Untitled Document

Igazság szolgáltatott

— Újra van Marosvásárhelyen Nagy Imre Galéria —

Akárha száműzetésből, Nagy Imre képei másfél évtizednyi távollét után visszatértek a marosvásárhelyi közönség elé. Sötétségből mesterséges fénybe, a múzeumi raktár kétes biztonságú homályából egy rangban, szakmailag is méltó, korszerű városközponti galériába.
A történet közismert, eleget foglalkozott vele a hazai magyar s főleg a vásárhelyi média, amíg az érdeklődők óriási csapata jelenlétében ez év február 16-án felavatták a Nagy Imre Képtárat a Köteles Sámuel utca 1. szám alatti átalakított épületben. Mégsem árt tömören felidézni az előzményeket.
Még 1915-ből datálódik a zsögödi festő és Marosvásárhely kapcsolata, akkor lett katona, tartalékos tiszthelyettesi kiképzésére a székely fővárosban került sor. Itt találkozott távoli rokonával, Nagy István festőművésszel is. Egy évtized teltével már egyéni tárlattal tér vissza Marosvásárhelyre, többnyire grafikát állít ki. A harmincas évektől a Barabás Miklós Céh rendezte kiállításokon szerepel a Bolyaiak városában. 1942-ben gyűjteményes tárlattal lép a helybeli közönség elé. A világháborút követő rendszerváltás után, az ötvenes évek elején, amikor az önkény Nagy Imrét is nehéz helyzetbe hozza, marosvásárhelyi barátai sietnek segítségére. A kolozsvári képzőművészeti főiskola tanári állásából eltávolított művészt a vásárhelyi cukorgyár vezetői vették oltalmukba. 1953-ig,nyugdíjazásáig egyfajta anyagi biztonságot nyújtottak neki, felváltva töltött három-négy hetet Marosvásárhelyen illetve Kolozsváron. „… már az ősszel lementem Marosvásárhelyre dolgozni a cukorgyárba, ahol nagyon érdekes anyagot kaptam. Részben tanulmányokkal és akvarellekkel kezdtem a munkát. Most már nagyobb kompozíciók is mozognak a vásznon.” - írta 1951 májusában Zsuzsa unokahúgának. 1976-ban bekövetkezett haláláig hálás volt a városnak, amely válságos pillanatában felkarolta. S a marosvásárhelyiek is tisztelték, becsülték, ragaszkodtak hozzá. 1958-as nagy kiállítását tizenötezren nézték meg a Teleki Tékában. Nagy Imre ekkor adományozott 44 olajképet a városnak. A viszonzás: állandó kiállítótermek a mesternek a nagyérdemű kancellár, Teleki Sámuel híres könyves házában. Létre jöhetett a Nagy Imre Galéria. Állománya 1961-ben újabb adománnyal, egy 54 fametszetből álló sorozattal gyarapszik. A festő hetvenedik születésnapján, 1963-ban, majd tíz év múltán a nyolcvanadikon ismét nagyszabású gyűjteményes tárlatot szervezett számára a helyi művészeti múzeum. Ezekre is valósággal zarándokolt a közönség.
Mind szélesebb körben vált ismertté a galéria, ez lett a város egyik fő idegenforgalmi attrakciója. A nacionalizmust egyre töményebben propagáló diktatórikus hatalom rossz néven vette ezt a feltűnő népszerűséget, mindent elkövetett, hogy a kialakult realitásokon változtasson. Előbb a Téka amúgy is szűk épületében román művésznek , Ion Vlasiunak is galériát nyitott, majd a Nagy Imre Képtárat különféle indokokkal mind hosszabb időszakokra zárva tartották, mígnem a nyolcvanas évek második felében parancsszóra végleg bezárták.
Az értékes képanyag – köztük olyan közkedvelt remekművek, mint a Vihar, a Pisztrángos, az Akt a patakparton, a Zsögödi patak, a Vadkörtefa bárányokkal, az Öregasszony a tornácon stb. – eltűnik a művészetkedvelők szeme elől, a múzeumi raktár nyeli el. Nagy a közfelháborodás, a galéria újraalakításáért folytatott nyílt harc azonban csak az 1989-es fordulat után robbanhat ki. A változást követően is tíz esztendőnek kellett eltelnie, mire a kitartó küzdelem eredményre vezetett. A magyar közvélemény nyomására a művészeti múzeum 1990-ben és 1998-ban is kiállítja a Nagy Imre gyűjtemény egy részét. Cáfolni kellett az egyre erőteljesebb szóbeszédet, miszerint számos festmény tönkrement, másokat eladtak volna. Közben a városgazdák, Fodor Imre polgármester és az RMDSZ-es tanácsosok folyamatosan szorgalmazták a galéria újjászületését.
Került végül megfelelő épület, nagy befektetéssel a célnak megfelelően átalakították. A 2000 júniusára tervezett képtáravatás azonban elmaradt. Kiderült, hogy vízszivárgás van, festményeket nem lehet ott kiállítani. Több hónapot, sok pénzt emésztett fel az újabb munkálat, amivel a galériát száraz alapokra helyezték. 2001 elejére minden elkészült. Egy szakszerű, igényes, kétnyelvű katalógus is. Simon Endre festőművész és a művészeti múzeum munkatársai hozzáértéssel, elegánsan helyezték el az anyagot. A megnyitó igazi ünneppé válhatott. Nagy Imrének és Marosvásárhelynek végre ismét a művészhez és a város hagyományaihoz méltó galériája van. Ennek avatott őre is Szabó Zoltán festőművész személyében.
A turista szezonra joggal tekinthető csoportosan is felkeresendő célpontnak az új létesítmény. Ott érezhetjük Nagy Imre soha meg nem alkuvó s épp ezért mindig csak jobbra, szebbre, nemesebbre biztató szellemét, ábeli világát. Műveit pedig nem kell külön beajánlanom az érdeklődőknek. Mint Simon Endre mondta az ünnepi megnyitón: a jó és igaz művészet mindig aktuális. A zsögödi mesteré pedig, ki önvallomása szerint lélekben maga is Ábellé lett, ilyen alkotóművészet.

