Skultéty Sándor
dr. Uray Zoltán
Balázs Attila
Siklódi Zsolt
Albert András
Öllerer András
Burus Endre
Petroczki Géza
magánszemélyek támogatásával készült.
A Gazda József „Csoma 2000” c.írásához a képeket a kiállítás katalógusából
válogattuk. Fényképezte Kopacz Attila. P. Buzogány Árpád „Mercur” c.
írásához a fényképeket Bálint Arthur készítette.
Főszerkesztő: Veres Péter
Olvasószerkesztő:
Szakács István Péter
Munkatársak:
Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András
Lajos, Németh Júlia, Deák Sala Zsófia és Fecső Zoltán.
Szerkesztőség postacíme:
4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania
Tel: 00-40-66-219-286
E-mail: veresp@sigmasoft.ro
Nyomda:
PRO-PRINT Csíkszereda
Kiadja:
LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely
Felelős kiadó: Veres Péter
ISSN 1582–0149
„CSOMA 2000”
(töprengések egy kiállításról)
Kovászna immár hagyományos kiállító hely, vagy mondhatjuk úgy is: nagy,
országos jelentőségű kiállítások helye. 1975-től keresi a megvalósulás
lehetőségét a szándék: közös kiállítói fórumot biztosítani Erdély magyar
művészeinek. Akkor ez szinte kivitelezhetetlen volt, ezer nehézségbe
ütközött. Félig-meddig figyelt Kovásznára a szakma, de figyelt a hatalom
is, s mindkét oldalról merültek fel kételyek, akadályok. A java-művészek
egyrésze kétkedve fogadta a vidéki kisváros törekvését. Mit akarnak
„azok” ott? Ők csak azt látták: Vidék! És micsoda lesújtó jelentősége
van ennek a szónak bizonyos „magas” körökben! De voltak azért, akik
megértették a nemes szándékot, s a „legjobb időkben” a résztvevők száma
meghaladta a 110-et, ami nagy szó volt „akkor”, amikor minden „nagyobb”
megnyilvánulásról me(n/het)tek a jelentések. És bizonyára mentek is!
És felfigyelt a hatalom, s árgus szemekkel leste: mi történik itt? Két
módon is igyekeztek beavatkozni. Hatalmi eszközökkel mozgatni meg minél
több a többségi nemzethez tartozó művészt a részvételre, megszüntetni
a tárlatok kisebbségi seregszemle-jellegét, a „szeparatizmus” ilyetén
való jelentkezését. Pedig a rendezés eleve törekedett jelentősebb többségi
művészek meghívására is, főleg az összehasonlítás lehetőségéért. Más
oldalról: igyekeztek akadályokat gördíteni a rendezvény elé, elébb csak
nehezíteni azt, majd a 11. rendezvény után megszületett a végső döntés:
betiltották a nyári tárlatokat. No, nem úgy, nyíltan, egyenesen, egyszerűen
„aggályok” merültek föl, hogy: „Mi lesz, ha egy újabb földrengés talál
lenni – mondotta az akkori propaganda-titkár elvtárs –, és a sok értékes
mű el talál pusztulni? Ezt a kockázatot nem vállalhatják tovább!” 1986-ban
már nem lehetett megrendezni a Kovásznai Nyári Tárlatot, melyen az évek
során olyan jelentős művészek is részt vettek, mint Nagy Albert, Mohy
Sándor, Benczédy Sándor, Jakobovits Miklós, Feszt László, Márkos András,
Paulovics László, Plugor Sándor, Baász Imre, Ciupe Aurel és ... sokan-sokan
mások. Egy összesítés szerint a hajdani kiállítók száma megközelíti
a háromszázat...
1992 óta a hamvaiból újjászületett rendezvénynek – melynek megnyitója
átkerült a Kőrösi Csoma Sándor Napok ünnepségeire – CSOMA KIÁLLÍTÁS
a neve. A nagy tudós-vándor neve inkább csak szimbólum. Illetve – úgy
is mondhatjuk – mindig az ő emlékéhez kötődnek a tárlatok, hiszen alig
történt meg 1992 óta, hogy Kőrösi Csoma Sándor emlékét megörökítő mű
ne érkezett volna a kiállításra... Másik újítása a 2001-ben „jubiláló”,
10. rendezvényét ünneplő „új sorozatnak” a tematikusság. Minden tárlatnak
témája van.
Íme:
1992: Kőrösi Csoma Sándor emlékkiállítás
1993: Sorsközösségben
1994: A megmaradás esélyei
1995: A hit parancsai
1996 A magunk keresése
1996: A fa
1998: Ablakok
1999: Cantata profana...
És „Az idő arcai... Kövek...” a kovásznai Csoma Kiállítás 2000 témája.
Vajon van az időnek arca? Vannak az időnek arcai?
Időlenyomatok... Kövek...
A millennium évét éljük. Az ezeréves magyar államiság évét. A kiállítás
szándéka szerint: egy bizonyosfajta emlékezés. Emlékezés az időre, a
történelemre. Az időlátott „kövekre”.
Régi vágya a kovásznai kiállítások rendezőinek: belefolyni a művészi
életbe. Közvetve, ösztönzőként bekapcsolódni az alkotásba. Elindítani
egy alkotói gondolkodást, munkát, alkotói folyamatot. Műveket „csiholni”
az időben.
A legutóbbi „kiírás” szerint csak az utóbbi két évben készült művekkel
lehet szerepelni. Az e mögötti „rejtett szándék”: véget vetni annak
a nem kívánatos, igen sűrűn felbukkan(hat)ó gyakorlatnak, kényelmességi
szempontnak, hogy ki-ki elküld „valamit”, valami festményt, szobrot,
grafikát – legtöbbször tájképet vagy csendéletet, ami épp kézügyben
van, s természetesen legtöbbször független a témától is...
Az idei tárlaton 125 művész vesz részt. Ebből közel százan egyénileg
jelentkeztek. A fennmaradó kb. harminc alkotó „közvetve” került ide.
A magyarországi, évek óta működő Közép-Európai Művésztelep alkotásaiból
egy ciklussal jelentkeztek. Ciklussal, melyet az ott összegyűlt művekből
állítottak össze. Mivel szándékuk a tisztelgés volt, Kőrösi Csoma Sándor
emléke előtti tisztelgésnek szánták részvételüket, elfogadtattak, „befogadtattak”
ők is. Gazdagították a kiállítást. Ám mégis számunkra a kérdés az, hogyan
reagál a művésztársadalom – erdélyi és Kárpát-medencei művészek – a
témára. Miként tud a kiállítás belefolyni az alkotó munkába?
