Untitled Document

Kádár Tibor „kalotaszegi” képeiről

Ma a pillanatnyi figyelemért egymást túllicitáló látványdömpingben időről időre be kell látnunk, hogy nem élhetünk a teljesség igényével. Egymásba érő sorban nyílnak a kiállítások; hazai és külföldi művészek, köz- és magángyűjtemények anyagai kerülnek bemutatásra önálló és csoportos tárlatokon. A művészetkedvelők gyakran önkéntelenül is szelektálnak; vannak, akik kedvencekre, divatos vagy elismert, netán népszerű képzőművészekre esküsznek. Kádár Tibor esetében joggal egyesíthetjük a fenti kategóriákat, hiszen kivételes festői képességével, következetesen és hitelesen megalkotott életművével, erkölcsi tartásával már régen kivívta magának a nagy művészeket megillető rangot.
Kolozsvár szülötte, az idén hatvanéves mester különös életutat járt be. A művészi pályafutását viszonylag korán kezdő festő már a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola elvégzésétől kezdve (1971) rendszeresen kiállít, közben több mint másfél évtizeden keresztül rajzot és festészetet tanított Marosújváron, majd Kolozsváron. 1988-ban elhagyja szülőhazáját és családjával együtt Magyarországon telepedik le. 1990 óta Európa-szerte számos egyéni és csoportos tárlaton vett rész. Több évtizedes munkásságát különféle díjakkal jutalmazták.
Kádár Tibor már alkotói pályájának kezdetén igyekezett a festészet Panteonjába emelni szűkebb szülőföldjét, Kalotaszeget. Csendéleteket, zsánerképeket fest, amelyekből akarva-akaratlanul is szembetűnik a színek mögötti tartalom, észrevehető a rejtett emberi-társadalmi viszonyok megfogalmazása és leleplezése. Több mint negyedszázaddal ezelőtt, 1980. novemberében, a kolozsvári Korunk Galériában kiállított „kalotaszegi képekről” Kántor Lajos találóan jegyzi meg: „Az utóbbi években Kalotaszeg a maga színes népművészetével egyre inkább képzőművészeti – elsősorban festői – téma is lett; az e tájról elszármazottak erős szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz (…). Mint Kádár F. Tibor, a pályáján megfontoltan, következetesen haladó ifjú festőművész. Ősei révén ő is szülőföldjének mondhatja Kalotaszeget, s most (…) hűségének bizonyságát tárja elénk.” 1 A mester tehát már indulásakor a tradícióban kereste és találta meg azt a kapaszkodót, melynek segítségével az egyszerű önkifejezésen túljutva visszatalálhatott a közösségbe. Ezt a tradíciót a diktatúra kemény évtizedeiben a népművészetben lelte meg. Most, 2006 nyarán a Duna Televízió székházában Kádár Tibor „kalotaszegi képei” közt sétálgatva tiszta lelkiismerettel megállapíthatjuk: ma is aktuális Kántor Lajos elemzése a festő vásznain ábrázolt „töprengő, szomorú szemű kalotaszegi lányról”, „az önmagába semmit-nem-várón tekintő öregasszonyról” – a ma már a turisták özönével elárasztott, magával ragadó – Kalotaszegről.2
A kádári életmű jelentős részét kitevő „kalotaszegi képekben” él a ballada, benne van a sorshelyzet. „Még felpirkadnak a közösség szertartásai (…) a kiüresedés, a szétszóratás előtt (…) és festőnk drámain, expresszíve, mint a valóban történelmi színpadon, a zord szelek, idők világát hozza elibénk” – írja egy helyütt Páskándi Géza Kádár Tibor munkáiról.3
Az Asszonyok című kompozíción a két fiatal menyecske mellett a feketébe öltözött, görnyedt hátú siratóasszonyok „tetemrehívást várnak, hogy tudják, kit kell elsiratni végül is.” 4 Kádár a személyes múlt, a személyes idő, a múlttal és az idővel való azonosság kérdéseit járja körül festői megoldásaival. A menyecskék világos kendője, színes nyakkendője és zsinóros „mejjrevalója”, míg az idős asszonyok egységes fekete öltözete a drámai kifejezés megjelenítője.
Habár szelíd és látszólag kiegyensúlyozott kép a Kilátás a Riszeg tetőről, mégis érezni egyfajta nyomást, ami ránehezedik a tájra. Az emberi tevékenység és a természeti erők munkáival teleírt föld képeként a magasból látjuk a Sztána melletti, virágba borult májusi tetőt és a völgyet. Zöld, barna és vörös foltok dominálnak a kép felületén. A természet zöldje, a föld barnája fölött áttetszik ugyanakkor a megfoghatatlan, sejtésnyi fátyolként szitál a távoli horizont.
Kádár „kalotaszegi képein”többségében lányok és asszonyok szerepelnek, jellegzetes népviseletükben. Gyarmathy Zsigmondné – a kalotaszegi népművészet első kutatója – több mint egy évszázaddal ezelőtt így írt: „...a kalotaszegi lány egy lábon járó tulipán (…). Talán akkor a legszebb, a legragyogóbb a kalotaszegi tájviselet, amikor a nép tömegesen, ünnepi díszben a templomba megy. Rojtos selyemkendők, lenge hajfonatok röpködik körül a feltűzött muszulyt és a ráncos kötényt... A legfiatalabb menyecskék szintén elvegyülnek a lányok csoportjában, s talán festőiebbek fehér dulandlé-kendőjükkel, amely alól kicsillog a fejhez simuló kis aranyos fejkötő.” 5
A beszögezett, elhagyott kapu „erezetig lemeztelenített deszkáinak a naturalista anyag szépsége” az egykori életerős falu elnéptelenedésétől, megszűnésétől való félelem, illetve nosztalgikus elsiratásának szimbóluma.6 A leszűkített kompozíció stílusában eltér a fenti alkotásoktól. Színvilága és a fény-árnyék hatás erőteljesen plasztikus hatást kölcsönöz a képnek.
Kádár Tibornál a szűkebb szülőföld ábrázolása néha nosztalgikus csillogásként merül fel, azonban ő nem csak a naturalitásra koncentrál, fel kell ismernünk a látvány másik alternatíváját is. Egyik vásznán a művész egy takaros kis portát ábrázol, éppen olyat, amilyet egykor Kós Károly is elképzelt magának: „termő gyümölcsfákkal, tisztán művelve, gondosan tartva, hogy szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja.” 7
Kádár Kalotaszeg kapcsán nem feledkezik meg Erdély „mindeneséről”, a szülőföldjéhez mindvégig hű Kós Károlyról sem. A Duna Televízió székházában kiállított alkotásai között szerepel egy portré a híres építészről. A festő hűen adja vissza az idős, ráncolt homlokú Kós Károly szilárd jellemét, tiszta tekintetét.
Kádár Tibor ábrázolási módszere egyszerre realista és látomásos. Emberábrázolása nosztalgikusan vallásos, képi elemei nemcsak a valós látványt adják vissza, hanem sok esetben utalásszerűen vezetnek rá a mondanivalóra. Viszonylag kevés színt használ, képei mégis színtelítettek. Megértő empátiával figyeli az átalakulások kegyetlen vonulatát, de nem búcsúztatja, csupán menteni igyekszik a menthetőt, az értékeket kívánja megőrizni ecsetjével, azt, amit ősei nehezen szereztek. Széles ecsetkezelésű, nagyvonalúan alakított figurális festményei drámai hatásúak. Kádár ízig-vérig eredeti festő, nem kétséges szakmai felkészültsége, tenni akarása. Festészetbeli tudása mindig szervesen összekapcsolódik magas fokú esztétikai igényességével.

