elveszti társadalom-fenntartó erejét. Minden használati tárgy, eszköz tömegtermékké válik, és akármilyen esztétikai törekvések dacára – ha ilyenek egyáltalán léteznének is – elveszti az egyediség, a megismételhetetlenség varázsát. Az enyészet megkímélte egyedi használati tárgyak, a paraszti, kisipari termelés eszközei, termékei, és környezetük érzelmi tartalommal telítődnek, s magas szintű művészi ábrázolásuk nem csupán értékes teljesítmény, de egyben kettős kordokumentum is: a koré, amely ezeket a tárgyakat létrehozta, s amelyeknek ezek a tárgyak gazdasági létalapját képezték, s a koré, amely a képzőművészet eszközeivel élve mindezeket a jövő korokra hagyományozza.

Csak semmi mellébeszélés, csak semmi történet, a látvány mindenekelőtt és mindenekfölött – hangoztatta a felejthetetlen emlékű Mohy mester. Úgy tűnik, eme követelmény szerint alkot Szabó Vilmos is, bár munkásságában a Tóth László-i örökséget – a jelenleg Németországban élő, jeles festőművész tanára volt a főiskolán – az intellektuális kíváncsiságot, a dolgok mélyére hatoló, meditáló képességet is felfedezhetjük. E két alapvető sajátosság mentén születtek itt látható munkái is: a viszonylag korábbi alkotói periódusának termékeit is magába foglaló, élénkebb színvilágú olajképei, s a művészre sokkal inkább jellemző visszafogottabb színvilágú munkák, amelyek ilyen vonatkozásban már sokkal közelebb állnak a tárlat zömét kitevő, bátran mondhatjuk: uraló pasztellekhez. Sőt még a külön teremben elhelyezett fehér-fekete grafikák is hasonló kritériumrendszernek engedelmeskednek. A domináns tematika – technikától függetlenül – a múltidéző művészi értékmentés. S hogy mi számára az érték? Minden, ami az egyre inkább háttérbe szoruló egykori hétköznapok elengedhetetlen tartozéka volt: egy szénvasaló, egy kolomp, egy teknő, egy kasza, egy vasvilla, egy szúette ablakkeret, egy kézi faragású fejőszék, egy tölcsér, egy kocsikerék, s az elmúlás immár szimbolikus jeleként a mindegyre visszatérő állatkoponya: csontok, melyekből olykor egy-egy szembogár mered ránk. Realisztikus szürrealisztikus világ ez, a látványteremtő, de ugyanakkor gondolkodó művész világa, aki magas érzelmi hőfokon, mély belső átéléssel tolmácsolja művészi üzenetét. S akinek sikerül ezt az általa megélt érzelmi feszültséget a nézőbe is átültetnie. Az egymást éles szögekben metsző síkok, vagy éppenséggel egymásba hajló felületek, az erőteljesen férfias, határozott vonalvezetés vagy az ugyancsak lendületes, de lágyabban omló formák dinamikája, a szigorúan megszerkesztett, de mégis spontánnak tűnő kompozíciók minden, olykor már egyenesen kíméletlen-kegyetlen „szókimondásuk” ellenére fölöttébb líraiak is. De nem akármilyen líra ez: a művész nem az elmúlás méla báját, hanem megrázóan szomorú valóságát tárja elénk. Nem nosztalgiázik, hanem mély belső átéléssel, megrendüléssel tényeket közöl. De éppen ezzel a sajátos művészi tényközléssel, ezzel a valóságelemekből táplálkozó, sajátos színvilágú formastruktúrákkal, ezzel a látszólag objektív, realitáselemekre épített kompozíciókkal ér el maximális hatást. A befogadó érzelmileg azonos hullámhosszra kerül az alkotóval: az a felfokozott érzelmi állapot, ami a mű születését eredményezte, szinte önkéntelenül áttevődik a műélvezőre. S ez csak a valóban értékes művek sajátja. A művész tehát célt ért. A spontánul is precíz szerkesztés, az érzelmi, de ugyanakkor az intellektuson is átszűrt művészi hozzáállás teszi olyannyira vonzóvá ezeket a munkákat. Az a mérhetetlen szenvedélyesség, amellyel a művész újra meg újra beleveti magát a múló valóság szín- és formakavalkádjába, s egyfajta ellenállhatatlan, megfékezhetetlen belső kényszertől hajtva újabb és újabb művészi megfogalmazásban tárja elénk mindazt, amit a tünékeny, múló létből a művészi örökkévalóságba való átmentésre érdemesít. Spontánul tudatos, nemes harc ez a beletörődés az értékvesztés, korunk uniformizáló törekvéseivel szemben. S hogy mennyire sikeres, arra a legjobb bizonyíték ez az egyéni tárlat.
Szabó Vilmos neve korántsem ismeretlen a kolozsvári művészetkedvelők előtt, hiszen munkáival következetesen jelen volt a minden évben megrendezett megyei tárlatokon. A művész valódi érdemei azonban csak egy ilyen átfogóbb anyag megtekintésekor válnak nyilvánvalóvá. Talán fölösleges lenne most aprólékosan elemezni, részeire bontani a munkákat. Hiszen a lényeg nem a részletekben, hanem az egészben, az összhatásban van. Még akkor is, ha ezek a részletek mind tartalmi, mind pedig formai megjelenítésükben nagyon is lényegesek. Engedtessék meg, hogy csupán egyetlen, de általam nagyon lényegesnek tartott visszatérő motívumra hívjam fel a figyelmet: az olykor legváratlanabb helyeken felbukkanó szemekre: mint már említettem, élő szeme van az állatcsontváznak, de mélabúsan tekint ránk az egymásra halmozott tárgyi rengetegből egy lófejből elővillanó szempár, sőt, a kocsi nélkül árválkodó keréknek is szeme van. Érdemes elidőznünk a birkakoponyával szignált, használati tárgyakból emelt totemoszlopnál is, amely mintapéldája lehet a rendkívül expresszív, szürrealista fogalmazásmódnak.
Hosszasan időztem a domináns tematika, a múltmentés, Szabó Vilmos szűkebb pátriája jellegzetes tárgyi kultúrájának, etnológiai örökségének a képi feldolgozásánál, művészi átlényegítésénél. Mindehhez még csupán annyit: a művész véletlenül sem tesz engedményeket a manapság erőteljesen virágzó sekélyes, népieskedő divat irányában.
De persze érdeklődési köre nem korlátozódik csupán a tárgyi világ, az átalakulóban lévő paraszti lét dokumentumainak – Banner Zoltán szavaival élve – „kvázi csendéletekben” való megjelenítésére. Lényeges szerepet játszik munkásságában a tájábrázolás és az évszakok színvariációkban való művészi megfogalmazása. Pasztelljeitől olykor a szecessziós beütések sem idegenek. Olajképeire viszont inkább a konstruktivista, expresszionista fogalmazásmód a jellemző, s a figuratívtól a nonfiguratívig terjedő megjelenítés. Olykor akár fejtörést is okozhat, hogy egy-egy munkájában egyáltalán fellelhetők-e még a realitás elemek, bár a lényeg korántsem erre, hanem az összhatásra, magára a művészi látványra tevődik. Az ember gyakorta megjelenik alkotásain, különösképpen olajképein, de ha konkrét valójában nem is találkozunk vele, jelenlétét, keze nyomát mindig ott érezzük. Ott van a használati tárgyakkal telezsúfolt régi csűrben, de ott van az egész képfelületet kitöltő pár csizmában, vagy éppenséggel a szögön árválkodó dzsekiben. Ez utóbbi munka címe is, a Dzseki, némiképp eltér a művészre jellemző tumultusos fogalmazásmódtól, de talán éppen levegősségében, letisztult formáinak rendkívüli kifejezőerejében vált ki különleges hatást. Érdekesnek tartom az idő múlását frappánsan érzékeltető, ikonszerű két női portrét, mindkettő egy-egy teknőből sejlik elő, s a zene képi megfogalmazását, a hangok metamorfózisát, kecses női testekben való megjelenítését.
Szabó Vilmos színvilága is sajátosan visszafogott, sötét színeivel, a barnák, szürkék, okkerek dominanciájával esetenként kifejezetten komor. De nem ritka a lilába hajló sejtelmesség, vagy az erőteljesebb kék, zöld foltok jelenléte. Tájképei viszont gyakorta könnyedebb, élénkebb megjelenítésben kerülnek a néző elé, akárcsak olajképeinek zöme.
A színek igazodnak a tematikához, s talán a művész pillanatnyi lelkiállapotához is.

Németh Júlia
Kolozsvár
Fényképezte: Rohonyi D. Iván

(Elhangzott 2005. augusztus 17-én a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.)

SZOBOR SZÜLETETT
„Ősmagyar” Mária-szobor – Szentegyházáról Princetonba
– Beszélgetések Bodó Levente szobrászművésszel –

2003 folyamán a jól ismert szentegyházi szobrász megrendelést kapott egy Mária-szobor elkészítésére. Az ötvenes éveit taposó Hargita megyei művész címére – többrendbéli levélváltás és telefonbeszélgetés után – az észak-amerikai Princeton városában élő katolikus magyar közösség részéről jött a felkérés. Az ottani magyarok elődei a XX. század elején érkeztek a rangos egyeteméről világszerte ismert helységbe. Ennek az eseménynek a 100. évfordulójára készülődve támadt az ötlet: templomuk szentélyébe állítsanak – ahogyan felkérő levelükben fogalmaztak – egy „ősmagyar” Mária-szobrot.

