Untitled Document

Téli Szalon – Kolozsvár, 2005

A ’89 utáni tizenöt esztendő leszoktatott arról, hogy régi beidegződéssel az egykori, többé-kevésbé a teljesség igényével fellépő megyei tárlatokat keressem a Képzőművészeti Szövetség évente megrendezett, nagyszabású seregszemléin. Változott a világ és változtak a szokások. A Téli Szalonok immár nevükben is jelzik a másságot. Intimebb hangulatú, egyféleképpen egységre törekvő rendezvények ezek, még akkor is, ha összetételükben a szokásosnál is nagyobb változatosságot mutatnak. S még akkor is, ha eme változatosság dacára jól ismert neveket hiába keresünk a kiállítók között. A skála ennek ellenére a legifjabb alkotóktól a kilencvenesekig, s a legkorszerűbb művészi kifejezési formáktól a klasszikus hangvételig terjed. Persze a művészi hitvallás, a legkülönfélébb művészi beállítottság, kifejezési formák, megjelenítési módozatok iránti elkötelezettség nagyon kis mértékben, vagy éppenséggel egyáltalán nem korfüggő.
Mindezek előrebocsátásával pedig kellemes meglepetéssel kellett nyugtáznom, hogy az eddigi szalonok legjobbika az idei. Valósággal a reveláció erejével hatott mindaz, ami a különleges tarkaságból adódó egységként fogható föl, s amely egységében is emlékezetessé teszi az idei Téli Szalont. Részleteire bontva pedig szinte nem is találunk olyan munkát, amely rontaná az összképet, amely túlságosan kilógna a sorból. Eddig – akárcsak általában a csoportos kiállítások nagy többségének esetében – ezt nemigen tapasztalhattuk.
A 2005-ös festészeti és szobrászati szalon minősítése tehát a lehető legjobb. Sőt, a rendezés is átlagon felüli. Így aztán a munkák mesterségesen kialakított egymásmellettisége, egy-két kivételtől eltekintve, nem hogy zavarólag hatott volna, hanem éppen ellenkezőleg, hozzájárult valódi értékeik kiemeléséhez. Kezdhetjük mindjárt az első teremmel, amelynek lenyűgöző hatása az utcáról is becsalogatja az arra járót. A tér hangulatát alapvetően befolyásoló, méreteiben is meghatározó munka Elena Ilas Manifesztuma. A cím az idei felhozatalnak akár mottójául is szolgálhat: mindaz, amit a 2005-ös szalon kínál, manifesztum a kortárs művészetért, és manifesztuma a kortárs művészetnek. Az évek óta tapasztalható, de igényesen felszínre törni nem egészen tudó művészeti pezsgés, úgy tűnik, most ért el abba a szakaszába, amely immár egyértelműen bizonyítja létjogosultságán jóval túlmutató erejét, értékeit: jogos dominanciáját. A modern művészeti törekvések térbe és síkba fogalmazott „kiáltványa” újszerűségével és igényességével hat. S itt nem csupán az említett munka komplexitására, különféle anyagokat, művészi kifejezési formákat egységes egésszé olvasztó, alkotójának fantáziájára és technikai tudására egyaránt utaló posztmodern hangulatú-hangvételű megjelenítésére gondolok, hanem az összképre is. Amely hasonló fogantatású. S amelynek sikerült a modern művészeti törekvések hátterében nemritkán sikerrel megbúvó kóklerkedést kizárnia. A szobrászoknál maradva az újhullámos, meghatározó egyéniségű Kolozsi Tibor és Radu Moraru mellé egyértelműen felnőtt az új és legújabb generáció. Gergely Zoltán lírai absztraktja, a tiszta formáival valósággal tüntető Jel, Herczeg Edward bronzba öntött, felületi hatásokra is alapozó, önmagát gerjesztő formai kísérleteken jóval túlmutató Kísérletei nem csupán figyelemfelkeltők. Hasonló kontextusban kell megemlítenünk Bartha Ciupe Ernő lendületes, a mozgásra és a groteszkre alapozó, míves bronzszobrait, Cosmin Vlad idegesen cikázó, szürrealisztikus hatást kiváltó Madáremberét és Halát, valamint Viorel Martonnak a zenét térbe fogalmazó alkotását. A minden fölösleges részletet mellőző, nemesen egyszerű, tiszta forma érvényesül Cosmin Hristea alkotásán, Ovidiu Guleş Torzója pedig, mint általában mindig, most is lírai hangvételű. Cioca Radu Az emberi természetről kialakított, és formákba öntött bizarr művészi elképzelése a transzavantgárd jegyében fogant. De nélkülözné az objektivitást, ha nem szólnék Lőrincz Lehel arányaiban és tömbszerűségében ragyogóan megfogalmazott Pihenéséről és Portréjáról, Kún György lírai vallomásairól, Suba László munkájáról.
Szinte azt mondhatnánk, az idei esztendő a szobrászat éve a Téli Szalonon, ha nem lenne átlagon felüli a festészeti felhozatal is. De visszatérve az előbbihez, meglepően sok a színvonalas munka. A fémbe, kőbe, fába álmodott, sziporkázó formavilág az anyag expresszivitását esetenként a felület míves finomságú megmunkálásával, máskor annak durván hagyott, vagy éppenséggel éles vágásokkal szabdalt részei által hangsúlyozza. Mindenkor a természetes anyag, s a neki szánt forma harmóniája képezi a kifejezés katartikus töltetét, válik a művészi kommunikáció feszítő erejévé.
Mint említettem, nem kevésbé értékes és érdekes festőink idei kínálata. A főfalon Ioan Sbârciu, Teodor Botiş és Lao Pi osztozik. A világjáró és a nagyvilágot Kolozsvárra csábító nagy reformer, Sbârciu ezúttal nem a letargiából felrázni, megdöbbenteni akar munkájával, hanem különleges festői erényeit megcsillogtatni. Sikerrel. Kisméretű, de különlegesen megkapó munkája a tárlat reprezentatív darabja. Teodor Botiş is legjobb formáját hozza. Azt a megbízható minőséget, amellyel évek, évtizedek óta megszoktatta a tárlatlátogatót. Folklorisztikus-geometrikus formakonstrukciói a látvány erejével hatnak, de a látványmögöttit is sejtetik. Lao Pi látvány- és gondolatsűrítménye pedig koncentráltan nyújtja mindazt, amit a Szem és a művész szeme elraktározott, s most a nyilvánosság elé tár, mívesen megmunkált közhírré tesz. Láttat és meditáltat. Az utcával szemközti fal immár hagyományosan Feszt Lászlóé. Jogosan. A mester eddig még sohasem okozott csalódást a nézőknek. Mívesség tekintetében aligha akad párja. A mű címét és a költőt parafrazálva, hajnali szerenádja a művészi igényesség irányába mutató csöndes ébresztő mindazoknak, akik erről netalán megfeledkeznének. A legidősebb és a mai napig is alkotó mester, Cs. Erdős Tibor iránti tiszteletet jelzi a szervezők gesztusa: a főhelyre helyezett festőállvány a művész olajképével. Nagy Endre Színháza és Koponya című szürrealisztikus munkája a művész technikai tudásának, nem mindennapi sokoldalúságának bizonyítéka. Igényes szín- és formajátékoknak minősülnek Margareta Catrinu Metamorfózisai, s a fény jegyében születtek Alexandru Cristea kiforrott alkotásai. Elian munkája, mint mindig, ezúttal is különszám: a művész kifogyhatatlan intuícióval és rajztudással „kísérletezik”, kísérletei azonban korszerűen megfogalmazott, kiforrott műalkotások. A tárlat reprezentatív falává lép elő az a felület, amelyet Székely Géza és Szabó Vilmos két-két munkája ural. Előbbi Extázis (I., II.)című nagyméretű, a 21. századi valóságot, a felfokozott életritmust mozgalmas képarchitektúrává lényegítő alkotásai erőteljes kisugárzásukkal kerítik hatalmukba a nézőt. A hatások és ellenhatások bonyolult szövevényrendszerének hálójából kapunk ízelítőt, abból a feszültségteljes lelkiállapotból, amely ezeknek a munkáknak a forrása. Az élesen sarkított megfogalmazás, a pontosan meghatározott, részletekből összeálló egész jellemző Székely Géza alkotói módszerére. Szabó Vilmos munkái az alkalmazott technikától meghatározottan is más jellegűek, bár a vonalak ideges cikázása, a munkákból áradó feszültség hasonló. A míves múlt üzenetét hordozó alkotások a mának és a jövőnek szólnak. Mintegy mementóként. A portréfestészetben jeleskedő Valovits László klasszikus hangvételű Katedrálisa, Maria Truţa és Carol Nebert lírai megközelítései, Dora Dumitrescu konstruktivista jegyeket mutató Kompozíciója, az Aramă házaspár sajátos, az eredeteket sejtető megfogalmazásai, Marius Ghenescu szakrális ihletettségű munkája, Labancz-Cişmagiu Agnes dekoratív kompozíciói a középső teremben kaptak helyet. S ugyancsak itt vonja magára a figyelmet a technikák és felhasznált anyagok szempontjából egyaránt változatos, geometriai alakzatokban kifejezésre juttatott művészi üzenet: Manuela Botiş „triptichonja”, a textilművész sajátos festői megnyilatkozása. A terem hangulatát meghatározó módon befolyásolja Simona Gocan és Adela Gocan egy-egy nagyméretű, figyelemfelkeltő alkotása. A két munka sikeresen fogja közre Gavril Gavrilaş vörösben izzó, látványos festői megfogalmazását, az állandó, örökös mozgás szimbólumát, a Pantha rheit. A tárlat kellemes színfoltját képezi Elena Szervácziusz és Kováts Ildikó virágcsendélete. A hátsó terem meghatározó munkája Dobribán Emil nevéhez kapcsolódik. A jelek szerint a művész alkotói periódusának egyértelműen felfelé ívelő szakaszába jutott. Színei a megszokottnál is erőteljesebbek, absztraktba hajló sajátos fogalmazásmódja újabb egyéni jegyekkel gazdagodott. A mű címe A ma embere. Művészi üzenete azonban nemcsak a ma, hanem a jövő emberéhez is szól. A másik két munka, amelyről feltétlenül említést kell tenni, Anna Nebert Kompozíciója és Dávid Ilona Kettősség című alkotása. A Nebert festődinasztia legifjabb tagja valósággal berobbant Kolozsvár művészeti életébe. Alig végezte el az egyetemet, s már a Művészeti Múzeumban rendezett, sikeres egyéni kiállítással büszkélkedhet, most kiállított munkája pedig már az ugyancsak ígéretes folytatást jelzi. A kép faktúrája, színei és formai megvalósítása a lírai absztrakt mintapéldánya. Dávid Ilona Kettősség című munkája sajátosan visszafogott színei ellenére is rendkívüli feszültségteremtő erővel rendelkezik. Mintha a látványon túl is igyekezne láttatni. Áttételesen közölni a nézővel a precíz megfogalmazásokon túlmutató üzenetet. Szólnunk kell Felházi Ágnes míves munkáiról, sajátos térhatást eredményező technikájáról, Kolozsi Gabriella és Adriana Jebeleanu idegesen cikázó színes vonalbeszédéről, Oana Fărcaş transzavantgárd „álmairól”, ifj. Starmüller Géza és Starmüller Katalin, Maria Mărginean, Mihai Chisăliţă, Lucian Ţintariu munkáiról.
Mindezek után még egyszer hangsúlyoznám: látványos, igényes és a maga nemében egységes kiállításnak nyújtott otthont a kolozsvári Szentegyház utcai galéria. Ennek ellenére sajnálom, hogy a megyei seregszemlék olyan állandó résztvevőinek, mint többek között Korondi Jenőnek vagy Gergely Istvánnak a munkáival most nem találkozhattam.

