2000. I. ÉVFOLYAM 3. SZÁM
 
Az Erdélyi Művészet harmadik száma
Skultéty Sándor
dr. Uray Zoltán
Balázs Attila
Siklódi Zsolt
Albert András
Öllerer András
Burus Endre
Petroczki Géza
magánszemélyek támogatásával készült.

A Gazda József „Csoma 2000” c.írásához a képeket a kiállítás katalógusából válogattuk. Fényképezte Kopacz Attila. P. Buzogány Árpád „Mercur” c. írásához a fényképeket Bálint Arthur készítette.
Főszerkesztő: Veres Péter
Olvasószerkesztő:
Szakács István Péter
Munkatársak:
Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, Deák Sala Zsófia és Fecső Zoltán.
Szerkesztőség postacíme:
4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania
Tel: 00-40-66-219-286
E-mail: veresp@sigmasoft.ro
Nyomda:
PRO-PRINT Csíkszereda
Kiadja:
LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely
Felelős kiadó: Veres Péter
ISSN 1582–0149

„CSOMA 2000”

(töprengések egy kiállításról)


Kovászna immár hagyományos kiállító hely, vagy mondhatjuk úgy is: nagy, országos jelentőségű kiállítások helye. 1975-től keresi a megvalósulás lehetőségét a szándék: közös kiállítói fórumot biztosítani Erdély magyar művészeinek. Akkor ez szinte kivitelezhetetlen volt, ezer nehézségbe ütközött. Félig-meddig figyelt Kovásznára a szakma, de figyelt a hatalom is, s mindkét oldalról merültek fel kételyek, akadályok. A java-művészek egyrésze kétkedve fogadta a vidéki kisváros törekvését. Mit akarnak „azok” ott? Ők csak azt látták: Vidék! És micsoda lesújtó jelentősége van ennek a szónak bizonyos „magas” körökben! De voltak azért, akik megértették a nemes szándékot, s a „legjobb időkben” a résztvevők száma meghaladta a 110-et, ami nagy szó volt „akkor”, amikor minden „nagyobb” megnyilvánulásról me(n/het)tek a jelentések. És bizonyára mentek is! És felfigyelt a hatalom, s árgus szemekkel leste: mi történik itt? Két módon is igyekeztek beavatkozni. Hatalmi eszközökkel mozgatni meg minél több a többségi nemzethez tartozó művészt a részvételre, megszüntetni a tárlatok kisebbségi seregszemle-jellegét, a „szeparatizmus” ilyetén való jelentkezését. Pedig a rendezés eleve törekedett jelentősebb többségi művészek meghívására is, főleg az összehasonlítás lehetőségéért. Más oldalról: igyekeztek akadályokat gördíteni a rendezvény elé, elébb csak nehezíteni azt, majd a 11. rendezvény után megszületett a végső döntés: betiltották a nyári tárlatokat. No, nem úgy, nyíltan, egyenesen, egyszerűen „aggályok” merültek föl, hogy: „Mi lesz, ha egy újabb földrengés talál lenni – mondotta az akkori propaganda-titkár elvtárs –, és a sok értékes mű el talál pusztulni? Ezt a kockázatot nem vállalhatják tovább!” 1986-ban már nem lehetett megrendezni a Kovásznai Nyári Tárlatot, melyen az évek során olyan jelentős művészek is részt vettek, mint Nagy Albert, Mohy Sándor, Benczédy Sándor, Jakobovits Miklós, Feszt László, Márkos András, Paulovics László, Plugor Sándor, Baász Imre, Ciupe Aurel és ... sokan-sokan mások. Egy összesítés szerint a hajdani kiállítók száma megközelíti a háromszázat...
1992 óta a hamvaiból újjászületett rendezvénynek – melynek megnyitója átkerült a Kőrösi Csoma Sándor Napok ünnepségeire – CSOMA KIÁLLÍTÁS a neve. A nagy tudós-vándor neve inkább csak szimbólum. Illetve – úgy is mondhatjuk – mindig az ő emlékéhez kötődnek a tárlatok, hiszen alig történt meg 1992 óta, hogy Kőrösi Csoma Sándor emlékét megörökítő mű ne érkezett volna a kiállításra... Másik újítása a 2001-ben „jubiláló”, 10. rendezvényét ünneplő „új sorozatnak” a tematikusság. Minden tárlatnak témája van.
Íme:
1992: Kőrösi Csoma Sándor emlékkiállítás
1993: Sorsközösségben
1994: A megmaradás esélyei
1995: A hit parancsai
1996 A magunk keresése
1996: A fa
1998: Ablakok
1999: Cantata profana...
És „Az idő arcai... Kövek...” a ko­vásznai Csoma Kiállítás 2000 témája.
Vajon van az időnek arca? Vannak az időnek arcai?
Időlenyomatok... Kövek...
A millennium évét éljük. Az ezeréves magyar államiság évét. A kiállítás szándéka szerint: egy bizonyosfajta emlékezés. Emlékezés az időre, a történelemre. Az időlátott „kövekre”.
Régi vágya a kovásznai kiállítások rendezőinek: belefolyni a művészi életbe. Közvetve, ösztönzőként bekapcsolódni az alkotásba. Elindítani egy alkotói gondolkodást, munkát, alkotói folyamatot. Műveket „csiholni” az időben.
A legutóbbi „kiírás” szerint csak az utóbbi két évben készült művekkel lehet szerepelni. Az e mögötti „rejtett szándék”: véget vetni annak a nem kívánatos, igen sűrűn felbukkan(hat)ó gyakorlatnak, kényelmességi szempontnak, hogy ki-ki elküld „valamit”, valami festményt, szobrot, grafikát – legtöbbször tájképet vagy csendéletet, ami épp kézügyben van, s természetesen legtöbbször független a témától is...
Az idei tárlaton 125 művész vesz részt. Ebből közel százan egyénileg jelentkeztek. A fennmaradó kb. harminc alkotó „közvetve” került ide. A magyarországi, évek óta működő Közép-Európai Művésztelep alkotásaiból egy ciklussal jelentkeztek. Ciklussal, melyet az ott összegyűlt művekből állítottak össze. Mivel szándékuk a tisztelgés volt, Kőrösi Csoma Sándor emléke előtti tisztelgésnek szánták részvételüket, elfogadtattak, „befogadtattak” ők is. Gazdagították a kiállítást. Ám mégis számunkra a kérdés az, hogyan reagál a művésztársadalom – erdélyi és Kárpát-medencei művészek – a témára. Miként tud a kiállítás belefolyni az alkotó munkába?
A törzsanyag – globálisan nézve – kifejezi a témát, és kifejezi a kort is. A kort, melyben élünk. Az idő arcát, az idők arcait... És kifejezi azt a lelkületet, mellyel élünk. Formai szempontból viszonylag többségben van a kor igényei szerinti mű, mintegy igazolván az alkotásnak azt a törvényét, hogy Ma, a mindenkori MÁBAN a tegnapokról is csak a ma nyelvén lehet igazmódon beszélni. Ennek folytán alig akadnak hagyományos tárgyú és témájú képek. Tájkép csak alig, mely benne is lehet a „korban”, meg is szólalhat a kor nyelvén (Fülöp Mária Magdolna /Szováta/: Székelykő, helyi tényező), s nem is (Veress Pál /Kolozsvár/: Sima kövek). Nincs virágcsendélet (mit is keresne egy ilyen kiállításon?). A hagyományos nyelvezet helyét átvette valami más. Áttételesebb, korszerűbb. A gondolatok, melyek maguk is áttételesek, többnyire absztrakt vagy – Pás­kán­di Géza szavával élve – „absztrakt­oid” formában jelennek meg.