A törzsanyag – globálisan nézve – kifejezi a témát, és kifejezi a kort
is. A kort, melyben élünk. Az idő arcát, az idők arcait... És kifejezi
azt a lelkületet, mellyel élünk. Formai szempontból viszonylag többségben
van a kor igényei szerinti mű, mintegy igazolván az alkotásnak azt a
törvényét, hogy Ma, a mindenkori MÁBAN a tegnapokról is csak a ma nyelvén
lehet igazmódon beszélni. Ennek folytán alig akadnak hagyományos tárgyú
és témájú képek. Tájkép csak alig, mely benne is lehet a „korban”, meg
is szólalhat a kor nyelvén (Fülöp Mária Magdolna /Szováta/: Székelykő,
helyi tényező), s nem is (Veress Pál /Kolozsvár/: Sima kövek). Nincs
virágcsendélet (mit is keresne egy ilyen kiállításon?). A hagyományos
nyelvezet helyét átvette valami más. Áttételesebb, korszerűbb. A gondolatok,
melyek maguk is áttételesek, többnyire absztrakt vagy – Páskándi Géza
szavával élve – „absztraktoid” formában jelennek meg.
Mi az idő? Melynek legfőbb tulajdonsága, hogy múlik, s hogy rávetítődik,
belevetítődik valamiképpen a mi nyomunk is (Albert Levente /Sepsiszentgyörgy/:
Köves 1., Puskai Sarolta /Csíkszereda/: Kövek, Benedek Erika /Szecseleváros/:
Nyom)... Mit jelent az alkotóknak az idő? Többnyire komor kilátástalanságot.
Vagy átláthatatlanságot. Káoszt (Botár László /Csíkszereda/: Kőtükör).
Kavargást (Dobribán Emil /Kolozsvár/: Színes alakok, Simó Enikő /Brassó/:
Mikrovilág, Földessy Péter /Kárpátalja, Munkács/: A fényhez, ideje a
kövek egybegyűljenek, Balázs István /Sepsiszentgyörgy/: Két rajz). Folytonosságot,
folyamatosságot (Ferencz Ágnes /Brassó/: Kövek, Orbán Fülöp Irma /Marosvásárhely/:
A kő marad., Orbán István /Kolozsvár/: Kőfelirtok). Egyhangúságot, ahol
minden mozdulatlan az örök mozgásban (Szabó Attila /Kárpátalja, Tiszavári/:
Törzsek). Mint nyílást a sűrűségben, melyen át remény is villan(hat)
(Kusztos Endre /Szováta/: Az idő arcai, kövek). Az idő emészt, koptat
(Călinescu Lucia /Marosvásárhely/: Elmenés; Dudás Gyula /Nagybánya/:
Az idő arca), elföd (Marcela Rădulescu /Brassó/: Katedrális). Folyamat,
visszafordíthatatlanság (Olajos György /Magyarország/: Eső). Olyan mint
csupasz, örömtelen folyómeder, melyben semmi sem történik, csak a kövek,
kavicsok. (Csillag S.R. Imola /Csíkszereda/: Csíszolt kövek). Felfalja
az értékeket, az életeket (Ardeleanu Kovács Ibolya: Az idő nyomai).
Az idő elmúlás, mely korhaszt, pusztít, emészt (Gothárd Veronika /Sepsiszentgyörgy/:
Néma jelek). Vagy csak meditáció (Hervai Katalin /Sepsiszentgyörgy/:
Gyónás, Köllő Margit /Sepsiszentgyörgy/: Időkapu, lélek-kapu (Nagy Dalma
/Marosvásárhely/: Az idő suhanó arca). Töprengés a zajló élet-időről,
melyben „történések vannak” (Csibi Orbán Zsófia /Csíkszereda/: Emlékezés
, Balázs Zoltán /Sepsiszentgyörgy/: Átderengés, Székely Géza /Kolozsvár/:
Őrző), s mely nyomokat is hagy maga után (Knáll J. Levente /Medgyes/:
Xenolit, Olsefszkiné Jakabos Imola /Brassó/: Az idő játéka, Lészai Bordi
Margit /Kolozsvár/: Formák az időből).
Van, aki groteszknek látja az idő-átlépte tegnapokat (Ábrahám Imola
/Brassó/: Az idő kövei, V. Bodoni Zsuzsa /Kézdivásárhely/: Nagy utazás)...
S olyanok is vannak, akik egy-egy tárgyhoz („talált tárgy”, „obiekt”)
kapcsol(tat)ják a gondolatot (Éltes Barna /Sepsiszentgyörgy/: Tanú).
Ennél egy lépéssel elébb megy Deák M. Ria /Sepsiszentgyörgy/, aki korunk
arcát „viszi bele” egy szalaggal átkötött, átbilincselt „talált” kőbe
(Gonoszűző). És arra is van példa, hogy egy jelentéktelen dolog, mint
„non art”, korunkra utal, ahol minden lehetséges (Balázs Zoltán /Sepsiszentgyörgy/:
Átderengés).
S alig-alig van néhány alkotó, aki pozitívnak ítéli az időt; kiteljesedést,
továbbélést, létezést lát benne (Ábrahám Jakab /Brassó/: Forrás, Hervai
Zoltán /Sepsiszentgyörgy/: Hit, Orbán Fülöp Irma /Marosvásárhely/: A
kő marad).
És vannak művek, melyek a „témától függetlenül” is beillenek a „témába”.
Mert bennük rezdül a kor, korunk arca, úgy is, mint formákban, a kifejezés
nyelvezetében, s úgy is, mint életérzésben (Igmar Mladen /Szlovénia/:
Kompozíció, Jakobi Anna /Magyarország /: A szarvas éjszakája; Király
Anna /Magyarország/: Figurák egy Moliere darabhoz).