1. (2004. július 20.)
– A műteremben már áll a kifaragott szobor. Még itt-ott csiszolásra szorul, látszanak a ragasztások vonalai, egy-két göcs helye, de a csodálatos arc láttán a szemlélőnek elakad a szava, és csak némán bámul. Hogyan jutottál el eddig?
– Tavalyi év (2003) őszén kezdődött az egész. Az anyaga égerfa, télen vágták ki, azért, hogy tavasszal, mikor az idő felmelegedik, neki tudjak fogni a munkának.
Hatalmas fa volt, de így sem lehetett a tömböt egészében kimetszeni belőle. A rönköt fosznideszkákra, majd 5 x 5 x 180 centis lécekre vágták (a széldeszkákat megőriztem, valami más munkára még jók lesznek). 135 lécből ragasztottuk össze a tömböt az asztalossal: 3 léc egy lapba, 9 léc egy 15 x 15-ös oszlopba, és 15 ilyen hasáb a tömbbe. Nem hidegenyvet használtunk, mint régen, hanem a mai, korszerű anyagot. Az előkészítés, a darabok összeragasztása igazi rabszolgamunka volt. Minden lécet külön be kellett kenni ragasztóval, azt összeszorítani, préselni, hogy álljon meg. Szóval… De meg kellett csinálni.
Ide a műterembe letettük a hasábot, azóta többet meg sem mozdítottam. Három hónapja itt áll, teljesen száraz (mesterségesen szárított) fa: rengeteg anyag, a törzsnek szinte a fele hulladék lett. Na, de mindegy, a lényeg az, hogy az égerfa gyönyörű szép anyag. Eddig én is csak megmosolyogtam, hogy idővel megpirosodik, meg ilyen előítéletek. Nyersen megvágva tényleg kissé pirosodik, szárazon már nem. Az sem igaz, hogy a vízparton gyorsan felnövő fa felszívja rostjai közé az iszapszemcséket, ami faragáskor hamar a véső élét veszi. Én ilyet nem tapasztaltam, valószínű, hogy az öregsége miatt lett ilyen kitűnő anyag. Gyönyörű szép anyag, még egyszer mondom, nem hasad, keresztirányban is faraghatod.
– Mennyire megbízható és időtálló ez a ragasztó?
– Hát erre én is gyanakodtam kezdetben. Két komponensű Urelit, nagyon szeretik az asztalosok, szerintük egyértelműen megbízható. Azért mindig vannak meglepetések, a felületen, ahol közel van a levegőhöz, ott engedhet egy kicsit, de ez nem azt jelenti, hogy az egész el fog válni, és darabokra fog esni: imitt-amott csavarokkal is megfogattuk.
Két hónapig tartott csak maga a faragás. Már a csiszolási stádiumban vagyok, egy végső felületet kell hogy kapjon. Egyszerű smirglivel csiszolom: géppel meg kézzel nekiállsz, és csiszolod, amíg bírod…
A festés előtti alapozást megelőzi az impregnálás, a szobornak egy folyadékkal való bekenése, ami nem lehet más, mint Xyladecor: állagjavító is és szúmentesítő is. A középkorban festés előtt gipsszel alapoztak, én szórópisztollyal fogok ráfújni egy modern alapozót, az a szálak közt kitölti a hézagokat, ad egy végső felületet és tömít. A fa állandóan dolgozik, és hiába, hogy rúgkapáltam a festés ellen, előnye is van a festett szobornak: a festékréteg és alatta az alapozó- meg az impregnálóréteg úgy elszigeteli a külső káros behatásoktól, hogy szerintem a faanyag időtállóságával nem lesz probléma. Az egész munka több mint egy évembe fog kerülni – mindez az iskolai munka, a tanítás mellett.
– Azt mondtad, a történet 2003 őszén kezdődött. Hogyan jött a megkeresés: amerikai magyarok erdélyi művészhez fordulnak? Mert ilyenképpen a vallásos jellegű üzeneten túl más szimbolika is van ebben a szoborban. Összehozza az Óhazát és Erdélyt, vagyis Keletet az Újvilággal, Nyugattal. Földrészeken átívelő magyar–magyar kapcsolat.
– Büszke is vagyok erre, hogy ilyen gondolatuk támadt – ha már fából készült szobor, akkor a fa és a faragó legyen erdélyi (a nemzetközi hírű szobrászművész szerényen csak faragónak titulálja önmagát! – sz. m.) –, és hogy éppen én kaptam a felkérést. Magyarországon nagyon sok jó faragó van. De az erdélyi fának jó híre van odakint, 2003 karácsonyára II. János Pálnak is a Hargitáról vittek fenyőt. Tehát van egy ilyen érzelmi kötődés is, és ha már ők így kezdték, én így reagálok rá. Erről jut eszembe, hogy az első levélben, amit Gergely István tisztelendőnek („Tisztinek”) küldtek Csíksomlyóra, írják, hogy a Szentatya javaslatára-sugallatára döntöttek erdélyi alkotó mellett. Mikor a pápa Amerikában járt, ők beszéltek Neki a tervükről. Az más, hogy teljesen véletlenszerűen éppen rám esett a választás. Nem mintha én lennék a legjobb faragó, hanem talán nagyon szerencsés. Soha életemben nem gondoltam ilyen szoborra, mert efféle munkát kiállításra nem, inkább csak megrendelésre készít az ember, és ehhez fogható alkalom is csak egyszer adódik egy kisvárosi szobrász életében.
– Véletlenek pedig nincsenek…
– Igaz. Nem teljesen véletlen, mert ez a Mária-szobor Csíksomlyón keresztül lépett be az életembe. A kegytemplom mellett áll a Domokos Pál Pétert ábrázoló egész alakos szobrom (a megrendelésében Tisztinek szintén volt szerepe), igaz, hogy az bronz és nem szakrális, de a dolgok mégis Somlyóról indulnak. Domokos Pál Péter tanította Édesanyámat, aki születésem után meghalt, én csak fényképről ismerem. Tartoztam Domokos Pál Péter és Édesanyám emlékének. A Mária-kultusz, az anya-kép bennem is erősen él. Csíksomlyón évszázadok óta van szobra Máriának. Most már Amerikában is van – gondolom, csak nem ilyen „ősmagyaros”, amit persze nem is mernék a somlyóihoz hasonlítani, méreteiben is kisebb, de életem nagy elégtétele, hogy egy ilyen munkára épp engem szemelt ki a sors.
– Magától adódik a kérdés: hogyan jelentkezik a te munkásságodban a laikus/szakrális tematika? Ha jól tudom, mint szobrász eddig csak világi (történelmi) személyiségekkel foglalkoztál: Gábor Áron, Baróti Szabó Dávid, II. Rákóczi Ferenc, Domokos Pál Péter…
– Nem az első ilyen jellegű, mert az elmúlt években Balatonlellén elkészítettem egy stációsorozatot, 14 darab 50 x 70-es, tölgyfába faragott képet Krisztus kínszenvedéséről. Szakrális körszobrot eddig valóban nem adtam ki a kezemből, bár valami hasonlót már készítettem: egy síremléket Csíkszereda mellett. Egy gyermek sírjára került az 1,20 m magas körszobor, ezzel a Mária-szerű megoldással, ami itt látható. Én a két szobor között érzek némi tangenciát.
– A Mária-szobor szellemiségében, technikájában új kihívást jelentett: Mária-ábrázolásnak szabályai vannak, és akármennyire mai, modern koncepcióban gondolkodik is a művész, be kell illeszkednie a középkori szakrális művészet vonalába; nem beszélve arról, hogy a megrendelő kívánságára még a magyarság keleti hagyományait is figyelembe kellett venni.
– Hát technikailag mindenképpen. Első kívánság az volt, hogy fából készüljön. Ráadásul festett fa legyen. Amikor az amerikai hitközösség képviselője telefonon felhívott, rögtön megkérdeztem, nem maradhatna-e natúrban? Azt mondták, minden szobor a templomokban, ha fából van, általában festett. Ők jól megindokolták a dolgokat.
Később a magam megnyugtatására elmondtam, hogy a festéknek még van egy csomó előnye is: véd, bizonyos dolgokat kiemel stb. Bár festetlen fában teljesen más, hogy úgy mondjam, „szoborabb”. De ennek a munkának meghatározott rendeltetése van, nem kiállító galériába vagy máshová, hanem templomba készült: egy örök kiállításra, mindig szem előtt lesz, nagyon szép helyre, a főoltár mögé kerül, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

2. (2004. szeptember 10.)
– A műteremből kiszabadítva, Bodó Levente udvarán verőfényben áll az immár lefestett Mária-szobor. „Ősmagyar” Madonna legyen, kérték a megrendelő princetoniak. De Mária héber volt, vagy legalábbis sémita fajú. Hogy jön ide az ősmagyar jelleg, nemcsak a ruházatban, hanem antropológiailag is? Nincs itt valami ellentmondás?
– Nem baj. Nem kell ettől visszariadni, megmondom, miért. Éppen ilyen kételyek és aggályok kapcsolhatók akkor az egész Mária-ábrázolási hagyományhoz. Miért pont nekünk ne lehetne saját Máriánk? Ez nem új gondolat, a második világháború után bérmáló körúton járt nálunk Márton Áron, és az öregek azt mesélik, hogy akkor a püspök beszélt a mi Mária-képünkről.