Mi az idő? Melynek legfőbb tulajdonsága, hogy múlik, s hogy rávetítődik, belevetítődik valamiképpen a mi nyomunk is (Albert Levente /Sepsiszentgyörgy/: Köves 1., Puskai Sarolta /Csíkszereda/: Kövek, Benedek Erika /Szecseleváros/: Nyom)... Mit jelent az alkotóknak az idő? Többnyire komor kilátástalanságot. Vagy átláthatatlanságot. Káoszt (Botár László /Csíkszereda/: Kőtükör). Kavargást (Dobribán Emil /Kolozsvár/: Színes alakok, Simó Enikő /Brassó/: Mikrovilág, Földessy Péter /Kárpátalja, Munkács/: A fényhez, ideje a kövek egybegyűljenek, Balázs István /Sepsiszentgyörgy/: Két rajz). Folytonosságot, folyamatosságot (Ferencz Ágnes /Brassó/: Kövek, Orbán Fülöp Irma /Marosvásárhely/: A kő marad., Orbán István /Kolozsvár/: Kőfelirtok). Egyhangúságot, ahol minden mozdulatlan az örök mozgásban (Szabó Attila /Kárpátalja, Tiszavári/: Törzsek). Mint nyílást a sűrűségben, melyen át remény is villan(hat) (Kusztos Endre /Szováta/: Az idő arcai, kövek). Az idő emészt, koptat (Căli­nes­cu Lucia /Marosvásárhely/: Elmenés; Dudás Gyula /Nagybánya/: Az idő arca), elföd (Marcela Rădulescu /Brassó/: Katedrális). Folyamat, visszafordíthatatlanság (Olajos György /Magyarország/: Eső). Olyan mint csupasz, örömtelen folyómeder, melyben semmi sem történik, csak a kövek, kavicsok. (Csillag S.R. Imola /Csíkszereda/: Csíszolt kövek). Felfalja az értékeket, az életeket (Ardeleanu Kovács Ibolya: Az idő nyomai). Az idő elmúlás, mely korhaszt, pusztít, emészt (Gothárd Veronika /Sepsiszentgyörgy/: Néma jelek). Vagy csak meditáció (Hervai Katalin /Sepsiszentgyörgy/: Gyónás, Köllő Margit /Sepsiszentgyörgy/: Időkapu, lélek-kapu (Nagy Dalma /Marosvásárhely/: Az idő suhanó arca). Töprengés a zajló élet-időről, melyben „történések vannak” (Csibi Orbán Zsófia /Csíkszereda/: Emlékezés , Balázs Zoltán /Sepsiszentgyörgy/: Átderengés, Székely Géza /Kolozsvár/: Őrző), s mely nyomokat is hagy maga után (Knáll J. Levente /Medgyes/: Xenolit, Olsefszkiné Jakabos Imola /Brassó/: Az idő játéka, Lészai Bordi Margit /Kolozsvár/: Formák az időből).
Van, aki groteszknek látja az idő-átlépte tegnapokat (Ábrahám Imola /Brassó/: Az idő kövei, V. Bodoni Zsuzsa /Kézdivásárhely/: Nagy utazás)... S olyanok is vannak, akik egy-egy tárgyhoz („talált tárgy”, „obiekt”) kapcsol(tat)ják a gondolatot (Éltes Barna /Sepsiszentgyörgy/: Tanú). Ennél egy lépéssel elébb megy Deák M. Ria /Sepsiszentgyörgy/, aki korunk arcát „viszi bele” egy szalaggal átkötött, átbilincselt „talált” kőbe (Gonoszűző). És arra is van példa, hogy egy jelentéktelen dolog, mint „non art”, korunkra utal, ahol minden lehetséges (Balázs Zoltán /Sepsiszentgyörgy/: Átderengés).
S alig-alig van néhány alkotó, aki pozitívnak ítéli az időt; kiteljesedést, továbbélést, létezést lát benne (Ábrahám Jakab /Brassó/: Forrás, Hervai Zoltán /Sepsiszentgyörgy/: Hit, Orbán Fülöp Irma /Marosvásárhely/: A kő marad).
És vannak művek, melyek a „témától függetlenül” is beillenek a „témába”. Mert bennük rezdül a kor, korunk arca, úgy is, mint formákban, a kifejezés nyelvezetében, s úgy is, mint életérzésben (Igmar Mladen /Szlovénia/: Kompozíció, Jakobi Anna /Magyarország /: A szarvas éjszakája; Király Anna /Magyarország/: Figurák egy Moli­ere darabhoz).
Műfajilag a grafika és a festmény dominál, van faliszőnyeg, de vannak „tárgyak”, van fotómontázs (Balázs Zoltán /Csíkszereda/: Állandó), vannak szobrok, köztük formailag gazdag, áttételes jelentésű kerámiamű (Pálffy Árpád /Csíkszereda/: XX. század), s egy hagyományos öreg ember portré is, amely „hála” formájának csak jóindulatúan értelmezett áttételességgel fejezi ki a kort – (Bodó Dávid /Csíkszereda/: Őseink), s vannak majdnem minimal-art-egyszerűségükben is gazdag plasztikák (Vargha Mihály /Sepsiszentgyörgy/: Fej, Miholcsa József /Marosvásárhely/: Meteorit), alig megbontott kő-felmutatások (Kudelász Eduárd /Sepsiszentgyörgy/ : Az Olt folyó kövei).
A kovásznai Csoma-kiállítások jellemzője lett, hogy jelentkezik néhány pályakezdő fiatal – akiknek egyrésze még tanulmányait folytatja –, s ha kifejező művet hoznak, be is kerül(het)nek a tárlatra. Obiekttel jönnek (Kispál Attila /Sepsiszentgyörgy/: Cím nélkül, Váncsa Domokos /Sepsiszentgyörgy/: Időspirál), ábrázolatokkal (Szabó Ágnes /Kovászna/: Időjáró kalitka), mindenféle „nemzeti tartalom” nélkül utalva a mára (és nem a történelmi időre). S a magyar történelmiség kevés áttételességgel való megfogalmazására is van példa a kiállításon (Balázs József /Gyergyóalfalu/: Mária koronája).
Külön kell szólnunk a kiállítás inkább szimbolikusnak mondható „nagy-­­díját” elnyert művéről. Petro­vics István /Sepsiszentgyörgy/ monumentális sugallatú kisplasztikája, az Európa kapuja egyesíti magában a méltóságteljességet (gótikusan összehajló kapuívek) és a groteszket (seb­zőn szembeszegülő szúró formák). A kettő együtt: a művész vizuálissá tett állásfoglalása korunk egyik nagy, sokat hangoztatott problémájáról erdélyi-romániai „alulnézetből”.
Tárlat a tárlaton Jecza Péter nyolc plasztikája. A sepsiszentgyörgyi születésű, jelenleg Temesvárt élő művész, – a jelenkori romániai szobrászat egyik kimagasló egyénisége, – Az idő arcai, kövek című kiállítás tiszteletbeli meghívottja. A gyönyörű bronzok egy nagyívelésű életművet reprezentálnak, melyben benne lüktetnek korunk megnyugvásba torkolló – mert Jecza Péter mindig a megnyugvást kereste-keresi – feszültségei. A nyolc mű legtöbbje (Anya­­ság, Kagyló, Virág, Nyitott mo­nád, Gömb és kocka, Ölelkezés) két for­ma ölelkezése, szimbiózisa, összekapcsolódása. S ebben az összekapcsolódásban ott a feszültség és ott az egymás megtalálásában való feloldódás, vagy – ha csak egy a forma (Fal, Ülve) – ott a másik forma hiányából fakadó árvaság érzése, illetve az elveszés, a nincsen (vagy épp, hogy miért van) fájdalma, vágy a megtalálásra, a feloldódásra. És így benne van a művészet sok-sok titka, a hol volt, hol nem volt (ellentétfeszültség) titka, a formák megalkotásának és beszélgettetésének a titka, a kompozíció lüktetésének a titka, vagy más oldalról megközelítve: az emberi lélek titkai, belső rezdülései, a „jaj, mik is történtek velünk”; hogy mibe sodort a kor, hogy elvesztettük és keressük egymást, és nem találjuk meg egymást, és ölelünk, hogy a vágyakozásban oldódunk fel, csak abban tudunk feloldódni, mert minden mást elvesztettünk. Az örök idő megkövesedett (=kövek!) arcainak a titkai ezek.
Jecza művei a kiállítás csúcsait is jelentik. De a csúcsok alatt és mellett művek sorakoznak, több mint száz mű, jók és kevésbé jók – mint ahogy ez így természetes, és csak így is lehet –, és ebben a sokféleségben egységes a mindig (most is!) a nagy előd emléke előtt tisztelgő tárlat, melynek az érdekessége, különlegessége, hogy öt hónapon keresztül nyolc ország (Románia, Magyarország, Ukrajna, Szlovénia, Lengyelország, Jugoszlávia, Franciaország és Argentína) művészeinek az alkotásait szemlélhették a nézők. És valljuk be, sokkal kevesebben, mint amennyit a gazdag anyag megérdemelt volna. Aminek a tanulsága ez is: JOBB HÍRVERÉS KELLETIK! A nagy rendezvényeket nem csak meg kell szervezni, de be is kell tudni mutatni!