Műfajilag a grafika és a festmény dominál, van faliszőnyeg, de vannak
„tárgyak”, van fotómontázs (Balázs Zoltán /Csíkszereda/: Állandó), vannak
szobrok, köztük formailag gazdag, áttételes jelentésű kerámiamű (Pálffy
Árpád /Csíkszereda/: XX. század), s egy hagyományos öreg ember portré
is, amely „hála” formájának csak jóindulatúan értelmezett áttételességgel
fejezi ki a kort – (Bodó Dávid /Csíkszereda/: Őseink), s vannak majdnem
minimal-art-egyszerűségükben is gazdag plasztikák (Vargha Mihály /Sepsiszentgyörgy/:
Fej, Miholcsa József /Marosvásárhely/: Meteorit), alig megbontott kő-felmutatások
(Kudelász Eduárd /Sepsiszentgyörgy/ : Az Olt folyó kövei).
A kovásznai Csoma-kiállítások jellemzője lett, hogy jelentkezik néhány
pályakezdő fiatal – akiknek egyrésze még tanulmányait folytatja –, s
ha kifejező művet hoznak, be is kerül(het)nek a tárlatra. Obiekttel
jönnek (Kispál Attila /Sepsiszentgyörgy/: Cím nélkül, Váncsa Domokos
/Sepsiszentgyörgy/: Időspirál), ábrázolatokkal (Szabó Ágnes /Kovászna/:
Időjáró kalitka), mindenféle „nemzeti tartalom” nélkül utalva a mára
(és nem a történelmi időre). S a magyar történelmiség kevés áttételességgel
való megfogalmazására is van példa a kiállításon (Balázs József /Gyergyóalfalu/:
Mária koronája).
Külön kell szólnunk a kiállítás inkább szimbolikusnak mondható „nagy-díját”
elnyert művéről. Petrovics István /Sepsiszentgyörgy/ monumentális sugallatú
kisplasztikája, az Európa kapuja egyesíti magában a méltóságteljességet
(gótikusan összehajló kapuívek) és a groteszket (sebzőn szembeszegülő
szúró formák). A kettő együtt: a művész vizuálissá tett állásfoglalása
korunk egyik nagy, sokat hangoztatott problémájáról erdélyi-romániai
„alulnézetből”.
Tárlat a tárlaton Jecza Péter nyolc plasztikája. A sepsiszentgyörgyi
születésű, jelenleg Temesvárt élő művész, – a jelenkori romániai szobrászat
egyik kimagasló egyénisége, – Az idő arcai, kövek című kiállítás tiszteletbeli
meghívottja. A gyönyörű bronzok egy nagyívelésű életművet reprezentálnak,
melyben benne lüktetnek korunk megnyugvásba torkolló – mert Jecza Péter
mindig a megnyugvást kereste-keresi – feszültségei. A nyolc mű legtöbbje
(Anyaság, Kagyló, Virág, Nyitott monád, Gömb és kocka, Ölelkezés)
két forma ölelkezése, szimbiózisa, összekapcsolódása. S ebben az összekapcsolódásban
ott a feszültség és ott az egymás megtalálásában való feloldódás, vagy
– ha csak egy a forma (Fal, Ülve) – ott a másik forma hiányából fakadó
árvaság érzése, illetve az elveszés, a nincsen (vagy épp, hogy miért
van) fájdalma, vágy a megtalálásra, a feloldódásra. És így benne van
a művészet sok-sok titka, a hol volt, hol nem volt (ellentétfeszültség)
titka, a formák megalkotásának és beszélgettetésének a titka, a kompozíció
lüktetésének a titka, vagy más oldalról megközelítve: az emberi lélek
titkai, belső rezdülései, a „jaj, mik is történtek velünk”; hogy mibe
sodort a kor, hogy elvesztettük és keressük egymást, és nem találjuk
meg egymást, és ölelünk, hogy a vágyakozásban oldódunk fel, csak abban
tudunk feloldódni, mert minden mást elvesztettünk. Az örök idő megkövesedett
(=kövek!) arcainak a titkai ezek.
Jecza művei a kiállítás csúcsait is jelentik. De a csúcsok alatt és
mellett művek sorakoznak, több mint száz mű, jók és kevésbé jók – mint
ahogy ez így természetes, és csak így is lehet –, és ebben a sokféleségben
egységes a mindig (most is!) a nagy előd emléke előtt tisztelgő tárlat,
melynek az érdekessége, különlegessége, hogy öt hónapon keresztül nyolc
ország (Románia, Magyarország, Ukrajna, Szlovénia, Lengyelország, Jugoszlávia,
Franciaország és Argentína) művészeinek az alkotásait szemlélhették
a nézők. És valljuk be, sokkal kevesebben, mint amennyit a gazdag anyag
megérdemelt volna. Aminek a tanulsága ez is: JOBB HÍRVERÉS KELLETIK!
A nagy rendezvényeket nem csak meg kell szervezni, de be is kell tudni
mutatni!
Gazda József
Kovászna
Oltárok, szószékek: az ég bútorai.
„Kiálts tele torokból, meg ne szűnjél, mint harsona emeld fel hangodat”
– biztat az írott tábla egyik XVIII. századi szószékünkön, találóan
mutatva rá a katedrák rendeltetésére.
A templom belső terében központi, kiemelt helyre volt szükség a szent
könyvek igéi, bibliai részletek fölolvasásához. Látni és hallani kívánta
az igehirdetőt a gyülekezet. Ez az igény alakította ki már kezdetben
a prédikáló székek különböző fajtáit. Az ókeresztényeknél valószínűleg
mozgatható katedrát, talapzatot használtak. A zsinagógában díszesen
kiképzett építmény szolgált a tóra fölolvasásához. A románkori bazilikában
a szentély és hajó találkozásánál már megjelent a prédikáló szék, amelyhez
lépcsők vezettek fel. A keresztény vallás szertartásrendjében azután
már az oltár lett a liturgiai központ.
A reformáció a templombelsők évszázados hagyományát, kanonikus rendjét
változtatta meg. „A hirtelen kálvinistává lett nép minden okoskodás
nélkül alakította át egyházát új vallásának és a maga természetének
megfelelően. A templomok máról holnapra katolikusból reformátusok lettek:
csak a kereszt helyébe tették fel a gombot, az oltárt, szentségtartót
és képeket kidobták, a freskókat lekaparták vagy bemeszelték.” Az erdélyi
díszítőkedv nem tűrte a teljesen kopár, fehér templombelsőket, ezért
jelentek meg bennük a karzat- és mennyezetfestmények, a kézimunkák és
a díszített szószékek. Így látta és mutatta be a történteket lendületes
szépírói eszközeivel az erdélyi szellemiséget oly mélyen ismerő Kós
Károly. (Kalotaszeg. Kvár. , 1932. , 150. 1.)
