Untitled Document

AZ ELSŐ KOLOZSVÁRI (ÉS ERDÉLYI) CSOPORTOS KÉPKIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETE 1883-BÓL

Az 1800-as évek második felében Kolozsváron három igen jelentős művészettörténeti esemény zajlott le: az 1859-ben létrehozott Erdélyi Múzeum Egyesület Mikó Imre által adományozott múzeumkerti hajlékában, Bánffy Dénesné hagyatékából származó 59 darab festménnyel 1 megalakult Kolozsvár első, illetve Nagyszeben után, Erdély második nyilvános képtára; 2 1883 februárjában a Farkas utcai Katolikus Líceum emeleti termeiben megrendezték Kolozsvár (és Erdély) első csoportos képzőművészeti kiállítását; 1900. május 24-én több mint egy évtizedes huzavona után „a szépművészetekkel foglalkozók és műbarátok köréből” Wesselényi Miklós elnöklete alatt megalakult Erdély első képzőművészeti szervezete, a Szépművészeti Társaság.3
1938-ban a Barabás Miklós Céh Kolozsváron megnyílt képzőművészeti kiállításának katalógusa szerint Erdélyben az első tárlatot 1890-ben rendezték. Ez a dátum a későbbiekben így terjedt el és állandósult a témát tárgyaló bel- és külföldi szakirodalomban.4 Csakhogy – mint látni fogjuk – ez az adat kiigazításra szorul. A korabeli helyi sajtóból megtudhatjuk, hogy az első kolozsvári „műkitétel” már 7 évvel korábban, 1883. február 9-én nyitotta meg kapuit, amikor az Országos Képzőművészeti Társulat irányítása alatt 43 képzőművész közel 250 alkotása került bemutatásra. A kiállítók közül hárman: Melka Vince, Kőváry Endre és Sárdi István helybeli festőművészek külön teremben, 40 munkájukkal szerepeltek.
Egy kiállítás, mely közel háromszáz, javarészt jó nevű művésztől származó alkotást mutat be, manapság is jelentős kulturális eseménynek számít. Mennyivel inkább szenzáció lehetett száz évvel ezelőtt, amikor ráadásul először rendeztek csoportos képkiállítást Kolozsváron. Műtárgyakat elvétve már korábban is bemutattak, és tudomásunk van egy 1853-ban megnyitott iskolai diákrajz kiállításról is. Ekkor az egykori „Normál rajzoda” rajztanára, Simó Ferenc (1801–1869) az iskola tantermeiben növendékeinek munkáiból 133 képet állíttatott ki.5 Tíz évre rá, 1863-ban a Simó Ferencné elnöklete alatt megalakult „Kolozsvári Nőegylet” évenként megrendezésre kerülő „munka és termény műtárlatain” rendszeresen állítottak ki képzőművészeti alkotásokat is. 1874 végén, illetve a következő év elején a Bukarestben élő Szatmári Papp Károly mutatta be képeit a Redoute (ma Néprajzi Múzeum) épületében.6 1882-ben Pákei Lajos műépítész, városi főmérnök kezdeményezésére egy 7 tagú rendezőbizottság is alakult,7 mely a fiatalon elhunyt kolozsvári színésznő, Keller Ilona (1860–1880) síremlékének felállításához szükséges anyagi fedezetet egy helybeli művészek munkáiból összeállított kiállítás belépőjegyeinek árából, illetve az esetleges képvásárlásokból kívánta előteremteni. „A rendkívül érdekesnek ígérkező művészeti kiállítás” 8 ez ideig ismeretlen okokból elmaradt, de úgy látszik, egy képzőművészeti tárlat megvalósításának eszméje pozitív visszhangra talált a városatyák soraiban. Ugyanis, amikor 1882 áprilisában a sajtó szétröppenti a hírt, hogy az immár húsz éve megalakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat bizottságot nevezett ki a „vidéken rendezendő képkiállítások ügyeiben”, 9 illetve az első székesfehérvári, debreceni és nagyváradi tárlatok megvalósításának feltételeit tárgyalja,10 a Kolozsvári Közlönyben (1882. május 14., 52. sz.) a város notabilitása felkéri a Társulat vezetését egy kolozsvári kiállítás megrendezésére is. Hónapokig tartó egyeztetés után a helyi lapok 1883. január 11-én közlik a hírt, mely szerint: „Zichy Jenő mint a vidéki képkiállítás rendezőbizottság elnöke ma értesítette Minorich Károly polgármestert, hogy a jövő február hó elején városunkban szándékoznak rendezni képkiállítást. Egyszersmind felkéri a polgármestert, hogy a kiállításra alkalmas termet jelölje ki”.11
A felkérésre szokatlanul gyorsan reagált a város vezetése: még ugyanaznap egy 14 tagú rendezőbizottságot nevezett ki az előkészületek megszervezésére.12 A rendhagyónak ígérkező esemény megtörte a sajtónak, a képzőművészetek iránt ez ideig mutatott közönyét. Jó nevű tollforgatók, tanárok és közéleti személyiségek terjedelmes írásokban méltatják a kiállítás megrendezésének jelentőségét; 13 egymást túllicitálva, valóságos híráradattal halmozták el az olvasókat. „A képkiállítást a képzőművészetek iránt való érzék felköltésének tekintetéből üdvözöljük Kolozsváron. Hisszük, hogy jó eredménye lesz”, írja a Kolozsvári Közlöny január 12-i száma, hozzátéve „nem ilyen későn kellene hozzánk elérkeznie képkiállításnak”. Az Ellenzék szerkesztője a lap január 19-i számában azon reményének ad hangot, mely szerint „a kiállítás Kolozsváron fog legszebb sikert elérni”, míg a Magyar Polgár cikkírója megelégedését fejezi ki azért, hogy a „város hatósága rögtön egész készséggel karolta fel a kiállítás ügyét, mely Kolozsvár közösségére igazán nagy varázserőt gyakorol”.
Az előkészítő bizottság számára külön gondot okozott a helyszín kiválasztása. Mivel a városban nem volt szakszerű kiállítóterem, a három szóba jöhető helyszín közül az Erdélyi Múzeum Egylet helyiségei méretük miatt nem voltak alkalmasak, a Redoute termeit az esedékes bálok miatt nem sikerült megszerezni, s így a bizottság végül a Bel-Farkas (Kogălniceanu) utcai Katolikus Líceum (ma Báthory István Líceum) emeleti dísztermét és a mellette levő rajztermet jelölte ki e célra. A szervezés folyamán a „lokálpatrióták is hallatnak magukról”, felkérve a szervezőket a „helybeli művészi erők bevonására, kiknek festményei bizonyára beillők a kiállítás keretébe”. Véleményük szerint ez annál is indokoltabbnak látszik, mivel „ez úton a helyi érdeklődést, s az általános sikert is inkább biztosítaná a kiállítás magának”.14
Január végére az események felgyorsultak. A hónap utolsó napjaiban érkezett Kolozsvárra Hutera Béla műépítész, a társulat műtárosa, ki egyben a kiállítások megrendezéséért is felelt, valamint Margitay Tihamér és Mesterházy Kálmán festőművészek, akik magukkal hozták a kiállítás képanyagának jelentős részét, 160 db. festményt. Ezt követően került bejelentésre a tárlat megnyitásának időpontja, amelyet február 7-re terveztek. A képeket január 31-én szállították az iskola termeibe, másnap „Hutera és Sárdi már ki is csomagolták a képeket”. Három nap múlva „az eddig megjött képek már a falakon is vannak” írják a lapok. A következő nap a termek feldíszítésével és a szoborművek elrendezésével telt, míg a helyi művészek képeinek elrendezésére február 6-án került sor. Február 7-én a szervezőbizottság méltó büszkeséggel jelentette, hogy „a feladatot időben teljesítette”.
A kiállítás megnyitójára 1883. február 9-én került sor, amikor „több mint 400 érdeklődő, élükön a kolozsvári intelligencia több tagja, köztük hölgyek is” 15 (így!) jelenlétében, az Országos Képzőművészeti Társulat elnökének, illetve Kolozsvár polgármesterének az esemény jelentőségéhez méltó köszöntőivel nyitották meg Kolozsvár és Erdély első csoportos bemutatkozását.
A kiállítást március 10-ig tartott. Több mint 2000 látogatója volt. Plakátot és katalógust is nyomtattak ez alkalomra.16 Jelentőségét, illetve hatását a képzőművészetek fejlődésére napjainkban szinte lehetetlen pontosan felmérni.17 Kolozsvár és a környező városok (Dés, Torda, Marosvásárhely, Szamosújvár, stb.) kiállítás látogatói ez alkalommal olyan mesterek műveivel ismerkedhettek meg, mint Munkácsy Mihály,18 Brodszky Sándor, a Munkácsy és Zichy tanítvány Feledi Tivadar és Feszty Árpád, az ekkor már Ráth–díjas Aggházy Gyula és Spányi Béla, a festészetet Benczúrtól és Székely Bertalantól tanuló, bukaresti születésű Vajda Zsigmond, a Barabás Miklós tanítvány Telepy Károly, a kolozsvári születésű Vastagh Géza neve mellett ott szerepelt a romantikus történeti festészet első jelentős képviselője, Than Mór, portré–festészetünk egyik legjobb művelője id. Vastagh György, és egy „bizonyos” Hollóy S., kinek „Ül a juhász a szamáron című kis képe olyan, melyet nem lehet sem jónak, sem rossznak mondani”.19
A sajtó – érthető módon – megkülönböztetett figyelmet fordított a helyi festőművészek munkáira, illetve azokra az alkotókra, akiket egykoron szoros szálak fűzték a szamosparti városhoz. Ez utóbbiak közé tartózik a szegedi születésű id. Vastagh Géza (1834–1922), aki bécsi tanulmányévei után, 1859-ben Kolozsvárra költözött, itt alapított családot, 20 és nyitott műtermet. Előbb Veress Ferenc (1832–1916) fotográfussal, majd Sikó (1818–1900), illetve Urlaky János (1827–1874) festőművészekkel dolgozott. 1870–ben, a budapesti és bécsi kiállításokon elért sikereket követően, előbb Bécsbe, majd a magyar fővárosba költözött, ahol közel fél évszázadon át jó nevű műtermet tartott fenn. Így érthető, hogy 1883-ban a helyi sajtó talán némi túlzással „hosszú idők óta legjobb kolozsvári festő”-nek titulálja őt, s elnézi neki, hogy erre a kiállításra mindössze egy kisebb arcképet küldött.21 Fia, Vastagh Géza (1868–1919) a kiállításon bemutatott húsz, különböző állatokat megörökítő képe, mintegy pótolni igyekszik apja mulasztását. „Általános nézet, hogy egy nagyra hívatott állatfestő művész első kísérletei állnak előttünk”, írja a Kolozsvári Közlöny február 11-i száma.
Művészettörténeti kutatásunk rovására írható, hogy a kiállítás három kolozsvári művészéről csak igen keveset tudunk. Melka Vince, Sárdi István és Kőváry Endre, annak ellenére, hogy mindhárman „akadémiai festők” voltak, azaz különböző felsőoktatási intézményekben tanultak, majd hosszú évtizedeken át Kolozsvárott, illetve Erdély szerte is sokat dolgoztak, e mellett iskolákban és egyetemen tanítottak, illetve dolgoztak, hírük nem igen terjedt túl a város határain, életük és munkásságuk jobbára elkerülte az utókor figyelmét, és személyük lassan a feledés homályába merült. A három kolozsvári művész közül a csehországi Neu Benatky-ban 1834-ben született Melka Vince az ismertebb. Neve először, 1880-ban bukkant fel,22 majd ezt követően, két évtizeden át életéről és munkásságáról elég rendszeresen tájékoztattak a helyi újságok.23 A mintegy félszáz kisebb-nagyobb híradás mellett, 1911. szeptember 25-én Kolozsváron bekövetkezett halála után Richter Aladár,24 Felszeghy Dezső,25 Kuszkó István,26 Constantin Beu,27 Negoiţă Lăptoiu 28 és Sas Péter 29 voltak azok, akik részletesebben is foglalkoztak a művész életével és munkásságával.30 Prágai, bécsi és drezdai tanulmányévei után Kolozsvárra 1868 körül 31 Jósika Samu révén került. Hamarosan jó művészi hírnevet szerzett magának. Meghívások egész sorának eleget téve, többek között még Rudolf trónörököst is elkísérte a híres görgényi vadászataira,32 utóbb több nagyméretű képet festett Bánffy Ádám válaszúti kastélyának ebédlőjébe. 1879-ben már a kolozsvári tudományegyetem tanszékén találjuk, ahol különböző természettudományi jellegű rajzok tucatját készítette el. Az első kolozsvári képkiállításon, a helyi kritika „szerfelett sajnálatára (...) Melka Vince úr, aki valójában büszkesége lehet Kolozsvárnak (...) nem jelent meg valami nagyobb festményével. A kitett kisebb, vázlatszerű képek (...) egy pár csinos aquarelle tanulmány és egy olajba festett képrészlet [A havasi vadász – M.S.Cs.], valamint az egyik jelenleg munkában levő képének szénkartonjáról készült fényképe (...) nem nyújtanak elég tájékozódottságot a közönségnek szép tájképfestői tehetségéről. Tudtunkkal az összes erdélyi részekben Melka úr az egyetlen, aki sokszor hónapokig egy-egy havasi kunyhóban, vagy rögtönzött fasátorban élve kiaknázza a bájos országrész roppant számú tájkép-sujet-it.” 33
A Melka Vincénél fiatalabb Sárdi Istvánról egyetlen átfogóbb tanulmány sem látott ez ideig napvilágot, s – bár szívesen írogatott 34 – a kor szokásaitól eltérően, nem hagyott hátra önéletrajzot. Annak ellenére, hogy a korabeli sajtó 1863-tól kezdődően 35 rendszeresen említi a művész nevét,36 személyével kiemelten csak halálakor foglalkozott.37 Pedig Sárdi a legképzettebb kolozsvári művészek közé tartozott. 1843. február 16-án született Torockón,38 ahol apja unitárius lelkész volt. Iskoláit a kolozsvári Unitárius Főtanodában végezte 1863-ban, majd öt éven át ugyanitt rajztanárként dolgozott. 1868 és 1870 között hittant tanult, közben gr. Forgách Kálmán gyermekeinek házitanítója volt. 1870 júliusában, állami ösztöndíjjal, Bajorországba utazott, előbb Nürnbergben, majd 1872-től a müncheni művészeti akadémián tanult. 1874 elején visszatért Kolozsvárra, ahol 1892-ig, „elbetegedése és munkaképtelenné válása következtében” nyugdíjazásáig, a helyi Tanítóképző tanára volt.39 Sokat dolgozott, munkái közül talán a Főtér egykori reneszánsz házait ábrázoló festménye, illetve az 1874. évi kolozsvári tűzvészt megörökítő rajza a legismertebbek. Zsánerképei mellett számos arcképet festett, közülük Mikó Imre (1876), Kriza János (1877), Sámi László (1882), Kossuth Lajos (1884), Deák Ferenc (1885) portréja az unitárius püspökségre, illetve a kolozsvári múzeumba került. Az 1870-es években erdélyi vonatkozású rajzait közölte a Vasárnapi Újság is.