Az általánosan ismert bizánci vagy nyugat-európai hagyomány mellett vannak egészen különleges, néger vagy örmény vagy kínai Mária-ábrázolások is. Nekünk miért ne lenne jogunk, hogy úgy öltöztessük és úgy ábrázoljuk, ahogy a magunkénak hisszük, ahogyan bennünk él a Magyarok Nagyasszonya? Nem a mai, hanem az ősmagyarok Boldogasszonya. Tehát mandulavágású szem, keleties arc, a fején lepel, valami finomabb posztóból, de semmiképpen sem fátyol, a derekán kötény. Érdekes az – és én jónak találom –, hogy kalotaszegi motívumok kerültek erre a kötényre.
Megkértek egy ottani művésznőt, aki rajzolt-festett nekik az ő elképzelésük szerinti Máriát. Persze mások tudnának javítani a rajzon, de van egy nagyon jó oldala: van a kompozíciónak ritmusa: nagy ovális, kis ovális: az alak, felsőtest, arc három oválisba foglalható bele. Én csak nagyon kicsit módosítottam a rajzon. Itt van, ezt írták, amikor a rajzot küldték:
„Ebben a tervrajzban szerepelnek olyan elemek, amiket egyedieknek tartunk, és mégis beleilleszkednek templomunk stílusába. Ezek az elemek: fiatal, bájos, magyaros arckép, népi stílusú pendely- és kötényegyüttes, kék-fehér színezés, amiben a Szűzanya-látomások ábrázolódnak. A népi motívumokat a kötény aljára majd később mellékelem, egy hagyományos alföldi vagy dunántúli motívumot választunk, ami fehér lesz kék alapon. Továbbá: a lenhaj sárgás-mogyorószín – na, itt jönnek az érdekességek –, a szem mélybarna, a könnyű pendelyruha: fésült-fehérített len, a kötény égszínkék, szedett derekú, a fátyollepel fehér gyapjúposztó.”
Ezt azért mondtam el részletesen, hogy tudjad, én nagyon kellett hogy vigyázzak a festésre: lásd a pirospozsgás arcot… Végülis nem dunántúli motívum került a kötényre, hanem kalotaszegi varrottasé, ők választottak így: erdélyi faragó, erdélyi motívum. Jártak itt munka közben magyarországi látogatók is, sokan megnézték, amikor hallották, hogy tűhegyes ecsettel akarom a fehér díszítőmotívumokat megfesteni, az egyik azt mondta, ő számítógéppel megoldja: beszkenneli, a fehér mintákat öntapadós papírra plotterrel kivágja. Így aztán egyszer megfestettem a kötényt kékre, erre ráragasztottam az öntapadós mintákat (még a redőkbe is be lehetett nyomkodni!), aztán megfestettem fehérrel a mintát, leszedtem a lehúzóst és akkor alulról előtűnt a végső minta fehérben. Hát ez így megy, jó a modern technika, kézzel megoldani iszonyúan nehéz lett volna.
– Akkor a Kelet–Nyugat kapcsolat valahol egy kicsit csorbul. A múltkor Csíksomlyóról beszéltünk, erdélyi fa, szentegyházi művész: a magyar nyelvterület valóban keleti tájegysége. A szobor kötényére mégsem a csángók – a legkeletibb, legarchaikusabb magyarok – díszítőmotívumai kerültek.
– Mondom, az amerikai megrendelők döntöttek így. Ők választották Kalotaszeget, ne feledjük: ez is a magyar népi ornamentika egyik csúcsa. Ők küldték el a köténydísz levonatát. Sokan fel is tették nekem munka közben a kérdést: miért nem ősmagyar díszítés, ha már az alak és az arc ősmagyar ábrázolás? Nem kell a keletiséget túlzottan erőltetni, mármint külsőségekben. Másfelől pedig vannak nagyon modern, és mégis nagyon ősi gyökerű Mária-ábrázolások, gondolok Szervátiuszra. Én nem látok itt komoly ellentmondást, egyébként is a megrendelésre dolgozó faragó nem teljesen szabad. Ha a középutat választom, akkor feladom-e az elveimet? Hát nehogy azt higgye valaki, hogy ez a könnyebbik út. Nagyon nehéz dolog: egyszerre kell tisztelned a megrendelőt, de ugyanakkor azért magad is vidd bele a szoborba.
– Milyen környezetbe kerül a te Mária-szobrod?
– Még a legelején küldtek fényképet is a templombelsőről, hogy lássam, a beltér magassága mit sugall, tudjam a szobrot arányosítani. A szentély 8 méter magas, a szobor 1,80. Ez egy neogótikus jellegű templom, maga az épület nem régi, de a hangulata a középkort idézi. Ami kicsit furcsa, hogy a falon három gyönyörű szép munka található, mintha királyszobrok lennének, az egyik talán szent István. Mintha lenne még egy Mária-szobor, a harmadik a fényképről nem felismerhető, de a lényeg az, hogy mind a három fa, méghozzá natúr fa – és tőlem mégis festettet kértek. Itt látok egy kicsi ellentmondást, de a szentély hátterében ott vannak a színes vitrálok, ezeknek és a szobornak a színei mégiscsak találnak. A háttér narancssárga, és jól gondolták ki a színeket, szó se róla, mert minden egyéb kékes árnyalatú a templomban (nézzük meg a vitrókat), és a szobor is kék-fehér lesz. A Mária-ábrázolások hagyományosan mindenütt kék-fehér színűek, ez egyszer biztos. A szentély közepébe állítják majd. Hogy aztán konkurál-e a középső feszülettel, vagy fönnebb viszik azt, nem tudom.
– A szobor magassága 180 centiméter, kisebb, mint a csíksomlyói, de így is impozáns méretű. Ennek ellenére nagyon is emberi léptékű.
– A fa megtartja a szerves anyag melegségét, ami nincs meg például a kőben. Csodálatosan meleg anyag a fa, és amint mondtam, ezért is javasoltam, hogy maradjon natúrban, de az amerikai magyarok nem álltak kötélnek, ragaszkodtak a festéshez. Hát így bármiből készülhetett volna, mert a festék mindent lefed, így aztán a fának nem érvényesül az a finom belső melege meg a színe. Viszont az is igaz, hogy eltűnnek a ragasztás nyomai meg a fahibák. Minden kompromisszumban van jó is, rossz is.
– Voltak-e hullámvölgyek ilyen hosszú idő alatt? Amikor úgy érezted, nem megy, túl nehéz, nem az lesz, amit szeretnél?
– Hogyne, persze, mindig vannak. De ez hajtja az embert. Ha nem így volna, akkor nem haladnál. Sokszor volt, hogy belefáradtam: csinálod egy darabig, s akkor érzed, hogy most hirtelen abba kell hagyni. Ha nem ezt teszed, elrontod, s utána vagy ki lehet javítani, vagy nem. Tehát ha azt érzed, hogy lankad az összpontosítás, már nem azt teszed, ami benned van, akkor félre kell tenni egy darabig. Ki kell jönni a műteremből, majd némi lazítás és pihenés után folytatni a munkát. Volt egy esetem, amikor a Márton Áron-szobrot mintáztam agyagba, hogy egyszer csak lezuhant a kezembe az arca. Kéthavi munkám lett oda, szinte belebetegedtem, jó darabig arra se tudtam menni. Persze a fa az más, de itt is voltak nehéz percek. A fánál az a jó, hogy ha jó a terv, megy a dolog. Az agyagnál hozzáadsz, a fánál elveszel. A mintázott és aztán öntött szobor soha nem lenne olyan, mint a faragott. A fa vagy márvány esetén végleges felületet adsz, végleges anyagban; a mintázás esetén nem így van.
– Értsem úgy, hogy könnyebb fába dolgozni?
– Nem könnyebb: más. Nem mondok újat, mindig az anyag diktál, megkövetel bizonyos dolgokat. A lényeg az, hogy tiszteletben tartsuk az anyag törvényszerűségeit. Ne kövessünk el rajta „anyagerőszakot”. Lehetőleg.
– Apropó, lepel. A Mária-szobron is van a testtől elálló, könnyed hullású lepel. Lebegő posztó – ez lehetett az egyik legnehezebb dolog, eltüntetni az anyag súlyérzetét, oda hatni, hogy a fa súlya ne érződjön a lepel lebegésében.
– Ez így van. Nehéz dolog a fában is vékony részletet faragni, de ez esetben szerencsére a kompozíció is segített. Nem a testre borul a lepel, hanem attól külön áll, a könyöktől lefelé pedig egyszerűen messze lelóg. Ez se volt könnyű, de a felső részen, a könyök alatt csak mélyíteni kellett, itt vastagabbra is hagyhattam, ami szerintem nem zavar. Van egy tűréshatár, hogy úgy mondjam, csalni is lehet egy kicsit. Arany Jánossal szólva: költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak, ezt ismered. A látvány számít, nem a valóság.
– Banális kérdés: meg vagy vele elégedve?
– A kész szobron mindig talál az ember valami igazítanivalót, ez rég tudott dolog. Egy felállított bronzszobron is kapsz 5-6 hibát. Én azt mondom, hogy lelki megelégedést érezhetsz, de szakmait nem: mindig ott motoszkál benned, hogy jobban is meg lehetett volna csinálni. A lényeg az, hogy az üzenetet tudd sugallni, a technikai megoldások ettől még lehetnek sokfélék.