Németh Júlia
Kolozsvár

A fényképeket készítette
Gyurka Előd

Veress Mátyás Székelyudvarhelyen és környékén

II. József uralmának kezdetétől, a XVIII. század utolsó évtizedeiben a Székelyföldön is az egyházi művészet újjáéledésének lehetünk tanúi. Ezen újjáéledés székelyföldi mértéke és eredményei természetesen nem hasonlíthatók más, gazdaságilag előrehaladottabb vidékek fejlődéséhez, ám mégis számos értékes képzőművészeti alkotás született ebben, az európai kultúra peremvidékén elterülő régióban is. Az említett korszak erdélyi viszonylatában az a Veress Mátyás számított az egyik legkiválóbb festőnek, akinek egy oltárképe a Székelyudvarhelytől 10 km-re fekvő Székelyszentléleken látható, egy másik oltárképe pedig Székelyudvarhelyen, a Ferenc-rendiek templomában készült, de sajnos ma már nem létezik.
Annak ellenére, hogy Verestói Mihály kolozsvári főbíró 1845-ben úgy emlékezik Veress Mátyásra, mint aki „az akkori időben leghíresebb festő” volt,1 ismereteink életútjáról és munkásságáról eléggé hézagosak. Munkái legtöbbször újrafestve, jobb esetben úgymond „restaurálva” maradtak fenn, sok alkotásáról viszont csak korabeli, vagy későbbi visszaemlékezésekből értesülhetünk.
Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy születésének dátumára is csak következtetni lehet. B. Nagy Margit szerint 1739-ben születhetett, ugyanis 1783-ban egy tanúvallomás alkalmával 44 évesnek mondja magát. Ha ezt elfogadjuk, akkor hibás az az anyakönyvi bejegyzés, mely szerint halála évében 60 éves volt.
A székely nemes családból származó festőnek két házasságából négy gyermeke született. Első felesége Perger Krisztina, aki templomfestői munkáinál is segédkezett. Második felesége az akkor híres szobrászcsaládból származó Csűrös Anna. Gyermekei közül Márton és Albert tovább-vitték apjuk mesterségét és a kor jó nevű festői lettek, Antal nevű fia asztalosként élt és dolgozott az erdővidéki Baróton, míg Júlia lánya Kolozsváron maradt, ott ment férjhez.
Mint kolozsvári polgár, az 1780-as években a város Óvár nevű részén lakott saját házában, a „taxafizetés” tekintetében a négyes kategóriába sorolva, ami jó anyagi helyzetre vallott.2 1786-ban a város Veress Mátyást ajánlja a megüresedett szépírás-katedrára, évi 300 forint fizetéssel. A festő életét ezután már csak különböző törvényszéki periratokból követhetjük nyomon. 1788-tól leánya pereli éveken keresztül az anyai harmad (Perger Krisztina után járó örökség) kiadása miatt. 1795-ben Veress Mátyás pereli Szentkirályi Ferencet adósság miatt. 1802-ben a kolozsvári városi tanács azt kéri Udvarhelyszéktől, hogy az oda költözött Veress Mátyás 4 évi elmaradt kolozsvári adóját hajtsa be. 1805-ben a festő kéri a kolozsvári tanácstól, hogy újra iktassák be végrehajtás útján lefoglalt majorja tulajdonjogába. 1808-ban ő is a „completirozo” polgárok között van, akik megtagadták a sóút építése miatt felemelt „taxa” kifizetését. 1809. december 2-án hunyt el. Felesége (Csűrös Anna) 1810-ben kér osztóbírákat.3
Ha Veress Mátyás festészete kerül szóba, akkor leginkább a kapjoni Haller-kastély 5 képét említi a szakirodalom, mint a festő mestermunkáinak is tekinthető alkotásokat. A megrendelő a kapjoni kastély ura, gróf Haller János. Az úrnő Csáky Borbála (Haller György özvegye) szobájának falait díszítő öt festmény mára már gyakorlatilag teljesen megsemmisült. 1966-ban már csak két vászon létezett a kolozsvári – akkor rajoni – Múzeum birtokában, de azok is annyira megrongálódva, hogy csak néhány díszítés halvány körvonala látszott.
Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, azt Elekes Viktorné, a kapjoni kastély volt tulajdonosa írta le 1959-ben, emlékezetből.4
Veress Mátyás az öt képet öt vászonra festette, amelyeket aztán nem helyezett keretbe, hanem egymáshoz illesztve sűrűn vert apró szegekkel feszített fel a falra. Az öt kép az öt érzéket ábrázolta:
I. Gustus – ízlelés. Emberi alak áll egy medence szélén, száját a medencében csörgedező vízre helyezi. Öltözete rövid köpeny, térdnadrág, lábán félcipő, fején nagy méretű kalap.
II. Odoratus – szaglás. Két ember áll egy kis ház előtt, a fennebb leírt (Gustus) képen látható személyhez hasonló ruhába öltözve. Egyikük tubákkal kínálja társát.
III. Auditus – hallás. Két személy az úton állva hallgatózik, figyelve, amint a távolból lovasok közelednek.
IV. Visius – látás. Egy, az előbbi személyekhez hasonlóan öltözött férfi szépen faragott kőre néz, amelyen felirat olvasható: „Pinxit Mathias Veres 1771.” (Festette Veres Mátyás 1771.)
V. Tactus – tapintás. Két ember áll egymással szemben, egyik tapogatja a társa köpenyét. A képek hátterében színes, erdős-fás tájak. „A képek mind természetes színűek voltak.” 5
Különböző források alapján, az erdélyi művészettörténet Veress Mátyás alábbi főbb műveit jegyzi:
1). A küküllővári (r. Cetatea de Baltă, Fehér megye) kastély díszítőmunkái (1775) (13 aranyért festette);
2). A nagyalmási (r. Almaşu Mare, Hunyad megye) kastély díszítőmunkái (1776);
3). Kemény Farkas kerelőszentpáli (r. Sânpaul, Maros megye) kastélyának díszítőmunkái (1776 körül);
4). A székelyudvarhelyi (r. Odorheiu Secuiesc, Hargita megye) Ferenc-rendi templom (barátok temploma) oltárát és szentélyét festi és aranyozza feleségével, Perger Krisztinával együtt (1780-1781, ez a munkája ma már nem létezik);
5). Krisztus-kép, rézmetszet 13,6x8,3 cm (1786);6
6). Szent Erzsébet-főoltárkép, Erzsébetváros (r. Dumbrăveni, Szeben megye), örmény nagytemplom (1787);
7). Krisztus-kép, rézmetszet 19,5x32,2 cm (1788);
8). Krisztus-kép, olaj, 110x71 cm, Erzsébetváros (r. Dumbrăveni, Szeben megye), római katolikus templom (1790);
9). Szűz Mária születése, olaj 2,20x2 m, Csíkrákos (r. Racu, Hargita megye), római katolikus templom főoltárképe (1794);
10). Szentlélek eljövetele, olaj, 200x75 cm, Csíkszentlélek (r. Leliceni, Hargita megye), a római katolikus templom oltárképe (1794);
11). A kolozsvári városháza tanácstermében a hét szabad királyi város címerét és az Igazság allegóriáját festi meg különböző jelmondatokkal együtt (1795 körül);
12). Szentbenedeken (r. Murgeşti, Maros megye), a Kornisoknak egy Mária-Magdolna képet javít ki: „Renov. Math. Veress 1799.” (1799);
13). Véckén (r. Veţca, Maros megye), a római katolikus templom főoltárát festi meg. Joachim, Mária és Anna. Szűz-Mária születése. Olaj vászonra (1805);
14). Kolozsváron a Teleki-Pataki ház lépcső-mellvédjét festi, aranyozza és más díszítőmunkákat végez (1809);
15). Még nyilvántartott egy évszám nélküli gyermekarckép, amely Kemény János tulajdona volt.
Hogy a felsoroltak mellett lappanghatnak ismeretlen helyeken Veress más alkotásai is, arra talán a legjobb példa a székelyszentléleki katolikus templom oltárképe, amelyet a helyi Domus Historia szerint 1794-ben festett, Hajdó János plébános ideje alatt. Erről a szakirodalom először Vámszer Géza észrevétele alapján értesül, amelyre Biró Vencel utal 1960-ban megjelent tanulmányának lábjegyzetében.7
A székelyszentléleki római katolikus templom a falu szélén, a Székelyudvarhelyt Marosvásárhellyel összekötő úttól jobbra található, a Fehér Nyikó hídja közelében. Hosszú ideig a két szomszédos falu, Nyikómalomfalva és Farkaslaka templomául is szolgált. Tájolása kelet–nyugat irányú és toronyból, hajóból, szentélyből, valamint sekrestyéből áll. Az épületet kőkerítés veszi körül. Többször átépítették, de középkori építésének jellegét nem veszítette el. 1729-ben még tornya nem volt, csupán egy harangláb. A tornyon látható emléktábla évszáma 1764, ami a ráépítés, toronymagasítás évét jelzi.
A szentléleki templom eredete a XIII. század végére tehető. Egyértelműen csak falkutatással dönthető el, hogy az épületben milyen román kori stíluselemek konzerválódtak. A hajó és a szentély között félköríves diadalív teremt kapcsolatot. A szentélyt és annak záródását háromszakaszos bordás keresztboltozat fedi.
Szentlélek első említése a pápai tizedjegyzékben történik: „Jacobus sacerdos de Sancto Spiritu solvit IIII. banales antiquos”.8 A szentélyben található főoltárról, annak történetéről a Domus Historia-ból tudhatunk meg többet, amelyet Lázár Albert plébános kezdett el újraírni 1953. február 23-án.
A régi, barokk stílusú főoltárt Hajdó János vágási plébános csináltatta 1794-ben, László András plébános és Pakot Lajos főgondnok idejében. „A Szentlélek Isten eljövetelét ábrázoló olajfesményű szép oltárkép is ekkor készült. Az oltárt a képpel együtt Veress Math. kolozsvári festő készítette fenyő- és hársfából. Százötven esztendeig szolgálta ez az oltár Isten dicsőségét és a lelkek üdvét.”9 Továbbá említést tesz egy korabeli képről, amelynek festőjét nem ismerjük. „Ez a nemes lelkű adakozó, Hajdó János pap, különben idevaló születésű volt, amint ő maga írja a templomnak hagyott szép Mária-kép hátsó lapján. Ez az értékes régi kép jelenleg a papilak irodahelyiségében van elhelyezve. [1953] A hátsó lapján ez olvasható: »Post mortem meam relinquo Eclesiae Sz-Lélekensi, P. Joannes Hajdó, ubi natus et baptisatus sum, hanc imaginem. A. 1768.« Négy szt.-ereklye van e kép első oldalának négy sarkához illesztve: S. Serenus, S. Donatus, S. Theophila és S. Verkundus ereklyéi. A kép díszes keretbe van foglalva (a keret már megkopott) s üveglap van előtte.”10
A mostani új főoltár 1943-ban épült kemény tölgyfából. „A 150 éves régi oltárt a szú megette, különösen a tábernákulum volt nagyon elkorhadva. Puszta kézzel majdnem az egészet szét lehetett volna morzsolni. E sorok írója sokat hangoztatta a híveknek, hogy újat kellene építeni, azonban az anyagi fedezet hiánya s a hívek szegénysége sokáig késleltette az építést. Egy szerencsésnek mondható szerencsétlenség aztán siettette a kérdés megoldását. 1941. augusztus 21-én, hétköznapi szentmise közben, felajánláskor az oltárkép feletti díszes oltárrészlet magától lezuhant az oltárra és ott porrá zúzódott. A 20-25 kg. súlyú lezuhant rész összetörte a kemény ezüstből való miséző kelyhet. Egyéb baj semmi sem történt. Más kelyhet, ostyát, bort és oltárterítőket kellett hozni s a felajánlást megismételve, folytatódott a szt. mise. [...] Csak az Isten különös kegyelme mentette meg a miséző papot, hogy agyon nem ütötte a lezuhant oltárdíszlet. (Nagyon széles volt az oltármensa, ez mentette meg!) A második világháború okozta nagy drágaság és anyaghiány miatt nagyon nehezen lehetett megcsináltatni az új oltárt. Úgy terveztük, hogy a tábernákulum páncélszekrény legyen, de a háború miatt nem lehetett megvalósítani a tervet, mert minden ilyen anyag zárolva volt. Kilenc oltárterv közül választott az Egyházmegyei Hatóság Egyházművészeti Bizottsága. A választásnál nem kis szerepet játszott az a körülmény is, hogy mennyi pénzünk volt. Tervrajzot kértünk Budapestről az Egyházművészeti Központtól, Oberbauer és Bittner cégektől; egy kolozsvári és két székelyudvarhelyi oltárépítőtől. Láiber Dénes udvarhelyi oltárépítő gótikus szárnyasoltár-szerű tervét látta legjobbnak a Főhatóság. Új szószék ugyanilyen stílusban és színben szintén tervbe volt véve, de nem lehetett elkészíteni, mert a nagy háború okozta felfordulás miatt még az oltárt is alig lehetett befejeztetni s felállítani. Maga az oltárkészítő, Láiber Dénes sem lehetett már jelen az oltár felállításánál, mert előzőleg már hadba vonult.
