Untitled Document

„A művészeten kívül másegyéb nem igazán érdekel.”
Kratochwil Ibolya grafikája

Idén, március 1-jén a kolozsvári Művészeti és Formatervező Egyetem magyar diákjai csoportos kiállítást szerveztek a Reményik Galériában. A kiállított munkák közt szerepelt egy hatalmas méreteivel a többi közül kiemelkedő, vegyes technikával készült kompozíció, egy szitanyomat, amelyen az éles, drámai fekete-fehér képzeletbeli formákat és látomásokat írott részekkel elért szürke felületek egészítik ki. Az egymásba szövődő rétegek groteszk figurái a valóság és képzelet szabad keveredését mutatják. E kép alkotója Kratochwil Ibolya, ötödéves grafika szakos diák, akivel a kiállítást követően, kolozsvári lakhelyén, ahol grafikáit is láthattam, alkalmam adódott elbeszélgetni, s mint kiderült, az előbb említett kép csupán egyetlen stációja Ibolya éppen aktuális témájának, a NO COMMENT című, tervezett sorozatnak, amit diplomamunkának szeretne elkészíteni.
Ibolya Kézdivásárhelyen született 1977. április 28-án, majd szülővárosában a Nagy Mózes Általános Iskolában tanult, ahol kiváló rajztehetségére korán felfigyelt tanítónője, ő biztatta a további munkára és arra, hogy ötödik osztálytól rajzszakra menjen a helyi művészeti iskolába. Az ő segítségével vett részt versenyeken is, így 1988-ban a Gyermeknap c. krétarajzzal első díjat nyert egy helyi vetélkedőn.
„Mindig rajzoltam, 1–4 osztályos koromtól, folyton arra törekedtem, hogy valami konkrét formát kihozzak, de hogy a művészi pályát választottam, az nem az én döntésem volt, tanítónőm fedezte fel tehetségem. És jó, hogy felfedezte, mert a művészeten kívül másegyéb nem igazán érdekel, viszont a művészet, az minden téren; megpróbálkoztam a balettel, a zenével, rengeteget olvastam, de olvasáskor sem a szöveg érdekel, hanem az a lelkivilág, ami feltárul a szövegek kapcsán.” – emlékezik az indulás éveire Ibolya.
13 évesen közös kiállításon vett részt a Motívum és állatvilág c. tusrajzzal a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. 1991-ben már Németországban nyert első díjat. 1992–96 között a sepsiszentgyörgyi Képzőművészeti Középiskolában grafika szakot végzett. Közben számos díjat nyert és kiállításokon mutatkozott be, többek között 1993-ban Ausztráliában, Sydney-ben is megismerhették Szülőföldem c. akvarelljét.
1996–97 között Marosvásárhelyen élt egy évet, a líceum befejezése után.
„Bejártam a képzőművészeti iskolába, dolgoztam, kiállításokat rendeztem. A felvételim nem sikerült elsőre, ezért mentem Vásárhelyre, ahol tovább dolgozhattam, kiállításokat szervezhettem, csoportosan és egyénileg.”
1997 fordulópontot hozott, ugyanis Kolozsvárra került, és grafika szakon kezdte el tanulmányait. A közös kiállítások sora folytatódott. Emellett együttműködött a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal, díszletet tervezett a Braule Genesis című, I. éves színinövendékek vizsgaelőadásához, és több kiállítása nyílt meg szülővárosában. 2001 tavaszán két munkáját is bemutatja a Szőröskő c. szlovákiai folyóirat, s ugyanekkor a Nagyszombati disznóságok c. sorozatából 4 kép kerül be az Interetnica folyóiratba, ahol művészi pályafutását is ismertetik. Közben színes illusztrációt készít egy mesekönyvhöz.
Végignézve Ibolya képeit, kiderült, hogy több technikát is kipróbált, így a kollázst, kőnyomatot, szitanyomatot, kollográfiát, litográfiát, lino- és fametszetet. Több mindenről, személyéről, képeiről, technikájáról, alkotásmódjáról faggattam Ibolyát:
Lőrincz Ildikó: Kik voltak a példaképeid a művészek közül?
Kratochwil Ibolya: Jackson Pollock volt az, akinek hasonló volt a munkastílusa az enyémhez. Rengeteget olvastam a technikáiról, örültem a felfedezésnek, hogy végre valaki “belegyalogol” festményébe és ezzel mintegy ő maga válik festői mozzanattá, eggyé válik az alkotással. Az itthoniak közül Miklóssy Dénes alkotásai rokonszenvesek, úgy méreteiben, mint technikájában hasonlítanak a tőle teljesen függetlenül készült hidegtűkarcaimhoz.
L.I.: Fontos-e neked, hogy megértsenek?
K.I.: Én sem értem igazán magamat. Inkább ami kikívánkozik, azt egy papírra, vagy bárhova kivetíteném. Nem az értelemre, hanem inkább az érzelmekre akarok hatni, ezáltal tudom kivetíteni saját lelkivilágomat, az álomképeket, amelyek bennem vannak
L.I.: Most ötödéves grafikus vagy, idén befejezed az egyetemet. Tudtad-e úgy hasznosítani a főiskolán szerzett ismereteket, ahogy remélted? Elégedett vagy csalódott vagy?
K.I.: Igazából nem mondhatom, hogy tanultam itt dolgokat, hanem inkább fejlődtem, és lehetőségem volt arra, hogy dolgozzak. Viszont azt hiányolom, hogy nem jött létre kommunikációs kapcsolat tanáraimmal. Lehet, az én hibám miatt, de az is lehet, hogy nem találtuk meg a módját a párbeszédnek. Túl sokat kísérleteztem egyénileg, kerestem a magam stílusát, a saját utamat jártam, viszont az egyéni világom nem tudtam teljesen összekapcsolni az egyetemi követelésekkel. Ötödik osztálytól mindig csak a művészet érdekelt. Ám amikor bejutsz az egyetemre, és azt hiszed, végre lehetőség adódik, hogy szabadon könyvtározhass és több kiállításra járj, hogy lesznek tanárok, akik a modern művészetről beszélnek, és elvisznek egy kiállításra, hogy ott a művekről beszéljenek, akkor kiderül, hogy nem igazán az van, amit szeretnél. Budapesten voltam részképzésen, ott egészen mást tapasztaltam: sokkal jobb kommunikáció alakul ki a tanárok és a diákok között.