Gazda József
Kovászna

 

ERDÉLYI SZÓSZÉKEK

Oltárok, szószékek: az ég bútorai.
„Kiálts tele torokból, meg ne szűnjél, mint harsona emeld fel hangodat” – biztat az írott tábla egyik XVIII. századi szószékünkön, találóan mutatva rá a katedrák rendeltetésére.
A templom belső terében központi, kiemelt helyre volt szükség a szent könyvek igéi, bibliai részletek fölolvasásához. Látni és hallani kívánta az igehirdetőt a gyülekezet. Ez az igény alakította ki már kezdetben a prédikáló székek különböző fajtáit. Az ókeresztényeknél valószínűleg mozgatható katedrát, talapzatot használtak. A zsinagógában díszesen kiképzett építmény szolgált a tóra fölolvasásához. A románkori bazilikában a szentély és hajó találkozásánál már megjelent a prédikáló szék, amelyhez lépcsők vezettek fel. A keresztény vallás szertartásrendjében azután már az oltár lett a liturgiai központ.
A reformáció a templombelsők évszázados hagyományát, kanonikus rendjét változtatta meg. „A hirtelen kálvinistává lett nép minden okoskodás nélkül alakította át egyházát új vallásának és a maga természetének megfelelően. A templomok máról holnapra katolikusból reformátusok lettek: csak a kereszt helyébe tették fel a gombot, az oltárt, szentségtartót és képeket kidobták, a freskókat lekaparták vagy bemeszelték.” Az erdélyi díszítőkedv nem tűrte a teljesen kopár, fehér templombelsőket, ezért jelentek meg bennük a karzat- és mennyezetfestmények, a kézimunkák és a díszített szószékek. Így látta és mutatta be a történteket lendületes szépírói eszközeivel az erdélyi szellemiséget oly mélyen ismerő Kós Károly. (Kalotaszeg. Kvár. , 1932. , 150. 1.)
Kiemelt fontosságú tehát a prédikáló szék a protestáns templomokban. Gyülekezetéhez innen szól a lelkész, erre irányul az egész figyelem. A katedra és az úrasztal együttese alkotja a központi teret, a templom belső súly­pontját, a téralakító kompozíciós tengelyek fókuszát.
A katolikus egyház az újabbkori szertartásbeli változások után is megőrizte hagyományos liturgikus terét, az oltárt és az oltárasztalt befogadó szentélyt.
A prédikáló székek anyaga fa, tégla vagy kő.
A fából készült katedrák díszítése a faragás vagy festés. Ennek gyönyörű példái várnak föltárásra Kalotaszegen vagy szerte Székelyföldön és a Mezőségen.
Kisebb anyagi lehetőségekkel bíró gyülekezetek téglából rakott szószékeket emeltek, melyeknek fehérre meszelt felülete kellemes hátteret biztosított a színes varrottasoknak, terítőknek.
A kőkatedrák mészkőből, ritkábban homokkőből vagy márványból készültek, rendszerint kehely formájú alapszerkezettel.
Széles, több regiszterből álló alapon nyugszik a keskenyebb, gyakran középen, a kehely gombjára emlékeztető, párkánnyal megosztott tartóelem. Ezen áll, a templom padozata fölött száz-százhúsz centiméter magasságban, a kőtáblákból rendszerint nyolcszög alakban kialakított szószékkosár. Mellvédjének körbefutó, vízszintes lezárása biblia, énekeskönyv elhelyezésére szolgál. Ez a kiugró, szépen tagolt párkány zárja le a kompozíciót. Öt (ritkábban hat vagy hét) függőleges kőlapból kialakított szószékmellvéd írott táblája a főnézet tengelyében áll. A korai katedráknál és a szász vidékek templomainak szószékeinél gyakran hiányzik a feliratos tábla. A vésett írás rendszerint a megrendelők, egyházi személyek, kurátorok nevét és a kivitelezés dátumát örökíti meg. Nemesi, főúri rendelés esetén a tábla felső mezejében egyéni vagy kettős faragott-festett családi címer és a nevek kezdőbetűi utalnak a kegyes adakozókra. Nem ritkán a megrendelésre vonatkozó adatok helyett bibliai idézetek töltik ki a szószékkosár két-három feliratos lapját.
A függőleges táblákat faragás, vésés ékesíti, a szépen komponált virágornamentika gyakran a tartószerkezeteken folytatódik, kiemelve annak térbeli formáját. Díszített kőkorlátot is kap olykor a szószékhez fölvezető lépcső.
A katedra két részből áll: a kiemelt szószékkosárból és az ernyősen föléje függesztett szószékkoronából. Ez utóbbi, mint valami baldachin, zárja le a templomtérben magasodó prédikáló helyet. A szószékkorona díszítő, térhatároló szerepe mellett akusztikai célokat is szolgál, hangvetőként működik. Hagyományos anyaga fa; formája – nevének megfelelően – általában korona alakú, tetején vallási szimbólumokkal. Ilyen jelképek a reformátusoknál a gyermekeit tápláló pelikán, a kakas, a gomb vagy csillag, a katolikusoknál a Krisztust megtestesítő bárány, a kereszt vagy angyal. A szószékkorona díszesen festett, faragott, sokszor hajlított, bonyolult minták szerint kivágott deszkaszerkezet. Erdély-szerte nagyszerű példáit találjuk, gyakran neves mesterek alkotásait (Kalotaszegen például Umling Lőrinc és fia vagy Asztalos Boka János és mások munkáit). Fölmérésük, számbavételük szintén kutatói feladat.
Az osztrák hatalommal, az ellenreformációval szembeszegülő erdélyi szellem a XVIII. században teremtette meg az igehirdető katedrák legegyénibb és művészi megformáltságukban legérettebb darabjait.
Erdélynek a barokk korban is továbbélő stílusa a virágos reneszánsz.