Az új főoltár a liturgikus törvényeknek megfelelően készült. A C.J. C. 1197. és 1198. canonjai értelmében az elmozdíthatatlan oltárnak (altare fixum) négy feltétele van: 1., hogy az oltár felső lapja – a mensa – egy darab terméskőből álljon; 2., hogy az oltár alsó része szintén terméskőből legyen; 3., hogy a mensa az alsó résszel úgy össze legyen forrasztva cementtel, hogy a felső lapot ne lehessen elmozdítani; 4., hogy úgy a felső rész, mint annak az alsó résszel való kapcsolódása szt. krizmával megkenessék. Ezen liturgikus szabályokat mind megvalósítottuk.
Az oltár felső kőlapját, a két és fél méter hosszú és 65 cm széles mensát nagyon nehezen lehetett előteremteni. A megbízott zetelaki kőfaragók sok keresés után kaptak akkora nagy követ a Hargita hegység Libán nevű részében, amelyből kihasíthatták oltárlapunkat. Az alsó két nagykövet, amelyeken nyugszik a felső nagy kőlap, Oroszhegyből hozattuk; az ottani régi templomban mellékoltárok voltak. Az egészet Tittel József udvarhelyi kőfaragómester dolgozta ki és állította össze 400 pengőért. Láiber Dénesnek az oltár farészeinek kidolgozásáért 4250 pengőt fizettünk.
A Szentlélek eljövetelét ábrázoló szép oltárképet, valamikor valami kontár átfestette volt s a gyertyák füstje is nagyon megfogta, s ezért restaurálásra szorult. Pintér László budapesti restaurátornak sikerült sok és kényes munka után 1943 nyarán a képet eredeti szépségében restaurálnia. 120 pengő tiszteletdíjat fizettünk neki.
Az új oltár beállítása előtt 1943 őszén általános belső renoválást csináltunk a templom belsején. Hargitai Gyula udvarhelyi templomfestőnek 2035 pengőt fizettünk a templomfestés munkálataiért.
Az oltárszentelést 1944. febr. 13-ra tűztük ki. Ekkorra vártuk Márton Áron Püspökatyánkat Dél-Erdélyből. Mivel azonban a román hatóságok nem adtak útlevelet s nem engedték át Észak-Erdélybe, ezért az oltárconsecrálást a nagym. Püspök Úr Sándor Imre kolozsvári püspöki helytartóra bízta, aki 1944 május 29-t, pünkösd másodnapját tűzte ki a felszentelés napjául.”11
Székelyszentléleken a Veress Mátyás által festett oltárkép a pünkösdhöz kapcsolódó Szentlélek eljövetele bibliai eseményét jeleníti meg. A téma eléggé elterjedt, Európa-szerte igen sok oltárképen találkozunk vele. A keretet a következő bibliai történet szolgáltatja: Krisztus mennybemenetele után Mária és a legközelebbi tanítványok együtt maradtak és együtt ülték meg a zsidó pünkösdöt is, a mózesi törvény ünnepét, ami ötven nappal következett az Egyiptomból való kiszabadulás, a húsvét emlékünnepe után. Ekkor is, erre az ünnepre, akárcsak húsvétra minden évben nagyon sokan zarándokoltak el Jeruzsálembe. Ez a hatalmas tömeg pedig tanúja volt a Szentlélek eljövetelének. „Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol [az apostolok] egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat elöntötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2,1). A Jeruzsálemben tartózkodó idegenek pedig döbbenten vették észre, hogy értik, amit az apostolok mondanak. Mintha mindenkihez külön-külön saját anyanyelvén szóltak volna. Mindenki csodálkozott és sokan részegséggel vádolták az apostolokat. Ekkor Szt. Péter prédikálni kezdett, aminek hatására sokan megtértek és belőlük alakult az első nagyobb keresztény közösség.
A Szentlélek (Isten) eljövetele legkorábbi ránk maradt képi ábrázolása 582 körül készült (Rabbula-kódex, Firenze, Biblioteca Laurenziana).12 Általában a Szentlélek eljövetelét ábrázoló képek Máriát a tizenkét apostol társaságában jelenítik meg. Ez az ábrázolásmód nyugaton a XIII. században terjedt el. Mária központi helyet foglal el és Krisztus egyházát, az Ecclesiat jelképezi [gör. ekkleszia – népgyűlés, gyülekezőhely. Szt. Pál jelöli először ezzel a szóval a keresztény közösséget. Később szakrális épületet, megépített templomot is értettek alatta]. Az áruló Júdás helyett, – aki mint tudjuk – önkezével vetett véget életének, az apostolok által választott Szt. Mátyás apostolt ábrázolják. [„Mátyás apostolt az áruló karioti Júdás helyébe vette fel választás és sorshúzás útján az apostolok sorába az új jeruzsálemi keresztény közösség Szt. Péter elnöklete alatt.” (ApCsel 1,15). Szt. Mátyás atributumai: kard, bárd, kövek, kereszt, lándzsa.] Továbbá még jellemző ezekre a képekre, hogy a személyek feje fölé apró lángnyelveket festenek.
Ha elfogadjuk Lázár plébános megállapítását, miszerint Pintér László budapesti restaurátor eredeti szépségébe állította vissza Veress Mátyás egyszer már kontárul átfestett és az évek során befüstölődött festményét – ami egyébként valószínűnek tűnik –, akkor talán az egyik legjobb állapotban fennmaradt Veress Mátyás-festményről beszélhetünk. Sajnos azzal az oltárképpel, amelyet a székelyudvarhelyi barátok templomában festett, ma már nem tudjuk összehasonlítani. Erről az oltárképről, amelynek valamikori létéről P. Boros Fortunát rendháztörténeti munkájából értesülünk, nagyon keveset tudunk.13 A székelyudvarhelyi Ferenc-rendi kolostor templomának díszítéséhez és kifestéséhez II. József uralkodásának kezdetén fogtak. A munkát végző művészről P. Boros Fortunát a következőket írja: „A festő neve a nagy oltár mögött lévő feliraton maradt fenn: az oltárt a szentéllyel nagyon tisztelendő Sánta Mihály helybeli házfőnök tek. Ferenczi Zsigmond apostoli szindikus idejében Veress Mátyás festő és neje Perger Krisztina festette és aranyozta be.”
Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképe a témakörbe tartozó festmények szokott kompozícióját követi. Az apostolok Mária központi alakja köré csoportosulnak. Csak egy apostolt határozhatunk meg biztosan: Mária balján imára kulcsolt kézzel, fehér hajjal és szakállal Szt. Péter látható, ugyanis egyik atributumát, a két kulcsot bal alkarján átvetve hordja. A másik némi fenntartással beazonosítható személy Szt. János, ugyanis Nyugat-Európában egyedül őt ábrázolták sima arccal. [A bizánci ikonográfiában Szent János is szakállas aggastyánként jelenik meg. Nyugaton Szent Jánoson kívül sima arccal ábrázolták Szent Tamást is, de utóbbi a gótika korától mindenütt szakállas személyként szerepel. Szent Fülöpöt a reneszánsz korig sima arccal, azután szakállal, a többi apostolt minden korban szakállal ábrázolták.] Tehát a másik beazonosítható apostol Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképén Szt. János, aki Szűz Mária jobbján foglal helyet. Két kezét mellén keresztbe téve áhítattal tekint fel a galamb képében megjelenő Szentlélekre. A sima arcon kívül semmilyen Szt. Jánosra jellemző atribútumot nem találunk [kehely kígyóval vagy sas].
Érdemes még megemlíteni a felső sorban balról harmadik apostol hosszú, fehér szakállas ábrázatát. A fej alkata, tartása, beállítása meglepően hasonlít a szintén Veress Mátyás által festett véckei főoltárképen látható Joachimhoz (Mária apja, Szt. Anna férje).
A kép kompozíciós erővonalai, amelyeket az alakok fejtartása, a tekintetek iránya, a kezek tartása stb. sugall stabil formaszerkezetet eredményeznek. A fő erővonal a kép függőleges tengelye, amelynek irányát a Szentléleket megjelenítő galamb és Mária feje határoz meg. Kissé túlozva egy gúlához hasonlítható a kép szerkezete, amelynek csúcsa a galamb, alapja pedig az apostolfejek által kijelölt sokszög. Az alakok öltözete, a drapériák világos színe és légies fodrozódása bizonyos fokig lebegővé teszi a képet. Mintha a megfestett csoport nem is a földön, hanem a föld felett lebegne. Hogy mégis a földön állnak, azt Mária éppen csak kilátszó lábfeje és a két első sorban álló apostol jobb, illetve bal lába jelzi.
A Veress Mátyás által vászonra festett kép vakkeretét feltehetően Pintér László cserélte ki. Erre utal a keret faanyagának állaga. A vakkeret függőleges és az egyik vízszintes merevítőjén fekete olajfestékkel felfestve ez áll: kettős kereszt, alatta „PAX” „REST. 1943.V.5. L. PINTÉR LÁSZLÓ BPESTRŐL”.
Alaposabb szemlélődés nyomán az az érzése támad a nézőnek, hogy a kép felső részét Pintér mintha nem takarította volna meg olyan mértékben, mint az alsót. Sőt lehetséges, hogy a felső rész eredeti állapotában maradt. Erre a kép felső részén uralkodó sötét tónus utal. A kép felső részén a színek ragyogása tompább, mint az alakok szintjén. Ennek ellenére a festményen a fényforrás a Szentlelket megjelenítő galambot övező feltűnően széles glória. Ebből árad szét a fény a kép különböző elemeire.
Az alakok annyira élénkek, annyira fényesek, mintha a restaurátor teljesen újrafestette volna őket. Ennek okát a helyi fényviszonyokban kereshetjük, ugyanis az oltárkép megvilágítása a sminkelő tükröknél szokásos megvilágításhoz hasonlóan van megoldva. Az oltárkép széléhez közel 30-40 cm-re egymástól fehérfényű villanykörték sorakoznak olyan formán, hogy a felső képrészt kevésbé világítják meg. Ezért van az, hogy apostolfejek a kelleténél jobban érvényesülnek. Ennek következtében a karakteres fejek hatása már-már da Vinci fejtanulmányait juttatja eszünkbe és egy pillanatig arra gondolhatunk, hogy Pintér a kor divatos akadémista stílusában átfestette a kép ezen részét. Közelebbi szemlélés nyomán már más a benyomásunk. A fejek karaktere, alkata, beállítása is a XVIII. századi kolozsvári mester stílusára vallanak. Az átfestés valószínűségét csökkenti a kezek állása, sokszor kissé naivan lapos és megnyújtott formája, amilyenekkel más, Veress Mátyás keze nyomát viselő festményeken is találkozunk.
Feltehetően Pintér nem avatkozott a képbe, nem festett át részeket. Esetleg bizonyos felületeken egy kicsit ráerősíthetett a színekre. (Ezt azonban teljes bizonyossággal csak akkor tudnánk megállapítani ha a festményt kiemelnénk a Leiber Dénes által készített oltárból.) Minden bizonnyal új vakkeretre feszítette ki a vásznat és megtisztította a kép felületét a koromtól és a Lázár Albert által említett kontár átfestés nyomaitól. Arról semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre, hogy ki és mikor nyúlt kontárul a festményhez jobbítási szándékkal.
Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképe jó karban van. Minden bizonnyal a restaurátor, Pintér László 1943-ban legjobb tudása szerint végezte munkáját. Hála neki, az erdélyi későbarokk festészet egyik kiemelkedő egyéniségének, Veress Mátyásnak ezt a festményét több emberöltőn át csodálhatják a szentléleki hívek és az oda látogatók.