Kiemelt fontosságú tehát a prédikáló szék a protestáns templomokban.
Gyülekezetéhez innen szól a lelkész, erre irányul az egész figyelem.
A katedra és az úrasztal együttese alkotja a központi teret, a templom
belső súlypontját, a téralakító kompozíciós tengelyek fókuszát.
A katolikus egyház az újabbkori szertartásbeli változások után is megőrizte
hagyományos liturgikus terét, az oltárt és az oltárasztalt befogadó
szentélyt.
A prédikáló székek anyaga fa, tégla vagy kő.
A fából készült katedrák díszítése a faragás vagy festés. Ennek gyönyörű
példái várnak föltárásra Kalotaszegen vagy szerte Székelyföldön és a
Mezőségen.
Kisebb anyagi lehetőségekkel bíró gyülekezetek téglából rakott szószékeket
emeltek, melyeknek fehérre meszelt felülete kellemes hátteret biztosított
a színes varrottasoknak, terítőknek.
A kőkatedrák mészkőből, ritkábban homokkőből vagy márványból készültek,
rendszerint kehely formájú alapszerkezettel.
Széles, több regiszterből álló alapon nyugszik a keskenyebb, gyakran
középen, a kehely gombjára emlékeztető, párkánnyal megosztott tartóelem.
Ezen áll, a templom padozata fölött száz-százhúsz centiméter magasságban,
a kőtáblákból rendszerint nyolcszög alakban kialakított szószékkosár.
Mellvédjének körbefutó, vízszintes lezárása biblia, énekeskönyv elhelyezésére
szolgál. Ez a kiugró, szépen tagolt párkány zárja le a kompozíciót.
Öt (ritkábban hat vagy hét) függőleges kőlapból kialakított szószékmellvéd
írott táblája a főnézet tengelyében áll. A korai katedráknál és a szász
vidékek templomainak szószékeinél gyakran hiányzik a feliratos tábla.
A vésett írás rendszerint a megrendelők, egyházi személyek, kurátorok
nevét és a kivitelezés dátumát örökíti meg. Nemesi, főúri rendelés esetén
a tábla felső mezejében egyéni vagy kettős faragott-festett családi
címer és a nevek kezdőbetűi utalnak a kegyes adakozókra. Nem ritkán
a megrendelésre vonatkozó adatok helyett bibliai idézetek töltik ki
a szószékkosár két-három feliratos lapját.
A függőleges táblákat faragás, vésés ékesíti, a szépen komponált virágornamentika
gyakran a tartószerkezeteken folytatódik, kiemelve annak térbeli formáját.
Díszített kőkorlátot is kap olykor a szószékhez fölvezető lépcső.
A katedra két részből áll: a kiemelt szószékkosárból és az ernyősen
föléje függesztett szószékkoronából. Ez utóbbi, mint valami baldachin,
zárja le a templomtérben magasodó prédikáló helyet. A szószékkorona
díszítő, térhatároló szerepe mellett akusztikai célokat is szolgál,
hangvetőként működik. Hagyományos anyaga fa; formája – nevének megfelelően
– általában korona alakú, tetején vallási szimbólumokkal. Ilyen jelképek
a reformátusoknál a gyermekeit tápláló pelikán, a kakas, a gomb vagy
csillag, a katolikusoknál a Krisztust megtestesítő bárány, a kereszt
vagy angyal. A szószékkorona díszesen festett, faragott, sokszor hajlított,
bonyolult minták szerint kivágott deszkaszerkezet. Erdély-szerte nagyszerű
példáit találjuk, gyakran neves mesterek alkotásait (Kalotaszegen például
Umling Lőrinc és fia vagy Asztalos Boka János és mások munkáit). Fölmérésük,
számbavételük szintén kutatói feladat.
Az osztrák hatalommal, az ellenreformációval szembeszegülő erdélyi szellem
a XVIII. században teremtette meg az igehirdető katedrák legegyénibb
és művészi megformáltságukban legérettebb darabjait.
Erdélynek a barokk korban is továbbélő stílusa a virágos reneszánsz.
A késő gótika naturalisztikus ábrázolásmódjával szemben ezt a lényegében
északolasz eredetű ornamentikát a megkomponáltság, a stilizáltság jellemzi.
Motívumai függetlenek a természeti mintaképtől, vonalvezetésének ritmusa,
szimmetriája ellentétes a természet rendjével. Az erdélyi népművészet
meseszerű, játékos mintái csodálatos egységbe ötvöződnek a klasszikus
eredetű, stilizált ornamentikával. Ez a díszítésmód könnyen felismerhető,
más stílussal össze nem téveszthető. A stilizált virágból, mint főmotívumból
induló és abba visszatérő levélformák, levélszárak, indák változatos,
ritmusos vonalvezetése igen hangulatos, finom vonaljátékhoz vezet. Ez
tölti ki a jól meghatározott, mértani szabályossággal keretezett mezőt
minden díszítésre váró felületen: a szószékkosár kőtábláin, a lábazattagozatokon,
ajtó és ablakkereteken, famennyezetek kazettáin, pad- vagy karzatmellvédeken.
A virágmintás reneszánsz stílus Erdélyben a kolozsvári Farkas utcai
templom szószékével kezdődik. Ez a monumentális gótikus épület romjaiból
épült újra I. Rákóczi György fejedelem idején. Helyreállítása évében,
1646-ban készült el a ma is eredeti pompájátőrző, mívesen faragott
reneszánsz szószéke, két kőfaragó mester közös alkotása. Az elsőnek
tulajdonítható a szószék fölépítése, olaszos tagolása, a katedra kosarának
díszes kerete és a talpazat domborműves virágdíszítése. Ezeket a részeket
lapos faragás, rajzszerű mintázás, egyenletes térkitöltés jellemzi.
Igen szép, nemes vonalú virágdíszei finoman stilizáltak. Másik mestere
készítette a hatszögű szószékkosár függőleges kőlapjait kitöltő alabástrom
faragványokat. Ezek gyümölcsfüzérei, vázából kinyúló virágcsokrai és
egyéb díszítőmotívumai hangsúlyosan plasztikus hatásúak. Ez utóbbi mesternek
művészi fölfogása erősen eltér társáétól; motívumkezelésében több a
naturalizmus, formái kiemelkednek a felületből, már barokkosak, a térkitöltés
zsúfolt. Ebben a jelentős műben azonban nem az eltérés hangsúlyozódik,
hanem a kialakított összhang, melyet szépen emel ki a mélytónusú, változatos
árnyalatú, nemes patinát adó festés.