A késő gótika naturalisztikus ábrázolásmódjával szemben ezt a lényegében észak­olasz eredetű ornamentikát a megkomponáltság, a stilizáltság jellemzi. Motívumai függetlenek a természeti mintaképtől, vonalvezetésének ritmusa, szimmetriája ellentétes a természet rendjével. Az erdélyi népművészet meseszerű, játékos mintái csodálatos egységbe ötvöződnek a klasszikus eredetű, stilizált ornamentikával. Ez a díszítésmód könnyen felismerhető, más stílussal össze nem téveszthető. A stilizált virágból, mint főmotívumból induló és abba visszatérő levélformák, levélszárak, indák változatos, ritmusos vonalvezetése igen hangulatos, finom vonaljátékhoz vezet. Ez tölti ki a jól meghatározott, mértani szabályossággal keretezett mezőt minden díszítésre váró felületen: a szószékkosár kőtábláin, a lábazattagozatokon, ajtó és ablakkereteken, famennyezetek kazettáin, pad- vagy karzatmellvédeken.
A virágmintás reneszánsz stílus Erdélyben a kolozsvári Farkas utcai templom szószékével kezdődik. Ez a monumentális gótikus épület romjaiból épült újra I. Rákóczi György fejedelem idején. Helyreállítása évében, 1646-ban készült el a ma is eredeti pompá­játőrző, mívesen faragott reneszánsz szószéke, két kőfaragó mester közös alkotása. Az elsőnek tulajdonítható a szószék fölépítése, olaszos tagolása, a katedra kosarának díszes kerete és a talpazat domborműves virágdíszítése. Ezeket a részeket lapos faragás, rajzszerű mintázás, egyenletes térkitöltés jellemzi. Igen szép, nemes vonalú virágdíszei finoman stilizáltak. Másik mestere készítette a hatszögű szószékkosár függőleges kőlapjait kitöltő alabástrom faragványokat. Ezek gyümölcsfüzérei, vázából kinyúló virágcsokrai és egyéb díszítőmotívumai hangsúlyosan plasztikus hatásúak. Ez utóbbi mesternek művészi fölfogása erősen eltér társáétól; motívumkezelésében több a naturalizmus, formái kiemelkednek a felületből, már barokkosak, a térkitöltés zsúfolt. Ebben a jelentős műben azonban nem az eltérés hangsúlyozódik, hanem a kialakított összhang, melyet szépen emel ki a mélytónusú, változatos árnyalatú, nemes patinát adó festés.
Korai reneszánsz ízlésben készültek a fogarasi és alsócsernátoni kőszószékek. A különleges, részben áttört díszítésű fogarasi katedra a XVII. század végén készülhetett. Akantuszlevél ornamentikája barokkosan gazdag, mély faragásban jelenik meg, teljesen kitölti a mellvéd keretezetlen tábláit és a körbefutó párkánytagozatokat. Talpazata egyszerű, simavonalú, függőleges osztásai levéldíszesek. Lépcsőkorlátja szintén díszített. Az áttört rozettaformát idéző központi motívumot ívesen fogják közre a levelekkel, virágokkal díszített hajlékony indák. Dús ornamentikájának vonalvezetése még nem éri el azt a tiszta kompozíciót, mely később Sipos Dávid alkotásainak sajátja. A gazdagon díszített táblák szinte egybeolvadnak, az egész szószékkosár mintegy csipketömbként jelenik meg.
Az erdélyi faragott kőszószékek törzsanyagát képezik Sipos Dávid alkotásai. Példamutató katedráinak kőlapjain egységes egésszé varázsolta a virágos reneszánsz ismert díszítőmotívumait, s azokat új elemekkel gazdagítva teremtett szintézist. Tökéletességig fejlesztett kompozícióival s könnyed, lendületes, játékos vonalvezetésével, az alkalmazott ornamentika összefogottságával stílust teremtett, utat nyitott. Kehely alakú, rendszerint öttáblás, mészkőbe faragott szószékein páratlan tudással, mesterségbeli hozzáértéssel vezette virágindáit, dinamikus szimmetriában töltve ki velük a szépen keretezett kőtáblák mezejét. Szószéktalapzatai általában nyolcszögűek, középen a kehely gombjára emlékeztető osztópárkánnyal. A mezők medalionszerű virágmotívummal, a vízszintes tagozatok folyamatosan futó levélmintával díszítettek. Ha nagyobb megrendeléseket kapott, kőfaragásának formakincsét stilizált sárkányfejekkel, gyümölcsdíszekkel bővítette. Nyilvánvalóan a megrendelők anyagi helyzete, társadalmi rangja határozta meg, hogy egyszerűbb vagy összetettebb díszítőformát választott. Ám bármi mellett döntött is, kőfaragását az önmagával szembeni igényesség, a finom rajzolatú vonalvezetés, a fantáziadús komponálás és a biztos vésés jellemzi. Kőszószékei rendszerint feliratosak, egy-egy bibliai igét, s a megrendelők nevét tartalmazzák. Erdélyi nemes családok, az adományozók címerei díszítik gyakran a központi helyezésű kőtáblákat. Sipos nagy jártassága a címerfaragásban világi munkáin is megmutatkozik. Jól példázzák ezt kolozsvári, magyargyerő­monostori, erdőszentgyörgyi, szamos­új­vári alkotásai. Megrendelői, foglalkoztatói voltak Erdély történelmi nevű főúri családjai, a Wesselényiek, Rhé­deyek (hadadi, hadadnádasdi, erdő­szentgyörgyi katedrák), a Bánffyak (Bonchida), a Gyerőffiek illetve a Kemény család (címerük a magyargyerő­monostori református templom cintermének falában). Rokonok, barátok ajánlhatták egymásnak a kiváló mestert a különböző munkák elvégzésére. Ezt látszanak bizonyítani az azonos családnevek a faragott szószéktáblákon. A magyargyerő­mo­nos­tori szószéket Kabos Ferenc és Szodorai Anna rendelte meg tőle 1752-ben. Az árpástói katedrát felirata szerint Kabos Ferenc özvegye, árva Szodorai Anna csináltatta. Meggyőző e tekintetben az erdőcsinádi református templom katedrájának felirata: „tsináltatta Isten ditsőségére tekintetes, nemzetes Erdőtsinádi Szutsáki Ferentz kedves élete párjával, tekintetes, nemzetes M. Gyerőmonostori Kabos Klárával” (1761). A katedrák többsége erdélyi birtokos kisnemesek donációja volt.