Nagy Miklós Kund
Marosvásárhely

Aba Novák, a feledhetetlen

Bár tanári működésére rövidre szabott életéből mindössze két év jutott, szuggesztív egyénisége a magyar főiskolai művészképzés legendás alakjává avatta őt. Egy nemzedék őrizte meg legjobb emlékezetében, és növendékeinek Aba Novák- élménye nem homályosult el az idők múltával. Így idézte meg, színesen és szeretettel egykori tanárának emlékét a nemrég elhunyt kolozsvári festő, Kovács Zoltán is.
Kovács Zoltán 1937 és 1942 között végezte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Hazatérve, festészeti munkássága mellett a Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet (az erdélyi főiskolai művészeti oktatás) megszervezésével hasznosította Pesten szerzett tapasztalatait. Aba Novákhoz fűződő élményeit sokszor elmondta élete során, elbeszélését mind csiszoltabb formába öntve. A történész Benkő Samu és Páll Árpád jegyezte le az Aba Novák emlékek változatait, de egy portréfilmben is (Duna TV, 1998) elhangzottak tanár és tanítvány kapcsolatának az életrajzi vonatkozásokon túlmutató kortörténeti részletei.

Murádin Jenő

Mire betegségemből, tüdő- és mellhártyagyulladásomból 1939-ben felgyógyultam, az akadémián is elkövetkezett a nagy nap: a műterembe berobbant új professzorunk, Aba Novák Vilmos. Így kell mondanom: berobbant. Egy tekintélyes, jól megtermett, súlyos ember. Bejött vidáman, letette hatalmas kerek kalapját, és köszöntött bennünket: „Na, mi újság, atyák?” kérdezte, s egy mozdulattal jelezte, hogy ebbe mindenki beletartozik, a lányok is.
A modell ki volt állítva, ki-ki a maga módján rajzolta. Ő végigment a termen, egyik-másiknál megállt, és hallatlan szuggesztivitással magyarázott. Mindig a lényeget mondta, és úgy érvelt, olyan erővel, hogy azt el kellett fogadni, az úgy volt. Ha bizonyítani akart, leült a hallgató helyére a bakra, s a megkezdett rajzon mutatta be, amit mondott. Villámgyorsan rajzolt. Nézte a modellt és azt mondta: na kérem, ugye innen nézzük a modellt, abból a szögből..., de most szemből ez így néz ki, s akkor megrajzolta, hogy a másik oldalról hogyan is néz ki... Úgy ismerte az anatómiát, mint a saját tenyerét.
Én akkoriban temperával festettem. Volt egy kazettám, benne a tégelyek, a temperát magam készítettem... Hát abban az időben történt, hogy amikor Aba Novák berobbant volna a műterembe, ahogy szokott, az ajtóban hirtelen megtorpant: „Itt rettenetes bűz van, hogy úgy mondjam: büdösség. Mi lehet ennek az oka, kérem?” Nézte a társaságot, ott voltunk mind, az előkelő úri lányok, s mi is, egytől egyig. Egyszer csak eszembe jut: „Mester, lehet, hogy én vagyok az oka...” Hogy-hogy, hát maga mivel fest, szarral?” „Kazeinnel”, feleltem. „De akkor rothadttal” mondta. „Amilyenhez hozzájutok...” „Na, ide figyeljen: ezt a festéket közegészségügyi okból el kell távolítani. Mindenkit megöl, megfertőz ez a szörnyű bomlástermék. Gyorsan ki kell szellőztetni, maga meg délután jöjjön fel hozzám.” Én összecsomagoltam a portékámat, s kitettem a folyosóra a drága kazettámat a bűzlő temperával. Röhögött rajtam az egész társaság.
Délután felmentem. Nagyon kedvesen, kedélyesen fogadott. Elővette a porfestékeit, a kötőanyagot, s megcsinálta ott előttem a temperát. Megmutatta, miből, mennyi kell, hogyan kell összevegyíteni... Úgy figyeltem, egy életre megtanultam... Akkor becsomagolt nekem tisztességesen azokból a gyönyörű színekből, a festékeiből. Nem mondott semmit, de tudtam, hogy ő, az emberséges ember nagyon átérzi helyzetemet. Hisz ő is nyomorúságból, a semmiből vergődött fel oda, ahol volt. Attól kezdve aztán jobban rámnézett, figyelte, hogy, mint vagyok, miket csinálok? Még egyes képek eladásában, értékesítésében is segített, mert az ő szava, az ajánlása súlyosan nyomott a latban.
Végig nagyon jó viszonyban voltunk, persze, akadtak viszályok is. Volt úgy például, hogy bejött, látta, hogy mit rajzolok, s azt mondta. „Atya, ezt meg kéne mintázni agyagból!” „Mintázni! Én nem akarok szobrász lenni, mester, a szobrászatot mint olyant nagyon nagyra becsülöm, de festő szeretnék lenni!” „Nem erről van szó, attól, hogy nem szobrász maga, még nyugodtan mintázhat...” Aztán kezdett előjönni a nagy példákkal, hogy Leonardo da Vinci és más nagyok egyúttal milyen kitűnő szobrászok is voltak. Nehogy azt képzeljem, hogy a festő valamiféle felsőbbrendű lény, s azt se gondoljam, hogy olyan könnyen szobrász lehetek. Azért javasolta, hogy mintázzam meg agyagban, hogy a formát jobban megértsem... csináljam meg szoborban ugyanazt, amit megrajzoltam. „Mester, mondtam végső kétségbeesésemben, én az agyagot utálom, a kezemet belé nem teszem, én festő akarok lenni.” „Hát maga egy keményfejű ember, mondta végkövetkeztetésként. Keményfejű és kész. Csinálja, ahogy akarja...”