Kovács Árpád
Budapest–Oroszhegy

Jegyzetek

1 Kántor Lajos: A „másik" Kalotaszeg festője. In: Korunk Galéria (leporello). 1980. nov.
2 Kántor: uo.
3 Páskándi Géza: Az Etnosz rongyai. In: Kortárs. XXXIV. évf. 1990/2.
4 Páskándi: uo.
5 Erdélyi Gyopár - az Erdélyi Kárpát-Egyesület közlönye. 2001/2.
6 Vö.: Banner Zoltán: A szegek helye. In: Forrás. XVIII. évf. 1986/6.
7 Kós Károly: Bevezetés a Testamentum és agrikultúra című kézirathoz (1915)

In memoriam Szabó Bokor Márta

Hatvannyolc év. Ennyi adatott meg Szabó Bokor Mártának. A születésnapját követő hajnalon, 2006. október 29-én örökre eltávozott. De ebben a csonka hét évtizedben a lehető legteljesebb életet élte. Kiváló keramikus művész és melegszívű, segítőkész, kiváló ember volt. Csupán önmagához volt néha igazságtalan. A mások érdekeit gyakorta a sajátjánál előbbre valónak tartotta. A legsúlyosabb sorscsapásoktól sújtva – férjét és egyetlen fiát is elvesztette – sem tört meg. Bámulatos lelkierővel, élni akarással, művésztársai iránt érzett felelősségtudattal vetette bele magát a közügyek intézésébe, a Kós Károly és Szolnay Sándor alapította, majd 1994-ben Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére újraalakult, romániai magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh ügyeinek intézésébe. A szervezet ügyvezető elnökeként oroszlánrészt vállalt a Farkas utcai székház működtetésében, a művészeket foglalkoztató elképzelések, célok megvalósításában.
Hitt az erdélyi képzőművészet jövőjében. Annak a bizonyos transzilván jellegnek a létében: az összmagyar és összeurópai művészetbe szervesen beilleszkedő, a legkorszerűbb követelményeknek megfelelő, de jellegzetességeit is megőrző művészi megnyilatkozásban. Ebben a hitben élt és alkotott, és ebből a hitből merítette azt a bámulatos erőt, amellyel szinte a legutolsó pillanatig jelen volt a Céh életében: jó gyakorlati érzékkel irányította a gazdasági ügyeket, kitűnő emberismeretével és emberszeretetével pedig kellemes légkört alakított ki maga körül. Mindenki szerette.
Aminthogy művészete is szinte mindenkihez utat talált. Szeretettel és megértéssel fordult embertársai felé, akiket aztán ugyanilyen szeretettel mintázott meg, örökített agyagba vagy kőcserépbe. Még akkor is, ha sorstársainak hibáit, fonákságait pellengérezte ki. Karikírozó készsége nem ismert ugyan határokat, a humánum kereteit azonban sohasem lépte túl. Munkásságát a humor szolgálatába állította „s a humorban nem ismert tréfát”, fonákságainkat, olykor saját magunknak sem bevallott gyöngeségeinket azonban sohasem maró gúnnyal, kíméletlen iróniával, hanem megértéssel, huncutkás összekacsintással nyugtázta. Olyan görbe tükröt tart elénk, amely nem elkeserít, hanem ellenkezőleg, megmosolyogtat. Tusnád szülötteként az egészséges székely humort lopja be alkotásaiba és lopja be magát szívünkbe. Sajátos mosolyterápia ez, a derű művészi szintre emelése, amellyel nemzedékeket kezelt, gyógyított ki ha csak néhány percre is a komor korunk szülte borongós hangulatból, elkeseredésből, vagy éppenséggel a rohanó világgal, felgyorsult életritmussal együtt járó szenvtelen nemtörődömségből. „Kedves, megbocsátó fintorral tart tükröt elénk, „hát ilyenek vagyunk” – de bebizonyítja azt is, ha derűvel, jókedvvel nézzük magunkat és az életet, szép is lehet. Talán még az öregség is!” – írja róla a művésztárs és barát, Soó Zöld Margit.
A sors iróniája, hogy ebbe a szép öregségbe szinte még belekóstolni sem volt ideje. Olyan mosolygósan, életvidáman és fiatalosan távozott, amilyennek mindig is ismertük.
Életében sohasem hajszolta a népszerűséget, emberként, művészként mégis a legnépszerűbbek közé tartozott. Munkái pedig meghozták számára a legnagyobb elégtételt: a szakma és a közönség elismerését. 1976-ban országos III., 1980-ban országos I., 1983-ban megyei I. díjat nyert, az évek folyamán számos oklevéllel ismerték el művészi tevékenységét, 2004-ben pedig megkapta az EMKE Szolnay Sándor-díját. A legnagyobb kitüntetés számára mégis embertársai, barátai szeretete volt. Ebből merített erőt a továbblépésre, az újabb és újabb munkák elkészítésére. Nagy tervei voltak. Úgy tűnt, a Barabás Miklós Céh életében a székházgondok megoldódásával nyugalmasabb periódus következik, s több időt szentelhet az alkotómunkára. Az üveggel kacérkodott, az agyag és a kőcserép mellé ezt a különleges hatásokkal kecsegtető, áttetsző anyagot is be szerette volna építeni kisszobraiba. Aminthogy alapanyagként a használatból kivont, patinás tetőcserép is bekerült művészi arzenáljába. Ezekből sikerült is egy szerényebb sorozatot elkészítenie. Továbbvitelükre azonban már nem jutott ideje.

Életműve így is teljes. Hátrahagyott kisszobor-gyűjteményében, amely immár egységes egészként képviseli a Szabó Bokor Márta-i művészi örökséget, groteszkbe hajló humoros figurái mellett a gondolkodó ember is helyet kap. A munkáit körüllengő könnyedség és játékosság esetenként súlyos mondanivaló hordozója. A realitás kíméletlenségébe ütköző, kétségbeesett, az isteni gondviselésben menedéket kereső és találó ember alakját is felfedezhetjük kerámiaszobrai között. A biblikus tematika sem idegen a művésztől. Vallásos érzület szülte alkotásait sajátos líraiság lengi körül, amitől, esetenként, még groteszkbe hajló, humoros figurái sem mentesek.
A plasztikai megformálásban a művész olykor az európai kultúrkincs reprezentatív alkotásaihoz is visszanyúl, felruházva azokat a rá olyannyira jellemző könnyed, játékos iróniával. Kitűnő példája ennek a Három grácia aktualizált és egyediesített, ízig-vérig harmadik évezredi, sajátos megjelenítése. Az alkalmazott technika, a patinázott, égetett kőcserép különösképpen alkalmasnak bizonyult a régi-új tematika megjelenítésére. S ugyanezt mondhatjuk el a Kariatida esetében is, amelynél a művész az általa kedvelt és gyakorta alkalmazott rézdrót hálót használja kiegészítőként. Sajátos beállításban, szatírába hajló csípősebb humorral ábrázolja korunk moličre-i figuráját, az öntelt Pénzeszsákot, vagy a már szinte mindennapossá vált díszdoktor-avatások, ha egyébként nem is, de korban mindenképp beérett, rogyadozó Dr. hormonis pauzáját. (A művész a címadásban sem nélkülözi a humort. A szavakkal is ugyanolyan sikeresen játszik, akárcsak az agyaggal.)