Dr. B. Murádin Katalin
Kolozsvár

 

AKCIÓMŰVÉSZET 1978 ÉS 1998 KÖZÖTT ERDÉLYBEN 1. rész



A körülményekről 1990 előtt és után
A Szocialista Kultúra és Nevelés Bizottsága nem ismert akcióművészetet, tehát tilos volt ebben a műfajban megnyilvánulni, így 1990-ig nyilvános, hivatalosan elismert élő-művészeti megnyilvánulásról nem beszélhetünk; az események java része titokban, nézők nélkül, erdőben, pincében, magánlakásokban zajlott. Az a kevés nyilvánosan elkövetett akció, amiről értesültem, vagy botrányosan, későbbi belügyminisztériumi zaklatással végződött, vagy pedig nem volt figyelemreméltó alkotás, teljesítmény, mű. A megfélemlítés, külső kontroll, ami gátolta a művészek szabad megnyilvánulását, egy idő után egy belénk sulykolt önkontrollá fajult, ami annyira veszélyes folyamattá alakult, hogy később nehéz volt gátlástalanul viszonyulni saját „szabadságunkhoz”. Ennek eredményeként születtek az ál-bátor munkák, polgárpukkasztások (polgárok nélkül), fedezet nélküli magamutogatások.
Az önkontroll káros hatását 1994 után látom megszűnni. A nyugati művészekkel magát egyenrangúnak érző erdélyi művész most már (önértékelése szerint is) vetélytársként szerepel európai, ázsiai vagy amerikai fesztiválokon. Az átváltás nem minden trauma nélkül ment végbe. Főleg a -es évek elején volt jellemző az óriási információ ö­zönt sikertelenül feldolgozó művész eltájolódása. A többség viszont rövid „iránytűzés” után hihetetlenül pontosan és világosan meglelte a helyét. Így tehát a kommunizmus utáni állapotok megrostálták az össztársadalmat és legfőképpen a művészréteget s ezen belül a nem eladható műveket létrehozó típust. Az maradt, akinek hite erős volt.
1978-ban kezdtem el a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészet szakán tanulmányaimat, olyan gondolatokkal, hogy jó, ezt most elvégezzük, de tudjuk, hogy a lényeg máshol van elrejtve, más irányban kell kutatni; tanítanak, de mi nem tanulunk. Illetve másoktól.
Így lett sokunknak „mestere” a szerb rajzoló Velickovic, az angol festő Bacon, ismerkedtünk a bécsi akci­onizmussal, vagy próbáltuk értelmezni a Gilbert & George élő-szobor megnyilvánulásait. Mindez úgy volt lehetséges ebben a tökéletesen zártnak hitt kommunista társadalomban, hogy a főiskolánk könyvtárába rendszeresen jártak (1980-ig) nyugati művészeti folyóiratok, és ezekből, a sok blőd reklám között megtaláltuk a számunkra izgalmas témákat.
Ezek után már nem volt különös, hogy katedrafőnökünk gúnyos megjegyzései ellenére kísérleti filmek forgatókönyveit beszéltük meg – a megvalósításban egyáltalán nem reménykedve, happeningek ötleteit gondoltuk ki és néha az elméleten túl gyakorlatba is ültettük ezeket.
Akcióművészeti kísérletek csoportos vagy individuális formában lezajlottak egymástól függetlenül a vidék haladó szellemű városaiban (Temesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad), diákkörökben vagy képzőművészek műtermeiben, de a szellemi sivatagnak hitt Sepsiszentgyörgyön és a környező erdőkben is.
A hatalomtól való félelem gyakran hallgatásra kényszerítette a művészeket; így akadnak eseménytelen évek is az akcióművészet szempontjából. Máskor pedig külső vagy belső hatásra aktivizálódik egy-egy központ. Külső hatásként feltétlenül meg kell említeni a lengyel akcióművészet kisugárzását régiónkra, belsőként pedig egy-egy karizmatikus egyéniség (Baász Imre, Bertalan István, Elekes Károly) magával ragadó lendületét, hozzáértését.
Lassan – a mimetizmusból átlépve a sajátos problematizálásba – értünk el a konkrét-művészeti felfogásig és távolodtunk el fokozatosan az illuzio­nisztikus (szemfényvesztő képszerkesztés) gondolkodástól, műalkotás-készítéstől az efemer (talán múlandó) művészet felé, meggyőződve annak a felfedezésnek a létjogosultságáról, hogy a művészet többé nem lehet alku tárgya. Hogy pénzt igényel, nem pedig pénzzé tehető.
Lehet, hogy nem véletlen az a tény, hogy az erdélyi nem-termelő művészek egytől-egyig hagyományos műfajokat tanulmányozó fiatalokból alakultak performerré, teljesen vagy csak részben megtagadva az eladható művek termelését, tárgyak, műtárgyak készítését. Termelőből lettek szerző-előadók és anyagiakban lényegesen szerényebbek, mint folyamatosan műveket áruba bocsátó társaik.
A fontosabb csoportokról,eseményekről
Ez a nézetkülönbség vezetett el bizonyos csoportok kialakulásához; kikristályosodott így a művészrétegek közötti nem mindig antagonisztikus ellentmondás.
A Marosvásárhelyen csoportosuló 70-es évekbeli fiatal művészek háttere az országosan híres Zene- és Képzőművészeti Líceum volt – kiváló tanáregyénisége, Nagy Pál (1929-1979) által. Így alakulhatott ki ebben a csodálatos hangulatú, akkor még magyar többségű városban egy olyan pezsgő művészeti, színházi, irodalmi és zenei élet, amelynek talán a temesvári Bertalan István és társai által létrehozott SIGMA csoport tevékenysége lehetett csak vetélytársa. A marosvásárhelyi „társaság” neve utólag MAMŰ lett.
Az Elekes Károly köré gyülekező, kísérleti szellemű, nemcsak főiskolát végzett fiatalok korlátlan szabadságvággyal járták be a klasszikus műfajok területein túl a happening, a land-art, az environment, a kísérleti film és kísérleti színház vidékeit. Mindezt urbánus és rurális helyszíneken, de többnyire a Vizeshalmok nevű különleges természeti képződmények körül.