L.I.: Szükséges-e hangulati állandóság az alkotáshoz? Hemingway egyszer azt mondta, hogy neki csak akkor megy jól az írás, ha szerelmes. Szerinted az ilyen hangulati elemek mennyire befolyásolják az alkotást?
K.I.: Én zenét hallgatok alkotás közben, s ettől mindig megkapom a munkához szükséges indíttatást. A hangulatomtól függ, hogy éppen milyen zenét kell ilyenkor hallgatnom.
L.I.:Hogyan dolgozol, kellemes vagy kínos ez a folyamat?
K.I.: Mind a kettő együtt. Egyszerűen nem tudom abbahagyni, ha jön, akkor kell hogy csináljam, s ha valaki megszakít, akkor nagyon dühös vagyok. Szóval ez olyan folyamat, ami tarthat egy hétig vagy tarthat napokig, de ami ilyenkor kikívánkozik, azt ki kell hozzam magamból, addig nem nyugodhatok. S ez egyszerre kínos és jó érzés.
L.I.:Hogyan határoznád meg a stílusod? Alkalmazol-e tudatosan egy technikát?
K.I.: Vegyes technika az, amit csinálok, inkább ez az, ami érdekel. Néha egy-egy szónak is jelentős szerepe van vagy lesz munkáimban, szürkébb hatásokat alakítok ki írott részekkel, itt már nem a szavaknak van jelentősége, hanem a szürke színhatásnak. Minden technikával foglalkoztam és kísérleteztem. Egy technikát sohasem tekintek véglegesnek, mindig tökéletesíteni próbálom, kísérletezek különféle eljárásokkal, hogy mit lehet még kihozni belőlük. Például a hidegtűkarcok hogyan jönnének ki majd kőnyomatban. S ha már valami e kísérletezések során kialakul, azt felhasználom egy másik munkában, ahol teljesen más kép jön ki vele.
Technikailag Pollochon kívül nem hatott más rám. Inspirálódni lehet, de én nem nagyon szeretek. Amikor dokumentálódok, vagy érdekel valami, akkor inkább képek és kollázsok alapján teszem. Hogy ezt hogyan dolgozom fel, az teljesen más dolog. Amit én eredetileg elképzeltem, ahhoz kevés anyagot kapok, legtöbbször nem találok hozzá képeket és mestereket.
L.I.: Többnyire fekete-fehérek a munkáid, ez mit jelent?
K.I.: A nagyméretű munkáim valóban fekete-fehérek, de ebben sokszor az dönt, hogy színesben nem engedhetem meg magamnak, mert sokkal többe kerül a festék. Ráadásul az oldószeres festékekre allergiás vagyok, ezért vízalapú festékeket kell hogy beszerezzek. Ennek ellenére nagyon szeretek színesben is dolgozni.
L.I.: Mennyi ideig dolgozol egy munkán?
K.I.: Az aprólékosabb munkákon sokszor egy héten át dolgozom, s ezen kívül jön még a levonás ideje. Amikor elkezdek dolgozni, akkor nem tudom abbahagyni, nem számít meddig tart, éjjel-nappal ott ülök és alakítom.
L.I.: Ha megvan a témád egy nagyobb műhöz, végzel-e előtanulmányokat?
K.I.: Dokumentálódok, könyvtárakban hozzáolvasok egy adott témához, míg kialakul bennem egy kép. Ezen kívül a kollázshoz több olyan részletet fel tudok használni előbbi munkáimból, ami új, egészen más jelentőséget kap.
L.I.: Miért választasz egy bizonyos technikát, a téma választja meg a formát?
K.I.: Valóban a téma választja meg a formát, de nem tudom meghatározni, hogyan is alakul ez a forma, ami megvan bennem, és igazából nem tudom, hogy még mi kellene hozzá. Lehet, hogy miközben megyek az úton, ugrik be, hogy ez az, ami kellett. Aztán tovább dolgozom, és lehet, hogy a téma feldolgozása átmegy egy teljesen más irányba, egészen másvalami jön ki belőle, mint amit kezdetben akartam. Tudatában vagyok annak, hogy mit akarok, hova akarok eljutni, és ennek megfelelően dolgozom. De lehet, hogy két év múlva rájövök, hogy egy előbbi munkát még tovább lehet csinálni. Soha nem tekintem munkáimat befejezetteknek.
L.I.: Használsz-e szimbólumokat? Ha igen, tudatosan használod vagy utólag tudatosítod azokat?
K.I.: Már a kezdet kezdetén tudatosan használtam szimbólumokat. Volt egy zenés-táncos előadás, amelynek a díszletét én készítettem, itt is szimbólumokat építettem a munkámba. Mindennek volt jelentősége, és mindent alaposan végiggondoltam, s csak utána olvastam el, hogy mi mindent jelenthet egy-egy szimbólum, például egy béka, mint megrontó. Aki valamit is tud a szimbólumokról, az sokkal jobban megérti munkáimat. Egyébként rengeteg dolgot tanultam a színházban – ez egy külön világ, ami hatni tudott rám.
L.I.: Mesélnél erről?
K.I.: Itt éreztem szoros kapcsolatot a művészetek között. Számomra a művészetek e tapasztalatot követően tudtak egymásba olvadni, egymást táplálni: a színjáték, a szöveg, a fény-árnyék viszonyok, a tánc és a színek összjátéka – mindez egy újabb kihívást jelentett, amin tovább szeretnék dolgozni.
L.I.: Több figura is groteszk formát ölt képeiden. Miért van ez?
K.I.: A groteszk egy adott időszakra vonatkozik. Az emberekhez való viszonyom állandóan alakul, ők maguk alakítják. Egy ismerősöm felkerül a színpadra, és ott teljesen más alakot ölt. A groteszk úgy alakul, ahogy a személyes kapcsolataimban létrejött feszültségek kikívánkoznak belőlem, ezen túl nem akarok groteszk figuráimmal semmit sem mondani. Én valójában nem vagyok beszédes típus, s amit nem mondok ki, az később az alkotás során a tudatalattiból tör felszínre.
L.I.: Milyen segítséget tudnál nyújtani munkáid megértéséhez?