Az 1883. évi kolozsvári kiállításon Sárdi 11 munkáját mutatta be. „A különböző műfajokból, melyek közül a genre képek és arcképek a müncheni akadémia által éremmel kitüntetett akadémiai tanulmányok positiv bizonyságai annak, hogy a helybeli festőink legfiatalabbika már külföldön elismerésben részesült (...) Pihenő vadásza, Csikosa, és Női akt tanulmánya élénk felfogást és jó színérzéket mutatnak, de általában a látogató közönség részéről legtöbb tetszést nyert Téli estvén című képe, A gyertya mellett olvasó anyóka. Arcképei közül (...) Deák Ferenc és Sámi László jeleseink arcképe (...) a többi arcképei kolozsvári polgárokról vannak festve.” 40
A három kolozsvári kiállító közül Újtordai Kőváry Endréről – Kőváry László történetíró testvéréről – tudunk a legkevesebbet. Személye nem tartozott a kivételes tehetséggel megáldott festőművészek közé, de gazdag és szerteágazó munkásságát külhoni akadémiákon szerzett alapos szakmai ismeret jellemzi. Annak ellenére, hogy tanulmányéveit kivéve egész életét Kolozsváron élte le, több mint fél évszázadon át hűséggel és szorgalommal szolgálta a várost, a korabeli sajtó – igaz elég rendszeresen 41 – de két-három soros híradásnál többet nem igen közölt róla. Szerencsés kivételnek számítanak a helyi lapok, éppen az 1883. évi kiállítás alkalmával közölt bővebb tudósításai, ahol a helyi művészsorsok mostoha volta ellen kifakadó riporterek szuggesztív képet adtak Kőváry „a moderzsúrnál-féle igények útvesztőjében bolyongó” és ez által egyfajta kisvárosi ízléstől átitatott művészetéről. „Kőváry Endre arckép festőnk több kisebb-nagyobb arcképét állította ki, melyek egytől-egyig szorgalommal vannak megfestve, úgy élő alakok, mint fényképek után. Képein a részletek gondosan vannak kidolgozva, néha talán túlságosan aprólékosan, mi tagadhatatlanul élő bizonyságai annak, hogy a lelkiismeretes festő vajmi gyakran kénytelen a modus-vivendi miatt saját felfogását feláldozni és a megrendelőnek lapos ízlését kielégítendő, a kivitelben olyan irányba terelődni, mely a művészi alkotás kárára van.” 42 Még ennél is pontosabban fogalmaz a Kolozsvári Közlöny szókimondó újságírója a lap március 1-jei számában, aki szerint „Kőváry az arcvonások eltalálásában rendkívül szerencsés (...), de egy magasabb művészi szempontból nem minden tekintetben bírálhatatlan. Portréinak közepes művészi értékét első sorban a megrendelők convencionális, művészeti követelményeknek vajmi ritkán megfelelő” ízlésében látja, s így folytatja: „(...) oly körülmények között, amidőn a közönség a szigorú hasonlatosságra fekteti a legnagyobb súlyt, igen kevés tere marad az alkotó erőnek. Mert a közönség nagyrésze zokon veszi a festőtől, ha nem ragaszkodik az utolsó részig tárgyához és sokszor egy családi arany lánc, vagy értékes csipke kirívó kidolgozására nagyobb súlyt fektet, mint a képen levő összhangra”.
Kőváry Endre 1832-ben született Tordán, és 1918. augusztus 3-án hunyt el Kolozsváron.43 A helyi sajtóban neve legkorábban 1859 tavaszán bukkant fel, amikor „a fiatal, tehetséges festészünk”-ről ír, aki „immár két éve képzi magát Bécsben a képzőművészeti akadémián.” 44 Kolozsvári műtermét valamikor az 1860-as évek elején nyithatta meg. Az Erdélyi Posta 1863. december 10-i száma arról tudósítja olvasóit, hogy „a tavasz óta báró Radák Ádám ózdi kastélyában családi portrékat festő (...) jeles ifjú festészünk visszatért körünkbe, s műtermét a Híd (Dózsa György) utca 315. számú házban nyitá meg”. Ezt követően évtizedeken át egyik keresett művésze volt a városnak, „aki – risum tenaetis – magyar festő létére házat is vett művészetéből”.45 Az egykori Sétatér utcai műterem lakása a 19. század végén a helyi képzőművészeti élet egyik központja volt. Itt ismerkedett meg a festészettel Veress Zoltán, Marschelek Endre, Pielle Róbert, stb., és ebben a műteremben formálódott az erdélyi Szépművészeti Társaság alapításának gondolata is.

Miklósi-Sikes Csaba
Kolozsvár–Sümeg

Jegyzetek

1. Útmutató az Erdélyi Nemzeti Múzeum Képtárában. Művészettörténeti bevezetéssel ellátta dr. Rózsaffy Dezső. Összeállította: MERÉSZ Gyula. Kolozsvár 1913. 30.
2. Erdély első nyilvános képtárának létrejötte a szebeni Samuel Brukenthál (1721–1803) nevéhez fűződik, aki Erdély kormányzósága idején (1777–1787), pontosabban 1785-ben építteti Szeben város nagy piacán impozáns barokk palotáját, ahol – mint végrendeletében meghagyta – értékes magángyűjteményét „bizonyos napok, bizonyos óráiban” közszemlére kívánja bocsájtani. A múzeumot végül is 1817-ben nyitották meg. (Mic ghid prin muzeul Brukenthal, é. n. Sibiu)
3. Ellenzék, 1900, 118. szám. A Szépművészeti Társaság alelnökei: Pákei Lajos műépítész és Feilitzsch Arthur. A hattagú igazgatói tanácsba helyet kapott: Kőváry Endre, Melka Vince és Marschelek Endre festőművész is.
4. MURÁDIN Jenő: A Barabás Miklós Céh, Bukarest 1978.5.1.GERGELY Attiláné, BATKAI Julianna: Az országos Magyar Képzőművészeti Társulat a művészeti élet irányító intézménye (1880–1990) Ars Hungarica, 1979, 2. szám, 308.
5. Hetilap, 1853, 37, 39. sz.
6. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916. Székelyudvarhely 2001. 41.
7. Békessy Károly, Hegedűs István, Hory Béla, Kloess (Klősz) József, Melka Vince, Sárdi István, Szász Béla
8. Magyar Polgár, 1882. április 8.
9. Kolozsvári Közlöny, 1882. április. 15.
10. Az első „vidéki kiállítás” 1882, december 4-én nyílt meg Székesfehérváron (Székesfehérvár és Vidéke, 1882. 138. 140, 142. 143. 145. sz.
11. Magyar Polgár, 1883. január 11. 8. sz.
12. Tagjai között ott találjuk Pákei Lajos építézt, Melka Vince, Kőváry Endre és Sárdi István képzőművészeket, Veress Ferenc fényképészt, Váradi Károly tanfelügyelőt, valamint Hegedűs István és Éltes Károly egyetemi tanárokat.
13. JAKAB Elek: A kolozsvári képkiállítás ügyéhez. Magyar Polgár, 1883. január 14; VÉGH Lajos: Néhány szó festészetünk érdekében. Ellenzék, 1883. február 28., stb.
14. Kolozsvári Közlöny, 1883. január 14.
15. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 9.
16. „Az érdeklődést fokozni fogja az is, hogy a képeket az elrendezés szerint új számokkal látták el, s új katalógust nyomattak, melyek segítségével a kiállítás könnyen áttekinthető, s melyben a kolozsvári festők művei is fel vannak tüntetve”. Magyar Polgár, 1883. február 22.
17. A kiállító művészek névsora: Aggházy Gyula, Bartók Lajos, Bruck Lajos, Brodszky Sándor, (Deák-) Ébner Lajos,, Egervári Potemkin Ágost, Eisenhut Ferenc, Feledi Tivadar, Feszty Árpád, Greguss Imre, Hollósy S., Kimnach László, Karlovszky Bertalan, Kiss György, Konek Ida, Ligeti Antal, Margitay Tihamér, Markó András, ifj. Markó Károly, Mesterházy Kálmán, Mészöly Géza, Molnár József, Rinyi Ede, Spányi Béla, Sterió Károly, Szobonya Mihály, Szentgyörgyi Ilona, Than Mór, Telepy Károly, Tölgyessy Arthúr, Udvarlaky Béla, Újházy Ferenc, Vágó Pál, Vajda Zsigmond, Valentiny János, Vastagh Géza, id. Vastagh György, Wagner Sándor, Wolfram I.,
18. Munkácsy képe magángyűjteményből került a kiállításba. „Ezt a képet a mester több évvel ezelőtt festette, s Velis helybeli vízgyógyász fiának arcképét ábrázolja”, írja az Ellenzék február 3-i száma.
19. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 11.
20. Az Erdélyi Posta 1863. október 8-i száma szerint: „Vastagh György, a hazánkban általánosan ismert művész megtartá esküvőjét Schell Lujza kisasszonnyal”.
21. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 11.
22. BAYARD: Egy kolozsvári műteremben Látogatás Melka Vicénél. Ellenzék, 1880. október 15.
23. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19. századi Kolozsváron. Sümeg 1998. 181. (Kézirat részletes irodalommal 38–39.)
24. Melka Vince. Kolozsvári Hírlap, 1911. szeptember 26.; Melka Vince emlékezete. Erdélyi Múzeum Egylet Évkönyve. 1912. 77–80.
25. Melka Vince. Erdélyi Lapok, 1911. október 15. 559–601.
26. A Vasvári kápolna oltárképe. (Vasvári Pál megölésének helyén emelt kápolna oltárképét Melka Vince festette 1892-ben). Ellenzék, 1912. július 8. 151 sz.
27. Romănia în arta pictorului Vlaceslav Melka. Tipografia. Cartea Romănească din Cluj. Sibiu 1944.
28. Realităţi Transilvănene reflectate în creaţia lui Vleceslav Melka. In. Incursiuni în arta plastică Transilvană. Cluj 1981. 22–34;
29. Melka Vince festőművészről. Művelődés, 1995. április-május. 17–18.; Kelemen Lajos levele Lyka Károlyhoz. Melka Vincéről. (Sass Péter közlése). Művelődés, 1995. április-május. 19–21.
30. A szignó nélkül megjelent írások közzül: Gráf Jakab és Melka Vince. Újság, 1901. december 12.; Melka Vince emlékkiállítás. Ellenzék, 1912. február 3. 26. sz.; Vlaceslav Melka. Carpat,. 1934. 6. és 12. sz. 1934. 4. sz.
31. NN: Új rajziskola és oktató. Magyar Polgár, 1868. szeptember 16. 110. sz.
32. HE: Atelier látogatások. Melka Vince. Kolozsvár, 1900. február 22. 52. sz.
33. Kolozsvári Közlöny, 1883. március 1.
34. A kolozsvári sajtóban megjelent írásai: Mátyás király szobra. (a müncheni Schwantthaller Mátyás-szobráról) Ellenzék, 1882. augusztus 1. 173. sz.; A közízlésnevelésről. Kolozsvári Közlöny, 1882. november 17. 205. sz.; A pusztulás helye. (a torockói tűzvészről). Kolozsvár, 1887. május 5. 107. sz.; A festőművészetről, tekintettel a Nemzeti Szalon képkiállítására. Ellenzék, 1895. május 24. 117. sz. stb.
35. Korunk, 1863. október 7. 118 sz.
36. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19 századi Kolozsváron. Sümeg 1998. 181. (Kézirat irodalommal 47–49.)
37. Ellenzék, 1901. április 9. 80. sz.
38. MURÁDIN Jenő: Sárdi István. Korunk, 1979. 12 sz. (széljegyzet)
39. Értesítvény a Kolozsvári Állami Tanító-képezde 24-ik tanévéről. Kolozsvár 1895. 38–39.
40. Magyar Polgár, 1883. március 6.
41. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19 századi Kolozsváron. Sümeg. 1998. 181. (Kézirat irodalommal 32–35.)
42. Magyar Polgár, 1883. március 11.
43. Nekrológja a Keresztény Magvető 1918. évf. V. kötetében. 168. „Újtordai Kőváry Endre festőművész, egyházi tanácsos, 1848/49 honvéd örmester, életének 8. évében, augusztus hó 3-án elhalt”.
44. Kolozsvári Közlöny, 1859. március 27.
45. Kolozsvári Közlöny, 1883. március 1.

A szacsvai református templom középkori falfestményei

A háromszéki Szacsva falu ódon, romladozó templomában 2000 nyarán középkori falfestményt tártunk föl Kiss Lóránd marosvásárhelyi falkép-restaurátor segítségével. A 150 x 40 cm-es méretben föltárt festett falfelületen a középkori, magyar falfestészet sajátos ikonográfiai témájának, a Szent László-legendának un. Üldözés jelenete látható. A templomhajó északi falán, a szószékkorona és az orgonakarzat magasságában napvilágra került, 14. századi, al fresco technikával készült falfestmény töredék azt a helyi szóhagyományt látszik megerősíteni, miszerint a mai templom helyén egy korábbi, középkori kápolna állt.
