Untitled Document

AZ ÁRTATLANSÁG KISZOLGÁLTATOTTSÁGA

Beszélgetés KÁKONYI CSILLA festőművész marosvásárhelyi műtermében

Nagy Miklós Kund: Arra kértél, hogy délután beszélgessünk, mert nem szeretnéd elveszíteni a műtermedbe beáramló délelőtti fényt. Annyira fontos számodra az, hogy milyen a fény? Van, aki villanyfénynél fest.
Kákonyi Csilla: Nagyon fontos, hogy jó fény legyen, a nappal beáramló világosság egészen más, mint az éjszakai fény. Nem dolgoztam éjszaka, nem is próbáltam. Lehet, hogy tudnék, ha mondjuk nagy rivaldafényt használnék, de hát éjszaka nem is vagyok képes dolgozni, mert ha nem alszom, másnap nem vagyok ember.
NMK: A kívülálló úgy is képzelhetné, hogy neked már akkora gyakorlatod van, olyan sokat festettél, hogy teljesen mindegy, honnan, mikor kapod a fényt, a színeidet bentről adagolja valami tudatosan is meg ösztönszerűen.
KCs: Nem belső képről van szó. Másoknak is láthatóvá kell tennem a festményt, s ehhez magamnak is látnom kell a felületét.
NMK: Nagyon gazdagon használod a színeket, és mindeniknek megvan a saját szerepe külön-külön és, együtt is. Most itt a műteremben csak két kép van, mind a kettő befejezetlenül. Honnan tudod, mikor nem kell több ecsetvonás?
KCs: Azt megérzem. Amikor úgy vélem, viszontlátom azt, ami bennem él. Természetesen a képnek szakmailag és érzelmileg is kész kell lennie. Szakmailag, amikor a színek annyira összhangban vannak, hogy nem tudnék elvenni vagy hozzátenni semmit anélkül, hogy az egész fel ne boruljon. De ez már magába foglalja a forma és a tartalom egységét, ezt most hadd ne részletezzük.
NMK: Azt mondtad, hogy azt szeretnéd a képen viszontlátni, ami benned él. Ezek a kompozíciók látomásszerűek, nem „egy az egyben” fested meg mindazt, amit látsz, ha kinézel az ablakon, hanem sokkal többről van szó. Álombeli megjelenítésről inkább. Megannyi látomásos látványelemből kell kiragadnod, társítanod a vászonra kerülő szekvenciákat.
KCs: Hát ez alakul. Van az ötlet, próbálkozom, vázlatokat készítek, az az én kiindulópontom. És festés közben is alakulnak a dolgok, és én is alakulok. Az elképzelésem változik valamit, nem sokat, de arra törekszem, hogy maximálisan, mélységében azt adjam, amit szeretnék. A végére még több is kijön.
NMK: Beszéljünk erről a képről, ami itt van a festőállványon. Azt a sokat reprodukált képedet juttatja eszembe, amelyet egy szép fehér ló dominál. Persze ez egy másik fehér ló, egy másik kislány, vagy ugyanaz – más arccal. Ez az ismerős témájú új festmény miért született?
KCs: Ez a kép rendhagyó módon úgy született, hogy kaptam egy megrendelést, fessek egy fehérlovas képet. Nem nagyon szeretem a megrendeléseket, idő kell ahhoz, hogy magamévá tegyem, de aztán, ahogy telt az idő, mind jobban el tudtam képzelni, nekifogtam. Ez az egyik olyan ritka témám, amellyel a békét, a nyugalmat fejezem ki. Nem érződik rajta az a zaklatott élet, ami végül is a mi életünk. Inkább egy olyan nyugvópont, ami után áhítozunk. Na, de közben csak nem tudtam elkerülni, hogy ne naplemente legyen, és ne legyen benne egy kis fájdalom. Megtörténhet, hogy mire a kép elkészül, ennek a gyönyörű fehér lónak a szívénél egy pont is lesz, egy lehetséges célpont. Mert végül is meggondoltam a dolgot és nem adom el a képet.
NMK: Erről meg voltam győződve, tudva, mennyire ragaszkodsz a képeidhez.
KCs: A kislány kifejezése is nagyon sokatmondó lenne, ha sikerül, amit elképzelek.
NMK: Már most is szomorkás a nézése.
KCs: Inkább elgondolkozó lett. Az ártatlanság szépsége, kiszolgáltatottsága lenne a képen, a gyönyörű ló is és a bájos kislány is ezt sugallja.
NMK: Magad tapasztalta jelenetet festesz meg, valamilyen régi látvány ragadt így meg benned? Nem biztos, hogy ma már ilyen szép fehér lovat és ilyen békés tájat lehet látni!
KCs: De igen ! Ha egy kicsit kinnebb mész a városból.
NMK: Arra gondoltam, hogy esetleg gyermekkori emlék.
KCs: Nem, sokszor láttam ilyent.
NMK: Van már címe?
KCs: Még nincs.
NMK: De azért én már az egész képet úgy nagyjából el tudom képzelni. Olyan sok minden már nem változhat rajta.
KCs: Nem, inkább csak a megmunkálása van hátra, az szinte lényege a képnek. Legalábbis az én esetemben. Ha nincs megmunkálva, nem adja vissza azt, amit kell.
NMK: Biztos így van, de nem történhet meg, hogy ilyen tekintetben a művész túlzottan szigorú lesz önmagával szemben?
KCs: Én igényes vagyok magammal szemben !Másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben.
NMK: Na, és a másik kép? Azt már késznek véltem. Sejtelmesség, titokzatosság árad belőle, mint annyi más jellegzetes kompozíciódból. Van már címe?
KCs: Annak már van, mert az már majdnem kész, csak a főalak kezét kell nagyon érzékletesen megfesteni. Ott a szélén van egy barna alak, az valószínűleg valamilyen macskaszerű szörnyeteg lesz, de olyanformán, hogy nem lehet majd tudni, ember-e vagy állat. Félelmetes szemek fognak onnan kinézni, kiderengeni. Van címe, de még ez sem biztos, valószínű az lesz, hogy az Eufória múlandósága.
NMK: A központi alak teljes leplezetlenséggel nevet valamin, de a többiek különböző lelkiállapotokat tükröznek. Ez is olyan, mintha álmában látná az ember. Rendhagyó, hogy ott közbül annyira vidám az a nevető alak, miközben körülötte semmi nevettető.
KCs: Igen, ez a szélső kimondottan elgondolkozó és figyelmeztető.
NMK: És mellette az inkább egy maszk.
KCs: Igen, maszkszerű és groteszkebb, érzelmeiben is groteszk.
NMK: Ezen a két képen kívül biztos vannak még újabb festményeid.
KCs: Vanogatnak, de az utóbbi jó két év eléggé elvett a munkától, a tavaly volt egy vándorkiállításom, több hónapon keresztül, ami rengeteg herce-hurcával járt, azalatt festeni nem lehet.
NMK: Annak a kiállításnak az anyaga azonos a kismonográfiáéval?
KCs: Nem, a könyvbe kronologikus sorrendben kerültek be a képek, az indulásomtól mostanig, a vándorkiállításon csak az utóbbi években készült festményeimből mutattam be válogatást.
NMK: Itt nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem a könyv kapcsán, nem indított el benned egyfajta változtatási kényszert? Egy ilyen monográfia tulajdonképpen egy olyan összegezés, amely lehet, hogy önmagad számára is bizonyos dolgokat szintetizál, kiemel talán nem is tudatosodott sajátosságokat. Ez pedig akaratlanul is kiválthat megújulási igényeket. Nem vettél észre ilyesmit magadon?
KCs: Nem volt rám ilyen hatással a monográfia. Engem inkább a kiállítások sorozata bénított le, utána meg családi problémáim is voltak, amiért ugyancsak nem tudtam a műterembe lejárni, de egy ilyen könyv kimondottan jó lendületet ad az embernek, mert az egy öröm. Nem számítottam arra, hogy életemben monográfia jelenjen meg a képeimről, munkásságomról, ez váratlanul is ért, öröm is volt. Külön elégtétel az, hogy Jánosházy méltatott engem arra, hogy monográfiát írjon rólam. Megváltozni attól, hogy ez most le van írva, nem fogok. Nem tudok megváltozni, nem is tudtam soha. Ugyanazon a vonalon haladok, ezen a vonalon még rengeteg tennivaló van és gondolom soha nem fogok a végére érni. De nem is tudok a bőrömből kibújni. Van, akinek ez könnyű. Magyarországra áttelepült kollégák mondták, úgy, mintha megbánták volna, hogy amikor ők kimentek, ott egészen más elvárások, más irányzatok szerint kellett dolgozni, és akkor sutba vetették mindazt, amit addig csináltak, pedig itt egész jó nevű művészek voltak, és ott elkezdtek egészen mást csinálni. És legtöbbjük borzasztó elégedetlen volt magával.
NMK: Te meg csinálhattad azt, amit akartál.
KCs: Igen, azt csinálhattam, amit akartam, igaz nem is volt elvárás, meg nem is nagyon érdekelt. Ha nem azt csinálhatom, ami belőlem jön, akkor inkább nem is csinálom.
NMK: Egyébként Magyarországon ennek a vándorkiállításnak milyen fogadtatása volt?
KCs: A helyzet az, hogy a közönség részéről rendkívül jó véleményeket kaptam, a vendégkönyv beírásaiból látom, viszont ott ahhoz, hogy szakemberek, művészettörténészek megnézzék a kiállítást, reklám kell a médiában, Tv-ben, újságban. Reklám nélkül nem megy.
NMK: Képmutatás lenne a részünkről, ha azt mondanánk, hogy fontosabb az, amit a közönség mond. Nagyon fontos az is, hogy mit mond a szakma.
KCs: Igen, ez nagyon fontos lenne. Persze örvendtem a jó véleményeknek a közönség részéről, de hiányoltam a szakma véleményét. Abszolút nem vettek rólam tudomást.
NMK: Pasztellel foglalkozol továbbra is?
KCs: Igen, azokat csinálgatom közben, mert sokkal gyorsabban megy. Azokból adogatok el.
NMK: Ismerek festőket, akik ugyanazt a témát feldolgozzák pasztellben is, és aztán sokkal elmélyültebben olajban.
KCs: Nem, nem. Én egy képet áltatában egyszer tudok megfesteni, addig megyek egy képen belül, amíg abból ki tudom hozni azt, amit maximálisan érzek és gondolok, és tovább már nem érdekes. Volt úgy, hogy kértek, másoljak le valamit, képtelen vagyok erre.
NMK: Egyébként elég sokáig készül egy ilyen olajképed.
KCs: Igen. Én nem vagyok az a festő, aki hipp-hopp elkészít egy képet. Talán ezért is állítok ki elég ritkán. Pedig hívnak. Legutóbb például Kolozsvárra, de olyan nagy dolog. Rengeteg kiadás, utánajárás, fáradság. Azalatt meg nem tudok dolgozni! A munka pedig számomra mindennél fontosabb.