K.I.: A szimbólumok értése bárkit hozzásegít egyes munkáim megértéséhez. Aztán ott van egy-egy szó, amit kiemeltem, s aminek erősebb hatása van, mint a többinek, és rávezet arra, amit mondani akartam. A hidegtűkarcok variációk egy témára, elvontabbak, ezeknél a szimbólumok ismerete sem segít; a vonalak, a fekete-fehér árnyalatok egy kompozíciót hoznak létre, ami egy bizonyos lelkiállapot hatására alakul. Amúgy sok mindent, túl sok mindent bele lehet magyarázni egy alkotásba.
L.I.: Tudsz-e munkáidról úgy mondani ítéletet, mintha idegen művek volnának?
K.I.: Miután megalkottam, már nem érzem annyira sajátomnak, már a maga életét éli a munkám. Például Ausztráliába elküldtem egy képet, amit fényképen visszaküldtek azzal az ajánlattal, hogy meg szeretnék vásárolni, és nem ismertem fel a saját alkotásom.
L.I.: Milyen szerepet tulajdonítasz műved befogadójának?
K.I.: Szerintem mindenki másképp lát egy ilyen művet, más a véleménye, az alkotás során nem gondolhatok arra, hogy ki hányféleképpen fogja ezt majd látni. Önmagamnak dolgozom, és nem érdekel, hogy mit mond a nagyközönség, szerintem az alkotás a lényeg.
L.I.: Mi különbözteti meg a jó munkát a rossztól?
K.I.: Rosszabbak például azok a munkáim, amiket egy megadott témára kellett alkotnom. Sokszor zavar az ilyen iskolai téma. Amit saját magamnak gondolok ki, az teljesen más, arra jobban oda tudok figyelni. Az egyetemen többnyire határidőre kell elkészíteni egy-egy munkát. Viszont lehet egy jól kidolgozott munka is rossz, amikor már annyira részletező, hogy giccsessé válik. Egy ábrázolásmódnak meg kell bírnia azt, amit mutatni akar. Lehet zsúfoltabb egy kép, ha azt a technika is megbírja. Nem mondhatom, hogy azok a munkák, amelyek elkészültek, igazán jó munkák, sosem tekintek egy alkotást lezártnak, végelegesnek. Egy előző munkát ezért tudok továbbfejleszteni, valami hozzáadódik a témához, így a technikát is lehet bővíteni, többféle eljárással lehet kísérletezni – igazából ez az, ami érdekel.
L.I.: Mi a véleményed az alkotóképességről általában?
K.I.: Szerintem ösztönös. Belülről jön. Valami ösztönöz, és akkor megy az alkotás. Ehhez azonban még a gyakorlat és a végtelenbe nyúló kísérletezés is hozzájárul.
L.I.: Melyik eddigi munkádat tartod a legfontosabbnak?
K.I.: A legutóbbit. Mindig az utolsót, mindig azt, amin éppen dolgozom. Addig, amíg elkészül egy munka, az a legnagyobb kihívás számomra.
L.I.: Alkalmazott grafikával, reklámmal foglalkoztál-e eddig?
K.I.: Iskolai témán kívül nem. Érdekel a szitalenyomat mint technika, számítógéppel is dolgoztam, de nem mondhatom, hogy ez annyira érdekelne. Elkészítem a munkáimat, majd beszkenelem, de ennél sokkal inkább érdekel a szabadabb, kézi alkotás. Képgrafikára szakosodtam először, de úgy érzem, ha valamit kézzel munkálok meg, az sokkal inkább élővé válik. Utólagos feldolgozáshoz szükséges a számítógépes feldolgozás is, a szitanyomathoz elkerülhetetlen ez a lépés.
L.I.: Több kiállításod is volt itthon és külföldön. Hogyan fogadták műveidet?
K.I.: Jó hatással volt rám minden eddigi kiállításom, mindenik tovább ösztönzött. Legalábbis, ahogy eddig a munkáimat fogadták, arra ösztönzött, hogy újabbakat alkossak.
L.I.: Nyáron, miután befejezed az egyetemet, mik a terveid?
K.I.: Szeretnék előbb pihenni, majd elkezdek dolgozni. Szeretnék utazni is, Olaszországba mennék, de ha ez nem jön össze, akkor Magyarországon töltenék egy kis időt.

Lőrincz Ildikó
Kolozsvár

Berlin felett az ég…
Nagybánya-kiállítás a német fővárosban

A kilencvenes évek elején, az 1996-os centenárium közeledtével szükségszerűen felgyorsult a nagybányai művésztelep kutatásának folyamata, amely művészettörténeti helyének átértelmezését, jellemzőinek árnyaltabb megfogalmazását eredményezte. Az 1992-ben rendezett miskolci tárlattól, tehát a kiemelten a második és harmadik nemzedék feldolgozatlan festőinek (Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Boromisza Tibor, Pittner Olivér stb.) úttörő bemutatásától a 2002 február-márciusában rendezett berlini kiállításig tartó évtized a kolónia művészeinek soha nem látott sikerét hozta. Az évtized a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) monopóliuma megszünésének, a műkereskedelem természetes felélénkülésének időszaka is volt: a hirtelen megszaporodó magángalériák – elsősorban a miskolci MissionArt – az arisztokratikusabb múzeumi magatartással ellentétben a művésztelep feltáratlan területei, ismeretlen alkotói felé fordultak. Maga a BÁV, annak ellenére, hogy 1994 márciusában külön nagybányai árverést szervezett, gyakorlatilag besorolódott a többi, feltörekvő aukciósház közé.
A kanonizált nevek, az „alapító atyák” megítélése is változott, hiszen amellett, hogy Ferenczy életműve minden generáció számára a kolónia történetének egyik megkérdőjelezhetetlen csúcspontját jelenti, lassanként felzárkózott mögé a Czóbel Béla, Ziffer Sándor, Tihanyi Lajos, Perlrott-Csaba Vilmos, Galimberti Sándor, Czigány Dezső fémjelezte, a hazai tradíciókat a Fauve-hatásokkal egyeztető neósok csapata. Korábban az egymást felváltó, progressziós lépcsőfokokat feltételező művészettörténet-írás a neósokat mint az 1909-ben alakult „Nyolcak” művészcsoport előtörténetét tárgyalta. Az újabb felfogás szerint, amelyet elsősorban Passuth Krisztina képvisel, a neósok jól körülhatárolható, stiláris egységet alkotnak, s különösen a párizsi Fauvisme-kiállítás óta (ld.: Szücs György: Francia „fauve”-ok, nagybányai „neós”-ok…, Erdélyi Művészet, 2001. 2. sz.) egy önálló kutatási program szükségessége körvonalazódik.