A templomépület mai formája az 1818-1827 között végzett átalakításokkor alakult ki. Ekkor bontották le a középkori szentélyt, amelynek helyén és talán alapfalán az 1824-ben épült torony áll. Ezekben az években nyújtották meg nyugat felé a templomhajót, építették a déli bejárat elé a mai portikuszt és emeltek kőből támpilléreket a hajó négy sarkához.
A 19. század elején végzett átalakítási munkálatok során szerencsésen megőrizték az 1761-ben készült, festett, kazettás mennyezetet, amelynek 60 (10x6), négyzetre osztott tábláján a kor jellegzetes virágdíszeit és egy-két figurális ábrázolását láthatjuk. A művészettörténeti irodalom mindeddig e kazettás, festett mennyezet alapján tartotta számon a szacsvai templomot. A most föltárt falfestmények viszont az eddig nem kutatott, templomépületet a vidék és egyben a magyar művészettörténet olyan értékei közé emelik, mint a sepsibesenyői, gelencei, székelyderzsi, sepsikilyéni templomok.
A szacsvai Szent László-legenda részlet a szent király glóriával övezett, koronás portréját őrizte meg a leányrabló, menekülés közben visszanyilazó, föveges kun, deréktól fölfelé épen maradt ábrázolásával. A kép alsó peremén a kun mögött, az elrabolt lány hajfonatos homlokából, szemöldökéből láthatunk néhány vonalat. A két hős közé nagyméretű, lombos fát festett az egykori művész.
Az eddig föltárt jelenet töredékessége ellenére igen gazdag a részletek és utalások megfestésében, pl. László glóriája körvonalán kettétörnek a kun nyílvesszői, a két ellenfél, miközben egymással küzd fölfelé tekint, ugyanarra a pontra, ahol a jórészt elpusztult felületen ruharedő alsó foszlányának vonalai sejlenek. E részlet arra a krónika-elbeszélésre emlékeztet, amelyben a két küzdő hős fölött László és seregei védelmére a Madonna jelenik meg.
További megfigyeléseket az elkövetkező feltárás és restaurálás után lehet majd végezni. Annyit hozzátehetünk még az eddigiekhez, hogy a szacsvai töredék forma és színvilága a gelencei, homoródszentmártoni és a sepsibesenyői Szent László képekkel mutat sok rokonságot, olyannyira, hogy a négy falfestményt akár egy műhely alkotásának is feltételezhetjük.

Jánó Mihály
Sespszentgyörgy

Festőnők az erdélyi művészetben
Teleki Bella (1861 – 1949)

Aki járatos művészetünk két világháború közötti történetében, alighanem találkozott már Teleki Bella és Teleki Ralph nevével, a kiállításaikat kísérő kritikai írásokkal. A húszas-harmincas években a nagybányaiak közösségében, illetve erdélyi városokban jelentkeztek gyakran; festményeik nagyobb gyűjteménye került közönség elé a román fővárosban és Budapesten is, a Nemzeti Szalon tárlatain. A két erdélyi arisztokrata – anya és fia – mindig együtt állított ki, nem rejtegetve, inkább hangsúlyozva a festészetükben kiütköző generációs különbséget. Míg Teleki Ralph pályája, éppen a nagybányai művésztelephez fűződő kapcsolatok révén, a szakirodalomban eléggé jól nyomon követhető1, Teleki Bella portréja árnyékban maradt. Méltatói legtöbbször azt mondják el róla, ami pályájával kétségkívül sorsszerűen függ össze: Párizsban Munkácsy Mihály tanítványa volt, a mesternek talán egyetlen növendéke. Innen már csak nehezen bontható ki e különös életsors, az ígéretes kezdetektől a sok-sok évi hallgatásig s a már idős korban föllobbanó alkotó kedvig és akarásig.
Főúri család tagja, ráadásul nő is. Olyan könnyű helyen áll ilyenkor a minősítő jelző: úri műkedvelő.
Teleki Izabella (Bella) mindenképp több volt a csupán passzióból festegető arisztokrata nőknél. Kezdeti ambíciói és bécsi, párizsi mesterektől nyert alapos tudása már eleve többre minősítették ennél. Az más kérdés, hogy amikor újra dolgozni kezdett, csak nehezen talált összekötő szálakat a századvégi akadémizmus és életének új kerete, a nagybányai környezet s a kolóniabeli törekvések között.
Közel húsz évet élt a művésztelep városában. Tanúja volt a világháborút követő változásoknak, a természetelvűséget töretlenül valló epigonok és újítók összeütközéseinek. Számára kezdetben a szabadtermészeti festés is élményt jelentett. Műtermi iskolázottságú festészetének hagyományos voltán ha alapvetően nem is változtatott, de sokat oldott a nagybányai környezet.
Teleki Bella fordulatos pályaképe, XIX. századi gyökereivel és családtörténeti vonzataival együtt, az erdélyi művészet kanyargós útjaira vezeti el a kutatót – és az olvasót is.
A szerteágazó és népes Teleki család múlhatatlan érdemeket szerzett a magyar történelemben, a magyarság társadalmi és kulturális fölemelkedésében. Tagjai között voltak politikusok, hadvezérek, a szabadság mártírjai, tudós gondolkodók, fölfedezők, közéleti személyiségek, a progresszióra ráérző kiváló gazdálkodók, birtokosok. A grófi címet Teleki Mihály, Apafi fejedelemnek mindenható kancellárja kapta, s a család nagy vagyonát, különálló birtoktesteit is többnyire ő szerezte. Elég ha a későbbiek közül olyan kiválóságokat említünk itt, mint a könyvtáralapító Teleki Sámuelt, a tudós történész Teleki Józsefet, a 48-as idők hősei sorában Teleki Lászlót, Kossuth párizsi követét, Teleki Sándor ezredest, a „vad grófot”, Petőfi koltói barátját, a kufsteini várfogságot méltósággal viselő Teleki Blankát, vagy még későbbről az Afrika-kutató Teleki Samut, a földrajztudós, politikus, miniszterelnök Teleki Pált.
A minket érdeklő családi ág Szatmár megyéből, Kővárhosszúfaluból telepedett át a belső-erdélyi részekre. Ha tehát Teleki Bella ifjúságáról, neveltetéséről akarunk képet alkotni, a kendilónai kastély és a környező birtokos nemesség életét, mindennapjait kell megidéznünk. Teleki Miksa gróf (1813 – 1872), a festőnő apja vette át a ma Kolozs megyéhez tartozó kendilónai kastélyt és élt ott azután mindvégig, népes családjával együtt. Birtokát mintagazdasággá alakította. Azok között az arisztokraták között volt, akik a nagy előd, Wesselényi Miklós szellemében teljesítették ki a gazdaság-átalakítás, a korszerűsítés gondolatát. Egy más korszakban, az önkényuralom, majd a kiegyezés éveiben mutattak föl látványos eredményeket. A magyar családok történetének neves kutatója és genealógiájának összeállítója, Nagy Iván az 1860-as évek derekán így írt Teleki Miksáról: „Egész Kendi-Lóna birtokosa, a gazdasági társulat és szellemi művelődés (népiskola) bőkezű pártolója”.2 Természetes velejárója volt családi életüknek is a műveltség ápolása. A Kővárhosszúfaluban született Miksa gróf anyjától, Brunswick Karolinától kapott erre első indíttatást, de két testvére, a kufsteini rajzaival kiváló tehetséget mutató Teleki Blanka, illetve Emma (De Gerando Ágost felesége) ugyanilyen szellemi körben nevelkedett, az irodalom, a zene és művészetek bűvöletében.
Kendilónán a család benépesítette, belakta a tágas, sokszobás kastélyt. Teleki Miksának második feleségétől, Tatár Máriától (1836 – 1919) öt gyermeke született: Irén, Izabella, Blanka, László és Emma. Izabella, azaz Bella, születését 1861. március 28-án jegyezték be a kendilónai református egyház anyakönyvébe.3
A gyermekéveit, ifjúságát Kendilónán és gyakran a rokoni körben, különösen Koltón töltő Bella grófnő korán tehetséget mutatott a rajzolás, a szépművészetek iránt. Látta azt is, hogy egy korábbi időben, az alig elmúlt biedermeier világban milyen művészi kultúra tette kellemessé és színvonalassá az udvarházak és kastélyok lakóinak életét. Hiszen mindez hozzátartozott a nemes vagy éppen főrangú családok leányainak, fiainak neveltetéséhez. Ismerte nagynénje, Teleki Blanka hagyatékát és nagyanyja, Brunswick Karolina (Charlotte) rajzait és képeit. Ide kívánkozik Lyka Károly találó megjegyzése: „A század első harmadában szinte művész-számba vették a három Brunswick grófkisasszonyt”.4
A szülőotthonhoz közeli rokonság körében többen is voltak olyanok, akik életvitelükkel a művészet gyakorlásában vagy pártolásában mutattak példát. Kendilóna tőszomszédságában, Válaszúton báró Bánffy Ádám működött közre országos vásárok-kiállítások szervezésében, melyeken a magyar háziipar támogatásával tűnt ki, s azokon művészi faragásaival, kerámiáival maga is részt vett. Ez a művészetkedvelő birtokos főúr kastélyának (részben máig megmaradt) berendezésével, belső térképzésével a szecessziós mozgalmakat megelőzve érzett rá a művészi környezetalakítás fontosságára. Válaszúttal szemben, Bonchidán, a Bánffy grófok monumentális kastélya nyílott meg a rokoni látogatások előtt, csodálatos bútorzatával, ős-galériájának képeivel. Alig valamivel távolabbra, a „zsuki földesúr” és rokon gróf Teleki Géza kastélyában még érdekesebb dolgokról lehetett hallani. Teleki Géza az 1890-es évektől szenvedélyes érdeklődéssel fordult a budapesti művészeti élet felé, fővárosi palotáját később felajánlotta a Művészház számára, s a modern törekvéseknek hangot adó egyesületnek igazgatói tisztét is elvállalta.
Teleki Bella művészi ambícióit, terveit apjának korai halála sem nyeste vissza. Lehetősége nyílott rá, hogy húsz éves korában rokonaival, testvéreivel hosszabb külföldi tanulmányútra induljon. „Teleki Bella grófné, a régi erdélyi arisztokrácia tagja – írja egy katalógus előszavában Felvinczi Takács Zoltán – teljes szakszerűséggel folytatta tanulmányait a bécsi Hesslnén, majd Párizsban, Puvis de Chavannes tanítványánál, Paul Baudouinnél és végül Munkácsynál.”5
Úgy tűnik, mintha a családtörténet egy más idősíkban önmagát ismételné, vagy inkább hasonló helyzeteket teremtene. A főúri Teleki család két művészetkedvelő női tagja korának legjelentősebb művészénél képezte magát. Teleki Blanka az 1830-as évek legvégén Kolozsváron Barabás Miklós műtermében tanult, Teleki Bella negyven évvel később Párizsban Munkácsy környezetében dolgozott. Még az is egybevág, hogy különben egyik mesternek sem volt kenyere a tanítás, inkább elzárkóztak minden ilyen kérelem elől. Ha pedig kivételesen bizalmukba fogadtak valakit, a kölcsönös rokonszenv alapján, akkor őt lényük feledhetetlen varázsával ajándékozták meg. Mester és tanítvány együttműködésében nem volt semmiféle iskolás gyakorlat, akár rendszer sem. Láthatták azonban, hogyan dolgozik egy nagy művész, milyen mesterségbeli fogásokkal él, hogyan és milyen környezetben születnek a művek. Barabás az emlékirataiban meghatóan szép jellemzéssel idézte föl a türelmetlenül művészi tudásra vágyó Teleki Blanka alakját,6 míg Munkácsy később is tanácsokat adott és érdeklődött növendéke iránt.
Két évre terjed, 1879 – 1880-ra határolható be Teleki Bellának a Munkácsy környezetében töltött tanuló ideje.7 S bár Lyka Károly egy megjegyzésében arra következtet, hogy a Párizsban tanuló festőnő illetve rokoni köre alkalmilag kért tanácsot a mestertől,8 kapcsolatuk ennél termékenyebb és tartósabb.
Nem kétséges, hogy Teleki Sándor egyengette Bella grófnő párizsi útját, megismerkedését Munkácsyval. A hosszú emigrációjából hazatért 48-as ezredes igencsak ismerős volt a nyugat-európai viszonyokkal. Ugyanakkor tanúja lehetett a fiatal leány egyre növekvő művészi érdeklődésének. Maga is gyakran vendégeskedett Kendilónán, az ottaniak viszont néha egész hosszú időn át otthonoskodtak Koltón.9 Nem véletlen, hogy Munkácsy éppen Teleki Sándornak címezte azt a levelét, melyben tanítványáról tesz említést. „Mit csinál Bella grófnő? – érdeklődik Párizsból, 1881-ben kelt soraiban. – Sok tehetsége van. Kár volna, ha abbahagyná tanulmányait.”10 Erre válaszolva írja Teleki Munkácsynak: „Kegyed ismeri Bellát, felesleges tehát fejtegetnem, hogy miért szeretem annyira; térdemen és szeretetemben nőtt fel… Szorgalmasan dolgozik, de szeretném, ha Munkácsynak méltó tanítványa lenne.”11
Boldog békeidők korát idézi föl a szépíró Justh Zsigmond naplója, melyben a feledhetetlen kendilónai nyarak emlékeinek is helye van. „Ebéd után a Luxembourgon át nekiindulunk Párizsnak, gyönyörű est, bámulatos színpompa. Megállunk a terasse-on, s némán nézünk magunk elé. Majd én beszélni kezdek tavaly ilyenkor átélt kendilónai életemről. Mily artisztikus s mily víg volt. A minden esti cigányzene, a négy elragadó Teleki nővér, a négypáros bálok (mint urak, Teleki László, Árvéd, Almásy Imre és én), midőn Teleki Bellának ültem, ki szintén arcképemet festette – a fehér akácok bódító illata, midőn egy este a négy nővér mindegyike fehér illusion ruhába öltözött, s díszül csak fehér akácvirágokat tett magára, úgy nézvén ki, mint négy gyönyörűséges menyasszony.”12
Az intenzív párizsi tanulóévek idejéből, 1879-ből keltezett a pesti Vasárnapi Újság tudósítása. Bár a pár soros hír tényeiben nehezen ellenőrizhető, Munkácsy, Liszt és más kiválóságok kendilónai meghívása önmagában sokat elárul az ottani kultúrkör színvonalasságáról, a Teleki család és a De Gerando13 ág kapcsolatairól. De álljon itt csonkítatlanul maga a hír. „Érdekes vendégeket várnak nemsokára gr. Teleki Miksáné kendi-lónai vendégszerető kastélyába: Liszt Ferenczet, Munkácsy Mihályt nejével, gr. Zichy Jenőt. A grófné leánya, Bella grófnő Munkácsy vezetése mellett képzi magát a festészetben. Jelenleg Kendi-Lónán időznek: Rogeard francia tudós és Horváth Ignácz, a műegyetem jeles tanára.”14
Teleki Bella ígéretesnek induló pályáján fordulatot hozott házassága és a kendilónai családi körből való kiszakadása. A családnak egy másik ágához tartozó nagybirtokoshoz, gr. Teleki Árvédhez ment férjhez az 1887. év őszén.15 A házastársak az Alsó-Fehér megyei Drassóba költöztek, ahol Teleki Árvéd szenvedélyes földszeretetével birtokán mintaszerűen gazdálkodott. Felesége a festményeit is magával vitte, otthonát díszítette velük, de a gazdaságvezetés, a család, a két épületrészből álló drassói kastély háztartása minden erejét lekötötte.