Két társam volt, akikkel nagyon összebarátkoztam: Hajnal János és Azbej Imre. Főként az elsőhöz fűzött szoros barátság, annak ellenére, hogy ő később került a főiskolára... Jánost a háború szele sodorta vissza Budapestre, amikor az idegen állampolgárokat kezdték kilökdösni a különböző országokból. Megérkezett mint szegény hazakergetett magyar, s ugratásból, heccből (?) az első évre jelentkezett a főiskolán... Szédületesen tudott rajzolni... Csináltatott magának mindjárt, ahogy felvették, egy kétméteres rajztáblát, megfelelő papírt tett rá és megrajzolta az aktokat. Amikor Aba Novák meglátta, azt mondta: „Na-na éppen így és éppen ekkorában?” Aztán megforgatta, kivallatta, kikérdezte mindenről...
Aba Novák az alkalmazott festészet híve volt, nem szerette a l'art pour l'art-os felfogásban fogant piktúrát. Az volt a véleménye, hogy a művészetnek valamilyen célt kell szolgálnia, valamiért, valaminek az érdekében kell a maga eszközeit latba vetnie. Ezeket a szempontokat igyekezett a mi képzésünkben is érvényesíteni. Nem volt híve a „fej-akt, fej-akt” ingajátéknak. Arra is kíváncsi volt, mire tudjuk használni a rajzismereteinket, a forma- és színbeli tudást, amit elsajátítottunk. A modell után készült rajzok sorozatát a sokfigurás kompozíciókhoz hasonló feladatokkal váltogatta: fessünk meg egy vásárt vagy egy történelmi jelenetet. Persze, nem lehet azt mondani, hogy a portré, akt és kompozíció váltogatása csak az ő óráira volt jellemző, de ahogy ezt csinálta, az nagyon egyéni és sajátos volt.
Aba Novák egy idő után elhatározta, hogy felhasznál minket hármunkat, Hajnalt, Azbej Imrét és engem vállalkozásainak előkészítéséhez vagy kivitelezéséhez, esetleg beajánl olyan munkákhoz, amelyekre neki nem telt sem idejéből, sem erejéből. Ebben az időszakban ugyanis elhalmozták a legkülönbözőbb, rendkívül fontos megrendelésekkel. Egyik ilyen vállalkozás, amihez bevett kettőnket, Hajnalt meg engem, a székesfehérvári vitézi székház freskósorozata volt. Behozott a műterembe egy tervet papíron, csináltatott két hatalmas préselt falemezt, amire fel lehetett rajzszegezni a megfelelő méretű papírt. A műterem hosszanti fala 6x5 méter volt. Az egyik falat János vette birtokába, a másikat én. Feladatunk az volt, hogy a tervet nagyítsuk fel a székesfehérvári székház méreteire. Mi felrajzoltuk nyersben a kompozíciót. Két nap múlva jött Aba Novák... Akkor láttuk, hogy mit jelent, ha valaki nagyon sokat tud, és nagyon nagy művész. Az egészet önkényesen átrajzolta, megmintázta, végleges formába öntötte. A teljes felületet. Rendkívül gyorsan, majdnem karomnyi vastag szénnel. Annak alapján persze, amit mi felnagyítottunk, de csalhatatlanul a saját kézvonásaival. Csak le kellett rögzíteni fixatívval, és ment az egész Székesfehérvárra.
Kijárta az egyháznál, hogy a Kecskemét melletti Tiszaújfaluban, az akkor frissen befejezett neoromán templomban, a bencés apácarend templomában a freskózást hirdessék meg pályázatra. Meg is hirdették, s azt mi hárman nyertük el: Hajnal, Azbej és én. Megvolt az előírás, hogy mekkora legyen a munka, és a lépték is megvolt hozzá. Bencés rendről lévén szó és román stílusú templomról, a bizánci jelleget tartottam a legjobban illőnek. Nagy lelkesedéssel csináltuk, én úgy indultam neki, hogy ezt nekem kell megnyernem. Nem nyertem meg, csak részt nyertem. Hajnal terve kapta meg a kivitelezés jogát, Azbej és én részeket kaptunk. De Hajnal tervét kellett kiviteleznünk mindhármunknak... Hajnal tervének csak úgy gyöngyözött, gurgulázott minden pontja, holott szerintem leegyszerűsített, méltóságteljes román stílusú munka kellett volna legyen. Hűségesen megcsináltuk, kiviteleztük. Kértük az egyházi hatóságokat, hogy közöljék ezt Budapesttel, a díjkiosztó bizottsággal, és Aba Novákkal is. Ő sajnos már nem látta a kész munkát, rákos volt, halálos beteg. A főiskolán is egy másik jeles festőművész, Kontuly Béla helyettesítette. Tiszaújfaluba is ő jött le, megnézte és átvette a munkát. Nagyon meg volt elégedve... Óriási pénzt kaptunk: fejenként 500-500 pengőt.
Amikor felmentünk Pestre, első utunk Aba Novákhoz vezetett. Be akartunk számolni neki a tiszaújfalusi munkáról. Akkor már készen volt Budán, a hegyoldalban gyönyörű lakása és óriási, modern műterme. Bement az ember az épületbe, jobbra-balra helyiségek, szobák, s utána a lépcsőkön befelé haladva lehetett bejutni a műterembe. Abban a szobában, ahol a vendégeit fogadta óriási fotelek voltak, s most az egyikben egy kicsi töpörödött embert láttunk. Ő, aki egyszálbél szegény ifjúként a cirkuszban birkózott, úgy tartotta fenn magát, aki később nagytestű fiatalemberré izmosodva a medvével birkózott a porondon, most a fél fotelt sem töltötte ki. Megdöbbentünk... Félbe maradt a győri templom freskója, ő pedig meghalt, mielőtt a római mennyezetfreskóhoz hozzákezdhetett volna.
Negyvenéves volt.