Veres Péter

Székelyudvarhely

A fényképeket készíttte
Róth András Lajos

JEGYZETEK

1. B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Buk., 1970. 328.
2. Uo.
3. Uo.
4. Biró Vencel: Veress Mátyás. In: Művészettörténeti Értesítő. 1960/2. 119.
5. Elekes Viktorné levele Écsy Jánoshoz. Nagybánya 1959. július 30.; közli Biró Vencel: i. m. 120.
6. Biró Vencel: i. m. 121.
7. Biró Vencel: i. m. 122.
8. Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Buk., 1981. 339.
9. Lázár Albert: A szentléleki római katolikus egyházközség története. Kézirat. 1953. 14.
10. Lázár Albert: i. m. 15.
11. Lázár Albert: i. m. 15–18.
12. A keresztény művészet lexikona. Bp., 1994.
13. Székely Közélet. 1927. február 20. 8.

In memoriam Andrásy Zoltán
(1910–2006)

Az új esztendő első napjának reggelén, 2006 január 1-jén, 95 éves korában elhunyt Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész, a Magyar Művészeti Intézet, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet egykori tanszékvezető tanára, a Barabás Miklós Céh tagja. Az erdélyi magyar képzőművészek doyenje végleg eltávozott ugyan, világa azonban tovább él. Éltetik a munkák, a hosszú évek alatt kerek egésszé kiteljesedett életmű, a grafikák és festmények gazdag tárháza, amelyből nemrég láthattunk válogatást a Barabás Miklós Céh székházavató ünnepsége alkalmából. S hogy a Farkas utcai művészetek háza éppen Andrásy mester munkáival nyitotta meg kapuit 2005 november 17-én, nem véletlen. Akkor sem lenne az, ha a református egyház tulajdonát képező, évek hosszú sorának elteltével felújított romos épület nem éppen a művész nagylelkű gesztusa révén kerül a Céh használatába. Andrásy Zoltán ugyanis olyan iskolateremtő művész, aki alkotó tevékenysége mellett neves grafikusok egész sorát indította el a pályán. Az immár fogalomként is ismert kolozsvári grafikai iskola létrejötte elképzelhetetlen nevének említése nélkül. Az idős mester személyesen már nem vehetett részt a székházavatón, és utolsó kiállításának a megnyitóján, de álmának beteljesülését még megélte: a képzőművészek kolozsvári otthonának a felavatása betegsége ellenére is látható örömmel töltötte el.
A kitűnő rajzkészséggel megáldott grafikus ceruza- és szénrajzaival, remekbeszabott akvarelljeivel írta be magát a műfaj kiválóságainak sorába, festőként pedig a realista ábrázolásmódot enyhe szürrealisztikus elemekkel vegyítve alkotta meg látványos és ugyanakkor gondolatébresztő kompozícióit. A határozottság és megejtő líraiság sajátos keverékéből született munkái technikától függetlenül mélységes humánumról árulkodnak. Az erőteljes érzelmi motiváltság pedig valósággal átsüt lélekből fakadó, s a lelkeket megcélzó alkotásain.
Téli táj varjakkal – ötlik fel bennem a kép, amelyet öt évvel ezelőtt, az akkor 90 éves művész festőállványán megcsodáltam. – Csak nézze, nekem nincs hozzáfűzni valóm, én nem gyártok elméleteket a munkáimhoz, én festek. Egy-két ecsetvonást azért még kell eszközölnöm ezen a képen, egy kicsit még hidegebbre kell festenem, csak most már sokkal lassabban megy minden. De ha valami nem tetszik, mondja meg nyugodtan, én hálás leszek érte, elvégre az elmélet a maga műfaja, én csak a gyakorlathoz értek. S a „csak” szócska a szerénységéről közismert Andrásy mester szájából minden gunyoros él nélkül hangzott el.
Későbbi látogatásaim alkalmával aztán megállapíthattam, hogy a hiányzó ecsetvonások is felkerültek a munkára, újabb alkotást azonban már nem láttam a festőállványon. Andrásy Zoltán letette az ecsetet, de továbbra is élénk érdeklődéssel figyelte a művészeti élet alakulását, majdhogynem az utolsó pillanatig. A 2006-os esztendő első reggelét még megérte, de 95. életévét, a kerek évfordulót nem kívánta túllépni. Áprilisban már nem ünnepelhetünk újabb születésnapot.
Maradt a Téli táj varjakkal most már a lehető leghidegebb színekben, s mindörökre.
Egy életmű lezárult. Egy életmű új életre kell.