Példátlanul hosszú időre, harminc évre terjed az az idő, ami alatt semmit, vagy csak ritkán igen-igen keveset dolgozott. Neve kihullott a köztudatból; írás, említés egy-egy sajnálkozó megjegyzésen kívül nem jelent meg róla.16 Mint ahogy gyakran történni szokott, gyermeke, fia neveltetésében, művészeti képzésében igyekezett kárpótolni önmagát. Ralph 1890-ben Drassóban született, és tehetségének első jeleitől anyja foglalkozott vele. A primér művészeti ismeretek átadása után ugyancsak neki volt gondja rá, hogy a legjobb mestereknél és iskolákban, Lausanne-ban, Párizsban, Bécsben és Budapesten tanulhasson. Párizsban 1912 – 14 között Ralph ugyanannál a Paul Baudouin freskófestőnél folytatott tanulmányokat, akinek műtermében huszonöt évvel korábban ő is dolgozott.17
A család helyrehozhatatlan súlyos csapást szenvedett az 1918-as év végén, a magyar államhatalom széthullásakor. Drassót, mint számos más helységet is, a környező románság földúlta, a kastély értékeit, beleértve a festményeket, fölégették. Ez a pusztítás, majd a kisajátító agrárreform földönfutóvá tette a családot. Az átélt tragédia a Teleki házaspár magánéletét is szétbomlasztotta. 1921-ben elváltak, majd anya és fia még ugyanabban az évben Nagybányára költözött.
A korai művekből alig-alig maradt meg valami, cím szerint mindössze kettőt (Női portré, Szénahordás) ismerünk. Hacsak a család leszármazottainál nem kerülnek elő legalább fényképfelvételek, Teleki Bellának Munkácsy festészetéhez kapcsolódó művészi produktuma mindörökre föltárhatatlan marad.
Munkácsyt kell hangsúlyosan vele kapcsolatban emlegetni, mert kései visszaemlékezéseiben is a festőnő őt tartotta példaképének, festészetét a maga számára a leginkább követhetőnek. Miben nyilvánult meg ez a hatás? Mindenekelőtt a tanulmányai során elsajátított alapos rajztudásban, a legkevésbé sem nőies festésmódjában, a portrék mellett a kompozíciós témák iránti fogékonyságában, festéstechnikailag pedig a Munkácsyra közvetlenül utaló barnás-fekete mély tónusok kedvelésében. A francia földön töltött két év alatt olyan fejlődést mutatott, hogy alig húsz éves kora ellenére a Párizsi Szalon kiállításán jelentkezett.18 Adatolható az a tény is, hogy Munkácsy biztatására (talán már otthon) „nagyobb kompozíció” megfestésébe kezdett.19 Az akkori festményekről egy-egy kései kritikai méltatás árul el figyelmet érdemlő részleteket. A fentebb említett korai festmények kapcsán (melyeket Teleki Bella, mint pályaképének útjelzőit, többször is bemutatott) egy 1927-es kiállítási jegyzetében Dénes Sándor arról ír, hogy azokon Munkácsy bitumenes színei fedezhetők föl.20 A Szénahordás (Szénásszekér címmel) a Nemzeti Szalon-beli 1935-ös kiállításon is helyet kapott. Ez alkalommal írja Felvinczi Takács Zoltán, hogy a Munkácsyra utaló képek és tanulmányok, melyek „világtól elvonult életet éltek a drassai kastély falain”, mígnem az 1918-as forradalom áldozatai lettek, „a régi Erdéllyel pusztultak el.”21
A két Teleki nagybányai élete, mely mintegy másfél évtízedre terjedt, minden más élménytől és tapasztalattól különbözött. Anyagi viszonyaik igencsak szerények voltak, de új környezetükben kötöttségektől szabadon dolgozhattak. A művésztelep pedig számukra is a részvétel és alkotói megnyilatkozások lehetőségét nyújtotta. Egy csendes házban, a Liget melletti Erdődy villában (a Ligetköz 10. sz. alatt) rendezték be otthonukat és műtermüket. Teleki Bella a rá jellemző vitalitással és derűvel építette újra életüket. Kirándult, sportolt; kezdeményezésére hozták létre Nagybánya első teniszpályáját a Ligetben.
Oly sok évi szünet után újból odaállt a festőálvány elé. Hatvanévesen kezdett ismét dolgozni, ám első képeit idegeneknek még nem engedte megnézni. Azután, hogy bátorságra kapott, a művésztelep tárlataira küldött be olaj- vagy pasztellképeiből. Öt-hat év múltán fiával együtt szervezték meg egymást követő közös kiállításaikat.
A kolónia tagjainak társaságában 1923 és 1929 között hét alkalommal láthattak Teleki Bella festményeiből. Nemcsak Nagybányán állított ki velük, hanem a művésztelepi festőközösség 1923-as temesvári és 1929-es brassói tárlatán is.
Teleki Bella és Teleki Ralph közös kiállításainak sorát 1927 nyarán műtermi bemutatkozásuk nyitotta meg. Ötven festményt mutattak be, s ez a tárlat először kínált alkalmat arra, hogy a kettejük közötti – művészetükben is megnyilvánuló – nemzedéki különbségről számot adjon. 1930 tavaszán Kolozsváron már gyűjteményes kiállításra vállalkoztak.22 Tekintélyes képanyag, 130 mű került közönség elé egy évvel később Bukarestben, a Hivatalos Szalon (Salon Oficial) helységeiben. Erről az 1931 márciusában szervezett tárlatról az író és publicista, Kakassy Endre, akkoriban a kolozsvári Keleti Újság bukaresti tudósítója tájékoztatta a magyar közönséget. „A képek két hatalmas termet töltenek meg: az utóbbi évek legnagyobb és legteljesebb magyar képkiállítása nyílt meg tehát ezen az előkelő helyen, hol a román képzőművészeti termelés legjava szokott évente fölvonulni.”23
Bár körülményesen, szállítási és egyéb adminisztratív gondok közepette, de lehetőségük nyílott rá, hogy Budapesten is bemutatkozzanak. A Nemzeti Szalon 1922-ben szervezett Erdélyi művészek című kiállításáról van szó és ugyanott 1935-ben Négy erdélyi művész tárlatáról. Csoportkiállításokról volt ugyan szó, ám Teleki Bella mindkettőre 40-40 munkát, egyéni bemutatkozásra elegendő képet vitt magával. Különösen a Négy erdélyi művész (Teleki Bella és Ralph, Lőte Éva, Varga Nándor Lajos) tárlatának volt jelentős visszhangja és színvonalas, a szétszóródott magyar arisztokráciát is egybegyűjtő közönsége.
A két kiállítás katalógusa, méltatások számbavétele, reprodukciók segítenek véleményt alkotni Teleki Bella nagybányai korszakáról. Csupán megközelítésekről lehet szó itt is, mert a képek szétszóródtak, ismeretlen helyen lappanganak. A család áttelepedése Magyarországra, majd Teleki Ralph 1956-os svédországi emigrációja kevés teret ad az eredményes kutatásra. Ami bizonyos: a festőnő, már idősebb kora ellenére elég gyorsan asszimilálta a kortárs nagybányai festészet számára újdonságot jelentő, ám végsősoron hagyományos természetelvű értékeit. Festményei megvilágosodtak és megszínesedtek. S mivel az olaj nehézkessége vissza-visszahúzta a múltba, gyakran pasztellben dolgozva váltott hangot.
A rajz precizitásának tisztelete és a műteremfestészet ki nem oltott hagyományai teszik kétarcúvá, egyensúlyában átlibbenővé ezt a kései és nem nagyigényű festészetet. Így váltakoznak finom úri szobabelsők (Kandalló mellett, A nagy karosszékben, Szendergő) artisztikus csendéletekkel (Crocusok, Dáliák, Gyümölcsök, Rózsák és őszirózsák) jellegzetes nagybányai motívumokkal (Este a hegyekben, Kertrészlet) vagy sportéletének témáival (Síző leány). Környezetének ihlető nagybányai témáival szemben a múlt nem halványul el soha. Olykor hollandizmusok kísértik meg (Könyvtárban) és zsánerjelenetek (Mosogató leány). Nagybányai témáinak földolgozásában festészete nem több és nem kevesebb a kolónián vele együtt dolgozó kismesterek annyira ismerős képalkotásánál.
Az 1935-ös Nemzeti Szalon-beli kiállítás sikere bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a két Teleki nem sokkal később áttelepedjék Magyarországra. Teleki Ralph jelenléte 1937-ig követhető a nagybányai kolónián.24
Teleki Bella 1949. február 16-án, 88 éves korában egy kórházban, Rákospalotán hunyt el.

Murádin Jenő
Kolozsvár

Jegyzetek

1. Szíj Rezső: Teleki Ralph. Művészettörténeti Értesítő, 1976/1; Murádin Jenő: Nagybánya – A festőtelep művészei. Miskolc, 1994.
2. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. XI. köt., Pest, 1865. 88. l.
3. A kendilónai ref. Egyház anyakönyve a kolozsvári Állami Levéltárban hiányosan maradt meg; ezekből a korai évekből nem találunk benne adatokat. Más forrásokból azonban pontosítható a család tagjainak életrajza. L. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. IV. köt. Bp., 1998. 92-93.l.
4. Lyka Károly: Magyar művészet 1800 – 1850. A táblabíró-világ művészete. Bp., é.n. 87.l.
5. Felvinczi Takács Zoltán: Erdélyi művészek. Négy erdélyi művész kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon, 1935.
6. Márkosfalvi Barabás Miklós Önéletrajza. Kolozsvár, 1944. 160-161.
7. Művészeti Lexikon. Szerkesztette Éber László, társszerkesztő Gombosi György. II. köt. Bp., 1935. 525.l. Teleki Bella az 1878-as év őszén utazott testvéreivel Párizsba és kezdte meg ott tanulmányait. Munkácsyval a következő évben ismerkedett meg. Magyar Polgár, 1879. júl. 20.
8. Lyka Károly: Munkácsy. Bp., 1964. 24. l.
9. Teleki Sándor és a család kendilónai rokonsága közötti kapcsolatra több adat is egyértelműen utal. A 48-as idők hőse sokszor ült vendégszerető asztaluknál. Emlékeim című könyvének 2. kötetét, melyet a Petőfi Társaság adott ki, Teleki Miksának ajánlotta. Annak özvegyéről elmondja, hogy mint páratlanul jó anya, nemcsak gyermekeiről gondoskodott, hanem az ő beteg édesanyját is ápolta. (Teleki Sándor: Egyről-másról. II. köt. Bp., 1882. 179.l.)
10. Teleki Sándor: Levél Munkácsyhoz. Ellenzék, 1881. dec. 24.
11. U.o.
12. Justh Zsigmond naplója. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátta Halász Gábor. Bp., é.n. 249. l. (A naplórészlet bejegyzésének dátuma 1888. máj. 16.)
13. De Gerando Ágost fia, a neves földrajztudós, De Gerando Attila Teleki Bella nővérét, Irént vette nőül.
14. Vasárnapi Újság. 1879. 484. l.
15. A kendilónai ref. egyház esketési anyakönyve szerint (Kolozsvári Állami Levéltár) a 23 éves Teleki Árvéd és a 27 éves Teleki Bella házasságkötésére 1887. október 8-án került sor. Az egyik tanú de Gerando Imre Ágost.
16. Justh Zsigmond naplója, i. m., 369. l.
17. Murádin Jenő: Nagybánya – A festőtelep művészei. Miskolc, 1994. 94-95. l.
18. Művészeti Lexikon (Éber – Gombosi), i.h.
19. Gr. Teleki Bella. Kelet, 1880. nov. 4.
20. (d.s) [Dénes Sándor]: Teleki Bella grófnő és gróf Teleki Ralph kiállításán. Szamos, 1927. júl. 28. – Dénes Sándor (1880 – 1944) a nagymúltú Szamos c. szatmári napilap szerkesztője és tárcaírója volt.
21. Felvinczi Takács Zoltán, i.h.
22. A mintegy 160-170 festményt és grafikát bemutató tárlat a Piarista Főgimnázium termeiben nyílt meg, mely alkalommal az erdélyi sajtóban több méltató írás foglalkozott a két generáció arisztokrata művésztagjainak alkotásaival.
23. Kakassy Endre: Teleki Bella grófnő és Teleki Ralph nagybányai festőművészek bukaresti képkiállítása. Keleti Újság, 1931. márc. 8.