A csoport tulajdonképpeni erdélyi működése 1978-tól 1984-ig tartott, amikor is szinte testületileg áttelepült Magyarországra, vagy nyugatabbra, és ott igyekszik azóta egy bizonyos transzilvanista művészetet produkálni, több-kevesebb hitellel és sikerrel.
Szólni kell az egyetemisták által a 70-es években elkövetett kísérletekről. Ilyen esemény volt egy októberi (Kolozsvár, 1978) verőfényes délelőtti happening, amikor a festészeti műtermekből György Csaba hívására kivonultunk mintegy tüntetőleg és a sétatéri falevelekből gondos rendbe hordott halmokat, gyermekjátéknak tűnő lendülettel rendszertelenítettük, anar­chi­záltuk, az illatozó hulladékkal való azonosulásig. Szerencsénkre nem láthattak a „szemfülesek”.
Bár néhányan a MAMŰ távozása miatt Erdélyben művészeti légüres térről beszéltek, kisebb létszámú – főleg diákjaiból álló – csoportosulást hozott létre Baász Imre Sepsiszentgyörgyön már a 80-as évek elejétől, melyhez 1986-ban csatlakoztam én is. A témaelemző kiállítás-sorozatai mellett Imrének volt ideje és energiája akciókat is szervezni. (Ismétlem, titokban, hogy az állami szervek ne szerezhessenek tudomást a „veszélyes” műfajok gyakorlásáról, a „korrupt” nyugat „fertőző” hatásáról.) Az elkövetett akciók zöme erdei tisztásokon, tömbházak tetején zajlott és térbeavatkozások, élő- installálások, happening jellegű művek voltak.
Tájművészeti akciót hozott létre Baász Imre A Bőrönd elföldelése címmel 1979-ben Sepsiszentgyörgy környékén, amit csak elmesélésből ismerünk, melyben az elidegenedés tárgyi megfogalmazását kísérelte meg, illetve egy későbbi, kommunista párt évfordulós parancs-kiállítás megnyitója kapcsán röpcédulás akciót szervezett (Sepsiszentgyörgy, 1981.).
Beavatkozásos happeninget hozott létre szűk haveri kör segítségével Ütő Gusztáv (Action, Kálnok, 1980.) egy kápolna romnál, aminek a flower power elv volt a vezérvonala. Vidám hangulatot árasztott a szürke kövek intenzív színezetű papírcsomagolása, vakító fehér papírcsíkokkal való bebalzsamozása, a régmúlt vallásháborúk műemlékének friss hó(ágyú)golyózása.
1986-ban Patak- és Tájakció címen Baász Imre és Szigeti Pálma erdőben elkövetett tájbeavatkozásokat hoztak létre, látszólag környezetvédő küllemmel, de tulajdonképpen személyiségvédő, az ember törékenységére figyelmeztető mondanivalóval.
Az első performanszt Sepsiszentgyörgyön Ütő Gusztáv követte el 1987-ben fél-nyilvánosan: zárt ajtók mögötti kiállító teremben, csak szigorúan baráti körben, Ajutor, Segítség, Hilfe címmel, amiről hangfelvétel és fényképsorozat maradt. Pánikhangulat és egymásrautaltság sugárzott a műből.
Meg kell említeni a sepsiszentgyörgyi központú ETNA Alternatív Művészeti Csoport kialakulása körülményeit és tevékenységét is.
1991-ben abszurd baleset következtében elhunyt a vidék avantgarde mozgalmának vezéregyénisége, Baász Imre (1941-1991) grafikus, szervező és minden új műfajra rákacsintó, minden új műfajt kipróbáló művész, aki nélkül „...kell rajzolni, festeni, szobrokat készíteni, perfor­mance-­okat rendezni, objekteket kiagyalni, happeningeken részt venni, kiállításokat szervezni-rendezni és nélküle kell plakátot készíteni, meghívókat szétküldeni, alapítványt tovább éltetni és nélküle kell a Képzőművészek Szövetségét vezetni vele és nélküle kell tanítványokat tanítani, újságokban rajzokat közölni, képtárat vezetni, színházi díszletet tervezni, hangversenyt szervezni és nélküle kell AnnART-on részt venni VELE ÉS NÉLKÜLE KELL a MEDIUM 3-at megrendezni és NÉLKÜLE KELL romániai magyar MŰVÉSZETI lapot indítani VELE ÉS NÉLKÜLE Baász Imre nélkül, aki a felsoroltakat egyszemélyes irányítóként kigondolta és véghez vitte....” 1
Ezt a megrázó eseményt követő AnnART 2 rendezvényt már az alakuló ETNA Alternatív Művészeti Csoport tagjai bonyolították le az egyedül maradt „házigazda”, Ütő Gusztáv vezényletével. Az ETNA Csoport születése tehát 1991. július 27.( Szent Anna-tó). „Jellege expanzív, kísérleti, egzisztenciális rezgésekre adekvátan válaszoló, feleselő.[...] Célja sajátos érdek- és értékorientációt megfogalmazni és propagálni – a piacorientált művészetek ellenében...” 2
Ez a csoport volt az erdélyi performance művészet hiteles művelője, tagjai képviselték rangos rendezvényeken a műfajt határainkon innen és túl. És ennek a csoportnak az együttműködésével zajlottak a különböző élő-művészeti rendezvények (lásd a rendezvények kronológiai sorrendjét).
Minden, eladdig el nem képzelt sebességre kapcsolt 1989 decemberétől. A régi rendszerben betiltott A HÁZ című tematikus kiállítást nyitottuk meg áprilisban a sepsiszentgyörgyi Új Galériában (emlékeztetőül a romániai falurombolásra) egy interaktív happe­ninggel, melynek szöveghátterét a „ha cserepet veszek, építkezem, ha itt vásárolom a cserepet, akkor itt építkezem” kijelentéssel fogalmaztam meg. És indult az AnnART. „Az 1990-es év adta a köteles-jogot a Szent Anna vulkáni eredetű tó melletti performance napokra Baász Imre szervezésében.[...] Az első performance-napokat egy néhány éves titokban rendezett akció-sorozat előzte meg. Többnyire zárt körű csoport részvételével, innen a művek ezoterikus jellege. 1990-ben Anna-napkor a tónál csak sepsiszentgyörgyi képzőművészek vettek részt az AnnART-on. A második AnnART-ra külföldi meghívottakat is vártunk a következő felhívással: „KONTRASZTOS A KONKURrENCIA. ERŐS A KON­KURrENS KONKURrENS. Aktivizál az egzisztencia. Helyhez kötött az anyag. Tehetetlenségünk anyagi eredetű. Anyaguralom után itt van a nyomorék gondolatiság. Esztétizálásból a firkantásba. Lerobbant gesztusból túlfűtött igényességbe. A megfoghatatlan és elképzelhetetlen után a nyílt politizálás. Mindenféle „eszmei mondanivaló” után a formás, vonalas, színes építkezések. L'ART POUR L'ART A SÁR­BAN. KINEK KÉSZÜL A PERFOR­MANCE? – ÁSSUK MEG AZ Etnát! [...] „Hello, itt Baász Imre. Üzenetrögzítő rögzíti az üzenetedet. Köszönöm szépen.” Vannak esélyek a Szent Anna és az Etna szorosabb kapcsolatára. Vannak esélyek az E és a W közeledésére. Megástuk az Etnát.” 3