Németh Júlia


	2006. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM (23.)
Az Erdélyi Művészet huszonharmadik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Petroczki Géza Vass Dénes magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, România Tel: 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Téli Szalon – Kolozsvár, 2005 A ’89 utáni tizenöt esztendő leszoktatott arról, hogy régi beidegződéssel az egykori, többé-kevésbé a teljesség igényével fellépő megyei tárlatokat keressem a Képzőművészeti Szövetség évente megrendezett, nagyszabású seregszemléin. Változott a világ és változtak a szokások. A Téli Szalonok immár nevükben is jelzik a másságot. Intimebb hangulatú, egyféleképpen egységre törekvő rendezvények ezek, még akkor is, ha összetételükben a szokásosnál is nagyobb változatosságot mutatnak. S még akkor is, ha eme változatosság dacára jól ismert neveket hiába keresünk a kiállítók között. A skála ennek ellenére a legifjabb alkotóktól a kilencvenesekig, s a legkorszerűbb művészi kifejezési formáktól a klasszikus hangvételig terjed. Persze a művészi hitvallás, a legkülönfélébb művészi beállítottság, kifejezési formák, megjelenítési módozatok iránti elkötelezettség nagyon kis mértékben, vagy éppenséggel egyáltalán nem korfüggő. Mindezek előrebocsátásával pedig kellemes meglepetéssel kellett nyugtáznom, hogy az eddigi szalonok legjobbika az idei. Valósággal a reveláció erejével hatott mindaz, ami a különleges tarkaságból adódó egységként fogható föl, s amely egységében is emlékezetessé teszi az idei Téli Szalont. Részleteire bontva pedig szinte nem is találunk olyan munkát, amely rontaná az összképet, amely túlságosan kilógna a sorból. Eddig – akárcsak általában a csoportos kiállítások nagy többségének esetében – ezt nemigen tapasztalhattuk. A 2005-ös festészeti és szobrászati szalon minősítése tehát a lehető legjobb. Sőt, a rendezés is átlagon felüli. Így aztán a munkák mesterségesen kialakított egymásmellettisége, egy-két kivételtől eltekintve, nem hogy zavarólag hatott volna, hanem éppen ellenkezőleg, hozzájárult valódi értékeik kiemeléséhez. Kezdhetjük mindjárt az első teremmel, amelynek lenyűgöző hatása az utcáról is becsalogatja az arra járót. A tér hangulatát alapvetően befolyásoló, méreteiben is meghatározó munka Elena Ilas Manifesztuma. A cím az idei felhozatalnak akár mottójául is szolgálhat: mindaz, amit a 2005-ös szalon kínál, manifesztum a kortárs művészetért, és manifesztuma a kortárs művészetnek. Az évek óta tapasztalható, de igényesen felszínre törni nem egészen tudó művészeti pezsgés, úgy tűnik, most ért el abba a szakaszába, amely immár egyértelműen bizonyítja létjogosultságán jóval túlmutató erejét, értékeit: jogos dominanciáját. A modern művészeti törekvések térbe és síkba fogalmazott „kiáltványa” újszerűségével és igényességével hat. S itt nem csupán az említett munka komplexitására, különféle anyagokat, művészi kifejezési formákat egységes egésszé olvasztó, alkotójának fantáziájára és technikai tudására egyaránt utaló posztmodern hangulatú-hangvételű megjelenítésére gondolok, hanem az összképre is. Amely hasonló fogantatású. S amelynek sikerült a modern művészeti törekvések hátterében nemritkán sikerrel megbúvó kóklerkedést kizárnia. A szobrászoknál maradva az újhullámos, meghatározó egyéniségű Kolozsi Tibor és Radu Moraru mellé egyértelműen felnőtt az új és legújabb generáció. Gergely Zoltán lírai absztraktja, a tiszta formáival valósággal tüntető Jel, Herczeg Edward bronzba öntött, felületi hatásokra is alapozó, önmagát gerjesztő formai kísérleteken jóval túlmutató Kísérletei nem csupán figyelemfelkeltők. Hasonló kontextusban kell megemlítenünk Bartha Ciupe Ernő lendületes, a mozgásra és a groteszkre alapozó, míves bronzszobrait, Cosmin Vlad idegesen cikázó, szürrealisztikus hatást kiváltó Madáremberét és Halát, valamint Viorel Martonnak a zenét térbe fogalmazó alkotását. A minden fölösleges részletet mellőző, nemesen egyszerű, tiszta forma érvényesül Cosmin Hristea alkotásán, Ovidiu Guleş Torzója pedig, mint általában mindig, most is lírai hangvételű. Cioca Radu Az emberi természetről kialakított, és formákba öntött bizarr művészi elképzelése a transzavantgárd jegyében fogant. De nélkülözné az objektivitást, ha nem szólnék Lőrincz Lehel arányaiban és tömbszerűségében ragyogóan megfogalmazott Pihenéséről és Portréjáról, Kún György lírai vallomásairól, Suba László munkájáról. Szinte azt mondhatnánk, az idei esztendő a szobrászat éve a Téli Szalonon, ha nem lenne átlagon felüli a festészeti felhozatal is. De visszatérve az előbbihez, meglepően sok a színvonalas munka. A fémbe, kőbe, fába álmodott, sziporkázó formavilág az anyag expresszivitását esetenként a felület míves finomságú megmunkálásával, máskor annak durván hagyott, vagy éppenséggel éles vágásokkal szabdalt részei által hangsúlyozza. Mindenkor a természetes anyag, s a neki szánt forma harmóniája képezi a kifejezés katartikus töltetét, válik a művészi kommunikáció feszítő erejévé. Mint említettem, nem kevésbé értékes és érdekes festőink idei kínálata. A főfalon Ioan Sbârciu, Teodor Botiş és Lao Pi osztozik. A világjáró és a nagyvilágot Kolozsvárra csábító nagy reformer, Sbârciu ezúttal nem a letargiából felrázni, megdöbbenteni akar munkájával, hanem különleges festői erényeit megcsillogtatni. Sikerrel. Kisméretű, de különlegesen megkapó munkája a tárlat reprezentatív darabja. Teodor Botiş is legjobb formáját hozza. Azt a megbízható minőséget, amellyel évek, évtizedek óta megszoktatta a tárlatlátogatót. Folklorisztikus-geometrikus formakonstrukciói a látvány erejével hatnak, de a látványmögöttit is sejtetik. Lao Pi látvány- és gondolatsűrítménye pedig koncentráltan nyújtja mindazt, amit a Szem és a művész szeme elraktározott, s most a nyilvánosság elé tár, mívesen megmunkált közhírré tesz. Láttat és meditáltat. Az utcával szemközti fal immár hagyományosan Feszt Lászlóé. Jogosan. A mester eddig még sohasem okozott csalódást a nézőknek. Mívesség tekintetében aligha akad párja. A mű címét és a költőt parafrazálva, hajnali szerenádja a művészi igényesség irányába mutató csöndes ébresztő mindazoknak, akik erről netalán megfeledkeznének. A legidősebb és a mai napig is alkotó mester, Cs. Erdős Tibor iránti tiszteletet jelzi a szervezők gesztusa: a főhelyre helyezett festőállvány a művész olajképével. Nagy Endre Színháza és Koponya című szürrealisztikus munkája a művész technikai tudásának, nem mindennapi sokoldalúságának bizonyítéka. Igényes szín- és formajátékoknak minősülnek Margareta Catrinu Metamorfózisai, s a fény jegyében születtek Alexandru Cristea kiforrott alkotásai. Elian munkája, mint mindig, ezúttal is különszám: a művész kifogyhatatlan intuícióval és rajztudással „kísérletezik”, kísérletei azonban korszerűen megfogalmazott, kiforrott műalkotások. A tárlat reprezentatív falává lép elő az a felület, amelyet Székely Géza és Szabó Vilmos két-két munkája ural. Előbbi Extázis (I., II.)című nagyméretű, a 21. századi valóságot, a felfokozott életritmust mozgalmas képarchitektúrává lényegítő alkotásai erőteljes kisugárzásukkal kerítik hatalmukba a nézőt. A hatások és ellenhatások bonyolult szövevényrendszerének hálójából kapunk ízelítőt, abból a feszültségteljes lelkiállapotból, amely ezeknek a munkáknak a forrása. Az élesen sarkított megfogalmazás, a pontosan meghatározott, részletekből összeálló egész jellemző Székely Géza alkotói módszerére. Szabó Vilmos munkái az alkalmazott technikától meghatározottan is más jellegűek, bár a vonalak ideges cikázása, a munkákból áradó feszültség hasonló. A míves múlt üzenetét hordozó alkotások a mának és a jövőnek szólnak. Mintegy mementóként. A portréfestészetben jeleskedő Valovits László klasszikus hangvételű Katedrálisa, Maria Truţa és Carol Nebert lírai megközelítései, Dora Dumitrescu konstruktivista jegyeket mutató Kompozíciója, az Aramă házaspár sajátos, az eredeteket sejtető megfogalmazásai, Marius Ghenescu szakrális ihletettségű munkája, Labancz-Cişmagiu Agnes dekoratív kompozíciói a középső teremben kaptak helyet. S ugyancsak itt vonja magára a figyelmet a technikák és felhasznált anyagok szempontjából egyaránt változatos, geometriai alakzatokban kifejezésre juttatott művészi üzenet: Manuela Botiş „triptichonja”, a textilművész sajátos festői megnyilatkozása. A terem hangulatát meghatározó módon befolyásolja Simona Gocan és Adela Gocan egy-egy nagyméretű, figyelemfelkeltő alkotása. A két munka sikeresen fogja közre Gavril Gavrilaş vörösben izzó, látványos festői megfogalmazását, az állandó, örökös mozgás szimbólumát, a Pantha rheit. A tárlat kellemes színfoltját képezi Elena Szervácziusz és Kováts Ildikó virágcsendélete. A hátsó terem meghatározó munkája Dobribán Emil nevéhez kapcsolódik. A jelek szerint a művész alkotói periódusának egyértelműen felfelé ívelő szakaszába jutott. Színei a megszokottnál is erőteljesebbek, absztraktba hajló sajátos fogalmazásmódja újabb egyéni jegyekkel gazdagodott. A mű címe A ma embere. Művészi üzenete azonban nemcsak a ma, hanem a jövő emberéhez is szól. A másik két munka, amelyről