24. Teleki Ralph 1956-tól 1982-ben bekövetkezett haláláig feleségével és lányukkal, Carlával Stockholmban élt.


	2001. II. ÉVFOLYAM 4. SZÁM (7.)
www.erdelyimuveszet.ro Az Erdélyi Művészet hatodik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza magánszemélyek és a magyarországi Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, P. Buzogány Árpád. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-66-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	AZ ELSŐ KOLOZSVÁRI (ÉS ERDÉLYI) CSOPORTOS KÉPKIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETE 1883-BÓL Az 1800-as évek második felében Kolozsváron három igen jelentős művészettörténeti esemény zajlott le: az 1859-ben létrehozott Erdélyi Múzeum Egyesület Mikó Imre által adományozott múzeumkerti hajlékában, Bánffy Dénesné hagyatékából származó 59 darab festménnyel 1 megalakult Kolozsvár első, illetve Nagyszeben után, Erdély második nyilvános képtára; 2 1883 februárjában a Farkas utcai Katolikus Líceum emeleti termeiben megrendezték Kolozsvár (és Erdély) első csoportos képzőművészeti kiállítását; 1900. május 24-én több mint egy évtizedes huzavona után „a szépművészetekkel foglalkozók és műbarátok köréből” Wesselényi Miklós elnöklete alatt megalakult Erdély első képzőművészeti szervezete, a Szépművészeti Társaság.3 1938-ban a Barabás Miklós Céh Kolozsváron megnyílt képzőművészeti kiállításának katalógusa szerint Erdélyben az első tárlatot 1890-ben rendezték. Ez a dátum a későbbiekben így terjedt el és állandósult a témát tárgyaló bel- és külföldi szakirodalomban.4 Csakhogy – mint látni fogjuk – ez az adat kiigazításra szorul. A korabeli helyi sajtóból megtudhatjuk, hogy az első kolozsvári „műkitétel” már 7 évvel korábban, 1883. február 9-én nyitotta meg kapuit, amikor az Országos Képzőművészeti Társulat irányítása alatt 43 képzőművész közel 250 alkotása került bemutatásra. A kiállítók közül hárman: Melka Vince, Kőváry Endre és Sárdi István helybeli festőművészek külön teremben, 40 munkájukkal szerepeltek. Egy kiállítás, mely közel háromszáz, javarészt jó nevű művésztől származó alkotást mutat be, manapság is jelentős kulturális eseménynek számít. Mennyivel inkább szenzáció lehetett száz évvel ezelőtt, amikor ráadásul először rendeztek csoportos képkiállítást Kolozsváron. Műtárgyakat elvétve már korábban is bemutattak, és tudomásunk van egy 1853-ban megnyitott iskolai diákrajz kiállításról is. Ekkor az egykori „Normál rajzoda” rajztanára, Simó Ferenc (1801–1869) az iskola tantermeiben növendékeinek munkáiból 133 képet állíttatott ki.5 Tíz évre rá, 1863-ban a Simó Ferencné elnöklete alatt megalakult „Kolozsvári Nőegylet” évenként megrendezésre kerülő „munka és termény műtárlatain” rendszeresen állítottak ki képzőművészeti alkotásokat is. 1874 végén, illetve a következő év elején a Bukarestben élő Szatmári Papp Károly mutatta be képeit a Redoute (ma Néprajzi Múzeum) épületében.6 1882-ben Pákei Lajos műépítész, városi főmérnök kezdeményezésére egy 7 tagú rendezőbizottság is alakult,7 mely a fiatalon elhunyt kolozsvári színésznő, Keller Ilona (1860–1880) síremlékének felállításához szükséges anyagi fedezetet egy helybeli művészek munkáiból összeállított kiállítás belépőjegyeinek árából, illetve az esetleges képvásárlásokból kívánta előteremteni. „A rendkívül érdekesnek ígérkező művészeti kiállítás” 8 ez ideig ismeretlen okokból elmaradt, de úgy látszik, egy képzőművészeti tárlat megvalósításának eszméje pozitív visszhangra talált a városatyák soraiban. Ugyanis, amikor 1882 áprilisában a sajtó szétröppenti a hírt, hogy az immár húsz éve megalakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat bizottságot nevezett ki a „vidéken rendezendő képkiállítások ügyeiben”, 9 illetve az első székesfehérvári, debreceni és nagyváradi tárlatok megvalósításának feltételeit tárgyalja,10 a Kolozsvári Közlönyben (1882. május 14., 52. sz.) a város notabilitása felkéri a Társulat vezetését egy kolozsvári kiállítás megrendezésére is. Hónapokig tartó egyeztetés után a helyi lapok 1883. január 11-én közlik a hírt, mely szerint: „Zichy Jenő mint a vidéki képkiállítás rendezőbizottság elnöke ma értesítette Minorich Károly polgármestert, hogy a jövő február hó elején városunkban szándékoznak rendezni képkiállítást. Egyszersmind felkéri a polgármestert, hogy a kiállításra alkalmas termet jelölje ki”.11 A felkérésre szokatlanul gyorsan reagált a város vezetése: még ugyanaznap egy 14 tagú rendezőbizottságot nevezett ki az előkészületek megszervezésére.12 A rendhagyónak ígérkező esemény megtörte a sajtónak, a képzőművészetek iránt ez ideig mutatott közönyét. Jó nevű tollforgatók, tanárok és közéleti személyiségek terjedelmes írásokban méltatják a kiállítás megrendezésének jelentőségét; 13 egymást túllicitálva, valóságos híráradattal halmozták el az olvasókat. „A képkiállítást a képzőművészetek iránt való érzék felköltésének tekintetéből üdvözöljük Kolozsváron. Hisszük, hogy jó eredménye lesz”, írja a Kolozsvári Közlöny január 12-i száma, hozzátéve „nem ilyen későn kellene hozzánk elérkeznie képkiállításnak”. Az Ellenzék szerkesztője a lap január 19-i számában azon reményének ad hangot, mely szerint „a kiállítás Kolozsváron fog legszebb sikert elérni”, míg a Magyar Polgár cikkírója megelégedését fejezi ki azért, hogy a „város hatósága rögtön egész készséggel karolta fel a kiállítás ügyét, mely Kolozsvár közösségére igazán nagy varázserőt gyakorol”. Az előkészítő bizottság számára külön gondot okozott a helyszín kiválasztása. Mivel a városban nem volt szakszerű kiállítóterem, a három szóba jöhető helyszín közül az Erdélyi Múzeum Egylet helyiségei méretük miatt nem voltak alkalmasak, a Redoute termeit az esedékes bálok miatt nem sikerült megszerezni, s így a bizottság végül a Bel-Farkas (Kogălniceanu) utcai Katolikus Líceum (ma Báthory István Líceum) emeleti dísztermét és a mellette levő rajztermet jelölte ki e célra. A szervezés folyamán a „lokálpatrióták is hallatnak magukról”, felkérve a szervezőket a „helybeli művészi erők bevonására, kiknek festményei bizonyára beillők a kiállítás keretébe”. Véleményük szerint ez annál is indokoltabbnak látszik, mivel „ez úton a helyi érdeklődést, s az általános sikert is inkább biztosítaná a kiállítás magának”.14 Január végére az események felgyorsultak. A hónap utolsó napjaiban érkezett Kolozsvárra Hutera Béla műépítész, a társulat műtárosa, ki egyben a kiállítások megrendezéséért is felelt, valamint Margitay Tihamér és Mesterházy Kálmán festőművészek, akik magukkal hozták a kiállítás képanyagának jelentős részét, 160 db. festményt. Ezt követően került bejelentésre a tárlat megnyitásának időpontja, amelyet február 7-re terveztek. A képeket január 31-én szállították az iskola termeibe, másnap „Hutera és Sárdi már ki is csomagolták a képeket”. Három nap múlva „az eddig megjött képek már a falakon is vannak” írják a lapok. A következő nap a termek feldíszítésével és a szoborművek elrendezésével telt, míg a helyi művészek képeinek elrendezésére február 6-án került sor. Február 7-én a szervezőbizottság méltó büszkeséggel jelentette, hogy „a feladatot időben teljesítette”. A kiállítás megnyitójára 1883. február 9-én került sor, amikor „több mint 400 érdeklődő, élükön a kolozsvári intelligencia több tagja, köztük hölgyek is” 15 (így!) jelenlétében, az Országos Képzőművészeti Társulat elnökének, illetve Kolozsvár polgármesterének az esemény jelentőségéhez méltó köszöntőivel nyitották meg Kolozsvár és Erdély első csoportos bemutatkozását. A kiállítást március 10-ig tartott. Több mint 2000 látogatója volt. Plakátot és katalógust is nyomtattak ez alkalomra.16 Jelentőségét, illetve hatását a képzőművészetek fejlődésére napjainkban szinte lehetetlen pontosan felmérni.17 Kolozsvár és a környező városok (Dés, Torda, Marosvásárhely, Szamosújvár, stb.) kiállítás látogatói ez alkalommal olyan mesterek műveivel ismerkedhettek meg, mint Munkácsy Mihály,18 Brodszky Sándor, a Munkácsy és Zichy tanítvány Feledi Tivadar és Feszty Árpád, az ekkor már Ráth–díjas Aggházy Gyula és Spányi Béla, a festészetet Benczúrtól és Székely Bertalantól tanuló, bukaresti születésű Vajda Zsigmond, a Barabás Miklós tanítvány Telepy Károly, a kolozsvári születésű Vastagh Géza neve mellett ott szerepelt a romantikus történeti festészet első jelentős képviselője, Than Mór, portré–festészetünk egyik legjobb művelője id. Vastagh György, és egy „bizonyos” Hollóy S., kinek „Ül a juhász a szamáron című kis képe olyan, melyet nem lehet sem jónak, sem rossznak mondani”.19 A sajtó – érthető módon – megkülönböztetett figyelmet fordított a helyi festőművészek munkáira, illetve azokra az alkotókra, akiket egykoron szoros szálak fűzték a szamosparti városhoz. Ez utóbbiak közé tartózik a szegedi születésű id. Vastagh Géza (1834–1922), aki bécsi tanulmányévei után, 1859-ben Kolozsvárra költözött, itt alapított családot, 20 és nyitott műtermet. Előbb Veress Ferenc (1832–1916) fotográfussal, majd Sikó (1818–1900), illetve Urlaky János (1827–1874) festőművészekkel dolgozott. 1870–ben, a budapesti és bécsi kiállításokon elért sikereket követően, előbb Bécsbe, majd a magyar fővárosba költözött, ahol közel fél évszázadon át jó nevű műtermet tartott fenn. Így érthető, hogy 1883-ban a helyi sajtó talán némi túlzással „hosszú idők óta legjobb kolozsvári festő”-nek titulálja őt, s elnézi neki, hogy erre a kiállításra mindössze egy kisebb arcképet küldött.21 Fia, Vastagh Géza (1868–1919) a kiállításon bemutatott húsz, különböző állatokat megörökítő képe, mintegy pótolni igyekszik apja mulasztását. „Általános nézet, hogy egy nagyra hívatott állatfestő művész első kísérletei állnak előttünk”, írja a Kolozsvári Közlöny február 11-i száma. Művészettörténeti kutatásunk rovására írható, hogy a kiállítás három kolozsvári művészéről csak igen keveset tudunk. Melka Vince, Sárdi István és Kőváry Endre, annak ellenére, hogy mindhárman „akadémiai festők” voltak, azaz különböző felsőoktatási intézményekben tanultak, majd hosszú évtizedeken át Kolozsvárott, illetve Erdély szerte is sokat dolgoztak, e mellett iskolákban és egyetemen tanítottak, illetve dolgoztak, hírük nem igen terjedt túl a város határain, életük és munkásságuk jobbára elkerülte az utókor figyelmét, és személyük lassan a feledés homályába merült. A három kolozsvári művész közül a csehországi Neu Benatky-ban 1834-ben született Melka Vince az ismertebb. Neve először, 1880-ban bukkant fel,22 majd ezt követően, két évtizeden át életéről és munkásságáról elég rendszeresen tájékoztattak a helyi újságok.23 A mintegy félszáz kisebb-nagyobb híradás mellett, 1911. szeptember 25-én Kolozsváron bekövetkezett halála után Richter Aladár,24 Felszeghy Dezső,25 Kuszkó István,26 Constantin Beu,27 Negoiţă Lăptoiu 28 és Sas Péter 29 voltak azok, akik részletesebben is foglalkoztak a művész életével és munkásságával.30 Prágai, bécsi és drezdai tanulmányévei után Kolozsvárra 1868 körül 31 Jósika Samu révén került. Hamarosan jó művészi hírnevet szerzett magának. Meghívások egész sorának eleget téve, többek között még Rudolf trónörököst is elkísérte a híres görgényi vadászataira,32 utóbb több nagyméretű képet festett Bánffy Ádám válaszúti kastélyának ebédlőjébe. 1879-ben már a kolozsvári tudományegyetem tanszékén találjuk, ahol különböző természettudományi jellegű rajzok tucatját készítette el. Az első kolozsvári képkiállításon, a helyi kritika „szerfelett sajnálatára (...) Melka Vince úr, aki valójában büszkesége lehet Kolozsvárnak (...) nem jelent meg valami nagyobb festményével. A kitett kisebb, vázlatszerű képek (...) egy pár csinos aquarelle tanulmány és egy olajba festett képrészlet [A havasi vadász – M.S.Cs.], valamint az egyik jelenleg munkában levő képének szénkartonjáról készült fényképe (...) nem nyújtanak elég tájékozódottságot a közönségnek szép tájképfestői tehetségéről. Tudtunkkal az összes erdélyi részekben Melka úr az egyetlen, aki sokszor hónapokig egy-egy havasi kunyhóban, vagy rögtönzött fasátorban élve kiaknázza a bájos országrész roppant számú tájkép-sujet-it.” 33 A Melka Vincénél fiatalabb Sárdi Istvánról egyetlen átfogóbb tanulmány sem látott ez ideig napvilágot, s – bár szívesen írogatott 34 – a kor szokásaitól eltérően, nem hagyott hátra önéletrajzot. Annak ellenére, hogy a korabeli sajtó 1863-tól kezdődően 35 rendszeresen említi a művész nevét,36 személyével kiemelten csak halálakor foglalkozott.37 Pedig Sárdi a legképzettebb kolozsvári művészek közé tartozott. 