– Zárjuk be a kört: térjünk vissza a princetoni magyarokra, akiknek már több nemzedéke élt idegen nyelvű, angol, és idegen felekezetű, protestáns világban. Megmaradtak mégis magyaroknak és katolikusoknak.
– A levelük alapján az volt a benyomásom, nagyon erős katolikus közösség kell hogy legyen. 1904-ben telepedtek le kivándorló elődeik ebben a helységben, 2004. október 10-én ünneplik ennek a 100. évfordulóját. Munka közben is nagy érdeklődést, feszült várakozást mutattak. A szobor még nem ért oda, csak fotón látták. Véleményüket kérdeztem, azt mondták, nagyon-nagyon tetszik, aztán volt egy ilyen megjegyzés – de ez nem rossz! –, hogy: „különösen félprofilba elfordulva szép, de amíg ez a csodálatos alkotás meg nem érkezik, nem tudunk helytálló véleményt mondani”.
Azóta a szentegyházi égerfába faragott Magyarok Nagyasszonya autón, hajón, vonaton megérkezett a princetoni templomba. Az erdélyi művészben megbízó amerikai magyarok immár helytálló véleményt is mondhattak: lélekemelően szép…

Murányi János
Székelyudvarhely

Biró Gábor és Delacroix
(Kiragadott párbeszéd)

A címadásban kétségtelenül felfedezhető némi kivagyiság, művészettörténészi komolykodás, pedig mindössze arról a véletlenszerűségről van szó, hogy éppen Delacroix naplóját olvasgatva ért a felkérés Biró Gábor székesfehérvári kiállításának megnyitására. A két mozzanat valahogy úgy kapcsolódik össze, mint amikor a festők egy-egy munkájuk befejezése után rögtön újhoz kezdenek, s a palettán még ott virít az előző kompozícióhoz kikevert festék maradéka, munkaköpenyükön pedig ragadnak az odakenődött színek kimoshatatlan foltjai. A 20. század utolsó negyedétől számítva, Biró Gábor aktív festői működésének időszakában is aktuálisak Delacroix elmélkedései, melyeknek kérdésfelvetései és megállapításai agyamban még „nem száradtak be”, amikor a sorok mögött a jellegzetes Biró Gábor-képek színei, erővonalai sejlettek fel. Az 1863-ban meghalt Delacroix nevének hallatán a 19. század nagy romantikus művészére, a Chiosi mészárlás, a Tigrisvadászat, a Villámlástól megrettent ló alkotójára gondolunk, kevésbé a modern festészet egyik meghatározó alakjára, aki naplójában, leveleiben az évszázadokon át rögzült festői kánonokat, a vonal, a kontúr, a szín kifejezési lehetőségeit próbálta mind elméleti, mint gyakorlati szinten végiggondolni. Szinte törvényszerű, hogy a festői felületet először felbontó impresszionisták előfutáruknak tekintették.
Ha már a véletlen két nevet így egymás mellé, vagy legalábbis a gondolkodás szabad áramlásában egymás szomszédságába sodort, akkor ebből a tényből erényt kovácsolva kíséreljük meg közelíteni az általuk képviselt, időben oly távolinak tűnő festői „esztétikákat”. A másik véletlen, hogy Biró Gábor, aki Székelyudvarhelyen a Solymossy utca 3. szám alatt lakik, kiállítást rendez abban a városban, ahol azelőtt sohasem járt. A megnyitó művészettörténész viszont, aki Budapesten a Krúdy Gyula utca 4. szám alatt lakik, iskoláit itt végezte, tehát eszmélkedésének időszakát erre a földrajzi helyszínre lokalizálhatjuk. Amennyiben a történeti távolságnak (Delacroix kora – a mi korunk), illetve a kiállított műveket értékelő ún. szakember és a művész élettere földrajzi távolságának (Székelyudvarhely–Budapest) összekötő virtuális egyeneseit kivetítjük, azok éppen ebben a kiállítótérben metszik egymást. Ezáltal a megnyitó esemény bekövetkeztének hatásos, ám nem csekély mértékben áltudományos magyarázatát adtuk. Ugyanakkor ez a játékos gondolatritmus rávilágíthat arra, hogy miközben Biró Gábor halálosan komolyan veszi művészetét, képei kapcsán az emberi természetből következő irónia, lazább asszociatív viselkedés mindig megengedhető hozzáállás marad.
„A természet csupán szótár…” – idézte fel Delacroix egyik metaforáját halála évében Baudelaire – „A szavak jelentését, eredetét, etimológiáját keressük benne, vagyis egy mondat vagy történet alkotóelemeit szedjük ki belőle, de soha senki sem tekintette a szótárat kompozíciónak, a szó költői értelmében.” A 19. század embere számára nyilvánvaló volt, hogy a művészre hárul a kiválogatott szavakból az értelmes mondatok formálásának feladata, azaz a látvány összetevőinek újrafogalmazása, a vonalak és a színek segítségével a konkrét viszonylatok átértelmezése. Delacroix műveit nézegetve azt tapasztaljuk, hogy a képeken megjelenő „történet” elrejti előlünk azokat a festői értékeket, amelyeknek akkora fontosságot tulajdonított: az egyéni ecsetkezelést, az egymás mellé tett színek és a kontúrok, a lendületes vonalak szépségeit. Ma viszont – s ez fokozottan érvényes Biró Gábor képeire – az ecsetvonások, a dinamikus gesztusok szinte tapintható faktúrája „mögött” nehezebben ragadható meg a történet, a nagyközönség által elvárt narratíva. A hétköznapi formákat (tájrészletek, emberek) befonja a látszólag kusza vonalháló, elfedi az egymásra rétegzett színek halmaza. Szemünk törvényszerűen mindenben fogódzót keres, ami a megszokott formákra emlékezteti, emitt egy épület vagy templomtorony, amott egy széttárt karú emberalak, vagy az összekapaszkodott pár eggyé vált tömbje rajzolódik ki.
A Delacroix-i gondolkodás inverze, vagy ha akarjuk, a Delacroix-féle kísérletező festészet-értelmezés végpontja fordított befogadói magatartást kíván; az itt látott képek autonóm világából indulnak ki azok a többnyire öntudatlan folyamatok, amelyek révén újabb szavakat formálhatunk: tájemlék, vízió, időlenyomat, állapotábra, formaredukció, színlátomás, lelet, vagy még távolabb visz a festő képsorozatának címadása: álompárna. Természetesen Biró Gábor képei sokkal intimebbek, személyesebbek, megközelíthetőbbek, mint amilyeneket a kimondott szavak sugallnak, s hozzájuk hasonlóakat – bonyolultabbakat és egyszerűbbeket egyaránt – a képeket szemlélők maguk is alkothatnak. Ennyiben megfogadtam Delacroix tanácsát, amikor azt írja naplójában, hogy „aki gondolatait a művészetről fel akarja jegyezni, vesse őket papírra, ahogy éppen eszébe jutnak.” Ezek között a friss, gyakran váratlanul előbukkanó kifejezések között – reményeim szerint – akad olyan is, amelyik egy „akkurátusan megírt”, művészettörténeti elemzésben úgy viselkedik majd, mint egy eltalált ecsetvonás a készülő mű felületén – a többi már szépen köré rendeződik. A képek láttán annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy Bíró Gábor nem fogadja el általában a művészet, s közelebbről a számára különösképpen predesztináló erejű erdélyi festészet készen kapott mintáit, sőt szinte kötelező formuláit, hanem a tradíció és megújulás függvényében szétbont, összerak, sűrít, átír, újragondol, tehát megteszi mindazt, ami a valódi művész ismérve, bármelyik évszázadban éljen is.
„A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára – olvashatjuk az utolsó bejegyzést Delacroix Naplójában. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell értelmének lennie. Úgy vagyunk ezzel is, mint a verssel… a legnagyobb fokú értelem sem tudja megóvni attól, hogy – ha sérti a fület – rossz legyen. A zenében hallásról beszélnek. Nem minden szem alkalmas arra, hogy a festészet szépségeit méltányolja. Sokan hamisan, vagy rosszul látnak. Csak magukat a tárgyakat látjuk, de a művészi értéket nem.” A kiállítás megtekintése után remélem, hogy az, ismét képcímeket idézve, nem a „magány”-ról, hanem elsősorban a „kert”-ről, az „anyá”-ról és a „szerető”-ről szól majd, s ünnep lesz mind a művész, mind a közönség számára.

Szücs György
Budapest

(Biró Gábor kiállítása. Öreghegyi Közösségi Ház, Székesfehérvár, március 18–április 30.)