Korai reneszánsz ízlésben készültek a fogarasi és alsócsernátoni kőszószékek.
A különleges, részben áttört díszítésű fogarasi katedra a XVII. század
végén készülhetett. Akantuszlevél ornamentikája barokkosan gazdag, mély
faragásban jelenik meg, teljesen kitölti a mellvéd keretezetlen tábláit
és a körbefutó párkánytagozatokat. Talpazata egyszerű, simavonalú, függőleges
osztásai levéldíszesek. Lépcsőkorlátja szintén díszített. Az áttört
rozettaformát idéző központi motívumot ívesen fogják közre a levelekkel,
virágokkal díszített hajlékony indák. Dús ornamentikájának vonalvezetése
még nem éri el azt a tiszta kompozíciót, mely később Sipos Dávid alkotásainak
sajátja. A gazdagon díszített táblák szinte egybeolvadnak, az egész
szószékkosár mintegy csipketömbként jelenik meg.
Az erdélyi faragott kőszószékek törzsanyagát képezik Sipos Dávid alkotásai.
Példamutató katedráinak kőlapjain egységes egésszé varázsolta a virágos
reneszánsz ismert díszítőmotívumait, s azokat új elemekkel gazdagítva
teremtett szintézist. Tökéletességig fejlesztett kompozícióival s könnyed,
lendületes, játékos vonalvezetésével, az alkalmazott ornamentika összefogottságával
stílust teremtett, utat nyitott. Kehely alakú, rendszerint öttáblás,
mészkőbe faragott szószékein páratlan tudással, mesterségbeli hozzáértéssel
vezette virágindáit, dinamikus szimmetriában töltve ki velük a szépen
keretezett kőtáblák mezejét. Szószéktalapzatai általában nyolcszögűek,
középen a kehely gombjára emlékeztető osztópárkánnyal. A mezők medalionszerű
virágmotívummal, a vízszintes tagozatok folyamatosan futó levélmintával
díszítettek. Ha nagyobb megrendeléseket kapott, kőfaragásának formakincsét
stilizált sárkányfejekkel, gyümölcsdíszekkel bővítette. Nyilvánvalóan
a megrendelők anyagi helyzete, társadalmi rangja határozta meg, hogy
egyszerűbb vagy összetettebb díszítőformát választott. Ám bármi mellett
döntött is, kőfaragását az önmagával szembeni igényesség, a finom rajzolatú
vonalvezetés, a fantáziadús komponálás és a biztos vésés jellemzi. Kőszószékei
rendszerint feliratosak, egy-egy bibliai igét, s a megrendelők nevét
tartalmazzák. Erdélyi nemes családok, az adományozók címerei díszítik
gyakran a központi helyezésű kőtáblákat. Sipos nagy jártassága a címerfaragásban
világi munkáin is megmutatkozik. Jól példázzák ezt kolozsvári, magyargyerőmonostori,
erdőszentgyörgyi, szamosújvári alkotásai. Megrendelői, foglalkoztatói
voltak Erdély történelmi nevű főúri családjai, a Wesselényiek, Rhédeyek
(hadadi, hadadnádasdi, erdőszentgyörgyi katedrák), a Bánffyak (Bonchida),
a Gyerőffiek illetve a Kemény család (címerük a magyargyerőmonostori
református templom cintermének falában). Rokonok, barátok ajánlhatták
egymásnak a kiváló mestert a különböző munkák elvégzésére. Ezt látszanak
bizonyítani az azonos családnevek a faragott szószéktáblákon. A magyargyerőmonostori
szószéket Kabos Ferenc és Szodorai Anna rendelte meg tőle 1752-ben.
Az árpástói katedrát felirata szerint Kabos Ferenc özvegye, árva Szodorai
Anna csináltatta. Meggyőző e tekintetben az erdőcsinádi református templom
katedrájának felirata: „tsináltatta Isten ditsőségére tekintetes, nemzetes
Erdőtsinádi Szutsáki Ferentz kedves élete párjával, tekintetes, nemzetes
M. Gyerőmonostori Kabos Klárával” (1761). A katedrák többsége erdélyi
birtokos kisnemesek donációja volt.
Dr. B. Murádin Katalin
Kolozsvár
AKCIÓMŰVÉSZET 1978 ÉS 1998 KÖZÖTT ERDÉLYBEN 1. rész
A körülményekről 1990 előtt és után
A Szocialista Kultúra és Nevelés Bizottsága nem ismert akcióművészetet,
tehát tilos volt ebben a műfajban megnyilvánulni, így 1990-ig nyilvános,
hivatalosan elismert élő-művészeti megnyilvánulásról nem beszélhetünk;
az események java része titokban, nézők nélkül, erdőben, pincében, magánlakásokban
zajlott. Az a kevés nyilvánosan elkövetett akció, amiről értesültem,
vagy botrányosan, későbbi belügyminisztériumi zaklatással végződött,
vagy pedig nem volt figyelemreméltó alkotás, teljesítmény, mű. A megfélemlítés,
külső kontroll, ami gátolta a művészek szabad megnyilvánulását, egy
idő után egy belénk sulykolt önkontrollá fajult, ami annyira veszélyes
folyamattá alakult, hogy később nehéz volt gátlástalanul viszonyulni
saját „szabadságunkhoz”. Ennek eredményeként születtek az ál-bátor munkák,
polgárpukkasztások (polgárok nélkül), fedezet nélküli magamutogatások.
Az önkontroll káros hatását 1994 után látom megszűnni. A nyugati művészekkel
magát egyenrangúnak érző erdélyi művész most már (önértékelése szerint
is) vetélytársként szerepel európai, ázsiai vagy amerikai fesztiválokon.
Az átváltás nem minden trauma nélkül ment végbe. Főleg a -es évek elején
volt jellemző az óriási információ özönt sikertelenül feldolgozó művész
eltájolódása. A többség viszont rövid „iránytűzés” után hihetetlenül
pontosan és világosan meglelte a helyét. Így tehát a kommunizmus utáni
állapotok megrostálták az össztársadalmat és legfőképpen a művészréteget
s ezen belül a nem eladható műveket létrehozó típust. Az maradt, akinek
hite erős volt.