Nagy Miklós Kund
Marosvásárhely

A Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti osztálya

1. A Képzőművészeti gyűjtemény (Képtár) rövid története.

Habár a Székely Nemzeti Múzeum alakulásakor alig több mint 50 képet számlál a képzőművészeti gyűjtemény, az alakuláskor számontartott öt részleg egyike. Története nagyjából két nagy periódusra osztható:
1. 1879–1979 között nincs különálló épületben.
2. 1979-től a Bazárként ismert főtéri műemléképületbe költözik, itt található máig a törzsanyaga. A különköltözés miatt is, az előző periódushoz képest hangsúlyosabb autonómiát élvez, bár adminisztratív szempontból továbbra is a múzeum szerves része.
A Képtár mint önálló részleg kialakítása 1901-ben kezdődik. Gyárfás Jenő dolgozik rajta, a Múzeum igazgató-választmányi tagja, haláláig. Jelentős munkát fejt ki másrészt Varga Nándor Lajos, az európai hírű grafikus és Nagy Imre, ugyancsak igazgató-választmányi tag. 1928-ban kelt beszámolójában Csutak Vilmos 998 darabról tesz említést, kiemeli a tucatnyi Barabás Miklós- és Gyárfás Jenő-művet.
A két világháború között többször is történt próbálkozás egy, a székely képzőművészetet reprezentáló, állandó gyűjtemény kialakítására – Csutak Vilmos ebben elsősorban a már említett Varga Nándor Lajos, Nagy Imre, Kós Károly, Barabás Márton, Szopos Sándor, Diószeghy László segítségére támaszkodik. Az első négy és Bánffy Miklós érintettek a főépület belsőépítészeti és díszítési terveiben – a marosvásárhelyi művelődési palotával egybevethető freskók és üvegfestmények, mint pl. a gelencei templom reprezentatív másolatanyaga, Attila, Csaba, Szt. László alakjai, székely népélet, a külső homlokzat szecessziós, napos-holdas Székely Nemzeti Múzeum felirata – mindez végül kivitelezetlen maradt. A képzőművészek mozgósítása, székely alapon történő szervezése mindazonáltal sikeresnek mondható. Az 1929-es jubileumi megemlékezések egyik nagy sikere a Mikó-kollégium emeleti termeiben megrendezett székely tárlat; a művészek, pl. Szopos Sándor vagy Nagy Imre, támogatásként felajánlott képekkel segítik pl. a delnei műemlék-restaurálást vagy Ferenczi Sándor régészeti kutatásait. A harmincas években jön létre először, korántsem függetlenül a sepsiszentgyörgyi szervezőközponttól, a Székely Pantheon (mai alapkiállításunk nevén) kiállítás Budapesten.
Sajnos 1945-ben a törzsanyag menekítésekor az addigi gyűjtemény szinte teljesen elpusztul. A második világháború után Máttis János a múzeum fizetett képzőművészeti szakembere, hosszabb ideig.
A szocialista rezsim szorításában is sikerült megtalálni a módját annak, hogy a képzőművészeti gyűjteményt újjászervezzék. Legjelentősebb forrás továbbra is az adományozás, de nő a vásárlás útján beszerzett művek száma is, számos Barabás Miklós-, Gyárfás Jenő-, Nagy Imre-kép kerül megvételre.
Az adományozók között élen jár: Varga N. Lajos (1968-ban 100 művét adományozza), Bene József özvegye (1977-ben 80 munkátval), Nagy Albert bátyja (65 festménnyel és szoborral), Gy. Szabó Béla (170 grafikával). Máttis János maga is két tucat Mattis-Teutsch művet adományoz.
A főépületben a teremdísz funkciót betöltő állandó kiállítás mellett rendszeresen időszakos tárlatok rendezésére kerül sor. Erről tanúskodnak az 1957 áprilisában kiadott Gyárfás Jenő katalógus, Varga Nándor Lajos 1970-es, Bordi András 1971-es, Mattis János 1975-ös, Gy. Szabó Béla 1982-ben kiadott szórólapjai. Ebből is látható, hogy folytatódott az erdélyi művészeti életet bemutatni szándékozó műsorpolitika. Ezt a természetes igényt próbálta a hatalom ellensúlyozni. A 60-as évek közepétől – központi irányítással – százával kerülnek a gyűjteményünkbe román nemzetiségű művészek művei, gyakran úgy, hogy a képtárnak a választás esélyét sem adták meg. Az állandó kiállítás tematikáját, összeállítását a helyszínre kiszálló művelődésügyi biztos vigyázta felül nem egyszer.
A megyeszékhellyé válás jelentős fordulópont az osztály életében is. Az új közigazgatási központ és a fejlesztés adta lehetőségek számos képzőművészt vonzottak Sepsiszentgyörgyre. A 70-es években rendszeressé válnak a múzeumban a megyei tárlatok, állami vásárlás útján végre több helyi képzőművész munkája is bekerül a gyűjteménybe, bár a válogatási kritériumok meglehetősen ideologizáltak.
1979-től beszélhetünk igazán a “Képtár”-ról. Baász Imre gondnoksága idején költözik új székházába a művészeti gyűjtemény. A képtár a megye egyik leglátogatottabb művelődési gócpontja lesz, hiszen nemcsak képzőművészeti, hanem zenei élet is zajlik itt. Baász 1981-ben megszervez egy országos kitekintésű, a kísérleti tendenciákat kutató kortárs seregszemlét, a Medium-ot, amely a képtárnak és a városnak is komoly hírnevet szerez. A Medium a rendszerváltás után nemzetközi seregszemlévé nő.
Jánó Mihály gondnoksága alatt (1982-90) folytatódik a képtár szellemi expanziója. Igen sikeres volt a Zenélő Képek sorozata, amelynek keretében Erdély legnevesebb muzsikusai koncertezhettek Gyárfás és Mattis-Teutsch képei előtt. Korszerűsödik a nyilvántartási rendszer, a raktárak. A nyomasztó politikai légkör ellenére is olyan tárlatok nyílnak, mint a Nagybányai Festőkolóniáé, a Gyárfás Jenő-emlékkiállítás vagy a Háromszéki Képzőművészek kiállításai, ami az adott körülmények között igen nehéz feladat volt.
A 89-es rendszerváltás a képtár életére jótékony hatással volt. Megnövekszik a rendezvények száma, könyv és művészfilm-bemutatók, kamarazene-koncertek egészítik ki a külföldi, elsősorban magyarországi vendégkiállításokat. Aktív kapcsolat alakul ki Veszprém, Székesfehérvár, Kaposvár, Nyíregyháza, Budapest múzeumaival, művészeti egyesületeivel, de nagyon jónak mondható az amszterdami Van Gogh-múzeummal, a genti Művészeti Múzeummal vagy a berlini Kunsthaus-szal kialakított kapcsolat is.
A nyitás nem a megőrzésre bízott értékek ellenében megy végbe. Emlékkiállítások egész sora jön létre: Mattis-Teutsch (1992), Nagy Albert (1993), Varga Nándor Lajos (1995), Barabás Miklós (1998), Ion Theodorescu-Sion (1999), Plugor Sándor (2000) műveiből. A 90-es évek közepén ugyanakkor elkezdődik az épület belső feljavítása, korszerűsítése, a torony megerősítése. A ma is folyamatban lévő munkálatok eredményeként megnőtt a kiállító-felület, logikusabb beosztást nyertek a termek, az épület visszakapta rejtőzködő szépségét.

2. A Képtár és tartozékai

Székhely: A Bazár néven is ismert, óratornyos, eklektikus stílusú épület első emeletén – 1979 óta.
Infrastruktúra: Az 1870-ben épült műemléképület emeletén helyet foglaló képtár alapterülete 900 m2, kiállításra használható falfelület: 450 m2, ennek csaknem fele időszakos, kortárs akciókra fenntartva. A frissen felújított termekben és a kiállítótérré kiképzett előcsarnokban központi fűtés működik, az éjjel-nappali őrzést biztonsági berendezés egészíti ki.
Alapkiállítás: PANTHEON – 19–20. századi, Székelyföldről származó, vagy itt létrejövő lezárt életművek bemutatása. Olyan neves alkotók munkásságából ad ízelítőt, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Máttis-Teutsch, Nagy Albert stb.
Időszakos kiállítások: Helyi, országos és nemzetközi jellegű kortárs képzőművészeti kiállítások rendezése, szervezése.
Szakemberek:
Vargha Mihály szobrász, osztályvezető
Jánó Mihály művészettörténész
Vinczeffy László restaurátor
Vinczeffy Orsolya konzervátor, gyűjteménykezelő.
A képtár műsorpolitikája: Ízelítőt adni, minél összetettebb képet nyújtani a hagyományos és kortárs művészeti irányzatokról. Társművészeti (zene, irodalom) rendezvényekkel tágítani, színesebbé tenni a vizuális élményt. Külön kérésre szakszerű tárlatvezetéssel szolgálunk, románul és angolul is.
Kortárs kiállítók jelentkezését várjuk, legalább egy évvel a tervezett rendezvény időpontját megelőzően, a bemutatásra szánt anyagról vagy az eddig elkészült művekről 10 reprodukcióval és rövid szakmai életrajzzal. A terembér művekkel is törleszthető. A képtár anyagi támogatást, ösztöndíjat nem tud vendégeinek biztosítani.

2.1. Tárlatvezetés: Pantheon

1. BARABÁS MIKLÓS (1810 Kézdimárkosfalva – 1898 Budapest)
A Nemzet Festője. Tulajdonképpen autodidakta, vándorpiktorként kezdte pályáját; elsősorban mint portrékészítőt ismerik. A magyar biedermayer-korszak képviselője, az első magyar művész, aki itthon meg tud művészetéből élni, illetve – a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választásával – társadalmi tekintélyt szerezni.
14 művét őrizzük, a fontosabbak: Deák Ferenc, gróf Mikó Imre, Damokos Mihály arcképei.
2. BÖLÖNI SIKÓ MIKLÓS (1818 Septér – 1900 Marosvásárhely)
Szintén vándorfestő, Kolozsvár és Marosvásárhely környékén kb. 400 miniatűrt és kisméretű arcképet készített.
Fontosabb művei a birtokunkban lévő 11-ből a Lilaruhás hölgy és Sikó Róza arcképei.
3. GYÁRFÁS JENŐ (1857 Sepsiszentgyörgy – 1925 Sepsiszentgyörgy)
Budapesten, majd Münchenben festészetet tanul. 1882-ben végleg visszavonul szülővárosába. Jelentős arcképfestő, de főművei a pszichologizáló realizmussal festett Tetemrehívás (két változatát őrizzük) és a Tél örömei (Disznóvágás), amely képtárunk címeralkotása is lehetne. Számos kuriózumszámba menő zsengéjét, vázlatát őrizzük.
4. MATTIS-TEUTSCH János (Hans) (1884 Brassó – 1960 Brassó)
Festő, grafikus, szobrász, művészeti író. (Édesapja a kézdiszéki Hatolykáról származik.) Budapesten, Münchenben, majd Párizsban tanul. Eltávolodik a látványszerű ábrázoló látásmódtól. Tagja a Kassák Lajos-féle avantgarde körnek. Kora legfontosabb magyar és nemzetközi művészegyéniségeivel állít ki Chicagóban, Párizsban, Rómában.
Közel 100 darab festményét (a Lélekvirágok c. sorozatból is), metszetét, szobrát, rajzát őrizzük.
5. NAGY ALBERT (1902 Torda – 1970 Kolozsvár)
Budapesti, majd római tanulóévek után tér haza, és válik a háború utáni erdélyi piktúra egyedi, utánozhatatlan egyéniségévé.
A bartóki eszmeiség megszállottja. Figurativitása, témaválasztása az Ember sorsba vetettségéről szólnak. Életművének jelentős része, csaknem 90 munka, valamint a Korunk folyóirat által adományozott hagyaték van a nyilvántartásunkban.
6. NAGY IMRE (1893 Csíkzsögöd – 1976 Csíkzsögöd)
A budapesti Képzőművészeti Akadémián tanult. Festő, grafikus. Szellemi rokonai, társai a magyar irodalomban Tamási Áron, Nyírő József, a képzőművészetben Aba Novák Vilmos, Varga Nándor Lajos. Formái szobrászian konkrétak, műveit panteisztikus hangulat jellemzi.
Közel félszáz munkáját birtokoljuk, pl.: Tengerihántás, Múlt és jelen, Krumpliszedők.
7. A NAGYBÁNYAI FESTŐKOLÓNIA: Ziffer Sándor (1880–1962), Nagy Oszkár (1893–1965), Mikola András (1884–1970) , Börtsök Samu (1881–1931)
8. VARGA NÁNDOR LAJOS (1895 Losonc–1978 Budapest)
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizik, élete végéig hű marad a városához, a vidékhez. Grafikus, festő, pedagógus, művészeti író. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán szerez oklevelet, ahol később tanszékvezető tanár lesz. Számos kiállítása volt Angliában, Itáliában, Franciaországban. Az Egyesült Államokban „Érdemes Művész” kitüntetést kapott.
9. GY. SZABÓ BÉLA (1905 Gyulafehérvár – 1985 Kolozsvár)
Vidékünkhöz származása és adományozott félszáz grafikai lapja köti. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos tanítványa. Kolozsváron telepedik le. Elsősorban a fametszet műfaját műveli.
Főművei a Divina Commedia és az Évszakok, mindkét mű jelen van gyűjteményünkben.
10. BENE JÓZSEF (1903 Székelydálya – 1986 Németország). Festőművész, az enkausztika újrafelfedezője. A bukaresti Szépművészeti Akadémia ösztöndíjas diákja, a Barabás Miklós Céh tagja. A háború után, 1947-ben Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet textilosztályát hívja életre és vezeti nyugdíjazásáig. Külföldi szereplései: Moszkva, Bécs, Delhi, Milánó, Helsinki, Belgrád stb.
Adományozott műveiből 1978-ban nyílt emlékkiállítása a földszintes múzeumőri lakásban. Ma a Bartók-teremben, a főépületben van állandó tárlata.
11. BAÁSZ IMRE (1941 Arad – 1991 Sepsiszentgyörgy)
Grafikus, festő, performer, művészeti szervező. A kolozsvári I. Andreescu Képzőművészeti Intézetben végzett 1972-ben. Kalevala könyvillusztrációival már főiskolás korában hírnevet szerez magának. 1976-tól haláláig városunk művészeti életének meghatározó egyénisége: a kísérletező szellemű országos, majd nemzetközivé terebélyesedő MEDIUM kiállítások életrehívója és szervezője, az AnnArt performansz-napok elindítója. A bukaresti Művészeti Akadémia vendégtanára. Számos rajzát, karcát és szitanyomatát őrizzük.