Ugyancsak 1991-ben avattam fel egy akciókra alkalmas teret. „A Torony Galéria Sepsiszentgyörgyön a központi toronyóra tornyában működik, és 1991. december 6-a óta az ETNA Alternatív Művészeti Csoport és meghívottjai gyakorló teréül szolgál.” 4
1992-ben, immár a Baász Művészeti Alapítvány alelnökeként és az ETNA Alternatív Művészeti Csoport vezetőjeként szerveztem meg az AnnART 3, Nemzetközi Performance Napokat, amelynek résztvevői ausztriai, magyarországi, romániai és vajdasági művészek voltak. A fesztivál indoklása a következő volt: „Ha elszigeteltségben éltünk és dolgoztunk hosszú éveken át, és az individuális megnyilvánulás maradt elsőrendű a képzőművészetben, akkor vidékünkön épp ideje figyelni egymásra, jól működő művészeti gépezetet létrehozni, kapcsolatokat kialakítani, ápolni és bővíteni. Ha a kortárs művészeti ágazatok alkalmasak a csoportos megnyilvánulásra, akkor az alternatív művészet tág lehetőségeit nem kihasználni, hátat fordítani a több,színesebb és hangosabb kifejezési esélyeknek: bűn. Mondaná Baász Imre. Kelet (E) és Nyugat (W) közel-távoli rokonok. Az AnnART alkalom egy jó családi ebédre. Megnéztük, meghallgattuk, megemésztettük egymást.” 5
A temesvári Ileana Pintilie művészettörténész 1993. júniusában megszervezte a Zona Europa de Est (Kelet-Európai Térség) című performance fesztivált. „Faptul că acest festival de performance este amintit ca PRIMUL de acest gen are gust de primordialitate. Să nu uităm totuşi trecerea în revistă a acestui an: Festivalul de la Bistriţa, Manifestarea clujenilor ArT FOR WHO, Student Fest – Strada – Ti­mi­şoara şi AnnART/4 – International Perfor­mance Days – Lacul Sf. Ana. Alt fapt: majoritatea artiştilor participanţi au fost maghiari din ZONĂ. Gust de Monarhie Austro-Ungară. Vechiul centru al oraşului şi clădirea fostului palat guvernamental – acum muzeu de artă în renovare – perlă a aceleiaşi Monarhii a fost scena ZONEI. Dintr-un celălalt fapt: că nu onorează cu prezenţa invitaţii din ţări mai îndepărtate rezultă că artistul nu are bani şi nu este sprijinit; noroc cu dl. Ion Grigorescu, Teodor Graur, Bukta Imre, Szirtes János, feLugossy László şi Kovács István, artişti care au ridicat mult nivelul artistic al Festivalului. Recu­noaştem ca momeală pentru peştii mari a rezonanţei Timişorii. Nu este întâmp­lă­toare iluminarea electrică – a grupului Sigma, – dar nici tramvaiul Revoluţiei şi nici multinaţionala for­maţie Phoenix.
Zona foloseşte pâine prostituată, arbore decojit, corp uman lovit, suflet narcotizat, imnuri suprapuse, zvârco­liri mâzgălite, origini căutate, întrebări fără răspuns, etc., materiale şi gesturi autentice crizei individului din ZONĂ. Dar oglindirea crizei nu înseamnă şi o criză a oglinzii. Ea, oglinda Zonei, s-a vrut când clară, curată, când trans­lucidă, mâzgălită, chiar spartă dar în majoritatea cazurilor sensibilă, AUTEN­TICĂ şi SINTE­TI­CĂ. Ori­cum să denumim artistul performer: oglindă, barometru sau shaman cu ustensile audio-vizuale în mişcare. El, artistul, rămâne cea mai complexă operă de artă a sfârşitului de mileniu (vezi documentarea).” 6
Az AnnART/4 (1993) volt az egyetlen Szent Anna-tói áramfejlesztővel lezajlott rendezvény, amely technikai okok miatt, jellemzően akadozva, bosszantó hibákkal ment végbe. Ebből az esetből okulva többé nem erőltettük a gépek, erősítők, monitorok és reflektorok használatát az AnnART fesztiválokon.
Az AnnART „...felkiáltójel, szimbólum kíván lenni, de nem ideológia. Évekig az ásás volt az akciók fő motívuma. Erre alapozva jött létre a lövészárok-esztétika. A Kárpát-kanyarban évszázadokon keresztül állt a front. Míg a nyugati kultúra fejlődött, a lövészárokban a frontkatona kitűzte szeretője utolsó levelét, kis katolikus keresztjét és fétistárgyait. A Kárpát-kanyar választóvonal és kapocs is. A keleti és nyugati birodalom, Bizánc és Róma, az ortodox és a katolikus egyház találkozási pontja, átfedéseinek színtere. Az AnnART helyszíne pedig a kráter, a pogány korszak rituális végvára volt, a performerek ősei működtek itt.
Sámánizmus, áldozatok, dob, kereplő, csengettyű, a szelekkel való érintkezés mindennapos volt. És akkor a pápa egyszer csak ide is „betette” a kápolnáját. Ezért választottuk rendezvényünk időpontjául Szent Anna-napját. Így a katolikus körmenet, a délután 4 órakor kezdődő mise, a templomi csen­gettyűk, a színes zászlók, a bikszá­di pap mikrofonnal felerősített hangja, a hívők éneke, a szigorú kanonikus happening különös kontrasztját adja a művészet szent szabadságára épülő performenszeknek.” 7