1843. február 16-án született Torockón,38 ahol apja unitárius lelkész volt. Iskoláit a kolozsvári Unitárius Főtanodában végezte 1863-ban, majd öt éven át ugyanitt rajztanárként dolgozott. 1868 és 1870 között hittant tanult, közben gr. Forgách Kálmán gyermekeinek házitanítója volt. 1870 júliusában, állami ösztöndíjjal, Bajorországba utazott, előbb Nürnbergben, majd 1872-től a müncheni művészeti akadémián tanult. 1874 elején visszatért Kolozsvárra, ahol 1892-ig, „elbetegedése és munkaképtelenné válása következtében” nyugdíjazásáig, a helyi Tanítóképző tanára volt.39 Sokat dolgozott, munkái közül talán a Főtér egykori reneszánsz házait ábrázoló festménye, illetve az 1874. évi kolozsvári tűzvészt megörökítő rajza a legismertebbek. Zsánerképei mellett számos arcképet festett, közülük Mikó Imre (1876), Kriza János (1877), Sámi László (1882), Kossuth Lajos (1884), Deák Ferenc (1885) portréja az unitárius püspökségre, illetve a kolozsvári múzeumba került. Az 1870-es években erdélyi vonatkozású rajzait közölte a Vasárnapi Újság is. Az 1883. évi kolozsvári kiállításon Sárdi 11 munkáját mutatta be. „A különböző műfajokból, melyek közül a genre képek és arcképek a müncheni akadémia által éremmel kitüntetett akadémiai tanulmányok positiv bizonyságai annak, hogy a helybeli festőink legfiatalabbika már külföldön elismerésben részesült (...) Pihenő vadásza, Csikosa, és Női akt tanulmánya élénk felfogást és jó színérzéket mutatnak, de általában a látogató közönség részéről legtöbb tetszést nyert Téli estvén című képe, A gyertya mellett olvasó anyóka. Arcképei közül (...) Deák Ferenc és Sámi László jeleseink arcképe (...) a többi arcképei kolozsvári polgárokról vannak festve.” 40 A három kolozsvári kiállító közül Újtordai Kőváry Endréről – Kőváry László történetíró testvéréről – tudunk a legkevesebbet. Személye nem tartozott a kivételes tehetséggel megáldott festőművészek közé, de gazdag és szerteágazó munkásságát külhoni akadémiákon szerzett alapos szakmai ismeret jellemzi. Annak ellenére, hogy tanulmányéveit kivéve egész életét Kolozsváron élte le, több mint fél évszázadon át hűséggel és szorgalommal szolgálta a várost, a korabeli sajtó – igaz elég rendszeresen 41 – de két-három soros híradásnál többet nem igen közölt róla. Szerencsés kivételnek számítanak a helyi lapok, éppen az 1883. évi kiállítás alkalmával közölt bővebb tudósításai, ahol a helyi művészsorsok mostoha volta ellen kifakadó riporterek szuggesztív képet adtak Kőváry „a moderzsúrnál-féle igények útvesztőjében bolyongó” és ez által egyfajta kisvárosi ízléstől átitatott művészetéről. „Kőváry Endre arckép festőnk több kisebb-nagyobb arcképét állította ki, melyek egytől-egyig szorgalommal vannak megfestve, úgy élő alakok, mint fényképek után. Képein a részletek gondosan vannak kidolgozva, néha talán túlságosan aprólékosan, mi tagadhatatlanul élő bizonyságai annak, hogy a lelkiismeretes festő vajmi gyakran kénytelen a modus-vivendi miatt saját felfogását feláldozni és a megrendelőnek lapos ízlését kielégítendő, a kivitelben olyan irányba terelődni, mely a művészi alkotás kárára van.” 42 Még ennél is pontosabban fogalmaz a Kolozsvári Közlöny szókimondó újságírója a lap március 1-jei számában, aki szerint „Kőváry az arcvonások eltalálásában rendkívül szerencsés (...), de egy magasabb művészi szempontból nem minden tekintetben bírálhatatlan. Portréinak közepes művészi értékét első sorban a megrendelők convencionális, művészeti követelményeknek vajmi ritkán megfelelő” ízlésében látja, s így folytatja: „(...) oly körülmények között, amidőn a közönség a szigorú hasonlatosságra fekteti a legnagyobb súlyt, igen kevés tere marad az alkotó erőnek. Mert a közönség nagyrésze zokon veszi a festőtől, ha nem ragaszkodik az utolsó részig tárgyához és sokszor egy családi arany lánc, vagy értékes csipke kirívó kidolgozására nagyobb súlyt fektet, mint a képen levő összhangra”. Kőváry Endre 1832-ben született Tordán, és 1918. augusztus 3-án hunyt el Kolozsváron.43 A helyi sajtóban neve legkorábban 1859 tavaszán bukkant fel, amikor „a fiatal, tehetséges festészünk”-ről ír, aki „immár két éve képzi magát Bécsben a képzőművészeti akadémián.” 44 Kolozsvári műtermét valamikor az 1860-as évek elején nyithatta meg. Az Erdélyi Posta 1863. december 10-i száma arról tudósítja olvasóit, hogy „a tavasz óta báró Radák Ádám ózdi kastélyában családi portrékat festő (...) jeles ifjú festészünk visszatért körünkbe, s műtermét a Híd (Dózsa György) utca 315. számú házban nyitá meg”. Ezt követően évtizedeken át egyik keresett művésze volt a városnak, „aki – risum tenaetis – magyar festő létére házat is vett művészetéből”.45 Az egykori Sétatér utcai műterem lakása a 19. század végén a helyi képzőművészeti élet egyik központja volt. Itt ismerkedett meg a festészettel Veress Zoltán, Marschelek Endre, Pielle Róbert, stb., és ebben a műteremben formálódott az erdélyi Szépművészeti Társaság alapításának gondolata is. Miklósi-Sikes Csaba Kolozsvár–Sümeg Jegyzetek 1. Útmutató az Erdélyi Nemzeti Múzeum Képtárában. Művészettörténeti bevezetéssel ellátta dr. Rózsaffy Dezső. Összeállította: MERÉSZ Gyula. Kolozsvár 1913. 30. 2. Erdély első nyilvános képtárának létrejötte a szebeni Samuel Brukenthál (1721–1803) nevéhez fűződik, aki Erdély kormányzósága idején (1777–1787), pontosabban 1785-ben építteti Szeben város nagy piacán impozáns barokk palotáját, ahol – mint végrendeletében meghagyta – értékes magángyűjteményét „bizonyos napok, bizonyos óráiban” közszemlére kívánja bocsájtani. A múzeumot végül is 1817-ben nyitották meg. (Mic ghid prin muzeul Brukenthal, é. n. Sibiu) 3. Ellenzék, 1900, 118. szám. A Szépművészeti Társaság alelnökei: Pákei Lajos műépítész és Feilitzsch Arthur. A hattagú igazgatói tanácsba helyet kapott: Kőváry Endre, Melka Vince és Marschelek Endre festőművész is. 4. MURÁDIN Jenő: A Barabás Miklós Céh, Bukarest 1978.5.1.GERGELY Attiláné, BATKAI Julianna: Az országos Magyar Képzőművészeti Társulat a művészeti élet irányító intézménye (1880–1990) Ars Hungarica, 1979, 2. szám, 308. 5. Hetilap, 1853, 37, 39. sz. 6. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916. Székelyudvarhely 2001. 41. 7. Békessy Károly, Hegedűs István, Hory Béla, Kloess (Klősz) József, Melka Vince, Sárdi István, Szász Béla 8. Magyar Polgár, 1882. április 8. 9. Kolozsvári Közlöny, 1882. április. 15. 10. Az első „vidéki kiállítás” 1882, december 4-én nyílt meg Székesfehérváron (Székesfehérvár és Vidéke, 1882. 138. 140, 142. 143. 145. sz. 11. Magyar Polgár, 1883. január 11. 8. sz. 12. Tagjai között ott találjuk Pákei Lajos építézt, Melka Vince, Kőváry Endre és Sárdi István képzőművészeket, Veress Ferenc fényképészt, Váradi Károly tanfelügyelőt, valamint Hegedűs István és Éltes Károly egyetemi tanárokat. 13. JAKAB Elek: A kolozsvári képkiállítás ügyéhez. Magyar Polgár, 1883. január 14; VÉGH Lajos: Néhány szó festészetünk érdekében. Ellenzék, 1883. február 28., stb. 14. Kolozsvári Közlöny, 1883. január 14. 15. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 9. 16. „Az érdeklődést fokozni fogja az is, hogy a képeket az elrendezés szerint új számokkal látták el, s új katalógust nyomattak, melyek segítségével a kiállítás könnyen áttekinthető, s melyben a kolozsvári festők művei is fel vannak tüntetve”. Magyar Polgár, 1883. február 22. 17. A kiállító művészek névsora: Aggházy Gyula, Bartók Lajos, Bruck Lajos, Brodszky Sándor, (Deák-) Ébner Lajos,, Egervári Potemkin Ágost, Eisenhut Ferenc, Feledi Tivadar, Feszty Árpád, Greguss Imre, Hollósy S., Kimnach László, Karlovszky Bertalan, Kiss György, Konek Ida, Ligeti Antal, Margitay Tihamér, Markó András, ifj. Markó Károly, Mesterházy Kálmán, Mészöly Géza, Molnár József, Rinyi Ede, Spányi Béla, Sterió Károly, Szobonya Mihály, Szentgyörgyi Ilona, Than Mór, Telepy Károly, Tölgyessy Arthúr, Udvarlaky Béla, Újházy Ferenc, Vágó Pál, Vajda Zsigmond, Valentiny János, Vastagh Géza, id. Vastagh György, Wagner Sándor, Wolfram I., 18. Munkácsy képe magángyűjteményből került a kiállításba. „Ezt a képet a mester több évvel ezelőtt festette, s Velis helybeli vízgyógyász fiának arcképét ábrázolja”, írja az Ellenzék február 3-i száma. 19. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 11. 20. Az Erdélyi Posta 1863. október 8-i száma szerint: „Vastagh György, a hazánkban általánosan ismert művész megtartá esküvőjét Schell Lujza kisasszonnyal”. 21. Kolozsvári Közlöny, 1883. február 11. 22. BAYARD: Egy kolozsvári műteremben Látogatás Melka Vicénél. Ellenzék, 1880. október 15. 23. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19. századi Kolozsváron. Sümeg 1998. 181. (Kézirat részletes irodalommal 38–39.) 24. Melka Vince. Kolozsvári Hírlap, 1911. szeptember 26.; Melka Vince emlékezete. Erdélyi Múzeum Egylet Évkönyve. 1912. 77–80. 25. Melka Vince. Erdélyi Lapok, 1911. október 15. 559–601. 26. A Vasvári kápolna oltárképe. (Vasvári Pál megölésének helyén emelt kápolna oltárképét Melka Vince festette 1892-ben). Ellenzék, 1912. július 8. 151 sz. 27. Romănia în arta pictorului Vlaceslav Melka. Tipografia. Cartea Romănească din Cluj. Sibiu 1944. 28. Realităţi Transilvănene reflectate în creaţia lui Vleceslav Melka. In. Incursiuni în arta plastică Transilvană. Cluj 1981. 22–34; 29. Melka Vince festőművészről. Művelődés, 1995. április-május. 17–18.; Kelemen Lajos levele Lyka Károlyhoz. Melka Vincéről. (Sass Péter közlése). Művelődés, 1995. április-május. 19–21. 30. A szignó nélkül megjelent írások közzül: Gráf Jakab és Melka Vince. Újság, 1901. december 12.; Melka Vince emlékkiállítás. Ellenzék, 1912. február 3. 26. sz.; Vlaceslav Melka. Carpat,. 1934. 6. és 12. sz. 1934. 4. sz. 31. NN: Új rajziskola és oktató. Magyar Polgár, 1868. szeptember 16. 110. sz. 32. HE: Atelier látogatások. Melka Vince. Kolozsvár, 1900. február 22. 52. sz. 33. Kolozsvári Közlöny, 1883. március 1. 34. A kolozsvári sajtóban megjelent írásai: Mátyás király szobra. (a müncheni Schwantthaller Mátyás-szobráról) Ellenzék, 1882. augusztus 1. 173. sz.; A közízlésnevelésről. Kolozsvári Közlöny, 1882. november 17. 205. sz.; A pusztulás helye. (a torockói tűzvészről). Kolozsvár, 1887. május 5. 107. sz.; A festőművészetről, tekintettel a Nemzeti Szalon képkiállítására. Ellenzék, 1895. május 24. 117. sz. stb. 35. Korunk, 1863. október 7. 118 sz. 36. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19 századi Kolozsváron. Sümeg 1998. 181. (Kézirat irodalommal 47–49.) 37. Ellenzék, 1901. április 9. 80. sz. 38. MURÁDIN Jenő: Sárdi István. Korunk, 1979. 12 sz. (széljegyzet) 39. Értesítvény a Kolozsvári Állami Tanító-képezde 24-ik tanévéről. Kolozsvár 1895. 38–39. 40. Magyar Polgár, 1883. március 6. 41. MIKLÓSI-SIKES Csaba: Festőművészek, műtermek a 19 századi Kolozsváron. Sümeg. 1998. 181. (Kézirat irodalommal 32–35.) 42. Magyar Polgár, 1883. március 11. 43. Nekrológja a Keresztény Magvető 1918. évf. V. kötetében. 168. „Újtordai Kőváry Endre festőművész, egyházi tanácsos, 1848/49 honvéd örmester, életének 8. évében, augusztus hó 3-án elhalt”. 44. Kolozsvári Közlöny, 1859. március 27. 