Kovács Zoltán
Kolozsvár

Németh Lajos-díj, 2001

Az idén, március 15-én a második alkalommal adta át a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere, Rockenbauer Zoltán a Németh Lajos (1929-1991) művészettörténészről elnevezett díjat.
A 2000-ben alapított, állami művészeti díjat a kortárs képzőművészet, az iparművészet, a fotóművészet ill. ezek határterületein végzett kiemelkedő művészeti írói, vagy műkritikusi munkásság elismerésére, a korábbi Munkácsy Mihály-, a Ferenczy Noémi- illetve a Balogh Rudolf-díj jogutódjaként hozták létre.
Tavaly András Edit és Tímár Árpád, a MTA Művészettörténeti Intézetének munkatársai kapták meg, most Nagy Ildikó és Passuth Krisztina mellett Murádin Jenő, kolozsvári művészettörténész részesült a kitüntetésben.

Szücs György
Budapest

Murádin Jenőről,
az erdélyi képzőművészet napszámosáról,
magyar állami kitüntetése ürügyén

Március 15-e alkalmából az anyaország Németh Lajos-díjjal tüntette ki Murádin Jenő kolozsvári művészettörténészt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia előadótanárát. A díjat a budapesti Iparművészeti Múzeumban rendezett ünnepségen Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere adta át, aki ez alkalommal azt hangsúlyozta, hogy amikor a magyar művészetről beszélünk, egyre inkább és egyre fontosabb, hogy az egész nemzet művészetében gondolkodjunk.
Az „egész nemzet művészetében” azonban nem könnyű gondolkodni, hiszen a múlt századi határtologatások következtében az anyaországtól elszakított nemzetrészek művészete egészen sajátos módon, más-más hatások alatt és körülmények között alakult olyanná, amilyen. Hogy az egyes területek művészete milyenné alakult? Ezt hosszú évtizedeken át még a szakberkekben sem tudták pontosan. Erdélyben például művészgenerációk sora úgy nőtt fel, hogy a magyarországi művészeti vérkeringésből szinte teljes mértékben kimaradt, az anyaország tudomására viszont édes-kevés jutott az itteni művészek által elért eredményekről.
Ezért merem megkockáztatni azt a kijelentést, hogy ha nem lett volna néhány olyan megszállott művészettörténészünk, amilyen Murádin Jenő is, akkor az anyaország ma a művészet terén nemzetben gondolkodni egyszerűen képtelen lenne. Hiszen nem állnának rendelkezésére azok a forrásértékű munkák, amelyeket éppen ez a gárda tett le a nemzet asztalára, elvesztődtek volna azok a pótolhatatlan adatok, amelyeket ezek a művészettörténészek jegyeztek fel a jobb időkre várva.
Murádin pedig a megszállottak között is élenjáró. Afféle napszámosa ő a magyar és főképp az erdélyi magyar művészetnek, aki évtizedeken keresztül, hatalmas munkaerővel sokasított céduláin, cikkeiben, tanulmányaiban és könyveiben összegyűjtötte és (egyelőre részben) velünk is megismertette a tájainkon élő festők, grafikusok, szobrászok munkásságát. Részletekig menően tisztázta a nagybányai festőtelep és -iskola történetét, az ott tanuló és alkotó művészek életútját, igazi kutatóra jellemző lankadatlansággal összegyűjtött valamennyi fennmaradt emlékfoszlányt. Ilyen szilánkokból rakosgatta össze a nagybányai mesterek és kismesterek életrajzát, s megszámlálhatatlan tanulmányban mutatta be sorsukat, munkásságukat.
Murádin Jenő és a nagy mértékben segítségével-munkájával Miskolcon megjelent Nagybánya Könyvek tíz kötete után kevés újat mondhat bárki az erdélyi Barbizonról. S ha már a segítséget említettem, azt is el kell mondanom, hogy Murádinnál segítőkészebb és önzetlenebb kutatóval ritkán találkoztam. A tudósnak az a fajtája ő, aki mindenkinek mindenkor rendelkezésére áll hosszú évtizedek keserves kutatómunkájával összegyűjtött teljes dokumentációjával és tapasztalatával.
Klein Józsefről, a Ferenczy művészcsaládról, a Barabás Miklós Céhről, Gy. Szabó Béláról, Nagy Istvánról, Maticska Jenőről, Gruzda Jánosról, Nagy Oszkárról, Kovács Zoltánról, Dömötör Gizelláról és Mund Hugóról írott monográfiái, számtalan művészünkről megjelent pályaképei és tanulmányai mércét állítanak a hazai művészettörténészek és kutatók számára: a tudományosság, az alaposság, a megfontoltság és a higgadt értékelés mércéjét. Tudatosítják annak a munkának a fontosságát, amelyet Murádin Jenő végzett és továbbra is végez, s amelynek eredményeképpen az erdélyi magyar művészetet teljes mértékben, alkotókkal és művészeti iskolákkal együtt feltérképezte és leírta. Mindezt annak érdekében, hogy amikor az „egész nemzet művészetéről” beszélünk, azt a megtörténtek és a tények ismeretében tehessük meg.
Murádin Jenő munkásságával kapcsolatban ezek a gondolatok már rég megfogalmazódtak bennem, a kitüntetése csupán ürügy volt arra, hogy ezeket fennhangon is elmondhassam. Végül csak ennyit tennék hozzá: a Murádinnak teljes joggal járó elismerésnek csupán kis részét törleszti most az anyaország magas kitüntetése, a Németh Lajos-díj.
Mindenképpen gratulálunk hozzá, egészséget és további jó munkaerőt kívánunk neki!