12. PLUGOR SÁNDOR (1940 Kökös–1999 Sepsiszentgyörgy)
Miklóssy Gábor-tanítvány. A kolozsvári I. Andreescu Képzőművészeti Intézet festészeti szakán végzett, de grafikusként és könyvillusztrátorként ismert. 1968-tól a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, 1972–73 között a képzőművészeti osztály vezetője, a Képzőművészek Romániai Szövetségének Kovászna megyei elnöke 1974-től 1989-ig.
Kiállításai voltak Düsseldorfban, Moszkvában, Zentán, az Egyesült Államokban, Magyarországon (Makó, Hajdúböszörmény, Veszprém).
Műveit nagyfokú expresszivitás, konstruktív átgondoltság jellemzi. Témáit a falusi életből meríti, hírnevét a Szilágyi Domokossal közösen alkotott Öregek könyvével alapozza meg.
Számos tollrajzát, festményét és fémkarcát őrizzük.
13. GAZDÁNÉ OLOSZ ELLA (1937 Keresztvár – 1994 Kovászna)
Textilművésznő. Fő műveinek a 80-as években ikat technikával készített szőnyegeit tekinthetjük. Ezek monumentális méretű, elvont jelrendszerű, rendkívül gazdag festőiségű alkotások.
1955–61 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán textil- és dekoratív művészetekben diplomát szerez. Önálló kiállításai Bukarestben, Kolozsváron, Brassóban, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön voltak. Bukarestben és Szombathelyen több nemzetközi seregszemlén is sikerrel vett részt.
14. BOCZ BORBÁLA (1955 Sepsiszentgyörgy–1988 Sepsiszentgyörgy)
Bukarestben a N. Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett 1978-ban. Torzóban maradt életműve darabjait (A fehér térben, Fehér út, Lebegés, A fészek c. sorozatok) kifinomult szakmai tudás, elmélyültség, metafizikus komolyság jellemzi.

2.2. Fontosabb időszaki kiállítások 1990 óta
1. Gyárfás Jenő emlékkiállítás 1990. január–szeptember.
2. Istenes életre késztető alkotások – a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum vendégkiállítása 1990. szeptember–december.
3. Medium 2. nemzetközi kortárs képzőművészeti seregszemle 1991. május 25–augusztus 20.
4. A 19. századi portréfestészet a Képtár gyűjteményében 1991. augusztus–október 3.
5. A plein-air Nagybányán 1991. október 3.–december 2.
6. Victor Vasarely-tárlat, budapesti vendégkiállítás 1991. december–1992. január.
7. Mattis-Teutsch János emlékkiállítás 1992. január–május.
8. Pócs Péter plakátkiállítás május–július
9. Nagy Albert emlékkiállítás 1992. július–szeptember
10. In memoriam Van Gogh… nemzetközi poszterkiállitás 1993. március–május.
11. Gazdáné Olosz Ella emlékkiállítás 1993. július–október.
12. Medium 3. nemzetközi kortársművészeti triennálé 1994. július–szeptember.
13. Varga Nándor Lajos emlékkiállítás 1995. április–október.
14. A Veszprémi Művész Céh vendégkiállítása 1996. október–december.
15. Medium 4. nemzetközi művészeti dokumentumkiállítás 1997. május–szeptember.
16. Barabás Miklós centenáriumi kiállítás 1998. június–október.
17. Bocz Borbála emlékkiállítás 1999. november–december.
18. Plugor Sándor emlékkiállítás 2000. március–október.

3. További kiállítóhelyek

3.1. A Gyárfás Jenő-emlékház
Gyárfás Jenő (1857–1925), az elfelejtett sepsiszentgyörgyi festő, a Múzeum igazgató-választmányi tagja volt. 1901-ben, mint említettük, ő kezdi meg a képtári gyűjtemény Képtárrá, önálló osztállyá fejlesztését. 1925-ben a Múzeum halottjaként, a főépület előcsarnokából temették, akárcsak az ugyanabban az évben elhunyt nagy igazgató-őrt, László Ferencet.
1971-ben a végrendeletileg a Székely Nemzeti Múzeumra hagyott lakásában rendezték be a Gyárfás Jenő-emlékházat. Közel tíz évig itt működött a Vinczeffy László által vezetett restauráló műhely is. Az emlékház az 1977-es nagy árvízig tartott nyitva, amikor, elsősorban állagmegőrzési okokból, a felbecsülhetetlen értékű képek itteni tárolása lehetetlenné vált. A kúriában a rendszerváltásig számottevő művészeti akcióra már nem került sor. 1990-től a művész által valamikor műteremnek használt rész nyaranta kortárs képzőművészeti megnyilvánulások színhelye. Itt került megrendezésre például 1992-ben a Baász Imre által kezdeményezett Tetemrehívás című témaelemző kortárs kiállítás, 1993-ban pedig a sepsiszentgyörgyi Kovács Géza és a bukaresti Képzőművészeti Akadémia végzőseinek tárlata. 1994-ben a nemzetközi hírű Medium fesztiválok harmadikának volt a színhelye.

3.2. Szoborpark a sepsiszentgyörgyi múzeumi telek arborétumában
A Székely Nemzeti Múzeum parkjában több szobor található, amelyeknek tárgyalása szintén a képzőművészeti osztály feladata. A Kós Károly utcára néző előkertben , a bejárattól jobbra az épületeket tervező Kós Károly nagyméretű, bükszádi kőbe faragott kezesportréja fogad, Benczédi Sándor alkotása. A csíki ház mellett elsétálva, a főépület fala mentén sorjáznak a csíkszeredai Márkos András bizarr, groteszk hangulatú, műkőben kivitelezett földanyái, boszorkái. Ezek az alkotások eredetileg a kisbaconi Benedek Elek Emlékház előtt állottak, és akkor kerültek be Sepsiszentgyörgyre, amikor a Benedek-örökösök magánmúzeummá nyilvánították a mindig is tulajdonukban maradt, a múzeum által kiállítóhelyként támogatott kisbaconi kúriát.
A geológiai-őslénytani gyűjteményeknek otthont adó Kós Károly-épület melletti szoborpark területét Plugor Sándor strukturálta a hegyoldalban. Elrendezésében a keresztsétány bejáratánál, beton posztamenseken foglalnak helyet a sepsiszentgyörgyi 48-as Honvédemlék eredeti, 1944-ben széttört oroszlánjai, melyek sokáig egy sepsiszentgyörgyi udvaron voltak elásva. Mögöttük van elhelyezve Constantin Lucaci gyönyörű, gránitba vésett Csókja és Marcel Guguianu fehérmárvány amorf kompozíciója.

3.3. A sepsiszentgyörgyi múzeumifőépület szobrai
A főépületbe belépve az épületeket megtervező Kós Károly Vágó Gábor alkotta mellszobra fogad (1933). A 48-as kiállítás felé vezető folyosórészt kétfelől két negyvennyolcas tárgyú munka határolja: Gerenday Béla 1892-es, a fegyvernemeket ábrázoló kő dombormű-dekorációja, amelynek másik példánya Gábor Áron eresztevényi síremlékét díszíti, illetve Darabos István pályázatot nyert emlékműterve 1943-ból – a kompozíció a Gábor Áron térre került volna. A 48-as teremben, a kiállítás szerves részeként, Gyárfás Jenő torzóban maradt monumentákis olajfestménye fogad: Gábor Áron halála. A feljárati lépcső pihenőjében Vastagh György Hadik Andrást ábrázoló, klasszicista stílusú bronz lovasszobra látható, a budavári emlékmű kicsinyített mása. A lépcsőház felső részét az Angyaloson is tanítóskodott Bene József kompozíciója díszíti – a Szent Anna-tó legendáját ábrázoló festmény angyalosi helyi színjátszó csoport előadásaihoz szolgált díszletül. Végül a felső folyosón Jancsó Benedek bronz-, illetve Keöpeczi Sebestyén József kőportréja vár, az előbbinek a budapesti Horváth Géza, utóbbinak a kolozsvári Vetró Artúr az alkotója.

3.4. A kézdivásárhelyi
képzőművészeti gyűjtemény
A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumnak ugyancsak igen szép képzőművészeti gyűjteménye van. Alapját az Incze István- és a Brósz Irma-adomány képezi, de számottevő az a kortárs gyűjtemény is, amely az itt kiállító képzőművészek adományaiból gyűlt össze. A múzeum emeleti termeit klasszikus és kortárs képzőművészeti tárlatok számára tartják fenn.
Rendezvényeik közül fontosnak tartjuk megemlíteni az éves rendszerességgel megszervezett Incitato lovas témára meghirdetett alkotótábor kiállítását, a rajztagozat végzőseinek tárlatát vagy a március idusán sorrakerülő Ünnepi Tárlatokat

3.5. A kiskászoni Búcsújárókemlékháza
A kiskászoni régi iskolaépületben az ötletet adó Jánó Mihály rendezte Kakas Zoltánnal és Ütő Gusztávval a Búcsújárók emlékházának nevezett egyházművészeti kiállítást. Az egyik helyiségben a csíksomlyói Mária-búcsúval kapcsolatos dokumentumanyag található, egy másikban a Szentkatolnáról bekerült festett Mária-szobor és egy táblaképre készült másolat a perkői Szt. István-kápolna freskóiból. A nagy teremben búcsús zászlók, búcsús emlékanyag van kiállítva. A kiállított anyagok Benedek Éva, Mihály Ferenc, Pál Péter restaurátorok kezemunkáját dicsérik.

3.6. A kovásznai képzőművészeti gyűjtemény
A másik fontos megyebeli képzőművészeti gyűjtemény a kovásznai Képtár. Létrehívója a Gazda-házaspár, akik a Hét című hetilap képzőművészeti gyűjteményének helyet biztosítva egy ma is működő művészeti hajlékot hoztak létre. A fürdőiről és borvizeiről híres kisváros egy olyan gyűjteménnyel lett ezáltal gazdagabb, amely egyben a háború utáni erdélyi képzőművészet hű keresztmetszetét is adja. Időszakos kiállításaik közül fontos a nemzetközi jellegű, Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett kortárs tárlatsorozat.

3.7. Csernáton
Nem hagyhatjuk szó nélkül a csernátoni id. Haszman Pál Tájmúzeum anyagát, mert a 70-es, 80-as évek jelentős erdélyi és székelyföldi alkotóinak, mint Cseh Gusztáv, Baróthi Ádám, Gergely István, Dienes Attila munkáit őrzik.