A Nagybánya név márkavédjeggyé vált, s az aukciókon elszaporodtak az „ismeretlen nagybányai festő” eufemisztikus titulusok, de ugyanakkor rengeteg jó, alkalmanként magas minőségű, korábban lappangó mű került felszínre. A közgyűjtemények igyekeztek kiegészíteni hiányos kollekciójukat, míg a magángyűjtők közül számosan kifejezetten a nagybányai művészek gyűjtésére álltak rá. Külön fejezet illeti azokat az Erdélyből elszármazott „amateur”-öket, akiknél a képvásárlás nemcsak esztétikai, befektetési stb. alapon történik, hanem a szülőfölddel való lelki-fizikai kapcsolatot is biztosítja. A centenáriumot követően a magyar kulturális kormányzat számára fontos reprezentációs lehetőséget jelentett a nagybányai művésztelep külföldi szerepeltetése. A Magyar Intézetek közreműködésével több, kisebb-nagyobb Nagybánya-kiállítás szerveződött, amelyek minden esetben kiegészültek a magángyűjtők ritka darabjaival is. (Bécs, Bukarest 1999, Pozsony 2000). Ezeknek a sorába illeszkedett az a bemutató, amelyet a Brandenburgi kapu közelében, az egykori „endékás” oldalon álló berlini Magyar Nagykövetség épületében rendeztek a németországi magángyűjtemények anyagából 2002 február-márciusában (Kolonie der Träume: Nagybánya).
A kiállítás nem volt előzmények nélküli, hiszen egy helybeli magyar orvos összeköttetéseinek és lelkesedésének köszönhetően a holland határ közelében fekvő Kempen városában már 1997-ben láthatott egy félszáz képből álló válogatást a német közönség (Impressionisten aus Ungarn). A berlini rendező, Boros Judit, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa arra törekedett, hogy a felmerülő technikai problémák (szállítás, a kiállítótér méretbeli adottságai) ellenére átfogó metszetét adja a művésztelep történetének. Sikerült mind az alapító mesterek, Hollósy, Ferenczy, Iványi Grünwald, Réti, Thorma, mind a következő generáció legjelentősebb tagjainak elérhető, minőségi darabjait beszereznie. Mivel általában a piac kínálatának függvénye, hogy milyen művek kerülhetnek be egy-egy magángyűjteménybe, nyilván további nehézséget okozott, hogy miközben Ziffer Sándor és Perlrott-Csaba Vilmos anyagát erősen szűkíteni kellett, nem volt könnyű például Ferenczy Károly vagy Thorma János jelentőségét méltó módon érzékeltetnie. A bemutatott alkotások művészettörténeti érdekességgel is bírnak, így Ferenczy 1913-as Borus táj fürdő férfival című olajképe kedvenc vízparti témájának eddig lappangó változata, Thorma János képe pedig a kiskunhalasi Thorma János Múzeum fő darabjának, a Húsvéti kenyérszentelésnek (1910-es évek) egyik könnyed, festői vázlata. Iványi Grünwald Béla újra felbukkanó Téli tájképét (1901) már 1905-ben reprodukálta Malonyay Dezső, az akkori kortárs festők legjobbjairól szóló, Fiatalok című könyvében. A kiállításon belül külön kis kollekció képviselte Ziffer Sándor művészetét. A legkorábbi, Czóbel- és Matisse-inspirációjú művei között találunk dinamikus ecsetmozgást sejtető, vibráló felülelű képet (Régi nagybányai híd, 1908), illetve plakátszerű, dekoratív síkokból komponált alkotást egyaránt (Vörös kapu, 1908). Esztétikai értelemben talán nem, de a művészettörténeti megértés szempontjából igen fontosak azok az „átmeneti” művek, amelyek a korrigáló mester szemléletét, vagy a követett minta stíluselemeit hordozzák magukon. Perlrott-Csaba Vilmos nagyméretű Ruhateregetés című festménye (1905) abban az évben született, amikor Ferenczy franciaországi ösztöndíjra javasolta pályakezdő tanítványát. Perlrott-Csaba már elsajátította a plein air naturalizmus festésmódját, a legalapvetőbb kompozíciós szabályokat, de érezhető, hogy alkaltából nem valamiféle impresszionisztikus, hangulati festészet, hanem szerkezetesebb, a tiszta színek iránt vonzódó stílus kialakítása kövekezik majd.
A nagybánya művésztelep kezdeti kisugárzó ereje a tízes évek végére lecsökkent, az első világháborút követő politikai változások eredményeképpen központi helyzete megszűnt, a kolónia élete a romániai feltételrendszerek között folytatódott. Az irányzatokat befogadó és integráló szerepét azonban megtartotta: számos olyan párhuzamos törekvésnek adott otthon, amelyek a korszak nemzetközi művészeti tendenciáihoz kapcsolódtak. Míg Jándi Dávid a húszas években domináns, neoklasszicista Árkádia-festészetet hevítette át expresszív temperamentumával (Laokoón, 1925), addig Szolnay Sándort a plasztikus forma és a síkba transzponált festészet megoldási lehetőségei izgatták (Alvó modell, 1929), Klein József pedig a kubizmus racionális szerkesztését és az art deco dekorativitását ültette át az erdélyi gyakorlatba (Almaszedők, 1930). A berlini kiállítás mindezeket a vonulatokat bemutatta, igényes katalógusának tanulmányaival és műelemzéseivel a laikus közönség számára is értelmezte. Sikerként könyvelhető el, hogy az egyik legtekintélyesebb német újság viszonylag bő terjedelemben foglalkozott a kiállítással, röviden ismertette a művésztelep kialakulását, majd elsősorban Iványi Grünwald, Boromisza, Czóbel és Ziffer művészetét kiemelve tekintette át a nagybányai tájfelfogás variációs lehetőségeit (Hans-Jörg Rother: Maler vom Ufer der Zazar. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. március 5.).