1978-ban kezdtem el a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészet szakán
tanulmányaimat, olyan gondolatokkal, hogy jó, ezt most elvégezzük, de
tudjuk, hogy a lényeg máshol van elrejtve, más irányban kell kutatni;
tanítanak, de mi nem tanulunk. Illetve másoktól.
Így lett sokunknak „mestere” a szerb rajzoló Velickovic, az angol festő
Bacon, ismerkedtünk a bécsi akcionizmussal, vagy próbáltuk értelmezni
a Gilbert & George élő-szobor megnyilvánulásait. Mindez úgy volt
lehetséges ebben a tökéletesen zártnak hitt kommunista társadalomban,
hogy a főiskolánk könyvtárába rendszeresen jártak (1980-ig) nyugati
művészeti folyóiratok, és ezekből, a sok blőd reklám között megtaláltuk
a számunkra izgalmas témákat.
Ezek után már nem volt különös, hogy katedrafőnökünk gúnyos megjegyzései
ellenére kísérleti filmek forgatókönyveit beszéltük meg – a megvalósításban
egyáltalán nem reménykedve, happeningek ötleteit gondoltuk ki és néha
az elméleten túl gyakorlatba is ültettük ezeket.
Akcióművészeti kísérletek csoportos vagy individuális formában lezajlottak
egymástól függetlenül a vidék haladó szellemű városaiban (Temesvár,
Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad), diákkörökben vagy képzőművészek
műtermeiben, de a szellemi sivatagnak hitt Sepsiszentgyörgyön és a környező
erdőkben is.
A hatalomtól való félelem gyakran hallgatásra kényszerítette a művészeket;
így akadnak eseménytelen évek is az akcióművészet szempontjából. Máskor
pedig külső vagy belső hatásra aktivizálódik egy-egy központ. Külső
hatásként feltétlenül meg kell említeni a lengyel akcióművészet kisugárzását
régiónkra, belsőként pedig egy-egy karizmatikus egyéniség (Baász Imre,
Bertalan István, Elekes Károly) magával ragadó lendületét, hozzáértését.
Lassan – a mimetizmusból átlépve a sajátos problematizálásba – értünk
el a konkrét-művészeti felfogásig és távolodtunk el fokozatosan az illuzionisztikus
(szemfényvesztő képszerkesztés) gondolkodástól, műalkotás-készítéstől
az efemer (talán múlandó) művészet felé, meggyőződve annak a felfedezésnek
a létjogosultságáról, hogy a művészet többé nem lehet alku tárgya. Hogy
pénzt igényel, nem pedig pénzzé tehető.
Lehet, hogy nem véletlen az a tény, hogy az erdélyi nem-termelő művészek
egytől-egyig hagyományos műfajokat tanulmányozó fiatalokból alakultak
performerré, teljesen vagy csak részben megtagadva az eladható művek
termelését, tárgyak, műtárgyak készítését. Termelőből lettek szerző-előadók
és anyagiakban lényegesen szerényebbek, mint folyamatosan műveket áruba
bocsátó társaik.
A fontosabb csoportokról, eseményekről
Ez a nézetkülönbség vezetett el bizonyos csoportok kialakulásához; kikristályosodott
így a művészrétegek közötti nem mindig antagonisztikus ellentmondás.
A Marosvásárhelyen csoportosuló 70-es évekbeli fiatal művészek háttere
az országosan híres Zene- és Képzőművészeti Líceum volt – kiváló tanáregyénisége,
Nagy Pál (1929-1979) által. Így alakulhatott ki ebben a csodálatos hangulatú,
akkor még magyar többségű városban egy olyan pezsgő művészeti, színházi,
irodalmi és zenei élet, amelynek talán a temesvári Bertalan István és
társai által létrehozott SIGMA csoport tevékenysége lehetett csak vetélytársa.
A marosvásárhelyi „társaság” neve utólag MAMŰ lett.
Az Elekes Károly köré gyülekező, kísérleti szellemű, nemcsak főiskolát
végzett fiatalok korlátlan szabadságvággyal járták be a klasszikus műfajok
területein túl a happening, a land-art, az environment, a kísérleti
film és kísérleti színház vidékeit. Mindezt urbánus és rurális helyszíneken,
de többnyire a Vizeshalmok nevű különleges természeti képződmények körül.
A csoport tulajdonképpeni erdélyi működése 1978-tól 1984-ig tartott,
amikor is szinte testületileg áttelepült Magyarországra, vagy nyugatabbra,
és ott igyekszik azóta egy bizonyos transzilvanista művészetet produkálni,
több-kevesebb hitellel és sikerrel.
Szólni kell az egyetemisták által a 70-es években elkövetett kísérletekről.
Ilyen esemény volt egy októberi (Kolozsvár, 1978) verőfényes délelőtti
happening, amikor a festészeti műtermekből György Csaba hívására kivonultunk
mintegy tüntetőleg és a sétatéri falevelekből gondos rendbe hordott
halmokat, gyermekjátéknak tűnő lendülettel rendszertelenítettük, anarchizáltuk,
az illatozó hulladékkal való azonosulásig. Szerencsénkre nem láthattak
a „szemfülesek”.
Bár néhányan a MAMŰ távozása miatt Erdélyben művészeti légüres térről
beszéltek, kisebb létszámú – főleg diákjaiból álló – csoportosulást
hozott létre Baász Imre Sepsiszentgyörgyön már a 80-as évek elejétől,
melyhez 1986-ban csatlakoztam én is. A témaelemző kiállítás-sorozatai
mellett Imrének volt ideje és energiája akciókat is szervezni. (Ismétlem,
titokban, hogy az állami szervek ne szerezhessenek tudomást a „veszélyes”
műfajok gyakorlásáról, a „korrupt” nyugat „fertőző” hatásáról.) Az elkövetett
akciók zöme erdei tisztásokon, tömbházak tetején zajlott és térbeavatkozások,
élő- installálások, happening jellegű művek voltak.
Tájművészeti akciót hozott létre Baász Imre A Bőrönd elföldelése címmel
1979-ben Sepsiszentgyörgy környékén, amit csak elmesélésből ismerünk,
melyben az elidegenedés tárgyi megfogalmazását kísérelte meg, illetve
egy későbbi, kommunista párt évfordulós parancs-kiállítás megnyitója
kapcsán röpcédulás akciót szervezett (Sepsiszentgyörgy, 1981.).