Köszönetnyilvánítás
Az ismertető megírását a NKÖM 1999. évi Millenniumi keretből támogatta (Székely Nemzeti Múzeum 1875–2000, CD).
A történeti adatokat Boér Hunor könyvtáros kolléga bocsátotta rendelkezésemre.
Ezúton is köszönöm.

Vargha Mihály
Sepsiszentgyörgy

TŰZRŐLPATTANT MŰVÉSZET

Egyik kiállítási katalógusában így vall művészetéről a brassói keramikus, Olsefszkyné Jakabos Imola: „... Habár a festészet sem idegen tőlem, mégis számomra az igazi alkotómunkát a kerámia jelenti. A harc az anyag ellenállásával, a TŰZ elvétve kellemes és többnyire kellemetlen meglepetéseivel, az állandó újrakezdés, ami ritkán jelent győzelmet, de megelégedéssel tölt el. Úgy érzem ilyenkor, teljes a létem, amint sokszor játszi könnyedséggel, máskor verejtékkel az anyagnak egy más létezési formát teremtek; amint kezem vibráló mozdulatai alatt megszületik egy új „anyagi világ”, ami csak az én képzeletem szülötte, az én gyermekem...”
Olsefszkyné Jakabos Imola felnőtt „gyermek”; képzeletszüleményei előtt csodálattal áll mindenki, aki ismeri a különböző anyagok tér- időbeli viselkedését, és figyeli az erőterek és erővonalak kölcsönhatását, melyek mozgásban határozzák meg a formák végtelen változatosságát, gazdagságát. A képzőművészet és ezen belül a kerámiaplasztika lényege-értelme is fizikai alapokon érvényesül. Imola művészetében viszont nyilvánvaló az a bizonyos szellemi és érzelmi plusz töltet, amely „szüleményeit” kifejezőkké, tartalmasakká teszi. A kerámiaművészetben a formateremtés értelmes beavatkozás az anyag természetébe, az öntörvényű alapanyag összetételébe. A művész sajátos módon teremt rendet a káoszban. Elképzeléseinek, kifejezési szándékainak szolgálatában használja fel és módosítja a képlékeny anyagot. Imola tehetségének függvényében teszi ezt, de érzékenyebben, mint a fizikus. Ő egy új, egy sajátos és sokatmondó formai világot igyekszik teremteni, az univerzum erőtereinek törvényeit csodálva és azok befolyása alatt. A képzőművész nem a semmiből teremti új világát, mint a matematikus.
A keramikus számára ez esetben a primőranyag a tűzben életre keltett – tűzről pattant – porcelán, amely alakul, változik, mintázás után is módosul a kemence ezernyi Celziusai hatására. A művészi szándék kohójában égeti ki a formák szellemét, az alapanyag szigorú törvényei tiszteletében engedi szabadulni palackjából a szellemet. Hasonlóképpen gondolhatunk itt földgömbünk (teremtés általi) – mily tökéletes forma! – kozmikus kialakulására, évmilliárdos izzására, kihűlésére, gömbölyödésére... Keramikus művészünk is alkotó szenvedéllyel, de pillanatok alatt teremtő erővel gyúrja-gömbölyíti, tökéletesíti választott anyagát, s amikor úgy látja, elérte a művészi hőfokot, megragadta a megörökítésre érdemes mondanivaló legmegfelelőbb pillanatát, lehűti, megdermeszti „glóbuszát”. Imola kerámiái láttán úgy érezzük, hogy az ő teremtő lelkiereje, az alkotó heve kerekítette műalkotássá az ősanyagot. A több ezeréves művészetet valóban „magasabb hőfokra” emelte: szabadelvű, modern kerámia előtt állunk.
Múlt századunk nagy vívmánya az absztrakció. Az elektronika, kibernetika, informatika fejlődése, viszonozva az emberi találékonyságot, tökéletesítette az elvonatkoztató gondolkodást. Olsefszkyné Jakabos Imola művészete is áttételes gondolkodás eredménye, műtermi töprengés, kísérletezés terméke, nem a vizuális élmény puszta tükrözése. Munkái elgondolkodtatnak, képzettársításokra késztetnek, aktív szellemi hozzáállásunkat igénylik. Az egymásból adódó, egymásért való, de öncélú plasztikai formák, anyagstruktúrák vibrálása, egymást jótékonyan kiegészítő játéka, kifinomult színezete érzelmileg hat. Látványélményeinket, képzeteinket összefüggő gondolatokká alakítják át.
Ez a művészet semmiképpen sem zárható a hagyományos kerámia megszokott korlátai közé. Imola nem lábbal pörgetett korongon kerekíti ki kerámiáit, mint a klasszikus, vagy a népi keramikus. A műélvezetet ezekben a kerámiaplasztikákban, kerámiaképekben, plakett sorozatokban éppen az újszerűség, a különleges anyagszerűség, a meglepetésszerűen váltakozó formaötletek nyugtalanító hatása biztosítja. Ez a sajátos formavízió az anyagba oltott lélek megtestesítője, mely minduntalan gondolatokat is ébreszt. Állandó szépélményben részesít bennünket e törékeny műgyűjtemény, az 1300-1400 Celsius-fokon elért formai-tartalmi összhangzataival együtt. Tűzben fogant művészet ez.
A mikro-, és főleg a makrokozmosz elemei találkoznak művésznőnk rendhagyó porcelán látomásaiban: a felnagyított-lekicsinyített földi világ vibrál a mesterien mintázott, öntött és égetett fehér-szürke felületeken. A kozmikus tér végtelenségének sejtelmessége, a mikroszkopikus csodavilág és a mélytengeri élet látványa, sőt még egy lehetséges termonukleáris háború rémsége is ihletforrása a művésznek. A konstruktivista és szabadon kibontakoztatott kompozíciós elemek dialógusa, ritmusa sejteti velünk a szóban világosan kifejezhetetlen, versben is oly nehezen elmondható plasztikai igazságot, azt a bizonyos „tartalmas csendet”, amit egy képzőművészeti remekmű kifejezhetett:

Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás üli már torát,
Te megmaradsz, s míg új jajokkal ég
Az új kor, nekik is zengsz, hű barát:
A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség !
(John Keats)
Olsefszkyné Jakabos Imola ars poeticájának, művészi álmainak kifejezéséhez, kifinomult lelkületéhez, gondolkodásmódjához választott méltó anyagot: a porcelán kiválóan alkalmas a legváltozatosabb műteremtő eljárások kikísérletezéséhez, a filozofálgató kedv megnyilvánulásához, az elvonatkoztató ábrázolás számtalan lehetőségeinek kiaknázásához. (Kár, hogy újabban nem állhat Imola rendelkezésére porcelán és igényeinek megfelelő égető kemence.) Az effajta kerámiakészítés komoly játék a tűzzel – a művészettel – ez a játszás azonban kölcsönös is lehet, ugyanis előfordulhat, hogy az anyag, s a tűz is játszik a művésszel. A brassói keramikus azonban uralja ezt a „patyolat” anyagot, lévén a technológiai műhelytitkok kiváló ismerője.
Imola a kerámia hagyományainak tiszteletén túl az emberközpontú plasztikai közlés, a líraiság, sőt a muzikális hatások hangszerelése (fehér szimfóniája?) felé törekszik. A természetből ellesett parányi részletek, alakzatok, struktúrák, az új formaképzés, a művészi egység és harmónia megteremtésének csírái csupán. A brassói Szépművészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes tárlatán láthattuk dekoratív frízeit, modern vonalú dísztárgyait, plakettjeit, kisplasztikáit, kompozíció-sorozatait, alkotói periódusainak termését. Láthattuk a korábbi monumentális korszakból származó nagyméretű absztrakt domborművek legszebb példányait és a termonukleáris kálváriát jelképező sakktábláját. A győztes című kompozíciót is az atomgombakirállyal. Ez Imola egyik legjelentősebb alkotása, mely 2000-ben a székely képzőművészek veszprémi kiállításán is szerepelt. Egyik változata az említett brassói képtár tulajdonaként tekinthető meg. Megcsodáltuk továbbá A tenger, a Jelek és struktúrák ciklust, s a frissebb művek közül a Mélytengeri alakzatok diszkréten színezett változatait, a Keramikus naplóját, valamint a Tabula rasa porcelánkódexet. A Sebek című sorozat sebezhetőségünkre, fájdalmainkra vonatkozik, A szél játékai dekoratív ciklus viszont „életterünk” könnyed, lírai megfogalmazása. Imola sajátos (hibrid) újítása a Kerámiaképek sorozat, mely valóban meglepő, hatásos forma- és színvilág; a szobrászat (dombormű), a festészet és kerámia szimbiózisa. Mintha a Föld kérgének gyűrődéseit, hasadékait, domborzatait, a kősziklák változatos szolid felületeit látnánk kozmikus távlatból...
A hetvenes évek óta ismerem Jakabos Imola „tűzről pattant” művészetét. Többször írtam róla, mert minduntalan meglepetésekkel traktál. Már korábbi munkáiban is felfedezhető volt némi többletgondolat, sorok közötti mondanivaló, valami új. Minden alkalommal más és más belső formai feszültségeket képes kerámiaplasztikáiba sűríteni. Egyébként ez a megállapítás jellemző az utóbbi években készült olajfestményeire is. Imola művészete magabiztos beavatkozás a rideg anyag természetébe. Nemcsak égetéssel, hanem az alkotás hevével, tüzével is átmelegíti a porcelánt. Lelket lehel belé. Ez a művészet tudatos esztétikai beavatkozás is közvetlen környezetünkbe – amennyiben elfogadjuk és magunkénak érezzük különleges alkotásait –, de ugyanakkor ránk való tekintettel beavatás is a művész szuverén szellemi világának belügyeibe.
Ha már beavatott Imola művészetének titkaiba, hadd bonyolítsuk tovább a vele kapcsolatos gondolatokat: Eredeti kerámiatára nemcsak mértani idomok és a valóságból kölcsönzött geo- és bioformák ötvözete, konglomerátuma, hanem a kiképzésre váró alapanyag végtelen megnyilvánulási lehetőségeiből adódó alakzatok összessége is, melyekből néhányat esetenként széttör és szétszór a művész a műalkotás térségében, mint valami szétrobbantott pulzárokat. Ritkán antropomorf és növényi eredetű formációk is tömörülnek absztrakt együttlétben (összhangzatban), vagy szabadulnak szét a képsíkon. Minden nagyon szépen, kifejezően történik a porcelán őfehérségében vagy a színek (oxidok) kellemes színszimfóniájában, mindannyiunk örömére. Tetszik nekünk ez a művészet, bár képtelenek vagyunk megmagyarázni, miért. Kifinomult ízlést igényelnek Imola nagy műgonddal és szeretettel készített kerámiái. Jövőbe mutatnak, örökérvényűek, a modern lakás vagy a legkorszerűbb igényeknek megfelelően tervezett középületek sokatmondó díszeivé válhatnának. Mindenképpen emberközelben van méltó helyük, hiszen áttételesen rólunk szólnak. Lelki egészségünket is szolgálná a megszépített (esztétika nevelő) környezet.
Olsefszkyné Jakabos Imola kerámiaművészete azonban nem csupán díszítőjellegű iparművészet vagy az építészet alárendeltje. Függetlenül ható műalkotásokként is érvényesülnek, mert ő egy pillanatig sem felejti el, hogy az igazi művészet annak a mélyebb, tudatosabb életérzésnek a kifejezője, amit alkotó szükségszerűségnek, belső kényszernek érez. A műalkotásnak szerinte mindenek előtt a szellem által irányított érzelmi hatásokon kell alapulnia. Imola művészi hitvallásához méltó kifejezőeszközöket és jelképeket teremtett.