Tibori Szabó Zoltán
Kolozsvár


	2001. II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM (5.)
Az Erdélyi Művészet ötödik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Burus Endre Petroczki Géza Bodrogi Albert magánszemélyek támogatásával készült. Biró József Magyar művészet és erdélyi művészet c. írása 1935-ben az Erdélyi Tudományos Füzetek 80. számámában, dr. György Lajos szerkesztésében jelent meg. Az Erdélyi régi pénzek c. rész összeállításában Simó Ferenc székelyudvarhelyi éremgyűjtő segített. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia és Fecső Zoltán. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-66-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Igazság szolgáltatott — Újra van Marosvásárhelyen Nagy Imre Galéria — Akárha száműzetésből, Nagy Imre képei másfél évtizednyi távollét után visszatértek a marosvásárhelyi közönség elé. Sötétségből mesterséges fénybe, a múzeumi raktár kétes biztonságú homályából egy rangban, szakmailag is méltó, korszerű városközponti galériába. A történet közismert, eleget foglalkozott vele a hazai magyar s főleg a vásárhelyi média, amíg az érdeklődők óriási csapata jelenlétében ez év február 16-án felavatták a Nagy Imre Képtárat a Köteles Sámuel utca 1. szám alatti átalakított épületben. Mégsem árt tömören felidézni az előzményeket. Még 1915-ből datálódik a zsögödi festő és Marosvásárhely kapcsolata, akkor lett katona, tartalékos tiszthelyettesi kiképzésére a székely fővárosban került sor. Itt találkozott távoli rokonával, Nagy István festőművésszel is. Egy évtized teltével már egyéni tárlattal tér vissza Marosvásárhelyre, többnyire grafikát állít ki. A harmincas évektől a Barabás Miklós Céh rendezte kiállításokon szerepel a Bolyaiak városában. 1942-ben gyűjteményes tárlattal lép a helybeli közönség elé. A világháborút követő rendszerváltás után, az ötvenes évek elején, amikor az önkény Nagy Imrét is nehéz helyzetbe hozza, marosvásárhelyi barátai sietnek segítségére. A kolozsvári képzőművészeti főiskola tanári állásából eltávolított művészt a vásárhelyi cukorgyár vezetői vették oltalmukba. 1953-ig,nyugdíjazásáig egyfajta anyagi biztonságot nyújtottak neki, felváltva töltött három-négy hetet Marosvásárhelyen illetve Kolozsváron. „… már az ősszel lementem Marosvásárhelyre dolgozni a cukorgyárba, ahol nagyon érdekes anyagot kaptam. Részben tanulmányokkal és akvarellekkel kezdtem a munkát. Most már nagyobb kompozíciók is mozognak a vásznon.” - írta 1951 májusában Zsuzsa unokahúgának. 1976-ban bekövetkezett haláláig hálás volt a városnak, amely válságos pillanatában felkarolta. S a marosvásárhelyiek is tisztelték, becsülték, ragaszkodtak hozzá. 1958-as nagy kiállítását tizenötezren nézték meg a Teleki Tékában. Nagy Imre ekkor adományozott 44 olajképet a városnak. A viszonzás: állandó kiállítótermek a mesternek a nagyérdemű kancellár, Teleki Sámuel híres könyves házában. Létre jöhetett a Nagy Imre Galéria. Állománya 1961-ben újabb adománnyal, egy 54 fametszetből álló sorozattal gyarapszik. A festő hetvenedik születésnapján, 1963-ban, majd tíz év múltán a nyolcvanadikon ismét nagyszabású gyűjteményes tárlatot szervezett számára a helyi művészeti múzeum. Ezekre is valósággal zarándokolt a közönség. Mind szélesebb körben vált ismertté a galéria, ez lett a város egyik fő idegenforgalmi attrakciója. A nacionalizmust egyre töményebben propagáló diktatórikus hatalom rossz néven vette ezt a feltűnő népszerűséget, mindent elkövetett, hogy a kialakult realitásokon változtasson. Előbb a Téka amúgy is szűk épületében román művésznek , Ion Vlasiunak is galériát nyitott, majd a Nagy Imre Képtárat különféle indokokkal mind hosszabb időszakokra zárva tartották, mígnem a nyolcvanas évek második felében parancsszóra végleg bezárták. Az értékes képanyag – köztük olyan közkedvelt remekművek, mint a Vihar, a Pisztrángos, az Akt a patakparton, a Zsögödi patak, a Vadkörtefa bárányokkal, az Öregasszony a tornácon stb. – eltűnik a művészetkedvelők szeme elől, a múzeumi raktár nyeli el. Nagy a közfelháborodás, a galéria újraalakításáért folytatott nyílt harc azonban csak az 1989-es fordulat után robbanhat ki. A változást követően is tíz esztendőnek kellett eltelnie, mire a kitartó küzdelem eredményre vezetett. A magyar közvélemény nyomására a művészeti múzeum 1990-ben és 1998-ban is kiállítja a Nagy Imre gyűjtemény egy részét. Cáfolni kellett az egyre erőteljesebb szóbeszédet, miszerint számos festmény tönkrement, másokat eladtak volna. Közben a városgazdák, Fodor Imre polgármester és az RMDSZ-es tanácsosok folyamatosan szorgalmazták a galéria újjászületését. Került végül megfelelő épület, nagy befektetéssel a célnak megfelelően átalakították. A 2000 júniusára tervezett képtáravatás azonban elmaradt. Kiderült, hogy vízszivárgás van, festményeket nem lehet ott kiállítani. Több hónapot, sok pénzt emésztett fel az újabb munkálat, amivel a galériát száraz alapokra helyezték. 