45. Kolozsvári Közlöny, 1883. március 1. A szacsvai református templom középkori falfestményei A háromszéki Szacsva falu ódon, romladozó templomában 2000 nyarán középkori falfestményt tártunk föl Kiss Lóránd marosvásárhelyi falkép-restaurátor segítségével. A 150 x 40 cm-es méretben föltárt festett falfelületen a középkori, magyar falfestészet sajátos ikonográfiai témájának, a Szent László-legendának un. Üldözés jelenete látható. A templomhajó északi falán, a szószékkorona és az orgonakarzat magasságában napvilágra került, 14. századi, al fresco technikával készült falfestmény töredék azt a helyi szóhagyományt látszik megerősíteni, miszerint a mai templom helyén egy korábbi, középkori kápolna állt. A templomépület mai formája az 1818-1827 között végzett átalakításokkor alakult ki. Ekkor bontották le a középkori szentélyt, amelynek helyén és talán alapfalán az 1824-ben épült torony áll. Ezekben az években nyújtották meg nyugat felé a templomhajót, építették a déli bejárat elé a mai portikuszt és emeltek kőből támpilléreket a hajó négy sarkához. A 19. század elején végzett átalakítási munkálatok során szerencsésen megőrizték az 1761-ben készült, festett, kazettás mennyezetet, amelynek 60 (10x6), négyzetre osztott tábláján a kor jellegzetes virágdíszeit és egy-két figurális ábrázolását láthatjuk. A művészettörténeti irodalom mindeddig e kazettás, festett mennyezet alapján tartotta számon a szacsvai templomot. A most föltárt falfestmények viszont az eddig nem kutatott, templomépületet a vidék és egyben a magyar művészettörténet olyan értékei közé emelik, mint a sepsibesenyői, gelencei, székelyderzsi, sepsikilyéni templomok. A szacsvai Szent László-legenda részlet a szent király glóriával övezett, koronás portréját őrizte meg a leányrabló, menekülés közben visszanyilazó, föveges kun, deréktól fölfelé épen maradt ábrázolásával. A kép alsó peremén a kun mögött, az elrabolt lány hajfonatos homlokából, szemöldökéből láthatunk néhány vonalat. A két hős közé nagyméretű, lombos fát festett az egykori művész. Az eddig föltárt jelenet töredékessége ellenére igen gazdag a részletek és utalások megfestésében, pl. László glóriája körvonalán kettétörnek a kun nyílvesszői, a két ellenfél, miközben egymással küzd fölfelé tekint, ugyanarra a pontra, ahol a jórészt elpusztult felületen ruharedő alsó foszlányának vonalai sejlenek. E részlet arra a krónika-elbeszélésre emlékeztet, amelyben a két küzdő hős fölött László és seregei védelmére a Madonna jelenik meg. További megfigyeléseket az elkövetkező feltárás és restaurálás után lehet majd végezni. Annyit hozzátehetünk még az eddigiekhez, hogy a szacsvai töredék forma és színvilága a gelencei, homoródszentmártoni és a sepsibesenyői Szent László képekkel mutat sok rokonságot, olyannyira, hogy a négy falfestményt akár egy műhely alkotásának is feltételezhetjük. Jánó Mihály Sespszentgyörgy Festőnők az erdélyi művészetben Teleki Bella (1861 – 1949) Aki járatos művészetünk két világháború közötti történetében, alighanem találkozott már Teleki Bella és Teleki Ralph nevével, a kiállításaikat kísérő kritikai írásokkal. A húszas-harmincas években a nagybányaiak közösségében, illetve erdélyi városokban jelentkeztek gyakran; festményeik nagyobb gyűjteménye került közönség elé a román fővárosban és Budapesten is, a Nemzeti Szalon tárlatain. A két erdélyi arisztokrata – anya és fia – mindig együtt állított ki, nem rejtegetve, inkább hangsúlyozva a festészetükben kiütköző generációs különbséget. Míg Teleki Ralph pályája, éppen a nagybányai művésztelephez fűződő kapcsolatok révén, a szakirodalomban eléggé jól nyomon követhető1, Teleki Bella portréja árnyékban maradt. Méltatói legtöbbször azt mondják el róla, ami pályájával kétségkívül sorsszerűen függ össze: Párizsban Munkácsy Mihály tanítványa volt, a mesternek talán egyetlen növendéke. Innen már csak nehezen bontható ki e különös életsors, az ígéretes kezdetektől a sok-sok évi hallgatásig s a már idős korban föllobbanó alkotó kedvig és akarásig. Főúri család tagja, ráadásul nő is. Olyan könnyű helyen áll ilyenkor a minősítő jelző: úri műkedvelő. Teleki Izabella (Bella) mindenképp több volt a csupán passzióból festegető arisztokrata nőknél. Kezdeti ambíciói és bécsi, párizsi mesterektől nyert alapos tudása már eleve többre minősítették ennél. Az más kérdés, hogy amikor újra dolgozni kezdett, csak nehezen talált összekötő szálakat a századvégi akadémizmus és életének új kerete, a nagybányai környezet s a kolóniabeli törekvések között. Közel húsz évet élt a művésztelep városában. Tanúja volt a világháborút követő változásoknak, a természetelvűséget töretlenül valló epigonok és újítók összeütközéseinek. Számára kezdetben a szabadtermészeti festés is élményt jelentett. Műtermi iskolázottságú festészetének hagyományos voltán ha alapvetően nem is változtatott, de sokat oldott a nagybányai környezet. Teleki Bella fordulatos pályaképe, XIX. századi gyökereivel és családtörténeti vonzataival együtt, az erdélyi művészet kanyargós útjaira vezeti el a kutatót – és az olvasót is. A szerteágazó és népes Teleki család múlhatatlan érdemeket szerzett a magyar történelemben, a magyarság társadalmi és kulturális fölemelkedésében. Tagjai között voltak politikusok, hadvezérek, a szabadság mártírjai, tudós gondolkodók, fölfedezők, közéleti személyiségek, a progresszióra ráérző kiváló gazdálkodók, birtokosok. A grófi címet Teleki Mihály, Apafi fejedelemnek mindenható kancellárja kapta, s a család nagy vagyonát, különálló birtoktesteit is többnyire ő szerezte. Elég ha a későbbiek közül olyan kiválóságokat említünk itt, mint a könyvtáralapító Teleki Sámuelt, a tudós történész Teleki Józsefet, a 48-as idők hősei sorában Teleki Lászlót, Kossuth párizsi követét, Teleki Sándor ezredest, a „vad grófot”, Petőfi koltói barátját, a kufsteini várfogságot méltósággal viselő Teleki Blankát, vagy még későbbről az Afrika-kutató Teleki Samut, a földrajztudós, politikus, miniszterelnök Teleki Pált. A minket érdeklő családi ág Szatmár megyéből, Kővárhosszúfaluból telepedett át a belső-erdélyi részekre. Ha tehát Teleki Bella ifjúságáról, neveltetéséről akarunk képet alkotni, a kendilónai kastély és a környező birtokos nemesség életét, mindennapjait kell megidéznünk. Teleki Miksa gróf (1813 – 1872), a festőnő apja vette át a ma Kolozs megyéhez tartozó kendilónai kastélyt és élt ott azután mindvégig, népes családjával együtt. Birtokát mintagazdasággá alakította. Azok között az arisztokraták között volt, akik a nagy előd, Wesselényi Miklós szellemében teljesítették ki a gazdaság-átalakítás, a korszerűsítés gondolatát. Egy más korszakban, az önkényuralom, majd a kiegyezés éveiben mutattak föl látványos eredményeket. A magyar családok történetének neves kutatója és genealógiájának összeállítója, Nagy Iván az 1860-as évek derekán így írt Teleki Miksáról: „Egész Kendi-Lóna birtokosa, a gazdasági társulat és szellemi művelődés (népiskola) bőkezű pártolója”.2 Természetes velejárója volt családi életüknek is a műveltség ápolása. A Kővárhosszúfaluban született Miksa gróf anyjától, Brunswick Karolinától kapott erre első indíttatást, de két testvére, a kufsteini rajzaival kiváló tehetséget mutató Teleki Blanka, illetve Emma (De Gerando Ágost felesége) ugyanilyen szellemi körben nevelkedett, az irodalom, a zene és művészetek bűvöletében. Kendilónán a család benépesítette, belakta a tágas, sokszobás kastélyt. Teleki Miksának második feleségétől, Tatár Máriától (1836 – 1919) öt gyermeke született: Irén, Izabella, Blanka, László és Emma. Izabella, azaz Bella, születését 1861. március 28-án jegyezték be a kendilónai református egyház anyakönyvébe.3 A gyermekéveit, ifjúságát Kendilónán és gyakran a rokoni körben, különösen Koltón töltő Bella grófnő korán tehetséget mutatott a rajzolás, a szépművészetek iránt. Látta azt is, hogy egy korábbi időben, az alig elmúlt biedermeier világban milyen művészi kultúra tette kellemessé és színvonalassá az udvarházak és kastélyok lakóinak életét. Hiszen mindez hozzátartozott a nemes vagy éppen főrangú családok leányainak, fiainak neveltetéséhez. Ismerte nagynénje, Teleki Blanka hagyatékát és nagyanyja, Brunswick Karolina (Charlotte) rajzait és képeit. Ide kívánkozik Lyka Károly találó megjegyzése: „A század első harmadában szinte művész-számba vették a három Brunswick grófkisasszonyt”.4 A szülőotthonhoz közeli rokonság körében többen is voltak olyanok, akik életvitelükkel a művészet gyakorlásában vagy pártolásában mutattak példát. Kendilóna tőszomszédságában, Válaszúton báró Bánffy Ádám működött közre országos vásárok-kiállítások szervezésében, melyeken a magyar háziipar támogatásával tűnt ki, s azokon művészi faragásaival, kerámiáival maga is részt vett. Ez a művészetkedvelő birtokos főúr kastélyának (részben máig megmaradt) berendezésével, belső térképzésével a szecessziós mozgalmakat megelőzve érzett rá a művészi környezetalakítás fontosságára. Válaszúttal szemben, Bonchidán, a Bánffy grófok monumentális kastélya nyílott meg a rokoni látogatások előtt, csodálatos bútorzatával, ős-galériájának képeivel. Alig valamivel távolabbra, a „zsuki földesúr” és rokon gróf Teleki Géza kastélyában még érdekesebb dolgokról lehetett hallani. Teleki Géza az 1890-es évektől szenvedélyes érdeklődéssel fordult a budapesti művészeti élet felé, fővárosi palotáját később felajánlotta a Művészház számára, s a modern törekvéseknek hangot adó egyesületnek igazgatói tisztét is elvállalta. Teleki Bella művészi ambícióit, terveit apjának korai halála sem nyeste vissza. Lehetősége nyílott rá, hogy húsz éves korában rokonaival, testvéreivel hosszabb külföldi tanulmányútra induljon. „Teleki Bella grófné, a régi erdélyi arisztokrácia tagja – írja egy katalógus előszavában Felvinczi Takács Zoltán – teljes szakszerűséggel folytatta tanulmányait a bécsi Hesslnén, majd Párizsban, Puvis de Chavannes tanítványánál, Paul Baudouinnél és végül Munkácsynál.”5 Úgy tűnik, mintha a családtörténet egy más idősíkban önmagát ismételné, vagy inkább hasonló helyzeteket teremtene. A főúri Teleki család két művészetkedvelő női tagja korának legjelentősebb művészénél képezte magát. Teleki Blanka az 1830-as évek legvégén Kolozsváron Barabás Miklós műtermében tanult, Teleki Bella negyven évvel később Párizsban Munkácsy környezetében dolgozott. Még az is egybevág, hogy különben egyik mesternek sem volt kenyere a tanítás, inkább elzárkóztak minden ilyen kérelem elől. Ha pedig kivételesen bizalmukba fogadtak valakit, a kölcsönös rokonszenv alapján, akkor őt lényük feledhetetlen varázsával ajándékozták meg. Mester és tanítvány együttműködésében nem volt semmiféle iskolás gyakorlat, akár rendszer sem. Láthatták azonban, hogyan dolgozik egy nagy művész, milyen mesterségbeli fogásokkal él, hogyan és milyen környezetben születnek a művek. Barabás az emlékirataiban meghatóan szép jellemzéssel idézte föl a türelmetlenül művészi tudásra vágyó Teleki Blanka alakját,6 míg Munkácsy később is tanácsokat adott és érdeklődött növendéke iránt. Két évre terjed, 1879 – 1880-ra határolható be Teleki Bellának a Munkácsy környezetében töltött tanuló ideje.7 S bár Lyka Károly egy megjegyzésében arra következtet, hogy a Párizsban tanuló festőnő illetve rokoni köre alkalmilag kért tanácsot a mestertől,8 kapcsolatuk ennél termékenyebb és tartósabb. Nem kétséges, hogy Teleki Sándor egyengette Bella grófnő párizsi útját, megismerkedését Munkácsyval. A hosszú emigrációjából hazatért 48-as ezredes igencsak ismerős volt a nyugat-európai viszonyokkal. Ugyanakkor tanúja lehetett a fiatal leány egyre növekvő művészi érdeklődésének. Maga is gyakran vendégeskedett Kendilónán, az ottaniak viszont néha egész hosszú időn át otthonoskodtak Koltón.9 Nem véletlen, hogy Munkácsy éppen Teleki Sándornak címezte azt a levelét, melyben tanítványáról tesz említést. „Mit csinál Bella grófnő? – érdeklődik Párizsból, 1881-ben kelt soraiban. – Sok tehetsége van. Kár volna, ha abbahagyná tanulmányait.”10 Erre válaszolva írja Teleki Munkácsynak: „Kegyed ismeri Bellát, felesleges tehát fejtegetnem, hogy miért szeretem annyira; térdemen és szeretetemben nőtt fel… Szorgalmasan dolgozik, de szeretném, ha Munkácsynak méltó tanítványa lenne.”11 Boldog békeidők korát idézi föl a szépíró Justh Zsigmond naplója, melyben a feledhetetlen kendilónai nyarak emlékeinek is helye van. „Ebéd után a Luxembourgon át nekiindulunk Párizsnak, gyönyörű est, bámulatos színpompa. Megállunk a terasse-on, s némán nézünk magunk elé. Majd én beszélni kezdek tavaly ilyenkor átélt kendilónai életemről. Mily artisztikus s mily víg volt. A minden esti cigányzene, a négy elragadó Teleki nővér, a négypáros bálok (mint urak, Teleki László, Árvéd, Almásy Imre és én), midőn Teleki Bellának ültem, ki szintén arcképemet festette – a fehér akácok bódító illata, midőn egy este a négy nővér mindegyike fehér illusion ruhába öltözött, s díszül csak fehér akácvirágokat tett magára, úgy nézvén ki, mint négy gyönyörűséges menyasszony.”12 Az intenzív párizsi tanulóévek idejéből, 1879-ből keltezett a pesti Vasárnapi Újság tudósítása. Bár a pár soros hír tényeiben nehezen