Szücs György
Budapest


	2002. III. ÉVFOLYAM 2. SZÁM (9.)	FŐOLDAL
Az Erdélyi Művészet kilencedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Csuzdi József Petroczki Géza magánszemélyek támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia, P. Buzogány Árpád. Szerkesztőség postacíme: 4150 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-66-219-286 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ, Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	„A művészeten kívül másegyéb nem igazán érdekel.” Kratochwil Ibolya grafikája Idén, március 1-jén a kolozsvári Művészeti és Formatervező Egyetem magyar diákjai csoportos kiállítást szerveztek a Reményik Galériában. A kiállított munkák közt szerepelt egy hatalmas méreteivel a többi közül kiemelkedő, vegyes technikával készült kompozíció, egy szitanyomat, amelyen az éles, drámai fekete-fehér képzeletbeli formákat és látomásokat írott részekkel elért szürke felületek egészítik ki. Az egymásba szövődő rétegek groteszk figurái a valóság és képzelet szabad keveredését mutatják. E kép alkotója Kratochwil Ibolya, ötödéves grafika szakos diák, akivel a kiállítást követően, kolozsvári lakhelyén, ahol grafikáit is láthattam, alkalmam adódott elbeszélgetni, s mint kiderült, az előbb említett kép csupán egyetlen stációja Ibolya éppen aktuális témájának, a NO COMMENT című, tervezett sorozatnak, amit diplomamunkának szeretne elkészíteni. Ibolya Kézdivásárhelyen született 1977. április 28-án, majd szülővárosában a Nagy Mózes Általános Iskolában tanult, ahol kiváló rajztehetségére korán felfigyelt tanítónője, ő biztatta a további munkára és arra, hogy ötödik osztálytól rajzszakra menjen a helyi művészeti iskolába. Az ő segítségével vett részt versenyeken is, így 1988-ban a Gyermeknap c. krétarajzzal első díjat nyert egy helyi vetélkedőn. „Mindig rajzoltam, 1–4 osztályos koromtól, folyton arra törekedtem, hogy valami konkrét formát kihozzak, de hogy a művészi pályát választottam, az nem az én döntésem volt, tanítónőm fedezte fel tehetségem. És jó, hogy felfedezte, mert a művészeten kívül másegyéb nem igazán érdekel, viszont a művészet, az minden téren; megpróbálkoztam a balettel, a zenével, rengeteget olvastam, de olvasáskor sem a szöveg érdekel, hanem az a lelkivilág, ami feltárul a szövegek kapcsán.” – emlékezik az indulás éveire Ibolya. 13 évesen közös kiállításon vett részt a Motívum és állatvilág c. tusrajzzal a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. 1991-ben már Németországban nyert első díjat. 1992–96 között a sepsiszentgyörgyi Képzőművészeti Középiskolában grafika szakot végzett. Közben számos díjat nyert és kiállításokon mutatkozott be, többek között 1993-ban Ausztráliában, Sydney-ben is megismerhették Szülőföldem c. akvarelljét. 1996–97 között Marosvásárhelyen élt egy évet, a líceum befejezése után. „Bejártam a képzőművészeti iskolába, dolgoztam, kiállításokat rendeztem. A felvételim nem sikerült elsőre, ezért mentem Vásárhelyre, ahol tovább dolgozhattam, kiállításokat szervezhettem, csoportosan és egyénileg.” 1997 fordulópontot hozott, ugyanis Kolozsvárra került, és grafika szakon kezdte el tanulmányait. A közös kiállítások sora folytatódott. Emellett együttműködött a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal, díszletet tervezett a Braule Genesis című, I. éves színinövendékek vizsgaelőadásához, és több kiállítása nyílt meg szülővárosában. 2001 tavaszán két munkáját is bemutatja a Szőröskő c. szlovákiai folyóirat, s ugyanekkor a Nagyszombati disznóságok c. sorozatából 4 kép kerül be az Interetnica folyóiratba, ahol művészi pályafutását is ismertetik. Közben színes illusztrációt készít egy mesekönyvhöz. Végignézve Ibolya képeit, kiderült, hogy több technikát is kipróbált, így a kollázst, kőnyomatot, szitanyomatot, kollográfiát, litográfiát, lino- és fametszetet. Több mindenről, személyéről, képeiről, technikájáról, alkotásmódjáról faggattam Ibolyát: Lőrincz Ildikó: Kik voltak a példaképeid a művészek közül? Kratochwil Ibolya: Jackson Pollock volt az, akinek hasonló volt a munkastílusa az enyémhez. Rengeteget olvastam a technikáiról, örültem a felfedezésnek, hogy végre valaki “belegyalogol” festményébe és ezzel mintegy ő maga válik festői mozzanattá, eggyé válik az alkotással. Az itthoniak közül Miklóssy Dénes alkotásai rokonszenvesek, úgy méreteiben, mint technikájában hasonlítanak a tőle teljesen függetlenül készült hidegtűkarcaimhoz. L.I.: Fontos-e neked, hogy megértsenek? K.I.: Én sem értem igazán magamat. Inkább ami kikívánkozik, azt egy papírra, vagy bárhova kivetíteném. Nem az értelemre, hanem inkább az érzelmekre akarok hatni, ezáltal tudom kivetíteni saját lelkivilágomat, az álomképeket, amelyek bennem vannak L.I.: Most ötödéves grafikus vagy, idén befejezed az egyetemet. Tudtad-e úgy hasznosítani a főiskolán szerzett ismereteket, ahogy remélted? Elégedett vagy csalódott vagy? K.I.: Igazából nem mondhatom, hogy tanultam itt dolgokat, hanem inkább fejlődtem, és lehetőségem volt arra, hogy dolgozzak. Viszont azt hiányolom, hogy nem jött létre kommunikációs kapcsolat tanáraimmal. Lehet, az én hibám miatt, de az is lehet, hogy nem találtuk meg a módját a párbeszédnek. Túl sokat kísérleteztem egyénileg, kerestem a magam stílusát, a saját utamat jártam, viszont az egyéni világom nem tudtam teljesen összekapcsolni az egyetemi követelésekkel. Ötödik osztálytól mindig csak a művészet érdekelt. Ám amikor bejutsz az egyetemre, és azt hiszed, végre lehetőség adódik, hogy szabadon könyvtározhass és több kiállításra