Csutak Levente
Brassó


	2001. II. ÉVFOLYAM 3. SZÁM (6.)
www.geocities.com/erdelyimuv Az Erdélyi Művészet hatodik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza Bodrogi Albert magánszemélyek és a magyarországi Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Biró József Magyar művészet és erdélyi művészet c. írása 1935-ben az Erdélyi Tudományos Füzetek 80. számában, dr. György Lajos szerkesztésében jelent meg. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-66-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	AZ ÁRTATLANSÁG KISZOLGÁLTATOTTSÁGA Beszélgetés KÁKONYI CSILLA festőművész marosvásárhelyi műtermében Nagy Miklós Kund: Arra kértél, hogy délután beszélgessünk, mert nem szeretnéd elveszíteni a műtermedbe beáramló délelőtti fényt. Annyira fontos számodra az, hogy milyen a fény? Van, aki villanyfénynél fest. Kákonyi Csilla: Nagyon fontos, hogy jó fény legyen, a nappal beáramló világosság egészen más, mint az éjszakai fény. Nem dolgoztam éjszaka, nem is próbáltam. Lehet, hogy tudnék, ha mondjuk nagy rivaldafényt használnék, de hát éjszaka nem is vagyok képes dolgozni, mert ha nem alszom, másnap nem vagyok ember. NMK: A kívülálló úgy is képzelhetné, hogy neked már akkora gyakorlatod van, olyan sokat festettél, hogy teljesen mindegy, honnan, mikor kapod a fényt, a színeidet bentről adagolja valami tudatosan is meg ösztönszerűen. KCs: Nem belső képről van szó. Másoknak is láthatóvá kell tennem a festményt, s ehhez magamnak is látnom kell a felületét. NMK: Nagyon gazdagon használod a színeket, és mindeniknek megvan a saját szerepe külön-külön és, együtt is. Most itt a műteremben csak két kép van, mind a kettő befejezetlenül. Honnan tudod, mikor nem kell több ecsetvonás? KCs: Azt megérzem. Amikor úgy vélem, viszontlátom azt, ami bennem él. Természetesen a képnek szakmailag és érzelmileg is kész kell lennie. Szakmailag, amikor a színek annyira összhangban vannak, hogy nem tudnék elvenni vagy hozzátenni semmit anélkül, hogy az egész fel ne boruljon. De ez már magába foglalja a forma és a tartalom egységét, ezt most hadd ne részletezzük. NMK: Azt mondtad, hogy azt szeretnéd a képen viszontlátni, ami benned él. Ezek a kompozíciók látomásszerűek, nem „egy az egyben” fested meg mindazt, amit látsz, ha kinézel az ablakon, hanem sokkal többről van szó. Álombeli megjelenítésről inkább. Megannyi látomásos látványelemből kell kiragadnod, társítanod a vászonra kerülő szekvenciákat. KCs: Hát ez alakul. Van az ötlet, próbálkozom, vázlatokat készítek, az az én kiindulópontom. És festés közben is alakulnak a dolgok, és én is alakulok. Az elképzelésem változik valamit, nem sokat, de arra törekszem, hogy maximálisan, mélységében azt adjam, amit szeretnék. A végére még több is kijön. NMK: Beszéljünk erről a képről, ami itt van a festőállványon. Azt a sokat reprodukált képedet juttatja eszembe, amelyet egy szép fehér ló dominál. Persze ez egy másik fehér ló, egy másik kislány, vagy ugyanaz – más arccal. Ez az ismerős témájú új festmény miért született? KCs: Ez a kép rendhagyó módon úgy született, hogy kaptam egy megrendelést, fessek egy fehérlovas képet. Nem nagyon szeretem a megrendeléseket, idő kell ahhoz, hogy magamévá tegyem, de aztán, ahogy telt az idő, mind jobban el tudtam képzelni, nekifogtam. Ez az egyik olyan ritka témám, amellyel a békét, a nyugalmat fejezem ki. Nem érződik rajta az a zaklatott élet, ami végül is a mi életünk. Inkább egy olyan nyugvópont, ami után áhítozunk. Na, de közben csak nem tudtam elkerülni, hogy ne naplemente legyen, és ne legyen benne egy kis fájdalom. Megtörténhet, hogy mire a kép elkészül, ennek a gyönyörű fehér lónak a szívénél egy pont is lesz, egy lehetséges célpont. Mert végül is meggondoltam a dolgot és nem adom el a képet. NMK: Erről meg voltam győződve, tudva, mennyire ragaszkodsz a képeidhez. KCs: A kislány kifejezése is nagyon sokatmondó lenne, ha sikerül, amit elképzelek. NMK: Már most is szomorkás a nézése. KCs: Inkább elgondolkozó lett. Az ártatlanság szépsége, kiszolgáltatottsága lenne a képen, a gyönyörű ló is és a bájos kislány is ezt sugallja. NMK: Magad tapasztalta jelenetet festesz meg, valamilyen régi látvány ragadt így meg benned? Nem biztos, hogy ma már ilyen szép fehér lovat és ilyen békés tájat lehet látni! KCs: De igen ! Ha egy kicsit kinnebb mész a városból. NMK: Arra gondoltam, hogy esetleg gyermekkori emlék. KCs: Nem, sokszor láttam ilyent. NMK: Van már címe? KCs: Még nincs. NMK: De azért én már az egész képet úgy nagyjából el tudom képzelni. Olyan sok minden már nem változhat rajta. KCs: Nem, inkább csak a megmunkálása van hátra, az szinte lényege a képnek. Legalábbis az én esetemben. Ha nincs megmunkálva, nem adja vissza azt, amit kell. NMK: Biztos így van, de nem történhet meg, hogy ilyen tekintetben a művész túlzottan szigorú lesz önmagával szemben? KCs: Én igényes vagyok magammal szemben !Másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben. NMK: Na, és a másik kép? Azt már késznek véltem. Sejtelmesség, titokzatosság árad belőle, mint annyi más jellegzetes kompozíciódból. Van már címe? KCs: Annak már van, mert az már majdnem kész, csak a főalak kezét kell nagyon érzékletesen megfesteni. Ott a szélén van egy barna alak, az valószínűleg valamilyen macskaszerű szörnyeteg lesz, de olyanformán, hogy nem lehet majd tudni, ember-e vagy állat. Félelmetes szemek fognak onnan kinézni, kiderengeni. Van címe, de még ez sem biztos, valószínű az lesz, hogy az Eufória múlandósága. NMK: A központi alak teljes leplezetlenséggel nevet valamin, de a többiek különböző lelkiállapotokat tükröznek. Ez is olyan, mintha álmában látná az ember. Rendhagyó, hogy ott közbül annyira vidám az a nevető alak, miközben körülötte semmi nevettető. KCs: Igen, ez a szélső kimondottan elgondolkozó és figyelmeztető. NMK: És mellette az inkább egy maszk. KCs: Igen, maszkszerű és groteszkebb, érzelmeiben is groteszk. NMK: Ezen a két képen kívül biztos vannak még újabb festményeid. KCs: Vanogatnak, de az utóbbi jó két év eléggé elvett a munkától, a tavaly volt egy vándorkiállításom, több hónapon keresztül, ami rengeteg herce-hurcával járt, azalatt festeni nem lehet. NMK: Annak a kiállításnak az anyaga azonos a kismonográfiáéval? KCs: Nem, a könyvbe kronologikus sorrendben kerültek be a képek, az indulásomtól mostanig, a vándorkiállításon csak az utóbbi években készült festményeimből mutattam be válogatást. NMK: Itt nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem a könyv kapcsán, nem indított el benned egyfajta változtatási kényszert? Egy ilyen monográfia tulajdonképpen egy olyan összegezés, amely lehet, hogy önmagad számára is bizonyos dolgokat szintetizál, kiemel talán nem is tudatosodott sajátosságokat. Ez pedig akaratlanul is kiválthat megújulási igényeket. Nem vettél észre ilyesmit magadon? KCs: Nem volt rám ilyen hatással a monográfia. Engem inkább a kiállítások sorozata bénított le, utána meg családi problémáim is voltak, amiért ugyancsak nem tudtam a műterembe lejárni, de egy ilyen könyv kimondottan jó lendületet ad az embernek, mert az egy öröm. Nem számítottam arra, hogy életemben monográfia jelenjen meg a képeimről, munkásságomról, ez váratlanul is ért, öröm is volt. Külön elégtétel az, hogy Jánosházy méltatott engem arra, hogy monográfiát írjon rólam. Megváltozni attól, hogy ez most le van írva, nem fogok. Nem tudok megváltozni, nem is tudtam soha. Ugyanazon a vonalon haladok, ezen a vonalon még rengeteg tennivaló van és gondolom soha nem fogok a végére érni. De nem is tudok a bőrömből kibújni. Van, akinek ez könnyű. Magyarországra áttelepült kollégák mondták, úgy, mintha megbánták volna, hogy amikor ők kimentek, ott egészen más elvárások, más irányzatok szerint kellett dolgozni, és akkor sutba vetették mindazt, amit addig csináltak, pedig itt egész jó nevű művészek voltak, és ott elkezdtek egészen mást csinálni. És legtöbbjük borzasztó elégedetlen volt magával. NMK: Te meg csinálhattad azt, amit akartál. KCs: Igen, azt csinálhattam, amit akartam, igaz nem is volt elvárás, meg nem is nagyon érdekelt. Ha nem azt csinálhatom, ami belőlem jön, akkor inkább nem is csinálom. NMK: Egyébként Magyarországon ennek a vándorkiállításnak milyen fogadtatása volt? KCs: A helyzet az, hogy a közönség részéről rendkívül jó véleményeket kaptam, a vendégkönyv beírásaiból látom, viszont ott ahhoz, hogy szakemberek, művészettörténészek megnézzék a kiállítást, reklám kell a médiában, Tv-ben, újságban. Reklám nélkül nem megy. NMK: Képmutatás lenne a részünkről, ha azt mondanánk, hogy fontosabb az, amit a közönség mond. Nagyon fontos az is, hogy mit mond a szakma. KCs: Igen, ez nagyon fontos lenne. Persze örvendtem a jó véleményeknek a közönség részéről, de hiányoltam a szakma véleményét. Abszolút nem vettek rólam tudomást. NMK: Pasztellel foglalkozol továbbra is? KCs: Igen, azokat csinálgatom közben, mert sokkal gyorsabban megy. Azokból adogatok el. NMK: Ismerek festőket, akik ugyanazt a témát feldolgozzák pasztellben is, és aztán sokkal elmélyültebben olajban. KCs: Nem, nem. Én egy képet áltatában egyszer tudok megfesteni, addig megyek egy képen belül, amíg abból ki tudom hozni azt, amit maximálisan érzek és gondolok, és tovább már nem érdekes. Volt úgy, hogy kértek, másoljak le valamit, képtelen vagyok erre. NMK: Egyébként elég sokáig készül egy ilyen olajképed. KCs: Igen. Én nem vagyok az a festő, aki hipp-hopp elkészít egy képet. Talán ezért is állítok ki elég ritkán. Pedig hívnak. Legutóbb például Kolozsvárra, de olyan nagy dolog. Rengeteg kiadás, utánajárás, fáradság. Azalatt meg nem tudok dolgozni! A munka pedig számomra mindennél fontosabb. Nagy Miklós Kund Marosvásárhely A Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti osztálya 1. A Képzőművészeti gyűjtemény (Képtár) rövid története. Habár a Székely Nemzeti Múzeum alakulásakor alig több mint 50 képet számlál a képzőművészeti gyűjtemény, az alakuláskor számontartott öt részleg egyike. Története nagyjából két nagy periódusra osztható: 1. 1879–1979 között nincs különálló épületben. 2. 