	2005. VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM (21.)
Az Erdélyi Művészet huszonegyedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, România Tel: 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Míves múltunk nyomában Szabó Vilmos kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban Az erdélyi művésztársadalom a földrajzi, történelmi és társadalmi meghatározottságok hálójában élte meg a különböző korok felfogásbeli változásainak egymásutánját, a stílusváltásokat, a huszadik századi izmusok viharát, így próbált alkalmazkodni a mindenkori újhoz. Az út, amely e törekvések erőterében ahhoz a művészi felfogáshoz vezetett, amelyet Szabó Vilmos képvisel, minden látszólagos esetlegessége dacára hangsúlyosan determinált. A felvállalt, hangoztatott, létező vagy nem létező programszerűségen innen és túl azokból a gyökerekből táplálkozik, amelyeket az erdélyi magyar képzőművészet évszázados történelme felhalmozott, és abból a művészi alkatból és egyéni felismerésből, amely egy letűnőben lévő kor anyagi kultúráját tekinti művészi megnyilvánulása alapjának, annak a biztos pontnak, amelyet az ezredforduló eklektikus művészeti tarkaságában vezérfonalának minősít. A maga módján ez csöndes manifesztum is, lázadás a közelmúlt ideológiai köntösbe bújtatott kulturális kizárólagosságai ellen, de lázadás a fogyasztói társadalom uniformizáló, elszemélytelenítő és kiiktathatatlan kényszere ellen is. A világháló és maroktelefon kora akkora változást jelent, akkora vízválasztót, amelynek révén a manufakturális kultúra véglegesen elveszti társadalom-fenntartó erejét. Minden használati tárgy, eszköz tömegtermékké válik, és akármilyen esztétikai törekvések dacára – ha ilyenek egyáltalán léteznének is – elveszti az egyediség, a megismételhetetlenség varázsát. Az enyészet megkímélte egyedi használati tárgyak, a paraszti, kisipari termelés eszközei, termékei, és környezetük érzelmi tartalommal telítődnek, s magas szintű művészi ábrázolásuk nem csupán értékes teljesítmény, de egyben kettős kordokumentum is: a koré, amely ezeket a tárgyakat létrehozta, s amelyeknek ezek a tárgyak gazdasági létalapját képezték, s a koré, amely a képzőművészet eszközeivel élve mindezeket a jövő korokra hagyományozza. Csak semmi mellébeszélés, csak semmi történet, a látvány mindenekelőtt és mindenekfölött – hangoztatta a felejthetetlen emlékű Mohy mester. Úgy tűnik, eme követelmény szerint alkot Szabó Vilmos is, bár munkásságában a Tóth László-i örökséget – a jelenleg Németországban élő, jeles festőművész tanára volt a főiskolán – az intellektuális kíváncsiságot, a dolgok mélyére hatoló, meditáló képességet is felfedezhetjük. E két alapvető sajátosság mentén születtek itt látható munkái is: a viszonylag korábbi alkotói periódusának termékeit is magába foglaló, élénkebb színvilágú olajképei, s a művészre sokkal inkább jellemző visszafogottabb színvilágú munkák, amelyek ilyen vonatkozásban már sokkal közelebb állnak a tárlat zömét kitevő, bátran mondhatjuk: uraló pasztellekhez. Sőt még a külön teremben elhelyezett fehér-fekete grafikák is hasonló kritériumrendszernek engedelmeskednek. A domináns tematika – technikától függetlenül – a múltidéző művészi értékmentés. S hogy mi számára az érték? Minden, ami az egyre inkább háttérbe szoruló egykori hétköznapok elengedhetetlen tartozéka volt: egy szénvasaló, egy kolomp, egy teknő, egy kasza, egy vasvilla, egy szúette ablakkeret, egy kézi faragású fejőszék, egy tölcsér, egy kocsikerék, s az elmúlás immár szimbolikus jeleként a mindegyre visszatérő állatkoponya: csontok, melyekből olykor egy-egy szembogár mered ránk. Realisztikus szürrealisztikus világ ez, a látványteremtő, de ugyanakkor gondolkodó művész világa, aki magas érzelmi hőfokon, mély belső átéléssel tolmácsolja művészi üzenetét. S akinek sikerül ezt az általa megélt érzelmi feszültséget a nézőbe is átültetnie. Az egymást éles szögekben metsző síkok, vagy éppenséggel egymásba hajló felületek, az erőteljesen férfias, határozott vonalvezetés vagy az ugyancsak lendületes, de lágyabban omló formák dinamikája, a szigorúan megszerkesztett, de mégis spontánnak tűnő kompozíciók minden, olykor már egyenesen kíméletlen-kegyetlen „szókimondásuk” ellenére fölöttébb líraiak is. De nem akármilyen líra ez: a művész nem az elmúlás méla báját, hanem megrázóan szomorú valóságát tárja elénk. Nem nosztalgiázik, hanem mély belső átéléssel, megrendüléssel tényeket közöl. De éppen ezzel a sajátos művészi tényközléssel, ezzel a valóságelemekből táplálkozó, sajátos színvilágú formastruktúrákkal, ezzel a látszólag objektív, realitáselemekre épített kompozíciókkal ér el maximális hatást. A befogadó érzelmileg azonos hullámhosszra kerül az alkotóval: az a felfokozott érzelmi állapot, ami a mű születését eredményezte, szinte önkéntelenül áttevődik a műélvezőre. S ez csak a valóban értékes művek sajátja. A művész tehát célt ért. A spontánul is precíz szerkesztés, az érzelmi, de ugyanakkor az intellektuson is átszűrt művészi hozzáállás teszi olyannyira vonzóvá ezeket a munkákat. Az a mérhetetlen szenvedélyesség, amellyel a művész újra meg újra beleveti magát a múló valóság szín- és formakavalkádjába, s egyfajta ellenállhatatlan, megfékezhetetlen belső kényszertől hajtva újabb és újabb művészi megfogalmazásban tárja elénk mindazt, amit a tünékeny, múló létből a művészi örökkévalóságba való átmentésre érdemesít. Spontánul tudatos, nemes harc ez a beletörődés az értékvesztés, korunk uniformizáló törekvéseivel szemben. S hogy mennyire sikeres, arra a legjobb bizonyíték ez az egyéni tárlat. Szabó Vilmos neve korántsem ismeretlen a kolozsvári művészetkedvelők előtt, hiszen munkáival következetesen jelen volt a minden évben megrendezett megyei tárlatokon. A művész valódi érdemei azonban csak egy ilyen átfogóbb anyag megtekintésekor válnak nyilvánvalóvá. Talán fölösleges lenne most aprólékosan elemezni, részeire bontani a munkákat. Hiszen a lényeg nem a részletekben, hanem az egészben, az összhatásban van. Még akkor is, ha ezek a részletek mind tartalmi, mind pedig formai megjelenítésükben nagyon is lényegesek. Engedtessék meg, hogy csupán egyetlen, de általam nagyon lényegesnek tartott visszatérő motívumra hívjam fel a figyelmet: az olykor legváratlanabb helyeken felbukkanó szemekre: mint már említettem, élő szeme van az állatcsontváznak, de mélabúsan tekint ránk az egymásra halmozott tárgyi rengetegből egy lófejből elővillanó szempár, sőt, a kocsi nélkül árválkodó keréknek is szeme van. Érdemes elidőznünk a birkakoponyával szignált, használati tárgyakból emelt totemoszlopnál is, amely mintapéldája lehet a rendkívül expresszív, szürrealista fogalmazásmódnak. Hosszasan időztem a domináns tematika, a múltmentés, Szabó Vilmos szűkebb pátriája jellegzetes tárgyi kultúrájának, etnológiai örökségének a képi feldolgozásánál, művészi átlényegítésénél. Mindehhez még csupán annyit: a művész véletlenül sem tesz engedményeket a manapság erőteljesen virágzó sekélyes, népieskedő divat irányában. De persze érdeklődési köre nem korlátozódik csupán a tárgyi világ, az átalakulóban lévő paraszti lét dokumentumainak – Banner Zoltán szavaival élve – „kvázi csendéletekben” való megjelenítésére. Lényeges szerepet játszik munkásságában a tájábrázolás és az évszakok színvariációkban való művészi megfogalmazása. Pasztelljeitől olykor a szecessziós beütések sem idegenek. Olajképeire viszont inkább a konstruktivista, expresszionista fogalmazásmód a jellemző, s a figuratívtól a nonfiguratívig terjedő megjelenítés. Olykor akár fejtörést is okozhat, hogy egy-egy munkájában egyáltalán fellelhetők-e még a realitás elemek, bár a lényeg korántsem erre, hanem az összhatásra, magára a művészi látványra tevődik. Az ember gyakorta megjelenik alkotásain, különösképpen olajképein, de ha konkrét valójában nem is találkozunk vele, jelenlétét, keze nyomát mindig ott érezzük. Ott van a használati tárgyakkal telezsúfolt régi csűrben, de ott van az egész képfelületet kitöltő pár csizmában, vagy éppenséggel a szögön árválkodó dzsekiben. Ez utóbbi munka címe is, a Dzseki, némiképp eltér a művészre jellemző tumultusos fogalmazásmódtól, de talán éppen levegősségében, letisztult formáinak rendkívüli kifejezőerejében vált ki különleges hatást. Érdekesnek tartom az idő múlását frappánsan érzékeltető, ikonszerű két női portrét, mindkettő