járj, hogy lesznek tanárok, akik a modern művészetről beszélnek, és elvisznek egy kiállításra, hogy ott a művekről beszéljenek, akkor kiderül, hogy nem igazán az van, amit szeretnél. Budapesten voltam részképzésen, ott egészen mást tapasztaltam: sokkal jobb kommunikáció alakul ki a tanárok és a diákok között. L.I.: Szükséges-e hangulati állandóság az alkotáshoz? Hemingway egyszer azt mondta, hogy neki csak akkor megy jól az írás, ha szerelmes. Szerinted az ilyen hangulati elemek mennyire befolyásolják az alkotást? K.I.: Én zenét hallgatok alkotás közben, s ettől mindig megkapom a munkához szükséges indíttatást. A hangulatomtól függ, hogy éppen milyen zenét kell ilyenkor hallgatnom. L.I.:Hogyan dolgozol, kellemes vagy kínos ez a folyamat? K.I.: Mind a kettő együtt. Egyszerűen nem tudom abbahagyni, ha jön, akkor kell hogy csináljam, s ha valaki megszakít, akkor nagyon dühös vagyok. Szóval ez olyan folyamat, ami tarthat egy hétig vagy tarthat napokig, de ami ilyenkor kikívánkozik, azt ki kell hozzam magamból, addig nem nyugodhatok. S ez egyszerre kínos és jó érzés. L.I.:Hogyan határoznád meg a stílusod? Alkalmazol-e tudatosan egy technikát? K.I.: Vegyes technika az, amit csinálok, inkább ez az, ami érdekel. Néha egy-egy szónak is jelentős szerepe van vagy lesz munkáimban, szürkébb hatásokat alakítok ki írott részekkel, itt már nem a szavaknak van jelentősége, hanem a szürke színhatásnak. Minden technikával foglalkoztam és kísérleteztem. Egy technikát sohasem tekintek véglegesnek, mindig tökéletesíteni próbálom, kísérletezek különféle eljárásokkal, hogy mit lehet még kihozni belőlük. Például a hidegtűkarcok hogyan jönnének ki majd kőnyomatban. S ha már valami e kísérletezések során kialakul, azt felhasználom egy másik munkában, ahol teljesen más kép jön ki vele. Technikailag Pollochon kívül nem hatott más rám. Inspirálódni lehet, de én nem nagyon szeretek. Amikor dokumentálódok, vagy érdekel valami, akkor inkább képek és kollázsok alapján teszem. Hogy ezt hogyan dolgozom fel, az teljesen más dolog. Amit én eredetileg elképzeltem, ahhoz kevés anyagot kapok, legtöbbször nem találok hozzá képeket és mestereket. L.I.: Többnyire fekete-fehérek a munkáid, ez mit jelent? K.I.: A nagyméretű munkáim valóban fekete-fehérek, de ebben sokszor az dönt, hogy színesben nem engedhetem meg magamnak, mert sokkal többe kerül a festék. Ráadásul az oldószeres festékekre allergiás vagyok, ezért vízalapú festékeket kell hogy beszerezzek. Ennek ellenére nagyon szeretek színesben is dolgozni. L.I.: Mennyi ideig dolgozol egy munkán? K.I.: Az aprólékosabb munkákon sokszor egy héten át dolgozom, s ezen kívül jön még a levonás ideje. Amikor elkezdek dolgozni, akkor nem tudom abbahagyni, nem számít meddig tart, éjjel-nappal ott ülök és alakítom. L.I.: Ha megvan a témád egy nagyobb műhöz, végzel-e előtanulmányokat? K.I.: Dokumentálódok, könyvtárakban hozzáolvasok egy adott témához, míg kialakul bennem egy kép. Ezen kívül a kollázshoz több olyan részletet fel tudok használni előbbi munkáimból, ami új, egészen más jelentőséget kap. L.I.: Miért választasz egy bizonyos technikát, a téma választja meg a formát? K.I.: Valóban a téma választja meg a formát, de nem tudom meghatározni, hogyan is alakul ez a forma, ami megvan bennem, és igazából nem tudom, hogy még mi kellene hozzá. Lehet, hogy miközben megyek az úton, ugrik be, hogy ez az, ami kellett. Aztán tovább dolgozom, és lehet, hogy a téma feldolgozása átmegy egy teljesen más irányba, egészen másvalami jön ki belőle, mint amit kezdetben akartam. Tudatában vagyok annak, hogy mit akarok, hova akarok eljutni, és ennek megfelelően dolgozom. De lehet, hogy két év múlva rájövök, hogy egy előbbi munkát még tovább lehet csinálni. Soha nem tekintem munkáimat befejezetteknek. L.I.: Használsz-e szimbólumokat? Ha igen, tudatosan használod vagy utólag tudatosítod azokat? K.I.: Már a kezdet kezdetén tudatosan használtam szimbólumokat. Volt egy zenés-táncos előadás, amelynek a díszletét én készítettem, itt is szimbólumokat építettem a munkámba. Mindennek volt jelentősége, és mindent alaposan végiggondoltam, s csak utána olvastam el, hogy mi mindent jelenthet egy-egy szimbólum, például egy béka, mint megrontó. Aki valamit is tud a szimbólumokról, az sokkal jobban megérti munkáimat. Egyébként rengeteg dolgot tanultam a színházban – ez egy külön világ, ami hatni tudott rám. L.I.: Mesélnél erről? K.I.: Itt éreztem szoros kapcsolatot a művészetek között. Számomra a művészetek e tapasztalatot követően tudtak egymásba olvadni, egymást táplálni: a színjáték, a szöveg, a fény-árnyék viszonyok, a tánc és a színek összjátéka – mindez egy újabb kihívást jelentett, amin tovább szeretnék dolgozni. L.I.: Több figura is groteszk formát ölt képeiden. Miért van ez? K.I.: A groteszk egy adott időszakra vonatkozik. Az emberekhez való viszonyom állandóan alakul, ők maguk alakítják. Egy ismerősöm felkerül a színpadra, és ott teljesen más alakot ölt. A groteszk úgy alakul, ahogy a személyes kapcsolataimban létrejött feszültségek kikívánkoznak belőlem, ezen túl nem akarok groteszk figuráimmal semmit sem mondani. Én valójában nem vagyok beszédes típus, s amit nem mondok ki, az később az alkotás során a tudatalattiból tör felszínre. L.I.: Milyen segítséget tudnál nyújtani munkáid megértéséhez? K.I.: A szimbólumok értése bárkit hozzásegít egyes munkáim megértéséhez. Aztán ott van egy-egy szó, amit kiemeltem, s aminek erősebb hatása van, mint a többinek, és rávezet arra, amit mondani akartam. A hidegtűkarcok variációk egy