1979-től a Bazárként ismert főtéri műemléképületbe költözik, itt található máig a törzsanyaga. A különköltözés miatt is, az előző periódushoz képest hangsúlyosabb autonómiát élvez, bár adminisztratív szempontból továbbra is a múzeum szerves része. A Képtár mint önálló részleg kialakítása 1901-ben kezdődik. Gyárfás Jenő dolgozik rajta, a Múzeum igazgató-választmányi tagja, haláláig. Jelentős munkát fejt ki másrészt Varga Nándor Lajos, az európai hírű grafikus és Nagy Imre, ugyancsak igazgató-választmányi tag. 1928-ban kelt beszámolójában Csutak Vilmos 998 darabról tesz említést, kiemeli a tucatnyi Barabás Miklós- és Gyárfás Jenő-művet. A két világháború között többször is történt próbálkozás egy, a székely képzőművészetet reprezentáló, állandó gyűjtemény kialakítására – Csutak Vilmos ebben elsősorban a már említett Varga Nándor Lajos, Nagy Imre, Kós Károly, Barabás Márton, Szopos Sándor, Diószeghy László segítségére támaszkodik. Az első négy és Bánffy Miklós érintettek a főépület belsőépítészeti és díszítési terveiben – a marosvásárhelyi művelődési palotával egybevethető freskók és üvegfestmények, mint pl. a gelencei templom reprezentatív másolatanyaga, Attila, Csaba, Szt. László alakjai, székely népélet, a külső homlokzat szecessziós, napos-holdas Székely Nemzeti Múzeum felirata – mindez végül kivitelezetlen maradt. A képzőművészek mozgósítása, székely alapon történő szervezése mindazonáltal sikeresnek mondható. Az 1929-es jubileumi megemlékezések egyik nagy sikere a Mikó-kollégium emeleti termeiben megrendezett székely tárlat; a művészek, pl. Szopos Sándor vagy Nagy Imre, támogatásként felajánlott képekkel segítik pl. a delnei műemlék-restaurálást vagy Ferenczi Sándor régészeti kutatásait. A harmincas években jön létre először, korántsem függetlenül a sepsiszentgyörgyi szervezőközponttól, a Székely Pantheon (mai alapkiállításunk nevén) kiállítás Budapesten. Sajnos 1945-ben a törzsanyag menekítésekor az addigi gyűjtemény szinte teljesen elpusztul. A második világháború után Máttis János a múzeum fizetett képzőművészeti szakembere, hosszabb ideig. A szocialista rezsim szorításában is sikerült megtalálni a módját annak, hogy a képzőművészeti gyűjteményt újjászervezzék. Legjelentősebb forrás továbbra is az adományozás, de nő a vásárlás útján beszerzett művek száma is, számos Barabás Miklós-, Gyárfás Jenő-, Nagy Imre-kép kerül megvételre. Az adományozók között élen jár: Varga N. Lajos (1968-ban 100 művét adományozza), Bene József özvegye (1977-ben 80 munkátval), Nagy Albert bátyja (65 festménnyel és szoborral), Gy. Szabó Béla (170 grafikával). Máttis János maga is két tucat Mattis-Teutsch művet adományoz. A főépületben a teremdísz funkciót betöltő állandó kiállítás mellett rendszeresen időszakos tárlatok rendezésére kerül sor. Erről tanúskodnak az 1957 áprilisában kiadott Gyárfás Jenő katalógus, Varga Nándor Lajos 1970-es, Bordi András 1971-es, Mattis János 1975-ös, Gy. Szabó Béla 1982-ben kiadott szórólapjai. Ebből is látható, hogy folytatódott az erdélyi művészeti életet bemutatni szándékozó műsorpolitika. Ezt a természetes igényt próbálta a hatalom ellensúlyozni. A 60-as évek közepétől – központi irányítással – százával kerülnek a gyűjteményünkbe román nemzetiségű művészek művei, gyakran úgy, hogy a képtárnak a választás esélyét sem adták meg. Az állandó kiállítás tematikáját, összeállítását a helyszínre kiszálló művelődésügyi biztos vigyázta felül nem egyszer. A megyeszékhellyé válás jelentős fordulópont az osztály életében is. Az új közigazgatási központ és a fejlesztés adta lehetőségek számos képzőművészt vonzottak Sepsiszentgyörgyre. A 70-es években rendszeressé válnak a múzeumban a megyei tárlatok, állami vásárlás útján végre több helyi képzőművész munkája is bekerül a gyűjteménybe, bár a válogatási kritériumok meglehetősen ideologizáltak. 1979-től beszélhetünk igazán a “Képtár”-ról. Baász Imre gondnoksága idején költözik új székházába a művészeti gyűjtemény. A képtár a megye egyik leglátogatottabb művelődési gócpontja lesz, hiszen nemcsak képzőművészeti, hanem zenei élet is zajlik itt. Baász 1981-ben megszervez egy országos kitekintésű, a kísérleti tendenciákat kutató kortárs seregszemlét, a Medium-ot, amely a képtárnak és a városnak is komoly hírnevet szerez. A Medium a rendszerváltás után nemzetközi seregszemlévé nő. Jánó Mihály gondnoksága alatt (1982-90) folytatódik a képtár szellemi expanziója. Igen sikeres volt a Zenélő Képek sorozata, amelynek keretében Erdély legnevesebb muzsikusai koncertezhettek Gyárfás és Mattis-Teutsch képei előtt. Korszerűsödik a nyilvántartási rendszer, a raktárak. A nyomasztó politikai légkör ellenére is olyan tárlatok nyílnak, mint a Nagybányai Festőkolóniáé, a Gyárfás Jenő-emlékkiállítás vagy a Háromszéki Képzőművészek kiállításai, ami az adott körülmények között igen nehéz feladat volt. A 89-es rendszerváltás a képtár életére jótékony hatással volt. Megnövekszik a rendezvények száma, könyv és művészfilm-bemutatók, kamarazene-koncertek egészítik ki a külföldi, elsősorban magyarországi vendégkiállításokat. Aktív kapcsolat alakul ki Veszprém, Székesfehérvár, Kaposvár, Nyíregyháza, Budapest múzeumaival, művészeti egyesületeivel, de nagyon jónak mondható az amszterdami Van Gogh-múzeummal, a genti Művészeti Múzeummal vagy a berlini Kunsthaus-szal kialakított kapcsolat is. A nyitás nem a megőrzésre bízott értékek ellenében megy végbe. Emlékkiállítások egész sora jön létre: Mattis-Teutsch (1992), Nagy Albert (1993), Varga Nándor Lajos (1995), Barabás Miklós (1998), Ion Theodorescu-Sion (1999), Plugor Sándor (2000) műveiből. A 90-es évek közepén ugyanakkor elkezdődik az épület belső feljavítása, korszerűsítése, a torony megerősítése. A ma is folyamatban lévő munkálatok eredményeként megnőtt a kiállító-felület, logikusabb beosztást nyertek a termek, az épület visszakapta rejtőzködő szépségét. 2. A Képtár és tartozékai Székhely: A Bazár néven is ismert, óratornyos, eklektikus stílusú épület első emeletén – 1979 óta. Infrastruktúra: Az 1870-ben épült műemléképület emeletén helyet foglaló képtár alapterülete 900 m2, kiállításra használható falfelület: 450 m2, ennek csaknem fele időszakos, kortárs akciókra fenntartva. A frissen felújított termekben és a kiállítótérré kiképzett előcsarnokban központi fűtés működik, az éjjel-nappali őrzést biztonsági berendezés egészíti ki. Alapkiállítás: PANTHEON – 19–20. századi, Székelyföldről származó, vagy itt létrejövő lezárt életművek bemutatása. Olyan neves alkotók munkásságából ad ízelítőt, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Máttis-Teutsch, Nagy Albert stb. Időszakos kiállítások: Helyi, országos és nemzetközi jellegű kortárs képzőművészeti kiállítások rendezése, szervezése. Szakemberek: Vargha Mihály szobrász, osztályvezető Jánó Mihály művészettörténész Vinczeffy László restaurátor Vinczeffy Orsolya konzervátor, gyűjteménykezelő. A képtár műsorpolitikája: Ízelítőt adni, minél összetettebb képet nyújtani a hagyományos és kortárs művészeti irányzatokról. Társművészeti (zene, irodalom) rendezvényekkel tágítani, színesebbé tenni a vizuális élményt. Külön kérésre szakszerű tárlatvezetéssel szolgálunk, románul és angolul is. Kortárs kiállítók jelentkezését várjuk, legalább egy évvel a tervezett rendezvény időpontját megelőzően, a bemutatásra szánt anyagról vagy az eddig elkészült művekről 10 reprodukcióval és rövid szakmai életrajzzal. A terembér művekkel is törleszthető. A képtár anyagi támogatást, ösztöndíjat nem tud vendégeinek biztosítani. 2.1. Tárlatvezetés: Pantheon 1. BARABÁS MIKLÓS (1810 Kézdimárkosfalva – 1898 Budapest) A Nemzet Festője. Tulajdonképpen autodidakta, vándorpiktorként kezdte pályáját; elsősorban mint portrékészítőt ismerik. A magyar biedermayer-korszak képviselője, az első magyar művész, aki itthon meg tud művészetéből élni, illetve – a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választásával – társadalmi tekintélyt szerezni. 14 művét őrizzük, a fontosabbak: Deák Ferenc, gróf Mikó Imre, Damokos Mihály arcképei. 2. BÖLÖNI SIKÓ MIKLÓS (1818 Septér – 1900 Marosvásárhely) Szintén vándorfestő, Kolozsvár és Marosvásárhely környékén kb. 400 miniatűrt és kisméretű arcképet készített. Fontosabb művei a birtokunkban lévő 11-ből a Lilaruhás hölgy és Sikó Róza arcképei. 3. GYÁRFÁS JENŐ (1857 Sepsiszentgyörgy – 1925 Sepsiszentgyörgy) Budapesten, majd Münchenben festészetet tanul. 1882-ben végleg visszavonul szülővárosába. Jelentős arcképfestő, de főművei a pszichologizáló realizmussal festett Tetemrehívás (két változatát őrizzük) és a Tél örömei (Disznóvágás), amely képtárunk címeralkotása is lehetne. Számos kuriózumszámba menő zsengéjét, vázlatát őrizzük. 4. MATTIS-TEUTSCH János (Hans) (1884 Brassó – 1960 Brassó) Festő, grafikus, szobrász, művészeti író. (Édesapja a kézdiszéki Hatolykáról származik.) Budapesten, Münchenben, majd Párizsban tanul. Eltávolodik a látványszerű ábrázoló látásmódtól. Tagja a Kassák Lajos-féle avantgarde körnek. Kora legfontosabb magyar és nemzetközi művészegyéniségeivel állít ki Chicagóban, Párizsban, Rómában. Közel 100 darab festményét (a Lélekvirágok c. sorozatból is), metszetét, szobrát, rajzát őrizzük. 5. NAGY ALBERT (1902 Torda – 1970 Kolozsvár) Budapesti, majd római tanulóévek után tér haza, és válik a háború utáni erdélyi piktúra egyedi, utánozhatatlan egyéniségévé. A bartóki eszmeiség megszállottja. Figurativitása, témaválasztása az Ember sorsba vetettségéről szólnak. Életművének jelentős része, csaknem 90 munka, valamint a Korunk folyóirat által adományozott hagyaték van a nyilvántartásunkban. 6. NAGY IMRE (1893 Csíkzsögöd – 1976 Csíkzsögöd) A budapesti Képzőművészeti Akadémián tanult. Festő, grafikus. Szellemi rokonai, társai a magyar irodalomban Tamási Áron, Nyírő József, a képzőművészetben Aba Novák Vilmos, Varga Nándor Lajos. Formái szobrászian konkrétak, műveit panteisztikus hangulat jellemzi. Közel félszáz munkáját birtokoljuk, pl.: Tengerihántás, Múlt és jelen, Krumpliszedők. 7. A NAGYBÁNYAI FESTŐKOLÓNIA: Ziffer Sándor (1880–1962), Nagy Oszkár (1893–1965), Mikola András (1884–1970) , Börtsök Samu (1881–1931) 8. VARGA NÁNDOR LAJOS (1895 Losonc–1978 Budapest) A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizik, élete végéig hű marad a városához, a vidékhez. Grafikus, festő, pedagógus, művészeti író. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán szerez oklevelet, ahol később tanszékvezető tanár lesz. Számos kiállítása volt Angliában, Itáliában, Franciaországban. Az Egyesült Államokban „Érdemes Művész” kitüntetést kapott. 9. GY. SZABÓ BÉLA (1905 Gyulafehérvár – 1985 Kolozsvár) Vidékünkhöz származása és adományozott félszáz grafikai lapja köti. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos tanítványa. Kolozsváron telepedik le. Elsősorban a fametszet műfaját műveli. Főművei a Divina Commedia és az Évszakok, mindkét mű jelen van gyűjteményünkben. 10. BENE JÓZSEF (1903 Székelydálya – 1986 Németország). Festőművész, az enkausztika újrafelfedezője. A bukaresti Szépművészeti Akadémia ösztöndíjas diákja, a Barabás Miklós Céh tagja. A háború után, 1947-ben Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet textilosztályát hívja életre és vezeti nyugdíjazásáig. Külföldi szereplései: Moszkva, Bécs, Delhi, Milánó, Helsinki, Belgrád stb. Adományozott műveiből 1978-ban nyílt emlékkiállítása a földszintes múzeumőri lakásban. Ma a Bartók-teremben, a főépületben van állandó tárlata. 11. BAÁSZ IMRE (1941 Arad – 1991 Sepsiszentgyörgy) Grafikus, festő, performer, művészeti szervező. A kolozsvári I. Andreescu Képzőművészeti Intézetben végzett 1972-ben. Kalevala könyvillusztrációival már főiskolás korában hírnevet szerez magának. 1976-tól haláláig városunk művészeti életének meghatározó egyénisége: a kísérletező szellemű országos, majd nemzetközivé terebélyesedő MEDIUM kiállítások életrehívója és szervezője, az AnnArt performansz-napok elindítója. A bukaresti Művészeti Akadémia vendégtanára. Számos rajzát, karcát és szitanyomatát őrizzük. 12. PLUGOR SÁNDOR (1940 Kökös–1999 Sepsiszentgyörgy) Miklóssy Gábor-tanítvány. A kolozsvári I. Andreescu Képzőművészeti Intézet festészeti szakán végzett, de grafikusként és könyvillusztrátorként ismert. 1968-tól a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, 1972–73 között a képzőművészeti osztály vezetője, a Képzőművészek Romániai Szövetségének Kovászna megyei elnöke 1974-től 1989-ig. Kiállításai voltak Düsseldorfban, Moszkvában, Zentán, az Egyesült Államokban, Magyarországon (Makó, Hajdúböszörmény, Veszprém). Műveit nagyfokú expresszivitás, konstruktív átgondoltság jellemzi. Témáit a falusi életből meríti, hírnevét a Szilágyi Domokossal közösen alkotott Öregek könyvével alapozza meg. Számos tollrajzát, festményét és fémkarcát őrizzük. 13. GAZDÁNÉ OLOSZ ELLA (1937 Keresztvár – 1994 Kovászna) Textilművésznő. Fő műveinek a 80-as években ikat technikával készített szőnyegeit tekinthetjük. Ezek monumentális méretű, elvont jelrendszerű, rendkívül gazdag festőiségű alkotások. 1955–61 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán textil- és dekoratív művészetekben diplomát szerez. Önálló kiállításai Bukarestben, Kolozsváron, Brassóban, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön voltak. Bukarestben és Szombathelyen több nemzetközi seregszemlén is sikerrel vett részt. 14. BOCZ BORBÁLA (1955 Sepsiszentgyörgy–1988 Sepsiszentgyörgy) Bukarestben a N. Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett 1978-ban. Torzóban maradt életműve darabjait (A fehér térben, Fehér út, Lebegés, A fészek c. sorozatok) kifinomult szakmai tudás, elmélyültség, metafizikus komolyság jellemzi. 2.2. Fontosabb időszaki kiállítások 1990 óta 1. Gyárfás Jenő emlékkiállítás 1990. január–szeptember. 2. Istenes életre késztető alkotások – a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum vendégkiállítása 1990. szeptember–december. 3. Medium 2. nemzetközi kortárs képzőművészeti seregszemle 1991. május 25–augusztus 20. 4. A 19. századi portréfestészet a Képtár gyűjteményében 1991. augusztus–október 3. 5. A plein-air Nagybányán 1991. október 3.–december 2. 6. Victor Vasarely-tárlat, budapesti vendégkiállítás 1991. december–1992. január. 7. Mattis-Teutsch János emlékkiállítás 1992. január–május. 8. Pócs Péter plakátkiállítás május–július 9. Nagy Albert emlékkiállítás 1992. július–szeptember 10. In memoriam Van Gogh… nemzetközi poszterkiállitás 1993. március–május. 11. Gazdáné Olosz Ella emlékkiállítás 1993. július–október. 12. Medium 3. nemzetközi kortársművészeti triennálé 1994. július–szeptember. 13. Varga Nándor Lajos emlékkiállítás 1995. április–október. 14. A Veszprémi Művész Céh vendégkiállítása 1996. október–december. 15. Medium 4. nemzetközi művészeti dokumentumkiállítás 1997. május–szeptember. 16. Barabás Miklós centenáriumi kiállítás 1998. június–október. 17. Bocz Borbála emlékkiállítás 1999. november–december. 18. Plugor Sándor emlékkiállítás 2000. március–október. 3. További kiállítóhelyek 3.1. A Gyárfás Jenő-emlékház Gyárfás Jenő (1857–1925), az elfelejtett sepsiszentgyörgyi festő, a Múzeum igazgató-választmányi tagja volt. 1901-ben, mint említettük, ő kezdi meg a képtári gyűjtemény Képtárrá, önálló osztállyá fejlesztését. 1925-ben a Múzeum halottjaként, a főépület előcsarnokából temették, akárcsak az ugyanabban az évben elhunyt nagy igazgató-őrt, László Ferencet. 1971-ben a végrendeletileg a Székely Nemzeti Múzeumra hagyott lakásában rendezték be a Gyárfás Jenő-emlékházat. Közel tíz évig itt működött a Vinczeffy László által vezetett restauráló műhely is. Az emlékház az 1977-es nagy árvízig tartott nyitva, amikor, elsősorban állagmegőrzési okokból, a felbecsülhetetlen értékű képek itteni tárolása lehetetlenné vált. A kúriában a rendszerváltásig számottevő művészeti akcióra már nem került sor. 1990-től a művész által valamikor műteremnek használt rész nyaranta kortárs képzőművészeti megnyilvánulások színhelye. Itt került megrendezésre például 1992-ben a Baász Imre által kezdeményezett Tetemrehívás című témaelemző kortárs kiállítás, 1993-ban pedig a sepsiszentgyörgyi Kovács Géza és a bukaresti Képzőművészeti Akadémia végzőseinek tárlata. 1994-ben a nemzetközi hírű Medium fesztiválok harmadikának volt a színhelye. 3.2. Szoborpark a sepsiszentgyörgyi múzeumi telek arborétumában A Székely Nemzeti Múzeum parkjában több szobor található, amelyeknek tárgyalása szintén a képzőművészeti osztály feladata. A Kós Károly utcára néző előkertben , a bejárattól jobbra az épületeket tervező Kós Károly nagyméretű, bükszádi kőbe faragott kezesportréja fogad, Benczédi Sándor alkotása. A csíki ház mellett elsétálva, a főépület fala mentén sorjáznak a csíkszeredai Márkos András bizarr, groteszk hangulatú, műkőben kivitelezett földanyái, boszorkái. Ezek az alkotások eredetileg a kisbaconi Benedek Elek Emlékház előtt állottak, és akkor kerültek be Sepsiszentgyörgyre, amikor a Benedek-örökösök magánmúzeummá nyilvánították a mindig is tulajdonukban maradt, a múzeum által kiállítóhelyként támogatott kisbaconi kúriát. A geológiai-őslénytani gyűjteményeknek otthont adó Kós Károly-épület melletti szoborpark területét Plugor Sándor strukturálta a hegyoldalban. Elrendezésében a keresztsétány bejáratánál, beton posztamenseken foglalnak helyet a sepsiszentgyörgyi 48-as Honvédemlék eredeti, 1944-ben széttört oroszlánjai, melyek sokáig egy sepsiszentgyörgyi udvaron voltak elásva. Mögöttük van elhelyezve Constantin Lucaci gyönyörű, gránitba vésett Csókja és Marcel Guguianu fehérmárvány amorf kompozíciója. 3.3. A sepsiszentgyörgyi múzeumifőépület szobrai A főépületbe belépve az épületeket megtervező Kós Károly Vágó Gábor alkotta mellszobra fogad (1933). A 48-as kiállítás felé vezető folyosórészt kétfelől két negyvennyolcas tárgyú munka határolja: Gerenday Béla 1892-es, a fegyvernemeket ábrázoló kő dombormű-dekorációja, amelynek másik példánya Gábor Áron eresztevényi síremlékét díszíti, illetve Darabos István pályázatot nyert emlékműterve 1943-ból – a kompozíció a Gábor Áron térre került volna. A 48-as teremben, a kiállítás szerves részeként, Gyárfás Jenő torzóban maradt monumentákis olajfestménye fogad: Gábor Áron halála. A feljárati lépcső pihenőjében Vastagh György Hadik Andrást ábrázoló, klasszicista stílusú bronz lovasszobra látható, a budavári emlékmű kicsinyített mása. A lépcsőház felső részét az Angyaloson is tanítóskodott Bene József kompozíciója díszíti – a Szent Anna-tó legendáját ábrázoló festmény angyalosi helyi színjátszó csoport előadásaihoz szolgált díszletül. Végül a felső folyosón Jancsó Benedek bronz-, illetve Keöpeczi Sebestyén József kőportréja vár, az előbbinek a budapesti Horváth Géza, utóbbinak a kolozsvári Vetró Artúr az alkotója. 3.4. A kézdivásárhelyi képzőművészeti gyűjtemény A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumnak ugyancsak igen szép képzőművészeti gyűjteménye van. Alapját az Incze István- és a Brósz Irma-adomány képezi, de számottevő az a kortárs gyűjtemény is, amely az itt kiállító képzőművészek adományaiból gyűlt össze. A múzeum emeleti termeit klasszikus és kortárs képzőművészeti tárlatok számára tartják fenn. Rendezvényeik közül fontosnak tartjuk megemlíteni az éves rendszerességgel megszervezett Incitato lovas témára meghirdetett alkotótábor kiállítását, a rajztagozat végzőseinek tárlatát vagy a március idusán sorrakerülő Ünnepi Tárlatokat 3.5. A kiskászoni Búcsújárókemlékháza A kiskászoni régi iskolaépületben az ötletet adó Jánó Mihály rendezte Kakas Zoltánnal és Ütő Gusztávval a Búcsújárók emlékházának nevezett egyházművészeti kiállítást. Az egyik helyiségben a csíksomlyói Mária-búcsúval kapcsolatos dokumentumanyag található, egy másikban a Szentkatolnáról bekerült festett Mária-szobor és egy táblaképre készült másolat a perkői Szt. István-kápolna freskóiból. A nagy teremben búcsús zászlók, búcsús emlékanyag van kiállítva. A kiállított anyagok Benedek Éva, Mihály Ferenc, Pál Péter restaurátorok kezemunkáját dicsérik. 3.6. A kovásznai képzőművészeti gyűjtemény A másik fontos megyebeli képzőművészeti gyűjtemény a kovásznai Képtár. Létrehívója a Gazda-házaspár, akik a Hét című hetilap képzőművészeti gyűjteményének helyet biztosítva egy ma is működő művészeti hajlékot hoztak létre. A fürdőiről és borvizeiről híres kisváros egy olyan gyűjteménnyel lett ezáltal gazdagabb, amely egyben a háború utáni erdélyi képzőművészet hű keresztmetszetét is adja. Időszakos kiállításaik közül fontos a nemzetközi jellegű, Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett kortárs tárlatsorozat. 