Meggyőződésüket a pillanatnyi konjunktúrának megfelelően váltogató politikusok sem kerülhették el a korunk valóságát élénk érdeklődéssel követő művész figyelmét, hiszen egyetlen érdemük, hogy jól tudnak helyezkedni. A három alakos kompozíció címe: Politikusok, avagy honnan fúj a szél. A csípkelődésből a Filozófusok, a Zenekar tagjai és természetesen az Anyósok sem maradnak ki, az irányukban megnyilvánuló gunyorosság azonban már mérsékeltebb. Hogy aztán lírába is csomagolva még inkább élét veszítse, de azért mégsem tűnjön el a Tükröm-tükröm, a Miss Kolozsvár, a Szépségkirálynő, az Énekesnő, az Anya gyermekével, a Köldökzsinór, a Fontossági sorrend vagy éppenséggel a Szerelmet tudok jósolni, de vacsorát nem fiatal nőalakjainak, vagy a formailag némiképp eltérő, kevésbé részletező eljárással készült Manökenek esetében.
A kerámia-szobrok mellett, a műfaji határokon túllépve, Szabó Bokor Márta gyakorta a textilművészet területére is bemerészkedett. Sikerrel. Rézdrót horgolásaira, rézhálóból készült, kerámiával, fával kombinált munkáira a kritika és a közönség egyaránt felfigyelt. A megyei tárlatok legnépszerűbb darabjai közt tartották számon őket.
Szabó Bokor Márta képzőművész volt a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Életműve immár alkotójától függetlenül hirdeti az európai mércével mérhető transszilván szellem diadalát.

Németh Júlia
Kolozsvár

Fényképezte:
Horváth László

A kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteménye

A Múzeum alapkiállításai a város múltját szemléltető tárgyi és írásos emlékeket mutatják be. Múzeumszervező munkánk során, 1970-71-ben ezért elsősorban a kézművesiparra, a céhekre és az 1848-49-es szabadságharcra vonatkozó emlékekből igyekeztünk, a lehetőségekhez mérten, minél teljesebb gyűjteményt létrehozni.
Nem állt szándékunkban képtár létesítése, ehhez a feltételek sem voltak biztosítva. Ma mégis örömmel adhatjuk hírül, hogy a Múzeum megnyitása óta eltelt három évtized alatt létrejött egy 423 képzőművészeti alkotásból álló értékes gyűjtemény. Ez a rendszeresen megszervezett időszakos tárlatok által valósult meg, majdnem teljes egészében a művészek nagylelkű adományainak köszönhetően.
A múzeum avatóünnepségére készülve úgy gondoltuk, hogy a hajdani kézművesek céhes emlékeit befogadó termek után az egykori Tanácsház legszebb termét a „szépmíves céh”-nek adjuk át időszakos kiállítások céljaira. Az első tárlatra azokat a művészeket kértük fel, akik városunkban élnek, itt születtek, vagy itt tanultak, illetve innen származtak el. Tizenhat képzőművész 38 alkotásából nyílt meg az ünnepi tárlat. A város szülöttei: Incze István, Jakabos Imola, Kosztándi Jenő, Nagy Ervin és T. Várhelyi Imola mellett a múzeumavató tárlaton részt vettek azok is, akik diákéveiket itt töltötték: Bartos Gabriella, Bitay Zoltán, Brósz Irma, Dénes Etelka, Porzsolt Borbála, Tirnovan Vid és Walter Frigyes, akik magukénak vallották a várost, mert itt kapták ismeretekben és élményekben a pályaválasztáshoz az indíttatást. Kelemen András, Kinda Kálmán, Kosztándi Katalin később telepedtek meg Kézdivásárhelyen. Dezső Miklóst a leszármazottai révén tekinthettük a városhoz tartozónak.
Az első tárlatról azért szóltam részletesebben, mert az indulás harminc évre szólóan meghatározó volt. A kiállítók többsége akkor a múzeumnak ajándékozta emlékül néhány alkotását. Volt olyan is, aki kifejezetten azzal az óhajjal, hogy egy később létrehozandó képtár alapjaihoz járuljon hozzá adományával.
Az első csoportos kiállítás után rendre meghívtuk a művészeket egyéni tárlattal való bemutatkozásra is. Többnyire havonta nyitottunk egy-egy kiállítást, így évente általában tíz időszakos tárlatra került sor. A kiállításokat soha nem azért szerveztük, hogy gyűjteményünket gyarapítsuk. Nem kértük a művészeket, hogy adományozzanak. Ennek ellenére szinte minden művész emlékül a múzeumnak ajándékozott egy-két munkát. Azok, akik származásuk vagy itteni emlékeik miatt lélekben közelebb álltak a városhoz, több alkotással, néha egész sorozattal ajándékoztak meg bennünket.
A legnagyobb adomány az Incze Istváné, aki Marosvásárhelyről kétszer is eljött egyéni kiállítást rendezni: 1972-ben és 1976-ban. Megfestette szülővárosának jellegzetes udvartereit, műemléképületeit és az ezeket megörökítő 39 olajfestményét a múzeumnak ajándékozta.
Gyűjteményünkben a legtöbb munka, 148 db (64 festmény és 84 grafika) a Brósz Irma kolozsvári festőművésznő alkotása. Ő is, mint Incze István, mindjárt az elsők közt, 1972-ben volt a meghívottunk. 143 munkája adományként, illetve végrendelet útján került a birtokunkba, 5 festményét az örökösétől vásároltuk meg. A befejezett, kiállításon is bemutatott közel 20 alkotáson kívül a hagyatékából hozzánk került több mint százhúsz munkája tanulmány és vázlat.
Forró Antal, kézdimartonosi születésű, kolozsvári festőművész 1974-ben rendezett nálunk egyéni kiállítást, akkor két pasztellképét ajándékozta a múzeumnak. 1999-ben Forró Ágnes édesapja emlékére rendezett kiállítást a saját és a Forró Antal műveiből. Ekkor újabb 30 művel (pasztellek és szénrajzok) gazdagította gyűjteményünket.
Amikor az adományokat számba vesszük, a gyűjtemény összetételét kívánjuk érzékeltetni. Ez nem jelent semmilyen minősítést, pusztán csak nagyságrendet.
1991-ben Csepei Tibor budapesti gyűjtő egy Victor Vasarely kiállítás rendezését tette számunkra lehetővé. Adománya révén 14 Vasarely grafikával gazdagodtunk.
Gy. Szabó Béla kolozsvári grafikus, festőművész Ferenczy Júliával közös tárlatot rendezett nálunk 1973-ban. Ennek emlékére készített számunkra egy helyi témájú fametszetet. Később végrendeletével hagyott ránk 10 alkotást (öt pasztellképet és öt szénrajzot), egy munkája a Brósz Irma hagyatékkal került hozzánk.
Tornay Endre sepsiszentgyörgyi szobrászművésznek (ma Magyarországon él) 1976-ban volt kiállítása a múzeumban. Adománya révén 7 leányfej (egy kő, két gipsz és négy terrakotta) került a gyűjteményünkbe.