Beavatkozásos happeninget hozott létre szűk haveri kör segítségével
Ütő Gusztáv (Action, Kálnok, 1980.) egy kápolna romnál, aminek a flower
power elv volt a vezérvonala. Vidám hangulatot árasztott a szürke kövek
intenzív színezetű papírcsomagolása, vakító fehér papírcsíkokkal való
bebalzsamozása, a régmúlt vallásháborúk műemlékének friss hó(ágyú)golyózása.
1986-ban Patak- és Tájakció címen Baász Imre és Szigeti Pálma erdőben
elkövetett tájbeavatkozásokat hoztak létre, látszólag környezetvédő
küllemmel, de tulajdonképpen személyiségvédő, az ember törékenységére
figyelmeztető mondanivalóval.
Az első performanszt Sepsiszentgyörgyön Ütő Gusztáv követte el 1987-ben
fél-nyilvánosan: zárt ajtók mögötti kiállító teremben, csak szigorúan
baráti körben, Ajutor, Segítség, Hilfe címmel, amiről hangfelvétel és
fényképsorozat maradt. Pánikhangulat és egymásrautaltság sugárzott a
műből.
Meg kell említeni a sepsiszentgyörgyi központú ETNA Alternatív Művészeti
Csoport kialakulása körülményeit és tevékenységét is.
1991-ben abszurd baleset következtében elhunyt a vidék avantgarde mozgalmának
vezéregyénisége, Baász Imre (1941-1991) grafikus, szervező és minden
új műfajra rákacsintó, minden új műfajt kipróbáló művész, aki nélkül
„...kell rajzolni, festeni, szobrokat készíteni, performance-okat
rendezni, objekteket kiagyalni, happeningeken részt venni, kiállításokat
szervezni-rendezni és nélküle kell plakátot készíteni, meghívókat szétküldeni,
alapítványt tovább éltetni és nélküle kell a Képzőművészek Szövetségét
vezetni vele és nélküle kell tanítványokat tanítani, újságokban rajzokat
közölni, képtárat vezetni, színházi díszletet tervezni, hangversenyt
szervezni és nélküle kell AnnART-on részt venni VELE ÉS NÉLKÜLE KELL
a MEDIUM 3-at megrendezni és NÉLKÜLE KELL romániai magyar MŰVÉSZETI
lapot indítani VELE ÉS NÉLKÜLE Baász Imre nélkül, aki a felsoroltakat
egyszemélyes irányítóként kigondolta és véghez vitte....” 1
Ezt a megrázó eseményt követő AnnART 2 rendezvényt már az alakuló ETNA
Alternatív Művészeti Csoport tagjai bonyolították le az egyedül maradt
„házigazda”, Ütő Gusztáv vezényletével. Az ETNA Csoport születése tehát
1991. július 27.( Szent Anna-tó). „Jellege expanzív, kísérleti, egzisztenciális
rezgésekre adekvátan válaszoló, feleselő.[...] Célja sajátos érdek-
és értékorientációt megfogalmazni és propagálni – a piacorientált művészetek
ellenében...” 2
Ez a csoport volt az erdélyi performance művészet hiteles művelője,
tagjai képviselték rangos rendezvényeken a műfajt határainkon innen
és túl. És ennek a csoportnak az együttműködésével zajlottak a különböző
élő-művészeti rendezvények (lásd a rendezvények kronológiai sorrendjét).
Minden, eladdig el nem képzelt sebességre kapcsolt 1989 decemberétől.
A régi rendszerben betiltott A HÁZ című tematikus kiállítást nyitottuk
meg áprilisban a sepsiszentgyörgyi Új Galériában (emlékeztetőül a romániai
falurombolásra) egy interaktív happeninggel, melynek szöveghátterét
a „ha cserepet veszek, építkezem, ha itt vásárolom a cserepet, akkor
itt építkezem” kijelentéssel fogalmaztam meg. És indult az AnnART. „Az
1990-es év adta a köteles-jogot a Szent Anna vulkáni eredetű tó melletti
performance napokra Baász Imre szervezésében.[...] Az első performance-napokat
egy néhány éves titokban rendezett akció-sorozat előzte meg. Többnyire
zárt körű csoport részvételével, innen a művek ezoterikus jellege. 1990-ben
Anna-napkor a tónál csak sepsiszentgyörgyi képzőművészek vettek részt
az AnnART-on. A második AnnART-ra külföldi meghívottakat is vártunk
a következő felhívással: „KONTRASZTOS A KONKURrENCIA. ERŐS A KONKURrENS
KONKURrENS. Aktivizál az egzisztencia. Helyhez kötött az anyag. Tehetetlenségünk
anyagi eredetű. Anyaguralom után itt van a nyomorék gondolatiság. Esztétizálásból
a firkantásba. Lerobbant gesztusból túlfűtött igényességbe. A megfoghatatlan
és elképzelhetetlen után a nyílt politizálás. Mindenféle „eszmei mondanivaló”
után a formás, vonalas, színes építkezések. L'ART POUR L'ART A SÁRBAN.
KINEK KÉSZÜL A PERFORMANCE? – ÁSSUK MEG AZ Etnát! [...] „Hello, itt
Baász Imre. Üzenetrögzítő rögzíti az üzenetedet. Köszönöm szépen.” Vannak
esélyek a Szent Anna és az Etna szorosabb kapcsolatára. Vannak esélyek
az E és a W közeledésére. Megástuk az Etnát.” 3
Ugyancsak 1991-ben avattam fel egy akciókra alkalmas teret. „A Torony
Galéria Sepsiszentgyörgyön a központi toronyóra tornyában működik, és
1991. december 6-a óta az ETNA Alternatív Művészeti Csoport és meghívottjai
gyakorló teréül szolgál.” 4
1992-ben, immár a Baász Művészeti Alapítvány alelnökeként és az ETNA
Alternatív Művészeti Csoport vezetőjeként szerveztem meg az AnnART 3,
Nemzetközi Performance Napokat, amelynek résztvevői ausztriai, magyarországi,
romániai és vajdasági művészek voltak. A fesztivál indoklása a következő
volt: „Ha elszigeteltségben éltünk és dolgoztunk hosszú éveken át, és
az individuális megnyilvánulás maradt elsőrendű a képzőművészetben,
akkor vidékünkön épp ideje figyelni egymásra, jól működő művészeti gépezetet
létrehozni, kapcsolatokat kialakítani, ápolni és bővíteni. Ha a kortárs
művészeti ágazatok alkalmasak a csoportos megnyilvánulásra, akkor az
alternatív művészet tág lehetőségeit nem kihasználni, hátat fordítani
a több,színesebb és hangosabb kifejezési esélyeknek: bűn. Mondaná Baász
Imre. Kelet (E) és Nyugat (W) közel-távoli rokonok. Az AnnART alkalom
egy jó családi ebédre. Megnéztük, meghallgattuk, megemésztettük egymást.”