témára, elvontabbak, ezeknél a szimbólumok ismerete sem segít; a vonalak, a fekete-fehér árnyalatok egy kompozíciót hoznak létre, ami egy bizonyos lelkiállapot hatására alakul. Amúgy sok mindent, túl sok mindent bele lehet magyarázni egy alkotásba. L.I.: Tudsz-e munkáidról úgy mondani ítéletet, mintha idegen művek volnának? K.I.: Miután megalkottam, már nem érzem annyira sajátomnak, már a maga életét éli a munkám. Például Ausztráliába elküldtem egy képet, amit fényképen visszaküldtek azzal az ajánlattal, hogy meg szeretnék vásárolni, és nem ismertem fel a saját alkotásom. L.I.: Milyen szerepet tulajdonítasz műved befogadójának? K.I.: Szerintem mindenki másképp lát egy ilyen művet, más a véleménye, az alkotás során nem gondolhatok arra, hogy ki hányféleképpen fogja ezt majd látni. Önmagamnak dolgozom, és nem érdekel, hogy mit mond a nagyközönség, szerintem az alkotás a lényeg. L.I.: Mi különbözteti meg a jó munkát a rossztól? K.I.: Rosszabbak például azok a munkáim, amiket egy megadott témára kellett alkotnom. Sokszor zavar az ilyen iskolai téma. Amit saját magamnak gondolok ki, az teljesen más, arra jobban oda tudok figyelni. Az egyetemen többnyire határidőre kell elkészíteni egy-egy munkát. Viszont lehet egy jól kidolgozott munka is rossz, amikor már annyira részletező, hogy giccsessé válik. Egy ábrázolásmódnak meg kell bírnia azt, amit mutatni akar. Lehet zsúfoltabb egy kép, ha azt a technika is megbírja. Nem mondhatom, hogy azok a munkák, amelyek elkészültek, igazán jó munkák, sosem tekintek egy alkotást lezártnak, végelegesnek. Egy előző munkát ezért tudok továbbfejleszteni, valami hozzáadódik a témához, így a technikát is lehet bővíteni, többféle eljárással lehet kísérletezni – igazából ez az, ami érdekel. L.I.: Mi a véleményed az alkotóképességről általában? K.I.: Szerintem ösztönös. Belülről jön. Valami ösztönöz, és akkor megy az alkotás. Ehhez azonban még a gyakorlat és a végtelenbe nyúló kísérletezés is hozzájárul. L.I.: Melyik eddigi munkádat tartod a legfontosabbnak? K.I.: A legutóbbit. Mindig az utolsót, mindig azt, amin éppen dolgozom. Addig, amíg elkészül egy munka, az a legnagyobb kihívás számomra. L.I.: Alkalmazott grafikával, reklámmal foglalkoztál-e eddig? K.I.: Iskolai témán kívül nem. Érdekel a szitalenyomat mint technika, számítógéppel is dolgoztam, de nem mondhatom, hogy ez annyira érdekelne. Elkészítem a munkáimat, majd beszkenelem, de ennél sokkal inkább érdekel a szabadabb, kézi alkotás. Képgrafikára szakosodtam először, de úgy érzem, ha valamit kézzel munkálok meg, az sokkal inkább élővé válik. Utólagos feldolgozáshoz szükséges a számítógépes feldolgozás is, a szitanyomathoz elkerülhetetlen ez a lépés. L.I.: Több kiállításod is volt itthon és külföldön. Hogyan fogadták műveidet? K.I.: Jó hatással volt rám minden eddigi kiállításom, mindenik tovább ösztönzött. Legalábbis, ahogy eddig a munkáimat fogadták, arra ösztönzött, hogy újabbakat alkossak. L.I.: Nyáron, miután befejezed az egyetemet, mik a terveid? K.I.: Szeretnék előbb pihenni, majd elkezdek dolgozni. Szeretnék utazni is, Olaszországba mennék, de ha ez nem jön össze, akkor Magyarországon töltenék egy kis időt. Lőrincz Ildikó Kolozsvár Berlin felett az ég… Nagybánya-kiállítás a német fővárosban A kilencvenes évek elején, az 1996-os centenárium közeledtével szükségszerűen felgyorsult a nagybányai művésztelep kutatásának folyamata, amely művészettörténeti helyének átértelmezését, jellemzőinek árnyaltabb megfogalmazását eredményezte. Az 1992-ben rendezett miskolci tárlattól, tehát a kiemelten a második és harmadik nemzedék feldolgozatlan festőinek (Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Boromisza Tibor, Pittner Olivér stb.) úttörő bemutatásától a 2002 február-márciusában rendezett berlini kiállításig tartó évtized a kolónia művészeinek soha nem látott sikerét hozta. Az évtized a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) monopóliuma megszünésének, a műkereskedelem természetes felélénkülésének időszaka is volt: a hirtelen megszaporodó magángalériák – elsősorban a miskolci MissionArt – az arisztokratikusabb múzeumi magatartással ellentétben a művésztelep feltáratlan területei, ismeretlen alkotói felé fordultak. Maga a BÁV, annak ellenére, hogy 1994 márciusában külön nagybányai árverést szervezett, gyakorlatilag besorolódott a többi, feltörekvő aukciósház közé. A kanonizált nevek, az „alapító atyák” megítélése is változott, hiszen amellett, hogy Ferenczy életműve minden generáció számára a kolónia történetének egyik megkérdőjelezhetetlen csúcspontját jelenti, lassanként felzárkózott mögé a Czóbel Béla, Ziffer Sándor, Tihanyi Lajos, Perlrott-Csaba Vilmos, Galimberti Sándor, Czigány Dezső fémjelezte, a hazai tradíciókat a Fauve-hatásokkal egyeztető neósok csapata. Korábban az egymást felváltó, progressziós lépcsőfokokat feltételező művészettörténet-írás a neósokat mint az 1909-ben alakult „Nyolcak” művészcsoport előtörténetét tárgyalta. Az újabb felfogás szerint, amelyet elsősorban Passuth Krisztina képvisel, a neósok jól körülhatárolható, stiláris egységet alkotnak, s különösen a párizsi Fauvisme-kiállítás óta (ld.: Szücs György: Francia „fauve”-ok, nagybányai „neós”-ok…, Erdélyi Művészet, 2001. 