egy-egy teknőből sejlik elő, s a zene képi megfogalmazását, a hangok metamorfózisát, kecses női testekben való megjelenítését. Szabó Vilmos színvilága is sajátosan visszafogott, sötét színeivel, a barnák, szürkék, okkerek dominanciájával esetenként kifejezetten komor. De nem ritka a lilába hajló sejtelmesség, vagy az erőteljesebb kék, zöld foltok jelenléte. Tájképei viszont gyakorta könnyedebb, élénkebb megjelenítésben kerülnek a néző elé, akárcsak olajképeinek zöme. A színek igazodnak a tematikához, s talán a művész pillanatnyi lelkiállapotához is. Németh Júlia Kolozsvár Fényképezte: Rohonyi D. Iván (Elhangzott 2005. augusztus 17-én a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.) SZOBOR SZÜLETETT „Ősmagyar” Mária-szobor – Szentegyházáról Princetonba – Beszélgetések Bodó Levente szobrászművésszel – 2003 folyamán a jól ismert szentegyházi szobrász megrendelést kapott egy Mária-szobor elkészítésére. Az ötvenes éveit taposó Hargita megyei művész címére – többrendbéli levélváltás és telefonbeszélgetés után – az észak-amerikai Princeton városában élő katolikus magyar közösség részéről jött a felkérés. Az ottani magyarok elődei a XX. század elején érkeztek a rangos egyeteméről világszerte ismert helységbe. Ennek az eseménynek a 100. évfordulójára készülődve támadt az ötlet: templomuk szentélyébe állítsanak – ahogyan felkérő levelükben fogalmaztak – egy „ősmagyar” Mária-szobrot. 1. (2004. július 20.) – A műteremben már áll a kifaragott szobor. Még itt-ott csiszolásra szorul, látszanak a ragasztások vonalai, egy-két göcs helye, de a csodálatos arc láttán a szemlélőnek elakad a szava, és csak némán bámul. Hogyan jutottál el eddig? – Tavalyi év (2003) őszén kezdődött az egész. Az anyaga égerfa, télen vágták ki, azért, hogy tavasszal, mikor az idő felmelegedik, neki tudjak fogni a munkának. Hatalmas fa volt, de így sem lehetett a tömböt egészében kimetszeni belőle. A rönköt fosznideszkákra, majd 5 x 5 x 180 centis lécekre vágták (a széldeszkákat megőriztem, valami más munkára még jók lesznek). 135 lécből ragasztottuk össze a tömböt az asztalossal: 3 léc egy lapba, 9 léc egy 15 x 15-ös oszlopba, és 15 ilyen hasáb a tömbbe. Nem hidegenyvet használtunk, mint régen, hanem a mai, korszerű anyagot. Az előkészítés, a darabok összeragasztása igazi rabszolgamunka volt. Minden lécet külön be kellett kenni ragasztóval, azt összeszorítani, préselni, hogy álljon meg. Szóval… De meg kellett csinálni. Ide a műterembe letettük a hasábot, azóta többet meg sem mozdítottam. Három hónapja itt áll, teljesen száraz (mesterségesen szárított) fa: rengeteg anyag, a törzsnek szinte a fele hulladék lett. Na, de mindegy, a lényeg az, hogy az égerfa gyönyörű szép anyag. Eddig én is csak megmosolyogtam, hogy idővel megpirosodik, meg ilyen előítéletek. Nyersen megvágva tényleg kissé pirosodik, szárazon már nem. Az sem igaz, hogy a vízparton gyorsan felnövő fa felszívja rostjai közé az iszapszemcséket, ami faragáskor hamar a véső élét veszi. Én ilyet nem tapasztaltam, valószínű, hogy az öregsége miatt lett ilyen kitűnő anyag. Gyönyörű szép anyag, még egyszer mondom, nem hasad, keresztirányban is faraghatod. – Mennyire megbízható és időtálló ez a ragasztó? – Hát erre én is gyanakodtam kezdetben. Két komponensű Urelit, nagyon szeretik az asztalosok, szerintük egyértelműen megbízható. Azért mindig vannak meglepetések, a felületen, ahol közel van a levegőhöz, ott engedhet egy kicsit, de ez nem azt jelenti, hogy az egész el fog válni, és darabokra fog esni: imitt-amott csavarokkal is megfogattuk. Két hónapig tartott csak maga a faragás. Már a csiszolási stádiumban vagyok, egy végső felületet kell hogy kapjon. Egyszerű smirglivel csiszolom: géppel meg kézzel nekiállsz, és csiszolod, amíg bírod… A festés előtti alapozást megelőzi az impregnálás, a szobornak egy folyadékkal való bekenése, ami nem lehet más, mint Xyladecor: állagjavító is és szúmentesítő is. A középkorban festés előtt gipsszel alapoztak, én szórópisztollyal fogok ráfújni egy modern alapozót, az a szálak közt kitölti a hézagokat, ad egy végső felületet és tömít. A fa állandóan dolgozik, és hiába, hogy rúgkapáltam a festés ellen, előnye is van a festett szobornak: a festékréteg és alatta az alapozó- meg az impregnálóréteg úgy elszigeteli a külső káros behatásoktól, hogy szerintem a faanyag időtállóságával nem lesz probléma. Az egész munka több mint egy évembe fog kerülni – mindez az iskolai munka, a tanítás mellett. – Azt mondtad, a történet 2003 őszén kezdődött. Hogyan jött a megkeresés: amerikai magyarok erdélyi művészhez fordulnak? Mert ilyenképpen a vallásos jellegű üzeneten túl más szimbolika is van ebben a szoborban. Összehozza az Óhazát és Erdélyt, vagyis Keletet az Újvilággal, Nyugattal. Földrészeken átívelő magyar–magyar kapcsolat. – Büszke is vagyok erre, hogy ilyen gondolatuk támadt – ha már fából készült szobor, akkor a fa és a faragó legyen erdélyi (a nemzetközi hírű szobrászművész szerényen csak faragónak titulálja önmagát! – sz. m.) –, és hogy éppen én kaptam a felkérést. Magyarországon nagyon sok jó faragó van. De az erdélyi fának jó híre van odakint, 2003 karácsonyára II. János Pálnak is a Hargitáról vittek fenyőt. Tehát van egy ilyen érzelmi kötődés is, és ha már ők így kezdték, én így reagálok rá. Erről jut eszembe, hogy az első levélben, amit Gergely István tisztelendőnek („Tisztinek”) küldtek Csíksomlyóra, írják, hogy a Szentatya javaslatára-sugallatára döntöttek erdélyi alkotó mellett. Mikor a pápa Amerikában járt, ők beszéltek Neki a tervükről. Az más, hogy teljesen véletlenszerűen éppen rám esett a választás. Nem mintha én lennék a legjobb faragó, hanem talán nagyon szerencsés. Soha életemben nem gondoltam ilyen szoborra, mert efféle munkát kiállításra nem, inkább csak megrendelésre készít az ember, és ehhez fogható alkalom is csak egyszer adódik egy kisvárosi szobrász életében. – Véletlenek pedig nincsenek… – Igaz. Nem teljesen véletlen, mert ez a Mária-szobor Csíksomlyón keresztül lépett be az életembe. A kegytemplom mellett áll a Domokos Pál Pétert ábrázoló egész alakos szobrom (a megrendelésében Tisztinek szintén volt szerepe), igaz, hogy az bronz és nem szakrális, de a dolgok mégis Somlyóról indulnak. Domokos Pál Péter tanította Édesanyámat, aki születésem után meghalt, én csak fényképről ismerem. Tartoztam Domokos Pál Péter és Édesanyám emlékének. A Mária-kultusz, az anya-kép bennem is erősen él. Csíksomlyón évszázadok óta van szobra Máriának. Most már Amerikában is van – gondolom, csak nem ilyen „ősmagyaros”, amit persze nem is mernék a somlyóihoz hasonlítani, méreteiben is kisebb, de életem nagy elégtétele, hogy egy ilyen munkára épp engem szemelt ki a sors. – Magától adódik a kérdés: hogyan jelentkezik a te munkásságodban a laikus/szakrális tematika? Ha jól tudom, mint szobrász eddig csak világi (történelmi) személyiségekkel foglalkoztál: Gábor Áron, Baróti Szabó Dávid, II. Rákóczi Ferenc, Domokos Pál Péter… – Nem az első ilyen jellegű, mert az elmúlt években Balatonlellén elkészítettem egy stációsorozatot, 14 darab 50 x 70-es, tölgyfába faragott képet Krisztus kínszenvedéséről. Szakrális körszobrot eddig valóban nem adtam ki a kezemből, bár valami hasonlót már készítettem: egy síremléket Csíkszereda mellett. Egy gyermek sírjára került az 1,20 m magas körszobor, ezzel a Mária-szerű megoldással, ami itt látható. Én a két szobor között érzek némi tangenciát. – A Mária-szobor szellemiségében, technikájában új kihívást jelentett: Mária-ábrázolásnak szabályai vannak, és akármennyire mai, modern koncepcióban gondolkodik is a művész, be kell illeszkednie a középkori szakrális művészet vonalába; nem beszélve arról, hogy a megrendelő kívánságára még a magyarság keleti hagyományait is figyelembe kellett venni. – Hát technikailag mindenképpen. Első kívánság az volt, hogy fából készüljön. Ráadásul festett fa legyen. Amikor az amerikai hitközösség képviselője telefonon felhívott, rögtön megkérdeztem, nem maradhatna-e natúrban? Azt mondták, minden szobor a templomokban, ha fából van, általában festett. Ők jól megindokolták a dolgokat. Később a magam megnyugtatására elmondtam, hogy a festéknek még van egy csomó előnye is: véd, bizonyos dolgokat kiemel stb. Bár festetlen fában teljesen más, hogy úgy mondjam, „szoborabb”. De ennek a munkának meghatározott rendeltetése van, nem kiállító galériába vagy máshová, hanem templomba készült: egy örök kiállításra, mindig szem előtt lesz, nagyon szép helyre, a főoltár mögé kerül, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. 