feltétlenül említést kell tenni, Anna Nebert Kompozíciója és Dávid Ilona Kettősség című alkotása. A Nebert festődinasztia legifjabb tagja valósággal berobbant Kolozsvár művészeti életébe. Alig végezte el az egyetemet, s már a Művészeti Múzeumban rendezett, sikeres egyéni kiállítással büszkélkedhet, most kiállított munkája pedig már az ugyancsak ígéretes folytatást jelzi. A kép faktúrája, színei és formai megvalósítása a lírai absztrakt mintapéldánya. Dávid Ilona Kettősség című munkája sajátosan visszafogott színei ellenére is rendkívüli feszültségteremtő erővel rendelkezik. Mintha a látványon túl is igyekezne láttatni. Áttételesen közölni a nézővel a precíz megfogalmazásokon túlmutató üzenetet. Szólnunk kell Felházi Ágnes míves munkáiról, sajátos térhatást eredményező technikájáról, Kolozsi Gabriella és Adriana Jebeleanu idegesen cikázó színes vonalbeszédéről, Oana Fărcaş transzavantgárd „álmairól”, ifj. Starmüller Géza és Starmüller Katalin, Maria Mărginean, Mihai Chisăliţă, Lucian Ţintariu munkáiról. Mindezek után még egyszer hangsúlyoznám: látványos, igényes és a maga nemében egységes kiállításnak nyújtott otthont a kolozsvári Szentegyház utcai galéria. Ennek ellenére sajnálom, hogy a megyei seregszemlék olyan állandó résztvevőinek, mint többek között Korondi Jenőnek vagy Gergely Istvánnak a munkáival most nem találkozhattam. Németh Júlia Kolozsvár A fényképeket készítette Gyurka Előd Veress Mátyás Székelyudvarhelyen és környékén II. József uralmának kezdetétől, a XVIII. század utolsó évtizedeiben a Székelyföldön is az egyházi művészet újjáéledésének lehetünk tanúi. Ezen újjáéledés székelyföldi mértéke és eredményei természetesen nem hasonlíthatók más, gazdaságilag előrehaladottabb vidékek fejlődéséhez, ám mégis számos értékes képzőművészeti alkotás született ebben, az európai kultúra peremvidékén elterülő régióban is. Az említett korszak erdélyi viszonylatában az a Veress Mátyás számított az egyik legkiválóbb festőnek, akinek egy oltárképe a Székelyudvarhelytől 10 km-re fekvő Székelyszentléleken látható, egy másik oltárképe pedig Székelyudvarhelyen, a Ferenc-rendiek templomában készült, de sajnos ma már nem létezik. Annak ellenére, hogy Verestói Mihály kolozsvári főbíró 1845-ben úgy emlékezik Veress Mátyásra, mint aki „az akkori időben leghíresebb festő” volt,1 ismereteink életútjáról és munkásságáról eléggé hézagosak. Munkái legtöbbször újrafestve, jobb esetben úgymond „restaurálva” maradtak fenn, sok alkotásáról viszont csak korabeli, vagy későbbi visszaemlékezésekből értesülhetünk. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy születésének dátumára is csak következtetni lehet. B. Nagy Margit szerint 1739-ben születhetett, ugyanis 1783-ban egy tanúvallomás alkalmával 44 évesnek mondja magát. Ha ezt elfogadjuk, akkor hibás az az anyakönyvi bejegyzés, mely szerint halála évében 60 éves volt. A székely nemes családból származó festőnek két házasságából négy gyermeke született. Első felesége Perger Krisztina, aki templomfestői munkáinál is segédkezett. Második felesége az akkor híres szobrászcsaládból származó Csűrös Anna. Gyermekei közül Márton és Albert tovább-vitték apjuk mesterségét és a kor jó nevű festői lettek, Antal nevű fia asztalosként élt és dolgozott az erdővidéki Baróton, míg Júlia lánya Kolozsváron maradt, ott ment férjhez. Mint kolozsvári polgár, az 1780-as években a város Óvár nevű részén lakott saját házában, a „taxafizetés” tekintetében a négyes kategóriába sorolva, ami jó anyagi helyzetre vallott.2 1786-ban a város Veress Mátyást ajánlja a megüresedett szépírás-katedrára, évi 300 forint fizetéssel. A festő életét ezután már csak különböző törvényszéki periratokból követhetjük nyomon. 1788-tól leánya pereli éveken keresztül az anyai harmad (Perger Krisztina után járó örökség) kiadása miatt. 1795-ben Veress Mátyás pereli Szentkirályi Ferencet adósság miatt. 1802-ben a kolozsvári városi tanács azt kéri Udvarhelyszéktől, hogy az oda költözött Veress Mátyás 4 évi elmaradt kolozsvári adóját hajtsa be. 1805-ben a festő kéri a kolozsvári tanácstól, hogy újra iktassák be végrehajtás útján lefoglalt majorja tulajdonjogába. 1808-ban ő is a „completirozo” polgárok között van, akik megtagadták a sóút építése miatt felemelt „taxa” kifizetését. 1809. december 2-án hunyt el. Felesége (Csűrös Anna) 1810-ben kér osztóbírákat.3 Ha Veress Mátyás festészete kerül szóba, akkor leginkább a kapjoni Haller-kastély 5 képét említi a szakirodalom, mint a festő mestermunkáinak is tekinthető alkotásokat. A megrendelő a kapjoni kastély ura, gróf Haller János. Az úrnő Csáky Borbála (Haller György özvegye) szobájának falait díszítő öt festmény mára már gyakorlatilag teljesen megsemmisült. 1966-ban már csak két vászon létezett a kolozsvári – akkor rajoni – Múzeum birtokában, de azok is annyira megrongálódva, hogy csak néhány díszítés halvány körvonala látszott. Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, azt Elekes Viktorné, a kapjoni kastély volt tulajdonosa írta le 1959-ben, emlékezetből.4 Veress Mátyás az öt képet öt vászonra festette, amelyeket aztán nem helyezett keretbe, hanem egymáshoz illesztve sűrűn vert apró szegekkel feszített fel a falra. Az öt kép az öt érzéket ábrázolta: I. Gustus – ízlelés. Emberi alak áll egy medence szélén, száját a medencében csörgedező vízre helyezi. Öltözete rövid köpeny, térdnadrág, lábán félcipő, fején nagy méretű kalap. II. Odoratus – szaglás. Két ember áll egy kis ház előtt, a fennebb leírt (Gustus) képen látható személyhez hasonló ruhába öltözve. Egyikük tubákkal kínálja társát. III. Auditus – hallás. Két személy az úton állva hallgatózik, figyelve, amint a távolból lovasok közelednek. IV. Visius – látás. Egy, az előbbi személyekhez hasonlóan öltözött férfi szépen faragott kőre néz, amelyen felirat olvasható: „Pinxit Mathias Veres 1771.” (Festette Veres Mátyás 1771.) V. Tactus – tapintás. Két ember áll egymással szemben, egyik tapogatja a társa köpenyét. A képek hátterében színes, erdős-fás tájak. „A képek mind természetes színűek voltak.” 5 Különböző források alapján, az erdélyi művészettörténet Veress Mátyás alábbi főbb műveit jegyzi: 1). A küküllővári (r. Cetatea de Baltă, Fehér megye) kastély díszítőmunkái (1775) (13 aranyért festette); 2). A nagyalmási (r. Almaşu Mare, Hunyad megye) kastély díszítőmunkái (1776); 3). Kemény Farkas kerelőszentpáli (r. Sânpaul, Maros megye) kastélyának díszítőmunkái (1776 körül); 4). A székelyudvarhelyi (r. Odorheiu Secuiesc, Hargita megye) Ferenc-rendi templom (barátok temploma) oltárát és szentélyét festi és aranyozza feleségével, Perger Krisztinával együtt (1780-1781, ez a munkája ma már nem létezik); 5). Krisztus-kép, rézmetszet 13,6x8,3 cm (1786);6 6). Szent Erzsébet-főoltárkép, Erzsébetváros (r. Dumbrăveni, Szeben megye), örmény nagytemplom (1787); 7). Krisztus-kép, rézmetszet 19,5x32,2 cm (1788); 8). Krisztus-kép, olaj, 110x71 cm, Erzsébetváros (r. Dumbrăveni, Szeben megye), római katolikus templom (1790); 9). Szűz Mária születése, olaj 2,20x2 m, Csíkrákos (r. Racu, Hargita megye), római katolikus templom főoltárképe (1794); 10). Szentlélek eljövetele, olaj, 200x75 cm, Csíkszentlélek (r. Leliceni, Hargita megye), a római katolikus templom oltárképe (1794); 11). A kolozsvári városháza tanácstermében a hét szabad királyi város címerét és az Igazság allegóriáját festi meg különböző jelmondatokkal együtt (1795 körül); 12). Szentbenedeken (r. Murgeşti, Maros megye), a Kornisoknak egy Mária-Magdolna képet javít ki: „Renov. Math. Veress 1799.” (1799); 13). Véckén (r. Veţca, Maros megye), a római katolikus templom főoltárát festi meg. Joachim, Mária és Anna. Szűz-Mária születése. Olaj vászonra (1805); 14). Kolozsváron a Teleki-Pataki ház lépcső-mellvédjét festi, aranyozza és más díszítőmunkákat végez (1809); 15). Még nyilvántartott egy évszám nélküli gyermekarckép, amely Kemény János tulajdona volt. Hogy a felsoroltak mellett lappanghatnak ismeretlen helyeken Veress más alkotásai is, arra talán a legjobb példa a székelyszentléleki katolikus templom oltárképe, amelyet a helyi Domus Historia szerint 1794-ben festett, Hajdó János plébános ideje alatt. Erről a szakirodalom először Vámszer Géza észrevétele alapján értesül, amelyre Biró Vencel utal 1960-ban megjelent tanulmányának lábjegyzetében.7 A székelyszentléleki római katolikus templom a falu szélén, a Székelyudvarhelyt Marosvásárhellyel összekötő úttól jobbra található, a Fehér Nyikó hídja közelében. Hosszú ideig a két szomszédos falu, Nyikómalomfalva és Farkaslaka templomául is szolgált. Tájolása kelet–nyugat irányú és toronyból, hajóból, szentélyből, valamint sekrestyéből áll. Az épületet kőkerítés veszi körül. Többször átépítették, de középkori építésének jellegét nem veszítette el. 1729-ben még tornya nem volt, csupán egy harangláb. A tornyon látható emléktábla évszáma 1764, ami a ráépítés, toronymagasítás évét jelzi. A szentléleki templom eredete a XIII. század végére tehető. Egyértelműen csak falkutatással dönthető el, hogy az épületben milyen román kori stíluselemek konzerválódtak. A hajó és a szentély között félköríves diadalív teremt kapcsolatot. A szentélyt és annak záródását háromszakaszos bordás keresztboltozat fedi. Szentlélek első említése a pápai tizedjegyzékben történik: „Jacobus sacerdos de Sancto Spiritu solvit IIII. banales antiquos”.8 A szentélyben található főoltárról, annak történetéről a Domus Historia-ból tudhatunk meg többet, amelyet Lázár Albert plébános kezdett el újraírni 1953. február 23-án. A régi, barokk stílusú főoltárt Hajdó János vágási plébános csináltatta 1794-ben, László András plébános és Pakot Lajos főgondnok idejében. „A Szentlélek Isten eljövetelét ábrázoló olajfesményű szép oltárkép is ekkor készült. Az oltárt a képpel együtt Veress Math. kolozsvári festő készítette fenyő- és hársfából. Százötven esztendeig szolgálta ez az oltár Isten dicsőségét és a lelkek üdvét.”9 Továbbá említést tesz egy korabeli képről, amelynek festőjét nem ismerjük. „Ez a nemes lelkű adakozó, Hajdó János pap, különben idevaló születésű volt, amint ő maga írja a templomnak hagyott szép Mária-kép hátsó lapján. Ez az értékes régi kép jelenleg a papilak irodahelyiségében van elhelyezve. [1953] A hátsó lapján ez olvasható: »Post mortem meam relinquo Eclesiae Sz-Lélekensi, P. Joannes Hajdó, ubi natus et baptisatus sum, hanc imaginem. A. 1768.