Vetró András helybeli szobrászművésznek 6 alkotást köszönhetünk (négy mellszobor és két dombormű), közülük 4 munka a történelmi kiállításon látható.
Walter Frigyes nagybányai festőművész, grafikus egyéni kiállítással nem tudott diákéveinek városában bemutatkozni, de múzeumavató tárlatunkra 3 és a kantai gimnázium 300. évfordulójának tiszteletére rendezett kiállításunkra 2 linóleum metszetet küldött, így 5 alkotását őrizzük.
Gyűjteményünkben adományaival T. Várhelyi Imola nagybányai festőművész 4 akvarellel, Cseh Gusztáv kolozsvári grafikus 4 metszettel, Szőcs Ágnes kézdivásárhelyi grafikus 3 metszettel, Márton Árpád csíkszeredai festőművész 2 akvarellel és egy temperával, Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész 3 olajfestménnyel és Botár Edit kolozsvári festőművész 3 akvarellel van jelen. Mindenik művésznek volt egyéni kiállítása a múzeumban.
Sövér Elek csíkszeredai festőművésznek három munkáját őrizzük, 2 pasztellképe ajándék, egy olajfestményét vásárlásnak köszönhetjük. Hasonló a helyzet a Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotásaival is, 3 gipsz domborműve közül 2 ajándék, egy vásárlás útján jutott birtokunkba. Két munkájával van jelen a gyűjteményünkben Cs. Erdős Tibor és Dénes Etelka kolozsvári, Gazdáné Olosz Ella kovásznai, Kisgyörgy Tamás sepsiszentgyörgyi, Sárosi Csaba kézdivásárhelyi, Sylvester Győző petrozsényi, Vinczeffy László, Péter János és Baász Imre sepsiszentgyörgyi művész. A két utóbbi egyik munkája ajándék, a másik vásárolt. Dénes Etelka és Sylvester Győző kivételével az említett művészeknek volt egyéni kiállításuk a múzeumunkban.
A következő művészeknek egy-egy alkotása azáltal került a gyűjteményünkbe, hogy egyéni tárlatuk után emlékül hagyták a múzeumnak, sokan azzal az óhajjal: létesítsünk képtárat és alkotásaikból rendezzünk időszakos tárlatokat. Így a közönség megismerheti műveiket: Albert László (Marosvásárhely), Ábrahám Jakab (Brassó), Árkossy István (Kolozsvár), Balázs József (Gyergyóalfalu), Balogh Péter (Bukarest), Bartos Jenő (Iaşi), Beczássy Antal (Csíkszereda), Benczédy Sándor (Kolozsvár), Bene József (Kolozsvár), V.Bodoni Zsuzsa (Kézdivásárhely), Borbély Sándor (Bukarest), Csutak Levente (Brassó), Damó István (Bukarest), Deák Barna és Deák M. Ria (Sepsiszentgyörgy), Fazakas Tibor (Vajdahunyad), Hervay Zoltán (Sepsiszentgyörgy), Incze Ferenc (Kolozsvár), Jakabos Olsefszky Imola (Brassó), Jeney Lám Erzsébet (Kolozsvár), Józsa Nemes Irén (Marosvásárhely), Kósa Huba Ferenc (Kolozsvár), Kosztándi Katalin (Kézdivásárhely), Maszelka János (Székelyudvarhely), Miklóssy Mária (Sepsiszentgyörgy), Nagy Ervin (Sepsiszentgyörgy, ma Magyarországon él), Nagy Lajos (Sepsiszentgyörgy), Olariu Iulian (Bukarest), Pallos Sch. Jutta (Kolozsvár), Paulovics László (Szatmárnémeti), Petrescu Mihail (Brassó), Tőrös Gábor (Nagybánya), Vetró Artúr (Kolozsvár), Walner Günther (Kolozsvár), Zsigmond Aranka (Székelyudvarhely, jelenleg Magyarországon él).
Az 1970-es évek elején a Kovászna Megyei Művelődési Tanács saját költségvetéséből néhány alkotást megvásárolt és a kézdivásárhelyi múzeumnak utalta át. Így került a gyűjteményünkbe a már említetteken kívül a marosvásárhelyi Porzsolt Borbálának két és Zolcsák Sándornak egy festménye, Plugor Sándor sepsiszentgyörgyi grafikusnak 14 metszete és egy festménye és Gaál András csíkszeredai festőművésznek két akvarellje. Ezek az alkotások azért illettek meg bennünket, mert a művészeknek egyéni kiállításuk volt nálunk. A Művelődési Tanács vásárlásai révén kaptunk még 7 olyan művésztől is egy-egy munkát, akikkel nem volt kapcsolatunk. Ezek: Drócsay Imre, Izsák Márton, Simon Györgyi, Flămându Horea, Micos Elvira, Pintea Vasile és Velcescu Cornelia.
A hivatásos képzőművészek mellett olyan alkotók is jelentkeztek egyéni tárlattal, akiknek más volt az alapfoglalkozása, azonban egy életen át szenvedélyesen és figyelemreméltó teljesítménnyel foglalkoztak festészettel. A múzeumnak adományozott néhány munkájukkal ők is gyarapították a gyűjteményünket: Török Erna (Kézdivásárhely) 12, Kinda Kálmán (Kézdivásárhely) 7, Gámentzy Zoltán (Marosvásárhely) 4, Kovács Ödön (Kézdivásárhely) 2, Tittel Kálmán (Székelyudvarhely) 2 munkával.
A múzeum gyűjteményébe más intézménytől utalták át Szentkereszty Stefánia 7 festményét, magán hagyatékból 14 különböző munkát, más adományozóktól még 4 munkát kaptunk.
Jelenleg a gyűjteményünket képező 423 képzőművészeti alkotásból a leltárkönyv szerint 386 adományként és 37 vásárlás útján került a birtokunkba.
A múzeum tulajdonát képező alkotások közül 30 plasztikai mű (22 szobor és 8 dombormű), 210 festmény (amelyből 96 olajkép), 179 grafika, 2 textília és 2 porcelán váza.
Tekintettel arra, hogy az utolsó műtárgyvásárlásra több mint húsz évvel ezelőtt, 1981-ben került sor a gyűjtemény gyarapítására, a továbbiakban is csak adományok révén számíthatunk. A meglévő gyűjtemény azonban állandó kiállító helyet érdemelne.
Képtár létesítése nemcsak azért indokolt, mert a gyűjtemény a látogatók elől elzárva, raktárban őrizve nem tölti be hivatását, hanem azért is, mert ilyen körülmények közt a múzeum nem számíthat újabb adományokra.
Ha állandó képtárunk lenne, több kiváló művész értékes hagyatékát helyez(het)nék el nálunk.
Városunkban jelenleg öt jeles alkotóművész él: a Kosztándi házaspár, Jenő és Katalin festőművészek, a Vetró házaspár, András szobrász és Zsuzsa grafikus, valamint Sárosi Csaba grafikus.
Alkotásaik közkinccsé tétele méltóképpen tanúskodna városunk művészeti életéről.