2001 elejére minden elkészült. Egy szakszerű, igényes, kétnyelvű katalógus is. Simon Endre festőművész és a művészeti múzeum munkatársai hozzáértéssel, elegánsan helyezték el az anyagot. A megnyitó igazi ünneppé válhatott. Nagy Imrének és Marosvásárhelynek végre ismét a művészhez és a város hagyományaihoz méltó galériája van. Ennek avatott őre is Szabó Zoltán festőművész személyében. A turista szezonra joggal tekinthető csoportosan is felkeresendő célpontnak az új létesítmény. Ott érezhetjük Nagy Imre soha meg nem alkuvó s épp ezért mindig csak jobbra, szebbre, nemesebbre biztató szellemét, ábeli világát. Műveit pedig nem kell külön beajánlanom az érdeklődőknek. Mint Simon Endre mondta az ünnepi megnyitón: a jó és igaz művészet mindig aktuális. A zsögödi mesteré pedig, ki önvallomása szerint lélekben maga is Ábellé lett, ilyen alkotóművészet. Nagy Miklós Kund Marosvásárhely Aba Novák, a feledhetetlen Bár tanári működésére rövidre szabott életéből mindössze két év jutott, szuggesztív egyénisége a magyar főiskolai művészképzés legendás alakjává avatta őt. Egy nemzedék őrizte meg legjobb emlékezetében, és növendékeinek Aba Novák- élménye nem homályosult el az idők múltával. Így idézte meg, színesen és szeretettel egykori tanárának emlékét a nemrég elhunyt kolozsvári festő, Kovács Zoltán is. Kovács Zoltán 1937 és 1942 között végezte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Hazatérve, festészeti munkássága mellett a Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet (az erdélyi főiskolai művészeti oktatás) megszervezésével hasznosította Pesten szerzett tapasztalatait. Aba Novákhoz fűződő élményeit sokszor elmondta élete során, elbeszélését mind csiszoltabb formába öntve. A történész Benkő Samu és Páll Árpád jegyezte le az Aba Novák emlékek változatait, de egy portréfilmben is (Duna TV, 1998) elhangzottak tanár és tanítvány kapcsolatának az életrajzi vonatkozásokon túlmutató kortörténeti részletei. Murádin Jenő Mire betegségemből, tüdő- és mellhártyagyulladásomból 1939-ben felgyógyultam, az akadémián is elkövetkezett a nagy nap: a műterembe berobbant új professzorunk, Aba Novák Vilmos. Így kell mondanom: berobbant. Egy tekintélyes, jól megtermett, súlyos ember. Bejött vidáman, letette hatalmas kerek kalapját, és köszöntött bennünket: „Na, mi újság, atyák?” kérdezte, s egy mozdulattal jelezte, hogy ebbe mindenki beletartozik, a lányok is. A modell ki volt állítva, ki-ki a maga módján rajzolta. Ő végigment a termen, egyik-másiknál megállt, és hallatlan szuggesztivitással magyarázott. Mindig a lényeget mondta, és úgy érvelt, olyan erővel, hogy azt el kellett fogadni, az úgy volt. Ha bizonyítani akart, leült a hallgató helyére a bakra, s a megkezdett rajzon mutatta be, amit mondott. Villámgyorsan rajzolt. Nézte a modellt és azt mondta: na kérem, ugye innen nézzük a modellt, abból a szögből..., de most szemből ez így néz ki, s akkor megrajzolta, hogy a másik oldalról hogyan is néz ki... Úgy ismerte az anatómiát, mint a saját tenyerét. Én akkoriban temperával festettem. Volt egy kazettám, benne a tégelyek, a temperát magam készítettem... Hát abban az időben történt, hogy amikor Aba Novák berobbant volna a műterembe, ahogy szokott, az ajtóban hirtelen megtorpant: „Itt rettenetes bűz van, hogy úgy mondjam: büdösség. Mi lehet ennek az oka, kérem?” Nézte a társaságot, ott voltunk mind, az előkelő úri lányok, s mi is, egytől egyig. Egyszer csak eszembe jut: „Mester, lehet, hogy én vagyok az oka...” Hogy-hogy, hát maga mivel fest, szarral?” „Kazeinnel”, feleltem. „De akkor rothadttal” mondta. „Amilyenhez hozzájutok...” „Na, ide figyeljen: ezt a festéket közegészségügyi okból el kell távolítani. Mindenkit megöl, megfertőz ez a szörnyű bomlástermék. Gyorsan ki kell szellőztetni, maga meg délután jöjjön fel hozzám.” Én összecsomagoltam a portékámat, s kitettem a folyosóra a drága kazettámat a bűzlő temperával. Röhögött rajtam az egész társaság. Délután felmentem. Nagyon kedvesen, kedélyesen fogadott. Elővette a porfestékeit, a kötőanyagot, s megcsinálta ott előttem a temperát. Megmutatta, miből, mennyi kell, hogyan kell összevegyíteni... Úgy figyeltem, egy életre megtanultam... Akkor becsomagolt nekem tisztességesen azokból a gyönyörű színekből, a festékeiből. Nem mondott semmit, de tudtam, hogy ő, az emberséges ember nagyon átérzi helyzetemet. Hisz ő is nyomorúságból, a semmiből vergődött fel oda, ahol volt. Attól kezdve aztán jobban rámnézett, figyelte, hogy, mint vagyok, miket csinálok? Még egyes képek eladásában, értékesítésében is segített, mert az ő szava, az ajánlása súlyosan nyomott a latban. Végig nagyon jó viszonyban voltunk, persze, akadtak viszályok is. Volt úgy például, hogy bejött, látta, hogy mit rajzolok, s azt mondta. „Atya, ezt meg kéne mintázni agyagból!” „Mintázni! Én nem akarok szobrász lenni, mester, a szobrászatot mint olyant nagyon nagyra becsülöm, de festő szeretnék lenni!” „Nem erről van szó, attól, hogy nem szobrász maga, még nyugodtan mintázhat...” Aztán kezdett előjönni a nagy példákkal, hogy Leonardo da Vinci és más nagyok egyúttal milyen kitűnő szobrászok is voltak. Nehogy azt képzeljem, hogy a festő valamiféle felsőbbrendű lény, s azt se gondoljam, hogy olyan könnyen szobrász lehetek. Azért javasolta, hogy mintázzam meg agyagban, hogy a formát jobban megértsem... csináljam meg szoborban ugyanazt, amit megrajzoltam. „Mester, mondtam végső kétségbeesésemben, én az agyagot utálom, a kezemet belé nem teszem, én festő akarok lenni.” „Hát