5
A temesvári Ileana Pintilie művészettörténész 1993. júniusában megszervezte
a Zona Europa de Est (Kelet-Európai Térség) című performance fesztivált.
„Faptul că acest festival de performance este amintit ca PRIMUL de acest
gen are gust de primordialitate. Să nu uităm totuşi trecerea în revistă
a acestui an: Festivalul de la Bistriţa, Manifestarea clujenilor ArT
FOR WHO, Student Fest – Strada – Timişoara şi AnnART/4 – International
Performance Days – Lacul Sf. Ana. Alt fapt: majoritatea artiştilor
participanţi au fost maghiari din ZONĂ. Gust de Monarhie Austro-Ungară.
Vechiul centru al oraşului şi clădirea fostului palat guvernamental
– acum muzeu de artă în renovare – perlă a aceleiaşi Monarhii a fost
scena ZONEI. Dintr-un celălalt fapt: că nu onorează cu prezenţa invitaţii
din ţări mai îndepărtate rezultă că artistul nu are bani şi nu este
sprijinit; noroc cu dl. Ion Grigorescu, Teodor Graur, Bukta Imre, Szirtes
János, feLugossy László şi Kovács István, artişti care au ridicat mult
nivelul artistic al Festivalului. Recunoaştem ca momeală pentru peştii
mari a rezonanţei Timişorii. Nu este întâmplătoare iluminarea electrică
– a grupului Sigma, – dar nici tramvaiul Revoluţiei şi nici multinaţionala
formaţie Phoenix.
Zona foloseşte pâine prostituată, arbore decojit, corp uman lovit, suflet
narcotizat, imnuri suprapuse, zvârcoliri mâzgălite, origini căutate,
întrebări fără răspuns, etc., materiale şi gesturi autentice crizei
individului din ZONĂ. Dar oglindirea crizei nu înseamnă şi o criză a
oglinzii. Ea, oglinda Zonei, s-a vrut când clară, curată, când translucidă,
mâzgălită, chiar spartă dar în majoritatea cazurilor sensibilă, AUTENTICĂ
şi SINTETICĂ. Oricum să denumim artistul performer: oglindă, barometru
sau shaman cu ustensile audio-vizuale în mişcare. El, artistul, rămâne
cea mai complexă operă de artă a sfârşitului de mileniu (vezi documentarea).”
6
Az AnnART/4 (1993) volt az egyetlen Szent Anna-tói áramfejlesztővel
lezajlott rendezvény, amely technikai okok miatt, jellemzően akadozva,
bosszantó hibákkal ment végbe. Ebből az esetből okulva többé nem erőltettük
a gépek, erősítők, monitorok és reflektorok használatát az AnnART fesztiválokon.
Az AnnART „...felkiáltójel, szimbólum kíván lenni, de nem ideológia.
Évekig az ásás volt az akciók fő motívuma. Erre alapozva jött létre
a lövészárok-esztétika. A Kárpát-kanyarban évszázadokon keresztül állt
a front. Míg a nyugati kultúra fejlődött, a lövészárokban a frontkatona
kitűzte szeretője utolsó levelét, kis katolikus keresztjét és fétistárgyait.
A Kárpát-kanyar választóvonal és kapocs is. A keleti és nyugati birodalom,
Bizánc és Róma, az ortodox és a katolikus egyház találkozási pontja,
átfedéseinek színtere. Az AnnART helyszíne pedig a kráter, a pogány
korszak rituális végvára volt, a performerek ősei működtek itt.
Sámánizmus, áldozatok, dob, kereplő, csengettyű, a szelekkel való érintkezés
mindennapos volt. És akkor a pápa egyszer csak ide is „betette” a kápolnáját.
Ezért választottuk rendezvényünk időpontjául Szent Anna-napját. Így
a katolikus körmenet, a délután 4 órakor kezdődő mise, a templomi csengettyűk,
a színes zászlók, a bikszádi pap mikrofonnal felerősített hangja, a
hívők éneke, a szigorú kanonikus happening különös kontrasztját adja
a művészet szent szabadságára épülő performenszeknek.” 7
(folytatjuk)
ÜTŐ Gusztáv,
Sepsiszentgyörgy
Jegyzetek
1. 1991. július 19., Sepsiszentgyörgy, Ütő Gusztáv (részlet a Baász
Imre temetésén felolvasott búcsúztatóból)
2. 1991. október 25., Sepsiszentgyörgy, Ütő Gusztáv (részlet az ETNA
Alternatív Művészeti Csoport szervezeti szabályzatából, 1. oldal)
3. 1991. augusztus 15., Ütő Gusztáv (részletek az AnnART 2. beszámolóból)
4. 1992. december 28., Ütő Gusztáv (Leltár után, füzet, 16. oldal)
5. 1992. Ütő Gusztáv AnnART 3 (indoklás, 1. oldal)
6. 1993. augusztus 7., Ütő Gusztáv (a Zona Europa de Est katalógusból,
68. oldal)
7. 1993. aug. 5., Ütő Gusztáv (interjú részlet, Magyar Narancs, 50.
oldal)
2 Arc-kép, táj-kép Véső Ágoston és Jean Tamás fotókiállításáról
Szücs György
5 „Csoma 2000”
Töprengések egy kiállításról
Gazda József
12 Mercur
P. Buzogány Árpád
14 Erdélyi szószékek
Dr. B. Murádin Katalin
19 Alter-Image
Veres Péter
21 Akcióművészet 1978 és 1998 között Erdélyben
I. rész
Ütő Gusztáv
28 Kiállításfigyelő
29 Óriás angyalok
29 104 éve...
30 Mellékvágány
Fragmentumok a posztmodernről 1.
Nagy Zsolt