Incze László
Kézdivásárhely


	2006. VII. ÉVFOLYAM 3. SZÁM (25.)
Az Erdélyi Művészet huszonötödik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos,Németh Júlia A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, România Tel: 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Kádár Tibor „kalotaszegi” képeiről Ma a pillanatnyi figyelemért egymást túllicitáló látványdömpingben időről időre be kell látnunk, hogy nem élhetünk a teljesség igényével. Egymásba érő sorban nyílnak a kiállítások; hazai és külföldi művészek, köz- és magángyűjtemények anyagai kerülnek bemutatásra önálló és csoportos tárlatokon. A művészetkedvelők gyakran önkéntelenül is szelektálnak; vannak, akik kedvencekre, divatos vagy elismert, netán népszerű képzőművészekre esküsznek. Kádár Tibor esetében joggal egyesíthetjük a fenti kategóriákat, hiszen kivételes festői képességével, következetesen és hitelesen megalkotott életművével, erkölcsi tartásával már régen kivívta magának a nagy művészeket megillető rangot. Kolozsvár szülötte, az idén hatvanéves mester különös életutat járt be. A művészi pályafutását viszonylag korán kezdő festő már a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola elvégzésétől kezdve (1971) rendszeresen kiállít, közben több mint másfél évtizeden keresztül rajzot és festészetet tanított Marosújváron, majd Kolozsváron. 1988-ban elhagyja szülőhazáját és családjával együtt Magyarországon telepedik le. 1990 óta Európa-szerte számos egyéni és csoportos tárlaton vett rész. Több évtizedes munkásságát különféle díjakkal jutalmazták. Kádár Tibor már alkotói pályájának kezdetén igyekezett a festészet Panteonjába emelni szűkebb szülőföldjét, Kalotaszeget. Csendéleteket, zsánerképeket fest, amelyekből akarva-akaratlanul is szembetűnik a színek mögötti tartalom, észrevehető a rejtett emberi-társadalmi viszonyok megfogalmazása és leleplezése. Több mint negyedszázaddal ezelőtt, 1980. novemberében, a kolozsvári Korunk Galériában kiállított „kalotaszegi képekről” Kántor Lajos találóan jegyzi meg: „Az utóbbi években Kalotaszeg a maga színes népművészetével egyre inkább képzőművészeti – elsősorban festői – téma is lett; az e tájról elszármazottak erős szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz (…). Mint Kádár F. Tibor, a pályáján megfontoltan, következetesen haladó ifjú festőművész. Ősei révén ő is szülőföldjének mondhatja Kalotaszeget, s most (…) hűségének bizonyságát tárja elénk.” 1 A mester tehát már indulásakor a tradícióban kereste és találta meg azt a kapaszkodót, melynek segítségével az egyszerű önkifejezésen túljutva visszatalálhatott a közösségbe. Ezt a tradíciót a diktatúra kemény évtizedeiben a népművészetben lelte meg. Most, 2006 nyarán a Duna Televízió székházában Kádár Tibor „kalotaszegi képei” közt sétálgatva tiszta lelkiismerettel megállapíthatjuk: ma is aktuális Kántor Lajos elemzése a festő vásznain ábrázolt „töprengő, szomorú szemű kalotaszegi lányról”, „az önmagába semmit-nem-várón tekintő öregasszonyról” – a ma már a turisták özönével elárasztott, magával ragadó – Kalotaszegről.2 A kádári életmű jelentős részét kitevő „kalotaszegi képekben” él a ballada, benne van a sorshelyzet. „Még felpirkadnak a közösség szertartásai (…) a kiüresedés, a szétszóratás előtt (…) és festőnk drámain, expresszíve, mint a valóban történelmi színpadon, a zord szelek, idők világát hozza elibénk” – írja egy helyütt Páskándi Géza Kádár Tibor munkáiról.3 Az Asszonyok című kompozíción a két fiatal menyecske mellett a feketébe öltözött, görnyedt hátú siratóasszonyok „tetemrehívást várnak, hogy tudják, kit kell elsiratni végül is.” 4 Kádár a személyes múlt, a személyes idő, a múlttal és az idővel való azonosság kérdéseit járja körül festői megoldásaival. A menyecskék világos kendője, színes nyakkendője és zsinóros „mejjrevalója”, míg az idős asszonyok egységes fekete öltözete a drámai kifejezés megjelenítője. Habár szelíd és látszólag kiegyensúlyozott kép a Kilátás a Riszeg tetőről, mégis érezni egyfajta nyomást, ami ránehezedik a tájra. Az emberi tevékenység és a természeti erők munkáival teleírt föld képeként a magasból látjuk a Sztána melletti, virágba borult májusi tetőt és a völgyet. Zöld, barna és vörös foltok dominálnak a kép felületén. A természet zöldje, a föld barnája fölött áttetszik ugyanakkor a megfoghatatlan, sejtésnyi fátyolként szitál a távoli horizont. Kádár „kalotaszegi képein”többségében lányok és asszonyok szerepelnek, jellegzetes népviseletükben. Gyarmathy Zsigmondné – a kalotaszegi népművészet első kutatója – több mint egy évszázaddal ezelőtt így írt: „...a kalotaszegi lány egy lábon járó tulipán (…). Talán akkor a legszebb, a legragyogóbb a kalotaszegi tájviselet, amikor a nép tömegesen, ünnepi díszben a templomba megy. Rojtos selyemkendők, lenge hajfonatok röpködik körül a feltűzött muszulyt és a ráncos kötényt... A legfiatalabb menyecskék szintén elvegyülnek a lányok csoportjában, s talán festőiebbek fehér dulandlé-kendőjükkel, amely alól kicsillog a fejhez simuló kis aranyos fejkötő.” 5 A beszögezett, elhagyott kapu „erezetig lemeztelenített deszkáinak a naturalista anyag szépsége” az egykori életerős falu elnéptelenedésétől, megszűnésétől való félelem, illetve nosztalgikus elsiratásának szimbóluma.6 A leszűkített kompozíció stílusában eltér a fenti alkotásoktól. Színvilága és a fény-árnyék hatás erőteljesen plasztikus hatást kölcsönöz a képnek. Kádár Tibornál a szűkebb szülőföld ábrázolása néha nosztalgikus csillogásként merül fel, azonban ő nem csak a naturalitásra koncentrál, fel kell ismernünk a látvány másik alternatíváját is. Egyik vásznán a művész egy takaros kis portát ábrázol, éppen olyat, amilyet egykor Kós Károly is elképzelt magának: „termő gyümölcsfákkal, tisztán művelve, gondosan tartva, hogy szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja.” 7 Kádár Kalotaszeg kapcsán nem feledkezik meg Erdély „mindeneséről”, a szülőföldjéhez mindvégig hű Kós Károlyról sem. A Duna Televízió székházában kiállított alkotásai között szerepel egy portré a híres építészről. A festő hűen adja vissza az idős, ráncolt homlokú Kós Károly szilárd jellemét, tiszta tekintetét. Kádár Tibor ábrázolási módszere egyszerre realista és látomásos. Emberábrázolása nosztalgikusan vallásos, képi elemei nemcsak a valós látványt adják vissza, hanem sok esetben utalásszerűen vezetnek rá a mondanivalóra. Viszonylag kevés színt használ, képei mégis színtelítettek. Megértő empátiával figyeli az átalakulások kegyetlen vonulatát, de nem búcsúztatja, csupán menteni igyekszik a menthetőt, az értékeket kívánja megőrizni ecsetjével, azt, amit ősei nehezen szereztek. Széles ecsetkezelésű, nagyvonalúan alakított figurális festményei drámai hatásúak. Kádár ízig-vérig eredeti festő, nem kétséges szakmai felkészültsége, tenni akarása. Festészetbeli tudása mindig szervesen összekapcsolódik magas fokú esztétikai igényességével. Kovács Árpád Budapest–Oroszhegy Jegyzetek 1 Kántor Lajos: A „másik" Kalotaszeg festője. In: Korunk Galéria (leporello). 