maga egy keményfejű ember, mondta végkövetkeztetésként. Keményfejű és kész. Csinálja, ahogy akarja...” Két társam volt, akikkel nagyon összebarátkoztam: Hajnal János és Azbej Imre. Főként az elsőhöz fűzött szoros barátság, annak ellenére, hogy ő később került a főiskolára... Jánost a háború szele sodorta vissza Budapestre, amikor az idegen állampolgárokat kezdték kilökdösni a különböző országokból. Megérkezett mint szegény hazakergetett magyar, s ugratásból, heccből (?) az első évre jelentkezett a főiskolán... Szédületesen tudott rajzolni... Csináltatott magának mindjárt, ahogy felvették, egy kétméteres rajztáblát, megfelelő papírt tett rá és megrajzolta az aktokat. Amikor Aba Novák meglátta, azt mondta: „Na-na éppen így és éppen ekkorában?” Aztán megforgatta, kivallatta, kikérdezte mindenről... Aba Novák az alkalmazott festészet híve volt, nem szerette a l'art pour l'art-os felfogásban fogant piktúrát. Az volt a véleménye, hogy a művészetnek valamilyen célt kell szolgálnia, valamiért, valaminek az érdekében kell a maga eszközeit latba vetnie. Ezeket a szempontokat igyekezett a mi képzésünkben is érvényesíteni. Nem volt híve a „fej-akt, fej-akt” ingajátéknak. Arra is kíváncsi volt, mire tudjuk használni a rajzismereteinket, a forma- és színbeli tudást, amit elsajátítottunk. A modell után készült rajzok sorozatát a sokfigurás kompozíciókhoz hasonló feladatokkal váltogatta: fessünk meg egy vásárt vagy egy történelmi jelenetet. Persze, nem lehet azt mondani, hogy a portré, akt és kompozíció váltogatása csak az ő óráira volt jellemző, de ahogy ezt csinálta, az nagyon egyéni és sajátos volt. Aba Novák egy idő után elhatározta, hogy felhasznál minket hármunkat, Hajnalt, Azbej Imrét és engem vállalkozásainak előkészítéséhez vagy kivitelezéséhez, esetleg beajánl olyan munkákhoz, amelyekre neki nem telt sem idejéből, sem erejéből. Ebben az időszakban ugyanis elhalmozták a legkülönbözőbb, rendkívül fontos megrendelésekkel. Egyik ilyen vállalkozás, amihez bevett kettőnket, Hajnalt meg engem, a székesfehérvári vitézi székház freskósorozata volt. Behozott a műterembe egy tervet papíron, csináltatott két hatalmas préselt falemezt, amire fel lehetett rajzszegezni a megfelelő méretű papírt. A műterem hosszanti fala 6x5 méter volt. Az egyik falat János vette birtokába, a másikat én. Feladatunk az volt, hogy a tervet nagyítsuk fel a székesfehérvári székház méreteire. Mi felrajzoltuk nyersben a kompozíciót. Két nap múlva jött Aba Novák... Akkor láttuk, hogy mit jelent, ha valaki nagyon sokat tud, és nagyon nagy művész. Az egészet önkényesen átrajzolta, megmintázta, végleges formába öntötte. A teljes felületet. Rendkívül gyorsan, majdnem karomnyi vastag szénnel. Annak alapján persze, amit mi felnagyítottunk, de csalhatatlanul a saját kézvonásaival. Csak le kellett rögzíteni fixatívval, és ment az egész Székesfehérvárra. Kijárta az egyháznál, hogy a Kecskemét melletti Tiszaújfaluban, az akkor frissen befejezett neoromán templomban, a bencés apácarend templomában a freskózást hirdessék meg pályázatra. Meg is hirdették, s azt mi hárman nyertük el: Hajnal, Azbej és én. Megvolt az előírás, hogy mekkora legyen a munka, és a lépték is megvolt hozzá. Bencés rendről lévén szó és román stílusú templomról, a bizánci jelleget tartottam a legjobban illőnek. Nagy lelkesedéssel csináltuk, én úgy indultam neki, hogy ezt nekem kell megnyernem. Nem nyertem meg, csak részt nyertem. Hajnal terve kapta meg a kivitelezés jogát, Azbej és én részeket kaptunk. De Hajnal tervét kellett kiviteleznünk mindhármunknak... Hajnal tervének csak úgy gyöngyözött, gurgulázott minden pontja, holott szerintem leegyszerűsített, méltóságteljes román stílusú munka kellett volna legyen. Hűségesen megcsináltuk, kiviteleztük. Kértük az egyházi hatóságokat, hogy közöljék ezt Budapesttel, a díjkiosztó bizottsággal, és Aba Novákkal is. Ő sajnos már nem látta a kész munkát, rákos volt, halálos beteg. A főiskolán is egy másik jeles festőművész, Kontuly Béla helyettesítette. Tiszaújfaluba is ő jött le, megnézte és átvette a munkát. Nagyon meg volt elégedve... Óriási pénzt kaptunk: fejenként 500-500 pengőt. Amikor felmentünk Pestre, első utunk Aba Novákhoz vezetett. Be akartunk számolni neki a tiszaújfalusi munkáról. Akkor már készen volt Budán, a hegyoldalban gyönyörű lakása és óriási, modern műterme. Bement az ember az épületbe, jobbra-balra helyiségek, szobák, s utána a lépcsőkön befelé haladva lehetett bejutni a műterembe. Abban a szobában, ahol a vendégeit fogadta óriási fotelek voltak, s most az egyikben egy kicsi töpörödött embert láttunk. Ő, aki egyszálbél szegény ifjúként a cirkuszban birkózott, úgy tartotta fenn magát, aki később nagytestű fiatalemberré izmosodva a medvével birkózott a porondon, most a fél fotelt sem töltötte ki. Megdöbbentünk... Félbe maradt a győri templom freskója, ő pedig meghalt, mielőtt a római mennyezetfreskóhoz hozzákezdhetett volna. Negyvenéves volt. Kovács Zoltán Kolozsvár Németh Lajos-díj, 2001 Az idén, március 15-én a második alkalommal adta át a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere, Rockenbauer Zoltán a Németh Lajos (1929-1991) művészettörténészről elnevezett díjat. A 2000-ben