2. sz.) egy önálló kutatási program szükségessége körvonalazódik. A Nagybánya név márkavédjeggyé vált, s az aukciókon elszaporodtak az „ismeretlen nagybányai festő” eufemisztikus titulusok, de ugyanakkor rengeteg jó, alkalmanként magas minőségű, korábban lappangó mű került felszínre. A közgyűjtemények igyekeztek kiegészíteni hiányos kollekciójukat, míg a magángyűjtők közül számosan kifejezetten a nagybányai művészek gyűjtésére álltak rá. Külön fejezet illeti azokat az Erdélyből elszármazott „amateur”-öket, akiknél a képvásárlás nemcsak esztétikai, befektetési stb. alapon történik, hanem a szülőfölddel való lelki-fizikai kapcsolatot is biztosítja. A centenáriumot követően a magyar kulturális kormányzat számára fontos reprezentációs lehetőséget jelentett a nagybányai művésztelep külföldi szerepeltetése. A Magyar Intézetek közreműködésével több, kisebb-nagyobb Nagybánya-kiállítás szerveződött, amelyek minden esetben kiegészültek a magángyűjtők ritka darabjaival is. (Bécs, Bukarest 1999, Pozsony 2000). Ezeknek a sorába illeszkedett az a bemutató, amelyet a Brandenburgi kapu közelében, az egykori „endékás” oldalon álló berlini Magyar Nagykövetség épületében rendeztek a németországi magángyűjtemények anyagából 2002 február-márciusában (Kolonie der Träume: Nagybánya). A kiállítás nem volt előzmények nélküli, hiszen egy helybeli magyar orvos összeköttetéseinek és lelkesedésének köszönhetően a holland határ közelében fekvő Kempen városában már 1997-ben láthatott egy félszáz képből álló válogatást a német közönség (Impressionisten aus Ungarn). A berlini rendező, Boros Judit, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa arra törekedett, hogy a felmerülő technikai problémák (szállítás, a kiállítótér méretbeli adottságai) ellenére átfogó metszetét adja a művésztelep történetének. Sikerült mind az alapító mesterek, Hollósy, Ferenczy, Iványi Grünwald, Réti, Thorma, mind a következő generáció legjelentősebb tagjainak elérhető, minőségi darabjait beszereznie. Mivel általában a piac kínálatának függvénye, hogy milyen művek kerülhetnek be egy-egy magángyűjteménybe, nyilván további nehézséget okozott, hogy miközben Ziffer Sándor és Perlrott-Csaba Vilmos anyagát erősen szűkíteni kellett, nem volt könnyű például Ferenczy Károly vagy Thorma János jelentőségét méltó módon érzékeltetnie. A bemutatott alkotások művészettörténeti érdekességgel is bírnak, így Ferenczy 1913-as Borus táj fürdő férfival című olajképe kedvenc vízparti témájának eddig lappangó változata, Thorma János képe pedig a kiskunhalasi Thorma János Múzeum fő darabjának, a Húsvéti kenyérszentelésnek (1910-es évek) egyik könnyed, festői vázlata. Iványi Grünwald Béla újra felbukkanó Téli tájképét (1901) már 1905-ben reprodukálta Malonyay Dezső, az akkori kortárs festők legjobbjairól szóló, Fiatalok című könyvében. A kiállításon belül külön kis kollekció képviselte Ziffer Sándor művészetét. A legkorábbi, Czóbel- és Matisse-inspirációjú művei között találunk dinamikus ecsetmozgást sejtető, vibráló felülelű képet (Régi nagybányai híd, 1908), illetve plakátszerű, dekoratív síkokból komponált alkotást egyaránt (Vörös kapu, 1908). Esztétikai értelemben talán nem, de a művészettörténeti megértés szempontjából igen fontosak azok az „átmeneti” művek, amelyek a korrigáló mester szemléletét, vagy a követett minta stíluselemeit hordozzák magukon. Perlrott-Csaba Vilmos nagyméretű Ruhateregetés című festménye (1905) abban az évben született, amikor Ferenczy franciaországi ösztöndíjra javasolta pályakezdő tanítványát. Perlrott-Csaba már elsajátította a plein air naturalizmus festésmódját, a legalapvetőbb kompozíciós szabályokat, de érezhető, hogy alkaltából nem valamiféle impresszionisztikus, hangulati festészet, hanem szerkezetesebb, a tiszta színek iránt vonzódó stílus kialakítása kövekezik majd. A nagybánya művésztelep kezdeti kisugárzó ereje a tízes évek végére lecsökkent, az első világháborút követő politikai változások eredményeképpen központi helyzete megszűnt, a kolónia élete a romániai feltételrendszerek között folytatódott. Az irányzatokat befogadó és integráló szerepét azonban megtartotta: számos olyan párhuzamos törekvésnek adott otthon, amelyek a korszak nemzetközi művészeti tendenciáihoz kapcsolódtak. Míg Jándi Dávid a húszas években domináns, neoklasszicista Árkádia-festészetet hevítette át expresszív temperamentumával (Laokoón, 1925), addig Szolnay Sándort a plasztikus forma és a síkba transzponált festészet megoldási lehetőségei izgatták (Alvó modell, 1929), Klein József pedig a kubizmus racionális szerkesztését és az art deco dekorativitását ültette át az erdélyi gyakorlatba (Almaszedők, 1930). A berlini kiállítás mindezeket a vonulatokat bemutatta, igényes katalógusának tanulmányaival és műelemzéseivel a laikus közönség számára is értelmezte. Sikerként könyvelhető el, hogy az egyik legtekintélyesebb német újság viszonylag bő terjedelemben foglalkozott a kiállítással, röviden ismertette a művésztelep kialakulását, majd elsősorban Iványi Grünwald, Boromisza, Czóbel és Ziffer művészetét kiemelve tekintette át a nagybányai tájfelfogás variációs lehetőségeit (Hans-Jörg Rother: Maler vom Ufer der Zazar. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. március 5.). Szücs György Budapest	TARTALOM 2 „A művészeten kívül másegyéb nem igazán érdekel.” Kratochwil Ibolya grafikája Lőrincz Ildikó 8 Balaskó Nándor rajzalbumáról Murádin Jenő 9 Az ideológián kívül és belül Az interpretáció változó politikája Timár Katalin 15 A varázsszemű festő Banner Zoltán 19 Berlin felett az ég… Nagybánya-kiállítás a német fővárosban Szücs György 22 III. Charta Minimúmia, avagy Mi volt előbb, Kolumbusz vagy a Tyúk? L.I. 24 Politikusok a művészetben, vagy művészet a politikában? Veres Péter 28 Kiállításfigyelő 2002 január 7. – 2002. április 30. P. Buzogány Árpád 32 Aukció – Mű-Terem Galéria