2. (2004. szeptember 10.) – A műteremből kiszabadítva, Bodó Levente udvarán verőfényben áll az immár lefestett Mária-szobor. „Ősmagyar” Madonna legyen, kérték a megrendelő princetoniak. De Mária héber volt, vagy legalábbis sémita fajú. Hogy jön ide az ősmagyar jelleg, nemcsak a ruházatban, hanem antropológiailag is? Nincs itt valami ellentmondás? – Nem baj. Nem kell ettől visszariadni, megmondom, miért. Éppen ilyen kételyek és aggályok kapcsolhatók akkor az egész Mária-ábrázolási hagyományhoz. Miért pont nekünk ne lehetne saját Máriánk? Ez nem új gondolat, a második világháború után bérmáló körúton járt nálunk Márton Áron, és az öregek azt mesélik, hogy akkor a püspök beszélt a mi Mária-képünkről. Az általánosan ismert bizánci vagy nyugat-európai hagyomány mellett vannak egészen különleges, néger vagy örmény vagy kínai Mária-ábrázolások is. Nekünk miért ne lenne jogunk, hogy úgy öltöztessük és úgy ábrázoljuk, ahogy a magunkénak hisszük, ahogyan bennünk él a Magyarok Nagyasszonya? Nem a mai, hanem az ősmagyarok Boldogasszonya. Tehát mandulavágású szem, keleties arc, a fején lepel, valami finomabb posztóból, de semmiképpen sem fátyol, a derekán kötény. Érdekes az – és én jónak találom –, hogy kalotaszegi motívumok kerültek erre a kötényre. Megkértek egy ottani művésznőt, aki rajzolt-festett nekik az ő elképzelésük szerinti Máriát. Persze mások tudnának javítani a rajzon, de van egy nagyon jó oldala: van a kompozíciónak ritmusa: nagy ovális, kis ovális: az alak, felsőtest, arc három oválisba foglalható bele. Én csak nagyon kicsit módosítottam a rajzon. Itt van, ezt írták, amikor a rajzot küldték: „Ebben a tervrajzban szerepelnek olyan elemek, amiket egyedieknek tartunk, és mégis beleilleszkednek templomunk stílusába. Ezek az elemek: fiatal, bájos, magyaros arckép, népi stílusú pendely- és kötényegyüttes, kék-fehér színezés, amiben a Szűzanya-látomások ábrázolódnak. A népi motívumokat a kötény aljára majd később mellékelem, egy hagyományos alföldi vagy dunántúli motívumot választunk, ami fehér lesz kék alapon. Továbbá: a lenhaj sárgás-mogyorószín – na, itt jönnek az érdekességek –, a szem mélybarna, a könnyű pendelyruha: fésült-fehérített len, a kötény égszínkék, szedett derekú, a fátyollepel fehér gyapjúposztó.” Ezt azért mondtam el részletesen, hogy tudjad, én nagyon kellett hogy vigyázzak a festésre: lásd a pirospozsgás arcot… Végülis nem dunántúli motívum került a kötényre, hanem kalotaszegi varrottasé, ők választottak így: erdélyi faragó, erdélyi motívum. Jártak itt munka közben magyarországi látogatók is, sokan megnézték, amikor hallották, hogy tűhegyes ecsettel akarom a fehér díszítőmotívumokat megfesteni, az egyik azt mondta, ő számítógéppel megoldja: beszkenneli, a fehér mintákat öntapadós papírra plotterrel kivágja. Így aztán egyszer megfestettem a kötényt kékre, erre ráragasztottam az öntapadós mintákat (még a redőkbe is be lehetett nyomkodni!), aztán megfestettem fehérrel a mintát, leszedtem a lehúzóst és akkor alulról előtűnt a végső minta fehérben. Hát ez így megy, jó a modern technika, kézzel megoldani iszonyúan nehéz lett volna. – Akkor a Kelet–Nyugat kapcsolat valahol egy kicsit csorbul. A múltkor Csíksomlyóról beszéltünk, erdélyi fa, szentegyházi művész: a magyar nyelvterület valóban keleti tájegysége. A szobor kötényére mégsem a csángók – a legkeletibb, legarchaikusabb magyarok – díszítőmotívumai kerültek. – Mondom, az amerikai megrendelők döntöttek így. Ők választották Kalotaszeget, ne feledjük: ez is a magyar népi ornamentika egyik csúcsa. Ők küldték el a köténydísz levonatát. Sokan fel is tették nekem munka közben a kérdést: miért nem ősmagyar díszítés, ha már az alak és az arc ősmagyar ábrázolás? Nem kell a keletiséget túlzottan erőltetni, mármint külsőségekben. Másfelől pedig vannak nagyon modern, és mégis nagyon ősi gyökerű Mária-ábrázolások, gondolok Szervátiuszra. Én nem látok itt komoly ellentmondást, egyébként is a megrendelésre dolgozó faragó nem teljesen szabad. Ha a középutat választom, akkor feladom-e az elveimet? Hát nehogy azt higgye valaki, hogy ez a könnyebbik út. Nagyon nehéz dolog: egyszerre kell tisztelned a megrendelőt, de ugyanakkor azért magad is vidd bele a szoborba. – Milyen környezetbe kerül a te Mária-szobrod? – Még a legelején küldtek fényképet is a templombelsőről, hogy lássam, a beltér magassága mit sugall, tudjam a szobrot arányosítani. A szentély 8 méter magas, a szobor 1,80. Ez egy neogótikus jellegű templom, maga az épület nem régi, de a hangulata a középkort idézi. Ami kicsit furcsa, hogy a falon három gyönyörű szép munka található, mintha királyszobrok lennének, az egyik talán szent István. Mintha lenne még egy Mária-szobor, a harmadik a fényképről nem felismerhető, de a lényeg az, hogy mind a három fa, méghozzá natúr fa – és tőlem mégis festettet kértek. Itt látok egy kicsi ellentmondást, de a szentély hátterében ott vannak a színes vitrálok, ezeknek és a szobornak a színei mégiscsak találnak. A háttér narancssárga, és jól gondolták ki a színeket, szó se róla, mert minden egyéb kékes árnyalatú a templomban (nézzük meg a vitrókat), és a szobor is kék-fehér lesz. A Mária-ábrázolások hagyományosan mindenütt kék-fehér színűek, ez egyszer biztos. A szentély közepébe állítják majd. Hogy aztán konkurál-e a középső feszülettel, vagy fönnebb viszik azt, nem tudom. – A szobor magassága 180 centiméter, kisebb, mint a csíksomlyói, de így is impozáns méretű. Ennek ellenére nagyon is emberi léptékű. – A fa megtartja a szerves anyag melegségét, ami nincs meg például a kőben. Csodálatosan meleg anyag a fa, és amint mondtam, ezért is javasoltam, hogy maradjon natúrban, de az amerikai magyarok nem álltak kötélnek, ragaszkodtak a festéshez. Hát így bármiből készülhetett volna, mert a festék mindent lefed, így aztán a fának nem érvényesül az a finom belső melege meg a színe. Viszont az is igaz, hogy eltűnnek a ragasztás nyomai meg a fahibák. Minden kompromisszumban van jó is, rossz is. – Voltak-e hullámvölgyek ilyen hosszú idő alatt? Amikor úgy érezted, nem megy, túl nehéz, nem az lesz, amit szeretnél? – Hogyne, persze, mindig vannak. De ez hajtja az embert. Ha nem így volna, akkor nem haladnál. Sokszor volt, hogy belefáradtam: csinálod egy darabig, s akkor érzed, hogy most hirtelen abba kell hagyni. Ha nem ezt teszed, elrontod, s utána vagy ki lehet javítani, vagy nem. Tehát ha azt érzed, hogy lankad az összpontosítás, már nem azt teszed, ami benned van, akkor félre kell tenni egy darabig. Ki kell jönni a műteremből, majd némi lazítás és pihenés után folytatni a munkát. Volt egy esetem, amikor a Márton Áron-szobrot mintáztam agyagba, hogy egyszer csak lezuhant a kezembe az arca. Kéthavi munkám lett oda, szinte belebetegedtem, jó darabig arra se tudtam menni. Persze a fa az más, de itt is voltak nehéz percek. A fánál az a jó, hogy ha jó a terv, megy a dolog. Az agyagnál hozzáadsz, a fánál elveszel. A mintázott és aztán öntött szobor soha nem lenne olyan, mint a faragott. A fa vagy márvány esetén végleges felületet adsz, végleges anyagban; a mintázás esetén nem így van. – Értsem úgy, hogy könnyebb fába dolgozni? – Nem könnyebb: más. Nem mondok újat, mindig az anyag diktál, megkövetel bizonyos dolgokat. A lényeg az, hogy tiszteletben tartsuk az anyag törvényszerűségeit. Ne kövessünk el rajta „anyagerőszakot”. Lehetőleg. – Apropó, lepel. A Mária-szobron is van a testtől elálló, könnyed hullású lepel. Lebegő posztó – ez lehetett az egyik legnehezebb dolog, eltüntetni az anyag súlyérzetét, oda hatni, hogy a fa súlya ne érződjön a lepel lebegésében. – Ez így van. Nehéz dolog a fában is vékony részletet faragni, de ez esetben szerencsére a kompozíció is segített. Nem a testre borul a lepel, hanem attól külön áll, a könyöktől lefelé pedig egyszerűen messze lelóg. Ez se volt könnyű, de a felső részen, a könyök alatt csak mélyíteni kellett, itt vastagabbra is hagyhattam, ami szerintem nem zavar. Van egy tűréshatár, hogy úgy mondjam, csalni is lehet egy kicsit. Arany Jánossal szólva: költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak, ezt ismered. A látvány számít, nem a valóság. – Banális kérdés: meg vagy vele elégedve? – A kész szobron mindig talál az ember valami igazítanivalót, ez rég tudott dolog. Egy felállított bronzszobron is kapsz 5-6 hibát. Én azt mondom, hogy lelki megelégedést érezhetsz, de szakmait nem: mindig ott motoszkál benned, hogy jobban is meg lehetett volna csinálni. A lényeg az, hogy az üzenetet tudd sugallni, a technikai megoldások ettől még lehetnek sokfélék. – Zárjuk be a kört: térjünk vissza a princetoni magyarokra, akiknek már több nemzedéke élt idegen nyelvű, angol, és idegen felekezetű, protestáns világban. Megmaradtak mégis magyaroknak és katolikusoknak. – A levelük alapján az volt a benyomásom, nagyon erős katolikus közösség kell hogy legyen. 