alapított, állami művészeti díjat a kortárs képzőművészet, az iparművészet, a fotóművészet ill. ezek határterületein végzett kiemelkedő művészeti írói, vagy műkritikusi munkásság elismerésére, a korábbi Munkácsy Mihály-, a Ferenczy Noémi- illetve a Balogh Rudolf-díj jogutódjaként hozták létre. Tavaly András Edit és Tímár Árpád, a MTA Művészettörténeti Intézetének munkatársai kapták meg, most Nagy Ildikó és Passuth Krisztina mellett Murádin Jenő, kolozsvári művészettörténész részesült a kitüntetésben. Szücs György Budapest Murádin Jenőről, az erdélyi képzőművészet napszámosáról, magyar állami kitüntetése ürügyén Március 15-e alkalmából az anyaország Németh Lajos-díjjal tüntette ki Murádin Jenő kolozsvári művészettörténészt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia előadótanárát. A díjat a budapesti Iparművészeti Múzeumban rendezett ünnepségen Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere adta át, aki ez alkalommal azt hangsúlyozta, hogy amikor a magyar művészetről beszélünk, egyre inkább és egyre fontosabb, hogy az egész nemzet művészetében gondolkodjunk. Az „egész nemzet művészetében” azonban nem könnyű gondolkodni, hiszen a múlt századi határtologatások következtében az anyaországtól elszakított nemzetrészek művészete egészen sajátos módon, más-más hatások alatt és körülmények között alakult olyanná, amilyen. Hogy az egyes területek művészete milyenné alakult? Ezt hosszú évtizedeken át még a szakberkekben sem tudták pontosan. Erdélyben például művészgenerációk sora úgy nőtt fel, hogy a magyarországi művészeti vérkeringésből szinte teljes mértékben kimaradt, az anyaország tudomására viszont édes-kevés jutott az itteni művészek által elért eredményekről. Ezért merem megkockáztatni azt a kijelentést, hogy ha nem lett volna néhány olyan megszállott művészettörténészünk, amilyen Murádin Jenő is, akkor az anyaország ma a művészet terén nemzetben gondolkodni egyszerűen képtelen lenne. Hiszen nem állnának rendelkezésére azok a forrásértékű munkák, amelyeket éppen ez a gárda tett le a nemzet asztalára, elvesztődtek volna azok a pótolhatatlan adatok, amelyeket ezek a művészettörténészek jegyeztek fel a jobb időkre várva. Murádin pedig a megszállottak között is élenjáró. Afféle napszámosa ő a magyar és főképp az erdélyi magyar művészetnek, aki évtizedeken keresztül, hatalmas munkaerővel sokasított céduláin, cikkeiben, tanulmányaiban és könyveiben összegyűjtötte és (egyelőre részben) velünk is megismertette a tájainkon élő festők, grafikusok, szobrászok munkásságát. Részletekig menően tisztázta a nagybányai festőtelep és -iskola történetét, az ott tanuló és alkotó művészek életútját, igazi kutatóra jellemző lankadatlansággal összegyűjtött valamennyi fennmaradt emlékfoszlányt. Ilyen szilánkokból rakosgatta össze a nagybányai mesterek és kismesterek életrajzát, s megszámlálhatatlan tanulmányban mutatta be sorsukat, munkásságukat. Murádin Jenő és a nagy mértékben segítségével-munkájával Miskolcon megjelent Nagybánya Könyvek tíz kötete után kevés újat mondhat bárki az erdélyi Barbizonról. S ha már a segítséget említettem, azt is el kell mondanom, hogy Murádinnál segítőkészebb és önzetlenebb kutatóval ritkán találkoztam. A tudósnak az a fajtája ő, aki mindenkinek mindenkor rendelkezésére áll hosszú évtizedek keserves kutatómunkájával összegyűjtött teljes dokumentációjával és tapasztalatával. Klein Józsefről, a Ferenczy művészcsaládról, a Barabás Miklós Céhről, Gy. Szabó Béláról, Nagy Istvánról, Maticska Jenőről, Gruzda Jánosról, Nagy Oszkárról, Kovács Zoltánról, Dömötör Gizelláról és Mund Hugóról írott monográfiái, számtalan művészünkről megjelent pályaképei és tanulmányai mércét állítanak a hazai művészettörténészek és kutatók számára: a tudományosság, az alaposság, a megfontoltság és a higgadt értékelés mércéjét. Tudatosítják annak a munkának a fontosságát, amelyet Murádin Jenő végzett és továbbra is végez, s amelynek eredményeképpen az erdélyi magyar művészetet teljes mértékben, alkotókkal és művészeti iskolákkal együtt feltérképezte és leírta. Mindezt annak érdekében, hogy amikor az „egész nemzet művészetéről” beszélünk, azt a megtörténtek és a tények ismeretében tehessük meg. Murádin Jenő munkásságával kapcsolatban ezek a gondolatok már rég megfogalmazódtak bennem, a kitüntetése csupán ürügy volt arra, hogy ezeket fennhangon is elmondhassam. Végül csak ennyit tennék hozzá: a Murádinnak teljes joggal járó elismerésnek csupán kis részét törleszti most az anyaország magas kitüntetése, a Németh Lajos-díj. Mindenképpen gratulálunk hozzá, egészséget és további jó munkaerőt kívánunk neki! Tibori Szabó Zoltán Kolozsvár	TARTALOM 2 Igazság szolgáltatott Újra van Marosvásárhelyen Nagy Imre Galéria Nagy Miklós Kund 4 „Varázsolni, hódítani akarok, nem megdöbbenteni...” Beszélgetés Lövith Egon szobrászművésszel Németh Júlia 13 Aba Novák, a feledhetetlen Kovács Zoltán 16 Kazettás mennyezetek és rokonemlékek Udvarhelyszéken Dávid László 22 Murádin Jenőről, az erdélyi képzőművészet napszámosáról, magyar állami kitüntetése ürügyén Tibori Szabó Zoltán 24 Magyar művészet és erdélyi művészet I. Biró József 29 Kiállításfigyelő (2001. január 5. – 2001. március 23.) 31 MŰGYŰJTŐKNEK ERDÉLYI RÉGI PÉNZEK