(folytatjuk)

ÜTŐ Gusztáv,
Sepsiszentgyörgy

Jegyzetek
1. 1991. július 19., Sepsiszentgyörgy, Ütő Gusztáv (részlet a Baász Imre temetésén felolvasott búcsúztatóból)
2. 1991. október 25., Sepsiszentgyörgy, Ütő Gusztáv (részlet az ETNA Alternatív Művészeti Csoport szervezeti szabályzatából, 1. oldal)
3. 1991. augusztus 15., Ütő Gusztáv (részletek az AnnART 2. beszámolóból)
4. 1992. december 28., Ütő Gusztáv (Leltár után, füzet, 16. oldal)
5. 1992. Ütő Gusztáv AnnART 3 (indoklás, 1. oldal)
6. 1993. augusztus 7., Ütő Gusztáv (a Zona Europa de Est katalógusból, 68. oldal)
7. 1993. aug. 5., Ütő Gusztáv (interjú részlet, Magyar Narancs, 50. oldal)

TARTALOM

2 Arc-kép, táj-kép Véső Ágoston és Jean Tamás fotókiállításáról
Szücs György

5 „Csoma 2000”
Töprengések egy kiállításról
Gazda József

12 Mercur
P. Buzogány Árpád

14 Erdélyi szószékek
Dr. B. Murádin Katalin

19 Alter-Image
Veres Péter

21 Akcióművészet 1978 és 1998 között Erdélyben I. rész
Ütő Gusztáv

28 Kiállításfigyelő

29 Óriás angyalok

29 104 éve...

30 Mellékvágány
Fragmentumok a posztmodernről 1.
Nagy Zsolt