« Négy szt.-ereklye van e kép első oldalának négy sarkához illesztve: S. Serenus, S. Donatus, S. Theophila és S. Verkundus ereklyéi. A kép díszes keretbe van foglalva (a keret már megkopott) s üveglap van előtte.”10 A mostani új főoltár 1943-ban épült kemény tölgyfából. „A 150 éves régi oltárt a szú megette, különösen a tábernákulum volt nagyon elkorhadva. Puszta kézzel majdnem az egészet szét lehetett volna morzsolni. E sorok írója sokat hangoztatta a híveknek, hogy újat kellene építeni, azonban az anyagi fedezet hiánya s a hívek szegénysége sokáig késleltette az építést. Egy szerencsésnek mondható szerencsétlenség aztán siettette a kérdés megoldását. 1941. augusztus 21-én, hétköznapi szentmise közben, felajánláskor az oltárkép feletti díszes oltárrészlet magától lezuhant az oltárra és ott porrá zúzódott. A 20-25 kg. súlyú lezuhant rész összetörte a kemény ezüstből való miséző kelyhet. Egyéb baj semmi sem történt. Más kelyhet, ostyát, bort és oltárterítőket kellett hozni s a felajánlást megismételve, folytatódott a szt. mise. [...] Csak az Isten különös kegyelme mentette meg a miséző papot, hogy agyon nem ütötte a lezuhant oltárdíszlet. (Nagyon széles volt az oltármensa, ez mentette meg!) A második világháború okozta nagy drágaság és anyaghiány miatt nagyon nehezen lehetett megcsináltatni az új oltárt. Úgy terveztük, hogy a tábernákulum páncélszekrény legyen, de a háború miatt nem lehetett megvalósítani a tervet, mert minden ilyen anyag zárolva volt. Kilenc oltárterv közül választott az Egyházmegyei Hatóság Egyházművészeti Bizottsága. A választásnál nem kis szerepet játszott az a körülmény is, hogy mennyi pénzünk volt. Tervrajzot kértünk Budapestről az Egyházművészeti Központtól, Oberbauer és Bittner cégektől; egy kolozsvári és két székelyudvarhelyi oltárépítőtől. Láiber Dénes udvarhelyi oltárépítő gótikus szárnyasoltár-szerű tervét látta legjobbnak a Főhatóság. Új szószék ugyanilyen stílusban és színben szintén tervbe volt véve, de nem lehetett elkészíteni, mert a nagy háború okozta felfordulás miatt még az oltárt is alig lehetett befejeztetni s felállítani. Maga az oltárkészítő, Láiber Dénes sem lehetett már jelen az oltár felállításánál, mert előzőleg már hadba vonult. Az új főoltár a liturgikus törvényeknek megfelelően készült. A C.J. C. 1197. és 1198. canonjai értelmében az elmozdíthatatlan oltárnak (altare fixum) négy feltétele van: 1., hogy az oltár felső lapja – a mensa – egy darab terméskőből álljon; 2., hogy az oltár alsó része szintén terméskőből legyen; 3., hogy a mensa az alsó résszel úgy össze legyen forrasztva cementtel, hogy a felső lapot ne lehessen elmozdítani; 4., hogy úgy a felső rész, mint annak az alsó résszel való kapcsolódása szt. krizmával megkenessék. Ezen liturgikus szabályokat mind megvalósítottuk. Az oltár felső kőlapját, a két és fél méter hosszú és 65 cm széles mensát nagyon nehezen lehetett előteremteni. A megbízott zetelaki kőfaragók sok keresés után kaptak akkora nagy követ a Hargita hegység Libán nevű részében, amelyből kihasíthatták oltárlapunkat. Az alsó két nagykövet, amelyeken nyugszik a felső nagy kőlap, Oroszhegyből hozattuk; az ottani régi templomban mellékoltárok voltak. Az egészet Tittel József udvarhelyi kőfaragómester dolgozta ki és állította össze 400 pengőért. Láiber Dénesnek az oltár farészeinek kidolgozásáért 4250 pengőt fizettünk. A Szentlélek eljövetelét ábrázoló szép oltárképet, valamikor valami kontár átfestette volt s a gyertyák füstje is nagyon megfogta, s ezért restaurálásra szorult. Pintér László budapesti restaurátornak sikerült sok és kényes munka után 1943 nyarán a képet eredeti szépségében restaurálnia. 120 pengő tiszteletdíjat fizettünk neki. Az új oltár beállítása előtt 1943 őszén általános belső renoválást csináltunk a templom belsején. Hargitai Gyula udvarhelyi templomfestőnek 2035 pengőt fizettünk a templomfestés munkálataiért. Az oltárszentelést 1944. febr. 13-ra tűztük ki. Ekkorra vártuk Márton Áron Püspökatyánkat Dél-Erdélyből. Mivel azonban a román hatóságok nem adtak útlevelet s nem engedték át Észak-Erdélybe, ezért az oltárconsecrálást a nagym. Püspök Úr Sándor Imre kolozsvári püspöki helytartóra bízta, aki 1944 május 29-t, pünkösd másodnapját tűzte ki a felszentelés napjául.”11 Székelyszentléleken a Veress Mátyás által festett oltárkép a pünkösdhöz kapcsolódó Szentlélek eljövetele bibliai eseményét jeleníti meg. A téma eléggé elterjedt, Európa-szerte igen sok oltárképen találkozunk vele. A keretet a következő bibliai történet szolgáltatja: Krisztus mennybemenetele után Mária és a legközelebbi tanítványok együtt maradtak és együtt ülték meg a zsidó pünkösdöt is, a mózesi törvény ünnepét, ami ötven nappal következett az Egyiptomból való kiszabadulás, a húsvét emlékünnepe után. Ekkor is, erre az ünnepre, akárcsak húsvétra minden évben nagyon sokan zarándokoltak el Jeruzsálembe. Ez a hatalmas tömeg pedig tanúja volt a Szentlélek eljövetelének. „Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol [az apostolok] egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat elöntötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2,1). A Jeruzsálemben tartózkodó idegenek pedig döbbenten vették észre, hogy értik, amit az apostolok mondanak. Mintha mindenkihez külön-külön saját anyanyelvén szóltak volna. Mindenki csodálkozott és sokan részegséggel vádolták az apostolokat. Ekkor Szt. Péter prédikálni kezdett, aminek hatására sokan megtértek és belőlük alakult az első nagyobb keresztény közösség. A Szentlélek (Isten) eljövetele legkorábbi ránk maradt képi ábrázolása 582 körül készült (Rabbula-kódex, Firenze, Biblioteca Laurenziana).12 Általában a Szentlélek eljövetelét ábrázoló képek Máriát a tizenkét apostol társaságában jelenítik meg. Ez az ábrázolásmód nyugaton a XIII. században terjedt el. Mária központi helyet foglal el és Krisztus egyházát, az Ecclesiat jelképezi [gör. ekkleszia – népgyűlés, gyülekezőhely. Szt. Pál jelöli először ezzel a szóval a keresztény közösséget. Később szakrális épületet, megépített templomot is értettek alatta]. Az áruló Júdás helyett, – aki mint tudjuk – önkezével vetett véget életének, az apostolok által választott Szt. Mátyás apostolt ábrázolják. [„Mátyás apostolt az áruló karioti Júdás helyébe vette fel választás és sorshúzás útján az apostolok sorába az új jeruzsálemi keresztény közösség Szt. Péter elnöklete alatt.” (ApCsel 1,15). Szt. Mátyás atributumai: kard, bárd, kövek, kereszt, lándzsa.] Továbbá még jellemző ezekre a képekre, hogy a személyek feje fölé apró lángnyelveket festenek. Ha elfogadjuk Lázár plébános megállapítását, miszerint Pintér László budapesti restaurátor eredeti szépségébe állította vissza Veress Mátyás egyszer már kontárul átfestett és az évek során befüstölődött festményét – ami egyébként valószínűnek tűnik –, akkor talán az egyik legjobb állapotban fennmaradt Veress Mátyás-festményről beszélhetünk. Sajnos azzal az oltárképpel, amelyet a székelyudvarhelyi barátok templomában festett, ma már nem tudjuk összehasonlítani. Erről az oltárképről, amelynek valamikori létéről P. Boros Fortunát rendháztörténeti munkájából értesülünk, nagyon keveset tudunk.13 A székelyudvarhelyi Ferenc-rendi kolostor templomának díszítéséhez és kifestéséhez II. József uralkodásának kezdetén fogtak. A munkát végző művészről P. Boros Fortunát a következőket írja: „A festő neve a nagy oltár mögött lévő feliraton maradt fenn: az oltárt a szentéllyel nagyon tisztelendő Sánta Mihály helybeli házfőnök tek. Ferenczi Zsigmond apostoli szindikus idejében Veress Mátyás festő és neje Perger Krisztina festette és aranyozta be.” Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképe a témakörbe tartozó festmények szokott kompozícióját követi. Az apostolok Mária központi alakja köré csoportosulnak. Csak egy apostolt határozhatunk meg biztosan: Mária balján imára kulcsolt kézzel, fehér hajjal és szakállal Szt. Péter látható, ugyanis egyik atributumát, a két kulcsot bal alkarján átvetve hordja. A másik némi fenntartással beazonosítható személy Szt. János, ugyanis Nyugat-Európában egyedül őt ábrázolták sima arccal. [A bizánci ikonográfiában Szent János is szakállas aggastyánként jelenik meg. Nyugaton Szent Jánoson kívül sima arccal ábrázolták Szent Tamást is, de utóbbi a gótika korától mindenütt szakállas személyként szerepel. Szent Fülöpöt a reneszánsz korig sima arccal, azután szakállal, a többi apostolt minden korban szakállal ábrázolták.] Tehát a másik beazonosítható apostol Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképén Szt. János, aki Szűz Mária jobbján foglal helyet. Két kezét mellén keresztbe téve áhítattal tekint fel a galamb képében megjelenő Szentlélekre. A sima arcon kívül semmilyen Szt. Jánosra jellemző atribútumot nem találunk [kehely kígyóval vagy sas]. Érdemes még megemlíteni a felső sorban balról harmadik apostol hosszú, fehér szakállas ábrázatát. A fej alkata, tartása, beállítása meglepően hasonlít a szintén Veress Mátyás által festett véckei főoltárképen látható Joachimhoz (Mária apja, Szt. Anna férje). A kép kompozíciós erővonalai, amelyeket az alakok fejtartása, a tekintetek iránya, a kezek tartása stb. sugall stabil formaszerkezetet eredményeznek. A fő erővonal a kép függőleges tengelye, amelynek irányát a Szentléleket megjelenítő galamb és Mária feje határoz meg. Kissé túlozva egy gúlához hasonlítható a kép szerkezete, amelynek csúcsa a galamb, alapja pedig az apostolfejek által kijelölt sokszög. Az alakok öltözete, a drapériák világos színe és légies fodrozódása bizonyos fokig lebegővé teszi a képet. Mintha a megfestett csoport nem is a földön, hanem a föld felett lebegne. Hogy mégis a földön állnak, azt Mária éppen csak kilátszó lábfeje és a két első sorban álló apostol jobb, illetve bal lába jelzi. A Veress Mátyás által vászonra festett kép vakkeretét feltehetően Pintér László cserélte ki. Erre utal a keret faanyagának állaga. A vakkeret függőleges és az egyik vízszintes merevítőjén fekete olajfestékkel felfestve ez áll: kettős kereszt, alatta „PAX” „REST. 1943.V.5. L. PINTÉR LÁSZLÓ BPESTRŐL”. Alaposabb szemlélődés nyomán az az érzése támad a nézőnek, hogy a kép felső részét Pintér mintha nem takarította volna meg olyan mértékben, mint az alsót. Sőt lehetséges, hogy a felső rész eredeti állapotában maradt. Erre a kép felső részén uralkodó sötét tónus utal. A kép felső részén a színek ragyogása tompább, mint az alakok szintjén. Ennek ellenére a festményen a fényforrás a Szentlelket megjelenítő galambot övező feltűnően széles glória. Ebből árad szét a fény a kép különböző elemeire. Az alakok annyira élénkek, annyira fényesek, mintha a restaurátor teljesen újrafestette volna őket. Ennek okát a helyi fényviszonyokban kereshetjük, ugyanis az oltárkép megvilágítása a sminkelő tükröknél szokásos megvilágításhoz hasonlóan van megoldva. Az oltárkép széléhez közel 30-40 cm-re egymástól fehérfényű villanykörték sorakoznak olyan formán, hogy a felső képrészt kevésbé világítják meg. Ezért van az, hogy apostolfejek a kelleténél jobban érvényesülnek. Ennek következtében a karakteres fejek hatása már-már da Vinci fejtanulmányait juttatja eszünkbe és egy pillanatig arra gondolhatunk, hogy Pintér a kor divatos akadémista stílusában átfestette a kép ezen részét. Közelebbi szemlélés nyomán már más a benyomásunk. A fejek karaktere, alkata, beállítása is a XVIII. századi kolozsvári mester stílusára vallanak. Az átfestés valószínűségét csökkenti a kezek állása, sokszor kissé naivan lapos és megnyújtott formája, amilyenekkel más, Veress Mátyás keze nyomát viselő festményeken is találkozunk. Feltehetően Pintér nem avatkozott a képbe, nem festett át részeket. Esetleg bizonyos felületeken egy kicsit ráerősíthetett a színekre. (Ezt azonban teljes bizonyossággal csak akkor tudnánk megállapítani ha a festményt kiemelnénk a Leiber Dénes által készített oltárból.) Minden bizonnyal új vakkeretre feszítette ki a vásznat és megtisztította a kép felületét a koromtól és a Lázár Albert által említett kontár átfestés nyomaitól. Arról semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre, hogy ki és mikor nyúlt kontárul a festményhez jobbítási szándékkal. Veress Mátyás székelyszentléleki oltárképe jó karban van. Minden bizonnyal a restaurátor, Pintér László 1943-ban legjobb tudása szerint végezte munkáját. Hála neki, az erdélyi későbarokk festészet egyik kiemelkedő egyéniségének, Veress Mátyásnak ezt a festményét több emberöltőn át csodálhatják a szentléleki hívek és az oda látogatók. Veres Péter Székelyudvarhely A fényképeket készíttte Róth András Lajos JEGYZETEK 1. B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Buk., 1970. 328. 2. Uo. 3. Uo. 4. Biró Vencel: Veress Mátyás. In: Művészettörténeti Értesítő. 1960/2. 119. 5. Elekes Viktorné levele Écsy Jánoshoz. Nagybánya 1959. július 30.; közli Biró Vencel: i. m. 120. 6. Biró Vencel: i. m. 121. 7. Biró Vencel: i. m. 122. 8. Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Buk., 1981. 339. 9. Lázár Albert: A szentléleki római katolikus egyházközség története. Kézirat. 1953. 14. 10. Lázár Albert: i. m. 15. 11. Lázár Albert: i. m. 15–18. 12. A keresztény művészet lexikona. Bp., 1994. 13. Székely Közélet. 1927. február 20. 8. In memoriam Andrásy Zoltán (1910–2006) Az új esztendő első napjának reggelén, 2006 január 1-jén, 95 éves korában elhunyt Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész, a Magyar Művészeti Intézet, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet egykori tanszékvezető tanára, a Barabás Miklós Céh tagja. Az erdélyi magyar képzőművészek doyenje végleg eltávozott ugyan, világa azonban tovább él. Éltetik a munkák, a hosszú évek alatt kerek egésszé kiteljesedett életmű, a grafikák és festmények gazdag tárháza, amelyből nemrég láthattunk válogatást a Barabás Miklós Céh székházavató ünnepsége alkalmából. S hogy a Farkas utcai művészetek háza éppen Andrásy mester munkáival nyitotta meg kapuit 2005 november 17-én, nem véletlen. Akkor sem lenne az, ha a református egyház tulajdonát képező, évek hosszú sorának elteltével felújított romos épület nem éppen a művész nagylelkű gesztusa révén kerül a Céh használatába. Andrásy Zoltán ugyanis olyan iskolateremtő művész, aki alkotó tevékenysége mellett neves grafikusok egész sorát indította el a pályán. Az immár fogalomként is ismert kolozsvári grafikai iskola létrejötte elképzelhetetlen nevének említése nélkül. Az idős mester személyesen már nem vehetett részt a székházavatón, és utolsó kiállításának a megnyitóján, de álmának beteljesülését még megélte: a képzőművészek kolozsvári otthonának a felavatása betegsége ellenére is látható örömmel töltötte el. A kitűnő rajzkészséggel megáldott grafikus ceruza- és szénrajzaival, remekbeszabott akvarelljeivel írta be magát a műfaj kiválóságainak sorába, festőként pedig a realista ábrázolásmódot enyhe szürrealisztikus elemekkel vegyítve alkotta meg látványos és ugyanakkor gondolatébresztő kompozícióit. A határozottság és megejtő líraiság sajátos keverékéből született munkái technikától függetlenül mélységes humánumról árulkodnak. Az erőteljes érzelmi motiváltság pedig valósággal átsüt lélekből fakadó, s a lelkeket megcélzó alkotásain. Téli táj varjakkal – ötlik fel bennem a kép, amelyet öt évvel ezelőtt, az akkor 90 éves művész festőállványán megcsodáltam. – Csak nézze, nekem nincs hozzáfűzni valóm, én nem gyártok elméleteket a munkáimhoz, én festek. Egy-két ecsetvonást azért még kell eszközölnöm ezen a képen, egy kicsit még hidegebbre kell festenem, csak most már sokkal lassabban megy minden. De ha valami nem tetszik, mondja meg nyugodtan, én hálás leszek érte, elvégre az elmélet a maga műfaja, én csak a gyakorlathoz értek. S a „csak” szócska a szerénységéről közismert Andrásy mester szájából minden gunyoros él nélkül hangzott el. Későbbi látogatásaim alkalmával aztán megállapíthattam, hogy a hiányzó ecsetvonások is felkerültek a munkára, újabb alkotást azonban már nem láttam a festőállványon. Andrásy Zoltán letette az ecsetet, de továbbra is élénk érdeklődéssel figyelte a művészeti élet alakulását, majdhogynem az utolsó pillanatig. A 2006-os esztendő első reggelét még megérte, de 95. életévét, a kerek évfordulót nem kívánta túllépni. Áprilisban már nem ünnepelhetünk újabb születésnapot. Maradt a Téli táj varjakkal most már a lehető leghidegebb színekben, s mindörökre. Egy életmű lezárult. Egy életmű új életre kell. Németh Júlia	2 Téli Szalon – Kolozsvár, 2005 Németh Júlia 9 Egy ősi műfaj felértékelője Bordi András emlékkiállítás Nagy Miklós Kund 13 A székely háziipar úttörője Gál Ferencné Sántha Júlia (1902–1953) Murádin Jenő 17 Veress Mátyás Székelyudvarhelyen és környékén Veres Péter 27 Spanyol hódítás Budapesten Lőrincz Ildikó 32 Szecessziós szépségek Murádin Jenő 34 Nagybánya, az európai kultúra előretolt művészeti helyőrsége Kovács Árpád 37 In memoriam Andrásy Zoltán (1910–2006) Németh Júlia 38 ERDÉLYI KASTÉLYOK V. Biró József