1980. nov. 2 Kántor: uo. 3 Páskándi Géza: Az Etnosz rongyai. In: Kortárs. XXXIV. évf. 1990/2. 4 Páskándi: uo. 5 Erdélyi Gyopár - az Erdélyi Kárpát-Egyesület közlönye. 2001/2. 6 Vö.: Banner Zoltán: A szegek helye. In: Forrás. XVIII. évf. 1986/6. 7 Kós Károly: Bevezetés a Testamentum és agrikultúra című kézirathoz (1915) In memoriam Szabó Bokor Márta Hatvannyolc év. Ennyi adatott meg Szabó Bokor Mártának. A születésnapját követő hajnalon, 2006. október 29-én örökre eltávozott. De ebben a csonka hét évtizedben a lehető legteljesebb életet élte. Kiváló keramikus művész és melegszívű, segítőkész, kiváló ember volt. Csupán önmagához volt néha igazságtalan. A mások érdekeit gyakorta a sajátjánál előbbre valónak tartotta. A legsúlyosabb sorscsapásoktól sújtva – férjét és egyetlen fiát is elvesztette – sem tört meg. Bámulatos lelkierővel, élni akarással, művésztársai iránt érzett felelősségtudattal vetette bele magát a közügyek intézésébe, a Kós Károly és Szolnay Sándor alapította, majd 1994-ben Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére újraalakult, romániai magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh ügyeinek intézésébe. A szervezet ügyvezető elnökeként oroszlánrészt vállalt a Farkas utcai székház működtetésében, a művészeket foglalkoztató elképzelések, célok megvalósításában. Hitt az erdélyi képzőművészet jövőjében. Annak a bizonyos transzilván jellegnek a létében: az összmagyar és összeurópai művészetbe szervesen beilleszkedő, a legkorszerűbb követelményeknek megfelelő, de jellegzetességeit is megőrző művészi megnyilatkozásban. Ebben a hitben élt és alkotott, és ebből a hitből merítette azt a bámulatos erőt, amellyel szinte a legutolsó pillanatig jelen volt a Céh életében: jó gyakorlati érzékkel irányította a gazdasági ügyeket, kitűnő emberismeretével és emberszeretetével pedig kellemes légkört alakított ki maga körül. Mindenki szerette. Aminthogy művészete is szinte mindenkihez utat talált. Szeretettel és megértéssel fordult embertársai felé, akiket aztán ugyanilyen szeretettel mintázott meg, örökített agyagba vagy kőcserépbe. Még akkor is, ha sorstársainak hibáit, fonákságait pellengérezte ki. Karikírozó készsége nem ismert ugyan határokat, a humánum kereteit azonban sohasem lépte túl. Munkásságát a humor szolgálatába állította „s a humorban nem ismert tréfát”, fonákságainkat, olykor saját magunknak sem bevallott gyöngeségeinket azonban sohasem maró gúnnyal, kíméletlen iróniával, hanem megértéssel, huncutkás összekacsintással nyugtázta. Olyan görbe tükröt tart elénk, amely nem elkeserít, hanem ellenkezőleg, megmosolyogtat. Tusnád szülötteként az egészséges székely humort lopja be alkotásaiba és lopja be magát szívünkbe. Sajátos mosolyterápia ez, a derű művészi szintre emelése, amellyel nemzedékeket kezelt, gyógyított ki ha csak néhány percre is a komor korunk szülte borongós hangulatból, elkeseredésből, vagy éppenséggel a rohanó világgal, felgyorsult életritmussal együtt járó szenvtelen nemtörődömségből. „Kedves, megbocsátó fintorral tart tükröt elénk, „hát ilyenek vagyunk” – de bebizonyítja azt is, ha derűvel, jókedvvel nézzük magunkat és az életet, szép is lehet. Talán még az öregség is!” – írja róla a művésztárs és barát, Soó Zöld Margit. A sors iróniája, hogy ebbe a szép öregségbe szinte még belekóstolni sem volt ideje. Olyan mosolygósan, életvidáman és fiatalosan távozott, amilyennek mindig is ismertük. Életében sohasem hajszolta a népszerűséget, emberként, művészként mégis a legnépszerűbbek közé tartozott. Munkái pedig meghozták számára a legnagyobb elégtételt: a szakma és a közönség elismerését. 1976-ban országos III., 1980-ban országos I., 1983-ban megyei I. díjat nyert, az évek folyamán számos oklevéllel ismerték el művészi tevékenységét, 2004-ben pedig megkapta az EMKE Szolnay Sándor-díját. A legnagyobb kitüntetés számára mégis embertársai, barátai szeretete volt. Ebből merített erőt a továbblépésre, az újabb és újabb munkák elkészítésére. Nagy tervei voltak. Úgy tűnt, a Barabás Miklós Céh életében a székházgondok megoldódásával nyugalmasabb periódus következik, s több időt szentelhet az alkotómunkára. Az üveggel kacérkodott, az agyag és a kőcserép mellé ezt a különleges hatásokkal kecsegtető, áttetsző anyagot is be szerette volna építeni kisszobraiba. Aminthogy alapanyagként a használatból kivont, patinás tetőcserép is bekerült művészi arzenáljába. Ezekből sikerült is egy szerényebb sorozatot elkészítenie. Továbbvitelükre azonban már nem jutott ideje. Életműve így is teljes. Hátrahagyott kisszobor-gyűjteményében, amely immár egységes egészként képviseli a Szabó Bokor Márta-i művészi örökséget, groteszkbe hajló humoros figurái mellett a gondolkodó ember is helyet kap. A munkáit körüllengő könnyedség és játékosság esetenként súlyos mondanivaló hordozója. A realitás kíméletlenségébe ütköző, kétségbeesett, az isteni gondviselésben menedéket kereső és találó ember alakját is felfedezhetjük kerámiaszobrai között. A biblikus tematika sem idegen a művésztől. Vallásos érzület szülte alkotásait sajátos líraiság lengi körül, amitől, esetenként, még groteszkbe hajló, humoros figurái sem mentesek. A plasztikai megformálásban a művész olykor az európai kultúrkincs reprezentatív alkotásaihoz is visszanyúl, felruházva azokat a rá olyannyira jellemző könnyed, játékos iróniával. Kitűnő példája ennek a Három grácia aktualizált és egyediesített, ízig-vérig harmadik évezredi, sajátos megjelenítése. Az alkalmazott technika, a