3.7. Csernáton Nem hagyhatjuk szó nélkül a csernátoni id. Haszman Pál Tájmúzeum anyagát, mert a 70-es, 80-as évek jelentős erdélyi és székelyföldi alkotóinak, mint Cseh Gusztáv, Baróthi Ádám, Gergely István, Dienes Attila munkáit őrzik. Köszönetnyilvánítás Az ismertető megírását a NKÖM 1999. évi Millenniumi keretből támogatta (Székely Nemzeti Múzeum 1875–2000, CD). A történeti adatokat Boér Hunor könyvtáros kolléga bocsátotta rendelkezésemre. Ezúton is köszönöm. Vargha Mihály Sepsiszentgyörgy TŰZRŐLPATTANT MŰVÉSZET Egyik kiállítási katalógusában így vall művészetéről a brassói keramikus, Olsefszkyné Jakabos Imola: „... Habár a festészet sem idegen tőlem, mégis számomra az igazi alkotómunkát a kerámia jelenti. A harc az anyag ellenállásával, a TŰZ elvétve kellemes és többnyire kellemetlen meglepetéseivel, az állandó újrakezdés, ami ritkán jelent győzelmet, de megelégedéssel tölt el. Úgy érzem ilyenkor, teljes a létem, amint sokszor játszi könnyedséggel, máskor verejtékkel az anyagnak egy más létezési formát teremtek; amint kezem vibráló mozdulatai alatt megszületik egy új „anyagi világ”, ami csak az én képzeletem szülötte, az én gyermekem...” Olsefszkyné Jakabos Imola felnőtt „gyermek”; képzeletszüleményei előtt csodálattal áll mindenki, aki ismeri a különböző anyagok tér- időbeli viselkedését, és figyeli az erőterek és erővonalak kölcsönhatását, melyek mozgásban határozzák meg a formák végtelen változatosságát, gazdagságát. A képzőművészet és ezen belül a kerámiaplasztika lényege-értelme is fizikai alapokon érvényesül. Imola művészetében viszont nyilvánvaló az a bizonyos szellemi és érzelmi plusz töltet, amely „szüleményeit” kifejezőkké, tartalmasakká teszi. A kerámiaművészetben a formateremtés értelmes beavatkozás az anyag természetébe, az öntörvényű alapanyag összetételébe. A művész sajátos módon teremt rendet a káoszban. Elképzeléseinek, kifejezési szándékainak szolgálatában használja fel és módosítja a képlékeny anyagot. Imola tehetségének függvényében teszi ezt, de érzékenyebben, mint a fizikus. Ő egy új, egy sajátos és sokatmondó formai világot igyekszik teremteni, az univerzum erőtereinek törvényeit csodálva és azok befolyása alatt. A képzőművész nem a semmiből teremti új világát, mint a matematikus. A keramikus számára ez esetben a primőranyag a tűzben életre keltett – tűzről pattant – porcelán, amely alakul, változik, mintázás után is módosul a kemence ezernyi Celziusai hatására. A művészi szándék kohójában égeti ki a formák szellemét, az alapanyag szigorú törvényei tiszteletében engedi szabadulni palackjából a szellemet. Hasonlóképpen gondolhatunk itt földgömbünk (teremtés általi) – mily tökéletes forma! – kozmikus kialakulására, évmilliárdos izzására, kihűlésére, gömbölyödésére... Keramikus művészünk is alkotó szenvedéllyel, de pillanatok alatt teremtő erővel gyúrja-gömbölyíti, tökéletesíti választott anyagát, s amikor úgy látja, elérte a művészi hőfokot, megragadta a megörökítésre érdemes mondanivaló legmegfelelőbb pillanatát, lehűti, megdermeszti „glóbuszát”. Imola kerámiái láttán úgy érezzük, hogy az ő teremtő lelkiereje, az alkotó heve kerekítette műalkotássá az ősanyagot. A több ezeréves művészetet valóban „magasabb hőfokra” emelte: szabadelvű, modern kerámia előtt állunk. Múlt századunk nagy vívmánya az absztrakció. Az elektronika, kibernetika, informatika fejlődése, viszonozva az emberi találékonyságot, tökéletesítette az elvonatkoztató gondolkodást. Olsefszkyné Jakabos Imola művészete is áttételes gondolkodás eredménye, műtermi töprengés, kísérletezés terméke, nem a vizuális élmény puszta tükrözése. Munkái elgondolkodtatnak, képzettársításokra késztetnek, aktív szellemi hozzáállásunkat igénylik. Az egymásból adódó, egymásért való, de öncélú plasztikai formák, anyagstruktúrák vibrálása, egymást jótékonyan kiegészítő játéka, kifinomult színezete érzelmileg hat. Látványélményeinket, képzeteinket összefüggő gondolatokká alakítják át. Ez a művészet semmiképpen sem zárható a hagyományos kerámia megszokott korlátai közé. Imola nem lábbal pörgetett korongon kerekíti ki kerámiáit, mint a klasszikus, vagy a népi keramikus. A műélvezetet ezekben a kerámiaplasztikákban, kerámiaképekben, plakett sorozatokban éppen az újszerűség, a különleges anyagszerűség, a meglepetésszerűen váltakozó formaötletek nyugtalanító hatása biztosítja. Ez a sajátos formavízió az anyagba oltott lélek megtestesítője, mely minduntalan gondolatokat is ébreszt. Állandó szépélményben részesít bennünket e törékeny műgyűjtemény, az 1300-1400 Celsius-fokon elért formai-tartalmi összhangzataival együtt. Tűzben fogant művészet ez. A mikro-, és főleg a makrokozmosz elemei találkoznak művésznőnk rendhagyó porcelán látomásaiban: a felnagyított-lekicsinyített földi világ vibrál a mesterien mintázott, öntött és égetett fehér-szürke felületeken. A kozmikus tér végtelenségének sejtelmessége, a mikroszkopikus csodavilág és a mélytengeri élet látványa, sőt még egy lehetséges termonukleáris háború rémsége is ihletforrása a művésznek. A konstruktivista és szabadon kibontakoztatott kompozíciós elemek dialógusa, ritmusa sejteti velünk a szóban világosan kifejezhetetlen, versben is oly nehezen elmondható plasztikai igazságot, azt a bizonyos „tartalmas csendet”, amit egy képzőművészeti remekmű kifejezhetett: Oh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás üli már torát, Te megmaradsz, s míg új jajokkal ég Az új kor, nekik is zengsz, hű barát: A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség ! (John Keats) Olsefszkyné Jakabos Imola ars poeticájának, művészi álmainak kifejezéséhez, kifinomult lelkületéhez, gondolkodásmódjához választott méltó anyagot: a porcelán kiválóan alkalmas a legváltozatosabb műteremtő eljárások kikísérletezéséhez, a filozofálgató kedv megnyilvánulásához, az elvonatkoztató ábrázolás számtalan lehetőségeinek kiaknázásához. (Kár, hogy újabban nem állhat Imola rendelkezésére porcelán és igényeinek megfelelő égető kemence.) Az effajta kerámiakészítés komoly játék a tűzzel – a művészettel – ez a játszás azonban kölcsönös is lehet, ugyanis előfordulhat, hogy az anyag, s a tűz is játszik a művésszel. A brassói keramikus azonban uralja ezt a „patyolat” anyagot, lévén a technológiai műhelytitkok kiváló ismerője. Imola a kerámia hagyományainak tiszteletén túl az emberközpontú plasztikai közlés, a líraiság, sőt a muzikális hatások hangszerelése (fehér szimfóniája?) felé törekszik. A természetből ellesett parányi részletek, alakzatok, struktúrák, az új formaképzés, a művészi egység és harmónia megteremtésének csírái csupán. A brassói Szépművészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes tárlatán láthattuk dekoratív frízeit, modern vonalú dísztárgyait, plakettjeit, kisplasztikáit, kompozíció-sorozatait, alkotói periódusainak termését. Láthattuk a korábbi monumentális korszakból származó nagyméretű absztrakt domborművek legszebb példányait és a termonukleáris kálváriát jelképező sakktábláját. A győztes című kompozíciót is az atomgombakirállyal. Ez Imola egyik legjelentősebb alkotása, mely 2000-ben a székely képzőművészek veszprémi kiállításán is szerepelt. Egyik változata az említett brassói képtár tulajdonaként tekinthető meg. Megcsodáltuk továbbá A tenger, a Jelek és struktúrák ciklust, s a frissebb művek közül a Mélytengeri alakzatok diszkréten színezett változatait, a Keramikus naplóját, valamint a Tabula rasa porcelánkódexet. A Sebek című sorozat sebezhetőségünkre, fájdalmainkra vonatkozik, A szél játékai dekoratív ciklus viszont „életterünk” könnyed, lírai megfogalmazása. Imola sajátos (hibrid) újítása a Kerámiaképek sorozat, mely valóban meglepő, hatásos forma- és színvilág; a szobrászat (dombormű), a festészet és kerámia szimbiózisa. Mintha a Föld kérgének gyűrődéseit, hasadékait, domborzatait, a kősziklák változatos szolid felületeit látnánk kozmikus távlatból... A hetvenes évek óta ismerem Jakabos Imola „tűzről pattant” művészetét. Többször írtam róla, mert minduntalan meglepetésekkel traktál. Már korábbi munkáiban is felfedezhető volt némi többletgondolat, sorok közötti mondanivaló, valami új. Minden alkalommal más és más belső formai feszültségeket képes kerámiaplasztikáiba sűríteni. Egyébként ez a megállapítás jellemző az utóbbi években készült olajfestményeire is. Imola művészete magabiztos beavatkozás a rideg anyag természetébe. Nemcsak égetéssel, hanem az alkotás hevével, tüzével is átmelegíti a porcelánt. Lelket lehel belé. Ez a művészet tudatos esztétikai beavatkozás is közvetlen környezetünkbe – amennyiben elfogadjuk és magunkénak érezzük különleges alkotásait –, de ugyanakkor ránk való tekintettel beavatás is a művész szuverén szellemi világának belügyeibe. Ha már beavatott Imola művészetének titkaiba, hadd bonyolítsuk tovább a vele kapcsolatos gondolatokat: Eredeti kerámiatára nemcsak mértani idomok és a valóságból kölcsönzött geo- és bioformák ötvözete, konglomerátuma, hanem a kiképzésre váró alapanyag végtelen megnyilvánulási lehetőségeiből adódó alakzatok összessége is, melyekből néhányat esetenként széttör és szétszór a művész a műalkotás térségében, mint valami szétrobbantott pulzárokat. Ritkán antropomorf és növényi eredetű formációk is tömörülnek absztrakt együttlétben (összhangzatban), vagy szabadulnak szét a képsíkon. Minden nagyon szépen, kifejezően történik a porcelán őfehérségében vagy a színek (oxidok) kellemes színszimfóniájában, mindannyiunk örömére. Tetszik nekünk ez a művészet, bár képtelenek vagyunk megmagyarázni, miért. Kifinomult ízlést igényelnek Imola nagy műgonddal és szeretettel készített kerámiái. Jövőbe mutatnak, örökérvényűek, a modern lakás vagy a legkorszerűbb igényeknek megfelelően tervezett középületek sokatmondó díszeivé válhatnának. Mindenképpen emberközelben van méltó helyük, hiszen áttételesen rólunk szólnak. Lelki egészségünket is szolgálná a megszépített (esztétika nevelő) környezet. Olsefszkyné Jakabos Imola kerámiaművészete azonban nem csupán díszítőjellegű iparművészet vagy az építészet alárendeltje. Függetlenül ható műalkotásokként is érvényesülnek, mert ő egy pillanatig sem felejti el, hogy az igazi művészet annak a mélyebb, tudatosabb életérzésnek a kifejezője, amit alkotó szükségszerűségnek, belső kényszernek érez. A műalkotásnak szerinte mindenek előtt a szellem által irányított érzelmi hatásokon kell alapulnia. Imola művészi hitvallásához méltó kifejezőeszközöket és jelképeket teremtett. Csutak Levente Brassó	TARTALOM 2 AZ ÁRTATLANSÁG KISZOLGÁLTATOTTSÁGA Beszélgetés Kákonyi Csilla festőművész marosvásárhelyi műtermében Nagy Miklós Kund 7 A Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti osztálya Vargha Mihály 16 Festőnők az erdélyi művészetben Zágoni Szabó Lili (1900-1992) Murádin Jenő 19 „Air Art Gallery” F.M.A. 19 Minimum Party 2001 Lőrincz Ildikó 20 Tűzrőlpattant művészet Csutak Levente 25 Bakancsban és vastag csíkos férfiharisnyában Brósz Irma (1911-1976) művészpályájának kezdetei Tibori Szabó Zoltán 29 Magyar művészet és erdélyi művészet II. Biró József