1904-ben telepedtek le kivándorló elődeik ebben a helységben, 2004. október 10-én ünneplik ennek a 100. évfordulóját. Munka közben is nagy érdeklődést, feszült várakozást mutattak. A szobor még nem ért oda, csak fotón látták. Véleményüket kérdeztem, azt mondták, nagyon-nagyon tetszik, aztán volt egy ilyen megjegyzés – de ez nem rossz! –, hogy: „különösen félprofilba elfordulva szép, de amíg ez a csodálatos alkotás meg nem érkezik, nem tudunk helytálló véleményt mondani”. Azóta a szentegyházi égerfába faragott Magyarok Nagyasszonya autón, hajón, vonaton megérkezett a princetoni templomba. Az erdélyi művészben megbízó amerikai magyarok immár helytálló véleményt is mondhattak: lélekemelően szép… Murányi János Székelyudvarhely Biró Gábor és Delacroix (Kiragadott párbeszéd) A címadásban kétségtelenül felfedezhető némi kivagyiság, művészettörténészi komolykodás, pedig mindössze arról a véletlenszerűségről van szó, hogy éppen Delacroix naplóját olvasgatva ért a felkérés Biró Gábor székesfehérvári kiállításának megnyitására. A két mozzanat valahogy úgy kapcsolódik össze, mint amikor a festők egy-egy munkájuk befejezése után rögtön újhoz kezdenek, s a palettán még ott virít az előző kompozícióhoz kikevert festék maradéka, munkaköpenyükön pedig ragadnak az odakenődött színek kimoshatatlan foltjai. A 20. század utolsó negyedétől számítva, Biró Gábor aktív festői működésének időszakában is aktuálisak Delacroix elmélkedései, melyeknek kérdésfelvetései és megállapításai agyamban még „nem száradtak be”, amikor a sorok mögött a jellegzetes Biró Gábor-képek színei, erővonalai sejlettek fel. Az 1863-ban meghalt Delacroix nevének hallatán a 19. század nagy romantikus művészére, a Chiosi mészárlás, a Tigrisvadászat, a Villámlástól megrettent ló alkotójára gondolunk, kevésbé a modern festészet egyik meghatározó alakjára, aki naplójában, leveleiben az évszázadokon át rögzült festői kánonokat, a vonal, a kontúr, a szín kifejezési lehetőségeit próbálta mind elméleti, mint gyakorlati szinten végiggondolni. Szinte törvényszerű, hogy a festői felületet először felbontó impresszionisták előfutáruknak tekintették. Ha már a véletlen két nevet így egymás mellé, vagy legalábbis a gondolkodás szabad áramlásában egymás szomszédságába sodort, akkor ebből a tényből erényt kovácsolva kíséreljük meg közelíteni az általuk képviselt, időben oly távolinak tűnő festői „esztétikákat”. A másik véletlen, hogy Biró Gábor, aki Székelyudvarhelyen a Solymossy utca 3. szám alatt lakik, kiállítást rendez abban a városban, ahol azelőtt sohasem járt. A megnyitó művészettörténész viszont, aki Budapesten a Krúdy Gyula utca 4. szám alatt lakik, iskoláit itt végezte, tehát eszmélkedésének időszakát erre a földrajzi helyszínre lokalizálhatjuk. Amennyiben a történeti távolságnak (Delacroix kora – a mi korunk), illetve a kiállított műveket értékelő ún. szakember és a művész élettere földrajzi távolságának (Székelyudvarhely–Budapest) összekötő virtuális egyeneseit kivetítjük, azok éppen ebben a kiállítótérben metszik egymást. Ezáltal a megnyitó esemény bekövetkeztének hatásos, ám nem csekély mértékben áltudományos magyarázatát adtuk. Ugyanakkor ez a játékos gondolatritmus rávilágíthat arra, hogy miközben Biró Gábor halálosan komolyan veszi művészetét, képei kapcsán az emberi természetből következő irónia, lazább asszociatív viselkedés mindig megengedhető hozzáállás marad. „A természet csupán szótár…” – idézte fel Delacroix egyik metaforáját halála évében Baudelaire – „A szavak jelentését, eredetét, etimológiáját keressük benne, vagyis egy mondat vagy történet alkotóelemeit szedjük ki belőle, de soha senki sem tekintette a szótárat kompozíciónak, a szó költői értelmében.” A 19. század embere számára nyilvánvaló volt, hogy a művészre hárul a kiválogatott szavakból az értelmes mondatok formálásának feladata, azaz a látvány összetevőinek újrafogalmazása, a vonalak és a színek segítségével a konkrét viszonylatok átértelmezése. Delacroix műveit nézegetve azt tapasztaljuk, hogy a képeken megjelenő „történet” elrejti előlünk azokat a festői értékeket, amelyeknek akkora fontosságot tulajdonított: az egyéni ecsetkezelést, az egymás mellé tett színek és a kontúrok, a lendületes vonalak szépségeit. Ma viszont – s ez fokozottan érvényes Biró Gábor képeire – az ecsetvonások, a dinamikus gesztusok szinte tapintható faktúrája „mögött” nehezebben ragadható meg a történet, a nagyközönség által elvárt narratíva. A hétköznapi formákat (tájrészletek, emberek) befonja a látszólag kusza vonalháló, elfedi az egymásra rétegzett színek halmaza. Szemünk törvényszerűen mindenben fogódzót keres, ami a megszokott formákra emlékezteti, emitt egy épület vagy templomtorony, amott egy széttárt karú emberalak, vagy az összekapaszkodott pár eggyé vált tömbje rajzolódik ki. A Delacroix-i gondolkodás inverze, vagy ha akarjuk, a Delacroix-féle kísérletező festészet-értelmezés végpontja fordított befogadói magatartást kíván; az itt látott képek autonóm világából indulnak ki azok a többnyire öntudatlan folyamatok, amelyek révén újabb szavakat formálhatunk: tájemlék, vízió, időlenyomat, állapotábra, formaredukció, színlátomás, lelet, vagy még távolabb visz a festő képsorozatának címadása: álompárna. Természetesen Biró Gábor képei sokkal intimebbek, személyesebbek, megközelíthetőbbek, mint amilyeneket a kimondott szavak sugallnak, s hozzájuk hasonlóakat – bonyolultabbakat és egyszerűbbeket egyaránt – a képeket szemlélők maguk is alkothatnak. Ennyiben megfogadtam Delacroix tanácsát, amikor azt írja naplójában, hogy „aki gondolatait a művészetről fel akarja jegyezni, vesse őket papírra, ahogy éppen eszébe jutnak.” Ezek között a friss, gyakran váratlanul előbukkanó kifejezések között – reményeim szerint – akad olyan is, amelyik egy „akkurátusan megírt”, művészettörténeti elemzésben úgy viselkedik majd, mint egy eltalált ecsetvonás a készülő mű felületén – a többi már szépen köré rendeződik. A képek láttán annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy Bíró Gábor nem fogadja el általában a művészet, s közelebbről a számára különösképpen predesztináló erejű erdélyi festészet készen kapott mintáit, sőt szinte kötelező formuláit, hanem a tradíció és megújulás függvényében szétbont, összerak, sűrít, átír, újragondol, tehát megteszi mindazt, ami a valódi művész ismérve, bármelyik évszázadban éljen is. „A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára – olvashatjuk az utolsó bejegyzést Delacroix Naplójában. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell értelmének lennie. Úgy vagyunk ezzel is, mint a verssel… a legnagyobb fokú értelem sem tudja megóvni attól, hogy – ha sérti a fület – rossz legyen. A zenében hallásról beszélnek. Nem minden szem alkalmas arra, hogy a festészet szépségeit méltányolja. Sokan hamisan, vagy rosszul látnak. Csak magukat a tárgyakat látjuk, de a művészi értéket nem.” A kiállítás megtekintése után remélem, hogy az, ismét képcímeket idézve, nem a „magány”-ról, hanem elsősorban a „kert”-ről, az „anyá”-ról és a „szerető”-ről szól majd, s ünnep lesz mind a művész, mind a közönség számára. Szücs György Budapest (Biró Gábor kiállítása. Öreghegyi Közösségi Ház, Székesfehérvár, március 18–április 30.)	2 Míves múltunk nyomában Szabó Vilmos kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban Németh Júlia 8 SZOBOR SZÜLETETT „Ősmagyar” Mária-szobor – Szentegyházáról Princetonba Murányi János 18 A szobrász Szabó Vera pályarajzához Murádin Jenő 23 Németh Júlia Lövith Egon monográfiája Jakobovits Miklós 24 Biró Gábor és Delacroix (Kiragadott párbeszéd) Szücs György 28 Kovács Géza vasszobrai Veres Péter 30 ERDÉLYI KASTÉLYOK III. Biró József