patinázott, égetett kőcserép különösképpen alkalmasnak bizonyult a régi-új tematika megjelenítésére. S ugyanezt mondhatjuk el a Kariatida esetében is, amelynél a művész az általa kedvelt és gyakorta alkalmazott rézdrót hálót használja kiegészítőként. Sajátos beállításban, szatírába hajló csípősebb humorral ábrázolja korunk moličre-i figuráját, az öntelt Pénzeszsákot, vagy a már szinte mindennapossá vált díszdoktor-avatások, ha egyébként nem is, de korban mindenképp beérett, rogyadozó Dr. hormonis pauzáját. (A művész a címadásban sem nélkülözi a humort. A szavakkal is ugyanolyan sikeresen játszik, akárcsak az agyaggal.) Meggyőződésüket a pillanatnyi konjunktúrának megfelelően váltogató politikusok sem kerülhették el a korunk valóságát élénk érdeklődéssel követő művész figyelmét, hiszen egyetlen érdemük, hogy jól tudnak helyezkedni. A három alakos kompozíció címe: Politikusok, avagy honnan fúj a szél. A csípkelődésből a Filozófusok, a Zenekar tagjai és természetesen az Anyósok sem maradnak ki, az irányukban megnyilvánuló gunyorosság azonban már mérsékeltebb. Hogy aztán lírába is csomagolva még inkább élét veszítse, de azért mégsem tűnjön el a Tükröm-tükröm, a Miss Kolozsvár, a Szépségkirálynő, az Énekesnő, az Anya gyermekével, a Köldökzsinór, a Fontossági sorrend vagy éppenséggel a Szerelmet tudok jósolni, de vacsorát nem fiatal nőalakjainak, vagy a formailag némiképp eltérő, kevésbé részletező eljárással készült Manökenek esetében. A kerámia-szobrok mellett, a műfaji határokon túllépve, Szabó Bokor Márta gyakorta a textilművészet területére is bemerészkedett. Sikerrel. Rézdrót horgolásaira, rézhálóból készült, kerámiával, fával kombinált munkáira a kritika és a közönség egyaránt felfigyelt. A megyei tárlatok legnépszerűbb darabjai közt tartották számon őket. Szabó Bokor Márta képzőművész volt a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Életműve immár alkotójától függetlenül hirdeti az európai mércével mérhető transszilván szellem diadalát. Németh Júlia Kolozsvár Fényképezte: Horváth László A kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteménye A Múzeum alapkiállításai a város múltját szemléltető tárgyi és írásos emlékeket mutatják be. Múzeumszervező munkánk során, 1970-71-ben ezért elsősorban a kézművesiparra, a céhekre és az 1848-49-es szabadságharcra vonatkozó emlékekből igyekeztünk, a lehetőségekhez mérten, minél teljesebb gyűjteményt létrehozni. Nem állt szándékunkban képtár létesítése, ehhez a feltételek sem voltak biztosítva. Ma mégis örömmel adhatjuk hírül, hogy a Múzeum megnyitása óta eltelt három évtized alatt létrejött egy 423 képzőművészeti alkotásból álló értékes gyűjtemény. Ez a rendszeresen megszervezett időszakos tárlatok által valósult meg, majdnem teljes egészében a művészek nagylelkű adományainak köszönhetően. A múzeum avatóünnepségére készülve úgy gondoltuk, hogy a hajdani kézművesek céhes emlékeit befogadó termek után az egykori Tanácsház legszebb termét a „szépmíves céh”-nek adjuk át időszakos kiállítások céljaira. Az első tárlatra azokat a művészeket kértük fel, akik városunkban élnek, itt születtek, vagy itt tanultak, illetve innen származtak el. Tizenhat képzőművész 38 alkotásából nyílt meg az ünnepi tárlat. A város szülöttei: Incze István, Jakabos Imola, Kosztándi Jenő, Nagy Ervin és T. Várhelyi Imola mellett a múzeumavató tárlaton részt vettek azok is, akik diákéveiket itt töltötték: Bartos Gabriella, Bitay Zoltán, Brósz Irma, Dénes Etelka, Porzsolt Borbála, Tirnovan Vid és Walter Frigyes, akik magukénak vallották a várost, mert itt kapták ismeretekben és élményekben a pályaválasztáshoz az indíttatást. Kelemen András, Kinda Kálmán, Kosztándi Katalin később telepedtek meg Kézdivásárhelyen. Dezső Miklóst a leszármazottai révén tekinthettük a városhoz tartozónak. Az első tárlatról azért szóltam részletesebben, mert az indulás harminc évre szólóan meghatározó volt. A kiállítók többsége akkor a múzeumnak ajándékozta emlékül néhány alkotását. Volt olyan is, aki kifejezetten azzal az óhajjal, hogy egy később létrehozandó képtár alapjaihoz járuljon hozzá adományával. Az első csoportos kiállítás után rendre meghívtuk a művészeket egyéni tárlattal való bemutatkozásra is. Többnyire havonta nyitottunk egy-egy kiállítást, így évente általában tíz időszakos tárlatra került sor. A kiállításokat soha nem azért szerveztük, hogy gyűjteményünket gyarapítsuk. Nem kértük a művészeket, hogy adományozzanak. Ennek ellenére szinte minden művész emlékül a múzeumnak ajándékozott egy-két munkát. Azok, akik származásuk vagy itteni emlékeik miatt lélekben közelebb álltak a városhoz, több alkotással, néha egész sorozattal ajándékoztak meg bennünket. A legnagyobb adomány az Incze Istváné, aki Marosvásárhelyről kétszer is eljött egyéni kiállítást rendezni: 1972-ben és 1976-ban. Megfestette szülővárosának jellegzetes udvartereit, műemléképületeit és az ezeket megörökítő 39 olajfestményét a múzeumnak ajándékozta. Gyűjteményünkben a legtöbb munka, 148 db (64 festmény és 84 grafika) a Brósz Irma kolozsvári festőművésznő alkotása. Ő is, mint Incze István, mindjárt az elsők közt, 1972-ben volt a meghívottunk. 143 munkája adományként, illetve végrendelet útján került a birtokunkba, 5 festményét az örökösétől vásároltuk meg. A befejezett, kiállításon is bemutatott közel 20 alkotáson kívül a hagyatékából hozzánk került több mint százhúsz munkája tanulmány és vázlat. Forró Antal, kézdimartonosi születésű, kolozsvári festőművész 1974-ben rendezett nálunk egyéni kiállítást, akkor két pasztellképét ajándékozta a múzeumnak. 1999-ben Forró Ágnes édesapja emlékére rendezett kiállítást a saját és a Forró Antal műveiből. Ekkor újabb 30 művel (pasztellek és szénrajzok) gazdagította gyűjteményünket. Amikor az adományokat számba vesszük, a gyűjtemény összetételét kívánjuk érzékeltetni. Ez nem jelent semmilyen minősítést, pusztán csak nagyságrendet. 