ellenőrizhető, Munkácsy, Liszt és más kiválóságok kendilónai meghívása önmagában sokat elárul az ottani kultúrkör színvonalasságáról, a Teleki család és a De Gerando13 ág kapcsolatairól. De álljon itt csonkítatlanul maga a hír. „Érdekes vendégeket várnak nemsokára gr. Teleki Miksáné kendi-lónai vendégszerető kastélyába: Liszt Ferenczet, Munkácsy Mihályt nejével, gr. Zichy Jenőt. A grófné leánya, Bella grófnő Munkácsy vezetése mellett képzi magát a festészetben. Jelenleg Kendi-Lónán időznek: Rogeard francia tudós és Horváth Ignácz, a műegyetem jeles tanára.”14 Teleki Bella ígéretesnek induló pályáján fordulatot hozott házassága és a kendilónai családi körből való kiszakadása. A családnak egy másik ágához tartozó nagybirtokoshoz, gr. Teleki Árvédhez ment férjhez az 1887. év őszén.15 A házastársak az Alsó-Fehér megyei Drassóba költöztek, ahol Teleki Árvéd szenvedélyes földszeretetével birtokán mintaszerűen gazdálkodott. Felesége a festményeit is magával vitte, otthonát díszítette velük, de a gazdaságvezetés, a család, a két épületrészből álló drassói kastély háztartása minden erejét lekötötte. Példátlanul hosszú időre, harminc évre terjed az az idő, ami alatt semmit, vagy csak ritkán igen-igen keveset dolgozott. Neve kihullott a köztudatból; írás, említés egy-egy sajnálkozó megjegyzésen kívül nem jelent meg róla.16 Mint ahogy gyakran történni szokott, gyermeke, fia neveltetésében, művészeti képzésében igyekezett kárpótolni önmagát. Ralph 1890-ben Drassóban született, és tehetségének első jeleitől anyja foglalkozott vele. A primér művészeti ismeretek átadása után ugyancsak neki volt gondja rá, hogy a legjobb mestereknél és iskolákban, Lausanne-ban, Párizsban, Bécsben és Budapesten tanulhasson. Párizsban 1912 – 14 között Ralph ugyanannál a Paul Baudouin freskófestőnél folytatott tanulmányokat, akinek műtermében huszonöt évvel korábban ő is dolgozott.17 A család helyrehozhatatlan súlyos csapást szenvedett az 1918-as év végén, a magyar államhatalom széthullásakor. Drassót, mint számos más helységet is, a környező románság földúlta, a kastély értékeit, beleértve a festményeket, fölégették. Ez a pusztítás, majd a kisajátító agrárreform földönfutóvá tette a családot. Az átélt tragédia a Teleki házaspár magánéletét is szétbomlasztotta. 1921-ben elváltak, majd anya és fia még ugyanabban az évben Nagybányára költözött. A korai művekből alig-alig maradt meg valami, cím szerint mindössze kettőt (Női portré, Szénahordás) ismerünk. Hacsak a család leszármazottainál nem kerülnek elő legalább fényképfelvételek, Teleki Bellának Munkácsy festészetéhez kapcsolódó művészi produktuma mindörökre föltárhatatlan marad. Munkácsyt kell hangsúlyosan vele kapcsolatban emlegetni, mert kései visszaemlékezéseiben is a festőnő őt tartotta példaképének, festészetét a maga számára a leginkább követhetőnek. Miben nyilvánult meg ez a hatás? Mindenekelőtt a tanulmányai során elsajátított alapos rajztudásban, a legkevésbé sem nőies festésmódjában, a portrék mellett a kompozíciós témák iránti fogékonyságában, festéstechnikailag pedig a Munkácsyra közvetlenül utaló barnás-fekete mély tónusok kedvelésében. A francia földön töltött két év alatt olyan fejlődést mutatott, hogy alig húsz éves kora ellenére a Párizsi Szalon kiállításán jelentkezett.18 Adatolható az a tény is, hogy Munkácsy biztatására (talán már otthon) „nagyobb kompozíció” megfestésébe kezdett.19 Az akkori festményekről egy-egy kései kritikai méltatás árul el figyelmet érdemlő részleteket. A fentebb említett korai festmények kapcsán (melyeket Teleki Bella, mint pályaképének útjelzőit, többször is bemutatott) egy 1927-es kiállítási jegyzetében Dénes Sándor arról ír, hogy azokon Munkácsy bitumenes színei fedezhetők föl.20 A Szénahordás (Szénásszekér címmel) a Nemzeti Szalon-beli 1935-ös kiállításon is helyet kapott. Ez alkalommal írja Felvinczi Takács Zoltán, hogy a Munkácsyra utaló képek és tanulmányok, melyek „világtól elvonult életet éltek a drassai kastély falain”, mígnem az 1918-as forradalom áldozatai lettek, „a régi Erdéllyel pusztultak el.”21 A két Teleki nagybányai élete, mely mintegy másfél évtízedre terjedt, minden más élménytől és tapasztalattól különbözött. Anyagi viszonyaik igencsak szerények voltak, de új környezetükben kötöttségektől szabadon dolgozhattak. A művésztelep pedig számukra is a részvétel és alkotói megnyilatkozások lehetőségét nyújtotta. Egy csendes házban, a Liget melletti Erdődy villában (a Ligetköz 10. sz. alatt) rendezték be otthonukat és műtermüket. Teleki Bella a rá jellemző vitalitással és derűvel építette újra életüket. Kirándult, sportolt; kezdeményezésére hozták létre Nagybánya első teniszpályáját a Ligetben. Oly sok évi szünet után újból odaállt a festőálvány elé. Hatvanévesen kezdett ismét dolgozni, ám első képeit idegeneknek még nem engedte megnézni. Azután, hogy bátorságra kapott, a művésztelep tárlataira küldött be olaj- vagy pasztellképeiből. Öt-hat év múltán fiával együtt szervezték meg egymást követő közös kiállításaikat. A kolónia tagjainak társaságában 1923 és 1929 között hét alkalommal láthattak Teleki Bella festményeiből. Nemcsak Nagybányán állított ki velük, hanem a művésztelepi festőközösség 1923-as temesvári és 1929-es brassói tárlatán is. Teleki Bella és Teleki Ralph közös kiállításainak sorát 1927 nyarán műtermi bemutatkozásuk nyitotta meg. Ötven festményt mutattak be, s ez a tárlat először kínált alkalmat arra, hogy a kettejük közötti – művészetükben is megnyilvánuló – nemzedéki különbségről számot adjon. 1930 tavaszán Kolozsváron már gyűjteményes kiállításra vállalkoztak.22 Tekintélyes képanyag, 130 mű került közönség elé egy évvel később Bukarestben, a Hivatalos Szalon (Salon Oficial) helységeiben. Erről az 1931 márciusában szervezett tárlatról az író és publicista, Kakassy Endre, akkoriban a kolozsvári Keleti Újság bukaresti tudósítója tájékoztatta a magyar közönséget. „A képek két hatalmas termet töltenek meg: az utóbbi évek legnagyobb és legteljesebb magyar képkiállítása nyílt meg tehát ezen az előkelő helyen, hol a román képzőművészeti termelés legjava szokott évente fölvonulni.”23 Bár körülményesen, szállítási és egyéb adminisztratív gondok közepette, de lehetőségük nyílott rá, hogy Budapesten is bemutatkozzanak. A Nemzeti Szalon 1922-ben szervezett Erdélyi művészek című kiállításáról van szó és ugyanott 1935-ben Négy erdélyi művész tárlatáról. Csoportkiállításokról volt ugyan szó, ám Teleki Bella mindkettőre 40-40 munkát, egyéni bemutatkozásra elegendő képet vitt magával. Különösen a Négy erdélyi művész (Teleki Bella és Ralph, Lőte Éva, Varga Nándor Lajos) tárlatának volt jelentős visszhangja és színvonalas, a szétszóródott magyar arisztokráciát is egybegyűjtő közönsége. A két kiállítás katalógusa, méltatások számbavétele, reprodukciók segítenek véleményt alkotni Teleki Bella nagybányai korszakáról. Csupán megközelítésekről lehet szó itt is, mert a képek szétszóródtak, ismeretlen helyen lappanganak. A család áttelepedése Magyarországra, majd Teleki Ralph 1956-os svédországi emigrációja kevés teret ad az eredményes kutatásra. Ami bizonyos: a festőnő, már idősebb kora ellenére elég gyorsan asszimilálta a kortárs nagybányai festészet számára újdonságot jelentő, ám végsősoron hagyományos természetelvű értékeit. Festményei megvilágosodtak és megszínesedtek. S mivel az olaj nehézkessége vissza-visszahúzta a múltba, gyakran pasztellben dolgozva váltott hangot. A rajz precizitásának tisztelete és a műteremfestészet ki nem oltott hagyományai teszik kétarcúvá, egyensúlyában átlibbenővé ezt a kései és nem nagyigényű festészetet. Így váltakoznak finom úri szobabelsők (Kandalló mellett, A nagy karosszékben, Szendergő) artisztikus csendéletekkel (Crocusok, Dáliák, Gyümölcsök, Rózsák és őszirózsák) jellegzetes nagybányai motívumokkal (Este a hegyekben, Kertrészlet) vagy sportéletének témáival (Síző leány). Környezetének ihlető nagybányai témáival szemben a múlt nem halványul el soha. Olykor hollandizmusok kísértik meg (Könyvtárban) és zsánerjelenetek (Mosogató leány). Nagybányai témáinak földolgozásában festészete nem több és nem kevesebb a kolónián vele együtt dolgozó kismesterek annyira ismerős képalkotásánál. Az 1935-ös Nemzeti Szalon-beli kiállítás sikere bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a két Teleki nem sokkal később áttelepedjék Magyarországra. Teleki Ralph jelenléte 1937-ig követhető a nagybányai kolónián.24 Teleki Bella 1949. február 16-án, 88 éves korában egy kórházban, Rákospalotán hunyt el. Murádin Jenő Kolozsvár Jegyzetek 1. Szíj Rezső: Teleki Ralph. Művészettörténeti Értesítő, 1976/1; Murádin Jenő: Nagybánya – A festőtelep művészei. Miskolc, 1994. 2. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. XI. köt., Pest, 1865. 88. l. 3. A kendilónai ref. Egyház anyakönyve a kolozsvári Állami Levéltárban hiányosan maradt meg; ezekből a korai évekből nem találunk benne adatokat. Más forrásokból azonban pontosítható a család tagjainak életrajza. L. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. IV. köt. Bp., 1998. 92-93.l. 4. Lyka Károly: Magyar művészet 1800 – 1850. A táblabíró-világ művészete. Bp., é.n. 87.l. 5. Felvinczi Takács Zoltán: Erdélyi művészek. Négy erdélyi művész kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon, 1935. 6. Márkosfalvi Barabás Miklós Önéletrajza. Kolozsvár, 1944. 160-161. 7. Művészeti Lexikon. Szerkesztette Éber László, társszerkesztő Gombosi György. II. köt. Bp., 1935. 525.l. Teleki Bella az 1878-as év őszén utazott testvéreivel Párizsba és kezdte meg ott tanulmányait. Munkácsyval a következő évben ismerkedett meg. Magyar Polgár, 1879. júl. 20. 8. Lyka Károly: Munkácsy. Bp., 1964. 24. l. 9. Teleki Sándor és a család kendilónai rokonsága közötti kapcsolatra több adat is egyértelműen utal. A 48-as idők hőse sokszor ült vendégszerető asztaluknál. Emlékeim című könyvének 2. kötetét, melyet a Petőfi Társaság adott ki, Teleki Miksának ajánlotta. Annak özvegyéről elmondja, hogy mint páratlanul jó anya, nemcsak gyermekeiről gondoskodott, hanem az ő beteg édesanyját is ápolta. (Teleki Sándor: Egyről-másról. II. köt. Bp., 1882. 179.l.) 10. Teleki Sándor: Levél Munkácsyhoz. Ellenzék, 1881. dec. 24. 11. U.o. 12. Justh Zsigmond naplója. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátta Halász Gábor. Bp., é.n. 249. l. (A naplórészlet bejegyzésének dátuma 1888. máj. 16.) 13. De Gerando Ágost fia, a neves földrajztudós, De Gerando Attila Teleki Bella nővérét, Irént vette nőül. 14. Vasárnapi Újság. 1879. 484. l. 15. A kendilónai ref. egyház esketési anyakönyve szerint (Kolozsvári Állami Levéltár) a 23 éves Teleki Árvéd és a 27 éves Teleki Bella házasságkötésére 1887. október 8-án került sor. Az egyik tanú de Gerando Imre Ágost. 16. Justh Zsigmond naplója, i. m., 369. l. 17. Murádin Jenő: Nagybánya – A festőtelep művészei. Miskolc, 1994. 94-95. l. 18. Művészeti Lexikon (Éber – Gombosi), i.h. 19. Gr. Teleki Bella. Kelet, 1880. nov. 4. 20. (d.s) [Dénes Sándor]: Teleki Bella grófnő és gróf Teleki Ralph kiállításán. Szamos, 1927. júl. 28. – Dénes Sándor (1880 – 1944) a nagymúltú Szamos c. szatmári napilap szerkesztője és tárcaírója volt. 21. Felvinczi Takács Zoltán, i.h. 22. A mintegy 160-170 festményt és grafikát bemutató tárlat a Piarista Főgimnázium termeiben nyílt meg, mely alkalommal az erdélyi sajtóban több méltató írás foglalkozott a két generáció arisztokrata művésztagjainak alkotásaival. 23. Kakassy Endre: Teleki Bella grófnő és Teleki Ralph nagybányai festőművészek bukaresti képkiállítása. Keleti Újság, 1931. márc. 8. 24. Teleki Ralph 1956-tól 1982-ben bekövetkezett haláláig feleségével és lányukkal, Carlával Stockholmban élt.	TARTALOM 2 Az első kolozsvári (és erdélyi) csoportos képkiállítás története 1883-ból Miklósi-Sikes Csaba 10 A szacsvai református templom középkori falfestményei Jánó Mihály 11 Festői ősismeretek Nagy Imre csíkzsögödi festőművész fény- és látványigazsága Szabó András 16 Festőnők az erdélyi művészetben Teleki Bella (1861 – 1949) Murádin Jenő 23 Kiállításfigyelő 2001. március 23. — 2001. október 18. P. Buzogány Árpád 27 Magyar művészet és erdélyi művészet III. Biró József 32 Tallózás erdélyi vonatkozású antikvár könyvek és kéziratok között