1991-ben Csepei Tibor budapesti gyűjtő egy Victor Vasarely kiállítás rendezését tette számunkra lehetővé. Adománya révén 14 Vasarely grafikával gazdagodtunk. Gy. Szabó Béla kolozsvári grafikus, festőművész Ferenczy Júliával közös tárlatot rendezett nálunk 1973-ban. Ennek emlékére készített számunkra egy helyi témájú fametszetet. Később végrendeletével hagyott ránk 10 alkotást (öt pasztellképet és öt szénrajzot), egy munkája a Brósz Irma hagyatékkal került hozzánk. Tornay Endre sepsiszentgyörgyi szobrászművésznek (ma Magyarországon él) 1976-ban volt kiállítása a múzeumban. Adománya révén 7 leányfej (egy kő, két gipsz és négy terrakotta) került a gyűjteményünkbe. Vetró András helybeli szobrászművésznek 6 alkotást köszönhetünk (négy mellszobor és két dombormű), közülük 4 munka a történelmi kiállításon látható. Walter Frigyes nagybányai festőművész, grafikus egyéni kiállítással nem tudott diákéveinek városában bemutatkozni, de múzeumavató tárlatunkra 3 és a kantai gimnázium 300. évfordulójának tiszteletére rendezett kiállításunkra 2 linóleum metszetet küldött, így 5 alkotását őrizzük. Gyűjteményünkben adományaival T. Várhelyi Imola nagybányai festőművész 4 akvarellel, Cseh Gusztáv kolozsvári grafikus 4 metszettel, Szőcs Ágnes kézdivásárhelyi grafikus 3 metszettel, Márton Árpád csíkszeredai festőművész 2 akvarellel és egy temperával, Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész 3 olajfestménnyel és Botár Edit kolozsvári festőművész 3 akvarellel van jelen. Mindenik művésznek volt egyéni kiállítása a múzeumban. Sövér Elek csíkszeredai festőművésznek három munkáját őrizzük, 2 pasztellképe ajándék, egy olajfestményét vásárlásnak köszönhetjük. Hasonló a helyzet a Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotásaival is, 3 gipsz domborműve közül 2 ajándék, egy vásárlás útján jutott birtokunkba. Két munkájával van jelen a gyűjteményünkben Cs. Erdős Tibor és Dénes Etelka kolozsvári, Gazdáné Olosz Ella kovásznai, Kisgyörgy Tamás sepsiszentgyörgyi, Sárosi Csaba kézdivásárhelyi, Sylvester Győző petrozsényi, Vinczeffy László, Péter János és Baász Imre sepsiszentgyörgyi művész. A két utóbbi egyik munkája ajándék, a másik vásárolt. Dénes Etelka és Sylvester Győző kivételével az említett művészeknek volt egyéni kiállításuk a múzeumunkban. A következő művészeknek egy-egy alkotása azáltal került a gyűjteményünkbe, hogy egyéni tárlatuk után emlékül hagyták a múzeumnak, sokan azzal az óhajjal: létesítsünk képtárat és alkotásaikból rendezzünk időszakos tárlatokat. Így a közönség megismerheti műveiket: Albert László (Marosvásárhely), Ábrahám Jakab (Brassó), Árkossy István (Kolozsvár), Balázs József (Gyergyóalfalu), Balogh Péter (Bukarest), Bartos Jenő (Iaşi), Beczássy Antal (Csíkszereda), Benczédy Sándor (Kolozsvár), Bene József (Kolozsvár), V.Bodoni Zsuzsa (Kézdivásárhely), Borbély Sándor (Bukarest), Csutak Levente (Brassó), Damó István (Bukarest), Deák Barna és Deák M. Ria (Sepsiszentgyörgy), Fazakas Tibor (Vajdahunyad), Hervay Zoltán (Sepsiszentgyörgy), Incze Ferenc (Kolozsvár), Jakabos Olsefszky Imola (Brassó), Jeney Lám Erzsébet (Kolozsvár), Józsa Nemes Irén (Marosvásárhely), Kósa Huba Ferenc (Kolozsvár), Kosztándi Katalin (Kézdivásárhely), Maszelka János (Székelyudvarhely), Miklóssy Mária (Sepsiszentgyörgy), Nagy Ervin (Sepsiszentgyörgy, ma Magyarországon él), Nagy Lajos (Sepsiszentgyörgy), Olariu Iulian (Bukarest), Pallos Sch. Jutta (Kolozsvár), Paulovics László (Szatmárnémeti), Petrescu Mihail (Brassó), Tőrös Gábor (Nagybánya), Vetró Artúr (Kolozsvár), Walner Günther (Kolozsvár), Zsigmond Aranka (Székelyudvarhely, jelenleg Magyarországon él). Az 1970-es évek elején a Kovászna Megyei Művelődési Tanács saját költségvetéséből néhány alkotást megvásárolt és a kézdivásárhelyi múzeumnak utalta át. Így került a gyűjteményünkbe a már említetteken kívül a marosvásárhelyi Porzsolt Borbálának két és Zolcsák Sándornak egy festménye, Plugor Sándor sepsiszentgyörgyi grafikusnak 14 metszete és egy festménye és Gaál András csíkszeredai festőművésznek két akvarellje. Ezek az alkotások azért illettek meg bennünket, mert a művészeknek egyéni kiállításuk volt nálunk. A Művelődési Tanács vásárlásai révén kaptunk még 7 olyan művésztől is egy-egy munkát, akikkel nem volt kapcsolatunk. Ezek: Drócsay Imre, Izsák Márton, Simon Györgyi, Flămându Horea, Micos Elvira, Pintea Vasile és Velcescu Cornelia. A hivatásos képzőművészek mellett olyan alkotók is jelentkeztek egyéni tárlattal, akiknek más volt az alapfoglalkozása, azonban egy életen át szenvedélyesen és figyelemreméltó teljesítménnyel foglalkoztak festészettel. A múzeumnak adományozott néhány munkájukkal ők is gyarapították a gyűjteményünket: Török Erna (Kézdivásárhely) 12, Kinda Kálmán (Kézdivásárhely) 7, Gámentzy Zoltán (Marosvásárhely) 4, Kovács Ödön (Kézdivásárhely) 2, Tittel Kálmán (Székelyudvarhely) 2 munkával. A múzeum gyűjteményébe más intézménytől utalták át Szentkereszty Stefánia 7 festményét, magán hagyatékból 14 különböző munkát, más adományozóktól még 4 munkát kaptunk. Jelenleg a gyűjteményünket képező 423 képzőművészeti alkotásból a leltárkönyv szerint 386 adományként és 37 vásárlás útján került a birtokunkba. A múzeum tulajdonát képező alkotások közül 30 plasztikai mű (22 szobor és 8 dombormű), 210 festmény (amelyből 96 olajkép), 179 grafika, 2 textília és 2 porcelán váza. Tekintettel arra, hogy az utolsó műtárgyvásárlásra több mint húsz évvel ezelőtt, 1981-ben került sor a gyűjtemény gyarapítására, a továbbiakban is csak adományok révén számíthatunk. A meglévő gyűjtemény azonban állandó kiállító helyet érdemelne. Képtár létesítése nemcsak azért indokolt, mert a gyűjtemény a látogatók elől elzárva, raktárban őrizve nem tölti be hivatását, hanem azért is, mert ilyen körülmények közt a múzeum nem számíthat újabb adományokra. Ha állandó képtárunk lenne, több kiváló művész értékes hagyatékát helyez(het)nék el nálunk. Városunkban jelenleg öt jeles alkotóművész él: a Kosztándi házaspár, Jenő és Katalin festőművészek, a Vetró házaspár, András szobrász és Zsuzsa grafikus, valamint Sárosi Csaba grafikus. Alkotásaik közkinccsé tétele méltóképpen tanúskodna városunk művészeti életéről. Incze László Kézdivásárhely	2 Kádár Tibor „kalotaszegi” képeiről Kovács Árpád 7 In memoriam Szabó Bokor Márta Németh Júlia 13 A kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteménye Incze László 20 A Vadak vidéki hátországa Murádin Jenő 28 Metaterra barokk környEzetben Jakobovits Márta keramikusművész kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban Németh Júlia 32 Erdélyi kastélyok VII. Biró József